A nemzetgazdászat filozófiája (Bastiat szerint)

„A nemzetgazdászat tárgya — írja Bastiat — az ember; de nem öleli fel az egész embert. A vallásos érzelem, atyai, anyai gyöngédség, fiúi kegyelet, szeretet, barátság, honszerelem, nyájasság, szóval mindaz, ami a rokonszenv vonzó jellegét képezi, az csak az erkölcstan (morale) körébe tartozik, s így a nemzetgazdászatnak tárgyai tulajdonképpen csak a személyes érdekek.

A nemzetgazdászat tehát az embert csak egyoldalról szemléli, s a mi feladatunk: az embert e szempontból tanulmányozni. E végett múlhatatlanul szükséges az emberi érzék és tevékenység kezdetleges tüneményeire figyelnünk.

Az ember érzékenységgel van felruházva. Legyen ez érzékenység a lélekben, vagy a testben, mindig áll az, hogy az ember — mint passzív lény — kellemes, vagy kellemetlen érzeteknek van alá vetve. Mint tevékeny lény erőlködik emezeket elhárítani, amazokat szaporítani. Az eredményt nevezzük kielégítésnek.

Az érzékenység eszméjéből származnak egyfelől a szükség, kívánság, ízlés, vágy; másfelől a gyönyör, élvezet, fogyasztás, jólét szabatosabb eszméi. E két véglet között áll az eszköz, s a tevékenység, melynek fogalmából származnak az erőlködés, fáradság, munka, termelés értelmezvényei.

Elemeire boncolván az érzékenységet és tevékenységet, egy közös szót találunk mind a két fogalom létrészei közt: a „szenvedés” szót. — Bizonyos kellemetlen érzéseket tapasztalni: szenvedés, s ezt nem szüntethetjük meg másként, mint erőkifejtés által, mi ismét szenvedés.

A jelenségek ez összességében minden személyes; az érzet, mely az erőkifejtést megelőzi szintúgy, mint a kielégítés, mely azt követi. Nem lehet tehát kétkednünk azon, hogy a személyes érdek az emberiség nagy rugója. Azonban e szó itt egy általános, kétségbevonhatatlan, az ember szenvedéséből folyó ténynek a kifejezése, nem pedig ítészeti vélemény, mint lenne az önzés (egoïsme) szó.

Az emberi erőkifejtés nem mindig és nem szükségképpen van jelen az érzet és kielégítés között. Néha a kielégítés önmagától is végbe megy. Többször az erőkifejtés anyagokon gyakoroltatik erők közvetítése által, melyeket a természet ingyen adott az ember rendelkezése alá. Ha tehát mindazt, ami a szükségek kielégítését eszközli, hasznosságnak nevezzük, kétféle hasznosságot különböztethetünk meg. Egyiket úgyszólva ingyen adta a gondviselés, a másikat pedig meg kell venni erőkifejtés árán.

Az ember azonban haladási tehetségekkel is bír. Hasonlít, előrelát, tanít s javít helyzetén a tapasztalat nyomán. Miután úgy a szükség, valamint az erőkifejtés is szenvedés, nincs ok, miért ne igyekezzék emezt kevesbíteni, ha teheti anélkül, hogy a célnak ti. a kielégítésnek ártson vele. S e részben boldogul az ember ekkor, midőn sikerül a teherrel járó hasznosságot ingyenes hasznosság által helyettesítenie, s épp ez az, mire folytonosan törekszik. Valahányszor egy ilynemű előlépés történik, erőinknek egy része máshova lesz fordítható; vagy hosszasabban nyugodhatunk, vagy pedig új vágyak kielégítése végett dolgozhatunk, ha azok elég hatalmasak tevékenységünk felizgatására. Ez az elve minden haladásnak gazdászati tekintetben, de egyszersmind elve minden csalódásnak; mert haladás és csalódás gyökerei azon bámulatos s a természet által csupán az embernek adott ajándékban rejlenek, melyet szabadválasztásnak (libre arbitre) nevezünk. — Tévedhetünk a választásban s szenvedést vonhatunk magunkra az által vagy azzal, mivel kielégítést véltünk eszközölni.

— Az előrebocsátottakból foly a tulajdonnak első határozatlan fogalma. Miután az egyén az, ki az érzetet, vágyat, szükséget tapasztalja, s miután ő az, ki az erőkifejtést teszi, természetes, hogy a kielégítés is őt érje, amely nélkül az erőkifejtésnek nem volna létoka. Ez áll az öröklésről is.

Sem elmélet, sem szónoklat nem bírná kivinni, hogy az atyák ne szeressék gyermekeiket. Egy atya éppen annyi vagy talán még nagyobb erőkifejtést tesz gyermekei kielégítésére, mint a magáéra. Ha tehát egy természetellenes törvény megtiltaná a tulajdonnak örökségképpeni átruházását, tétlenségre kárhoztatná nagy részét, az emberi erőkifejtésnek.

A három fogalomból, mely az ember rendeltetését foglalja magában, ti. az érzés, erőkifejtés s a kielégítésből az első és utolsó mindig és szükségképpen ugyanazon személyben egyesül. Lehetetlen ezeket elválasztva külön gondolni. Azonban ezt az erőkifejtésről nem mondhatni; mert ha állana az e fogalomról is, akkor az ember egy teljesen egyedüli lény lenne. Ha azon erőkifejtés, melyre egy ember képesítve van, mindenben megfelelve szükségeinek, úgy a gazdászati jelenségek mind az egyes elszigetelt egyénekben összpontosulnának. Ez esetben személyek csoportosulása igen, de társadalom nem léteznék. Lehetne személyes gazdászat, de nemzetgazdászat nem.

Ámde a körülmények másképpen állanak! .. Megcáfolhatatlan tény, hogy igen gyakran egyik ember szüksége a másik erőkifejtésétől nyeri kielégítését. Ha mindenikünk szemlét tart mindennemű kielégítésein, el kell ismernie, miként azok legnagyobb részét oly erőkifejtéseknek köszönheti, melyeket nem maga tett. — Innen láthatjuk, hogy nem a szükségekben, nem a kielégítésekben, melyek lényegileg személyes és átruházhatatlan jelenségek, hanem a közép fogalomban, az emberi erőkifejtésben kell a társadalom elvét, a nemzetgazdászat eredetét keresni. Valóban azon tehetség, mely a föld minden teremtménye közül egyedül csak az embernek adatott, dolgozni egyik a másikért; az erőkifejtés azon átruházása, a szolgálatok kicserélése, minden végtelen és bonyolult kapcsolataival, éppen ez az, mi a nemzetgazdászat tudományát teszi, eredetét és határait kijelöli.

Valamely erőkifejtést teljesíteni más szükségeinek kielégítésére annyi, mint annak szolgálatot tenni. Ha ezért egy viszont teendő szolgálat van kialkudva, szolgálatok kicserélésre áll elő, s miután ez a legrendszerintibb eset, a nemzetgazdászatot a csere elméletének is mondhatni. — Bármekkora legyen is a szerződő felek közül egyiknél a szükség érzete, másiknál az erőkifejtés nagysága, ha a csere szabad, a két kicserélt szolgálat egymást megéri. Az érték tehát áll viszonos szolgálatok összehasonlító becslésében, s ehezképest azt is mondhatjuk, hogy a nemzetgazdászat az érték elmélete.”

I. A csere elmélete

Mint fentebb láttuk, a test, az egyén anyagi létezete, szükségleteket érez, melyeket mellőzhetetlenül ki kell elégítenie. — Mindnyájunknak szüksége van táplálékra, öltözetre s hajlékra, hogy élhessünk. Mindnyájan fogyasztunk, azaz: elhasználunk, lakot, bútorokat, kelmét s tápszereket. Arra, hogy fogyaszthassuk, bírnunk kell azokat. Legnagyobb része azon dolgoknak, melyeket szükséglünk, gyümölcse valamely erőkifejtésnek, valamely munkának, valamely szellemi vagy testi tevékenységnek, gyakran mindkettőnek egyesülve. — Hogy bírhassunk oly dolgokat, melyek munkát feltételeznek, szükséges dolgoznunk vagy termelnünk. Nemzetek, társadalmak alakulásának és fennállásának ez conditio sine qua non. — Ha mi magunk nem termelünk, másképp nem bírhatunk dolgokat, mintha másiktól kapjuk, vagy elveszszük. Ha szabad volna elvenni, elsikkasztani, elsajátítani egy más munkájának gyümölcsét, minden munka meg lenne akasztva, sőt semmisítve; mert hisz az ember csak azon reményben vállal magára terhet, erőkifejtést, fáradságot, — hogy abból jutalmat, kárpótlást nyerend, hogy élvezni fogja a terméket, használni munkáját szükségei vagy akarata szerint.

Az ember elfogyaszthatja önmaga saját munkája termékét, vagy odaadhatja másnak valamely akár anyagi, akár erkölcsi szükséget kielégítő dologért, s e jelenség, mely a leggyakoribb a mindennapi életben, — a csere.

Azon dolgok tehát, melyekre szükségünk van, szükségképpen erőkifejtés, munka eredményei, s így tehetségünknek szükségeink kielégítésére fordítását emberi munkának nevezzük. A cserénél legelőször is az ügylet tárgyát képező dologra fordított emberi munka jön tekintetbe; továbbá azon szükség nagysága, melyet kielégíteni képes, s e kettő fogja meghatározni annak — értékét.

„A csere — írja Bastiat — azon kétoldalú ügylet, mely a tudományban úgy szólva az egész nemzetgazdászatot magában foglalja, úgy, hogy ezt méltán nevezhetnénk a csere elméletének, mivel pedig a csere gyakorlati érvényre csak társadalomban juthat, minthogy sem társadalmat csere, sem cserét társadalom nélkül nem képzelhetni, — annak fogalma magában foglalja a társadalom fogalmát is.

Ha az emberek egymástól különvállva, teljes elszigeteltségben élnének, ha nem cserélnék ki munkáikat, eszméiket, ha nem jönnének létre közöttük szerződvények, mondhatnók őket embercsoportoknak, egymás mellé helyezett egyéniségeknek, de társadalomnak nem, sőt — ha szorosabban vesszük — egyéniségeknek sem. Minthogy tehát társadalmon kívül nem tud megélni, természetes állapotának a társas állapotot tarthatjuk.

Fájdalom azonban, hogy e nézetet, mely teljesen megfelel az igazságnak, nem mindenki osztja! ‘Boldogok voltak azon emberek, mondá Montaigne, kik kötelékek, törvények, nyelv és vallás nélkül éltek.’”

Szükség, erőkifejtés s kielégítés, — ez az ember gazdászati szempontból, melyek közül egyedül az erőkifejtés lehet a csere tárgya, s ez annyival inkább nem lehet másképp, minthogy a csere tevékenységet feltételez, tevékenység pedig csupán az erőkifejtésben nyilvánul. Mi nem szenvedhetünk, se nem élvezhetünk egyik a másik helyett, habár egymás gyönyörei és fájdalmai iránt részvéttel viseltetünk, de igenis segíthetjük egymást, dolgozhatunk egymásért, kölcsönös szolgálatokat tehetünk, tehetségeinket, vagy azok gyümölcsét mások szolgálatára fordíthatjuk visszafizetés fejében. Ez a társadalom. E cserék okai, okozatai és törvényei képezik a nemzetgazdászat tárgyát.

E szolgálatokat azonban nemcsak tehetjük, hanem szükségképpen tennünk is kell. Szervezetünk olyan, miként kénytelenek vagyunk egyik a másikért dolgozni különben veszünk. Ha ez így van, úgy a társadalmi élet természeti állapotunk, miután egyedül a társadalom az, melyben élnünk lehetséges.

Elszigeteltségben szükségeink felülhaladják tehetségeinket, társadalmi állapotban pedig tehetségeink mulják felül szükségeinket. Ebből következik, hogy az elszigetelt ember nem élhet, míg a társadalmi embernél a legparancsolóbb szükségek magasabb rendű vágyaknak adnak helyet, és így feljebb-feljebb haladunk a tökélyesbülés fokozatán, melynek határait senki sem tudná kijelölni. A társadalmi élet pedig a cserében nyilvánul.

A csere két jelenségben mutatkozik: az erők egyesítésében s a foglalkozások elkülönítésében.

Némelyek azt mondják, hogy a csere a feleslegesnek szükségesérti adása. Azonban ha úgy az erők egyesítését, valamint a foglalkozások elkülönítését nagyobb figyelemre méltatjuk, be fogjuk látni, hogy ez állítás nem igaz.

Világos, hogy sok esetben több ember egyesített ereje több az egyéni erők összességénél. Például egy nagy teher elmozdításánál, hol ezer ember rendre hiába tenne kísérletet, négy egyesülve boldogul. Úgyanez áll nemcsak az izomerőt illetőleg, hanem mindazon különféle testi és lelki tehetségek tekintetében, melyekkel a természet az embert megáldotta. Úgyde erők egyesítése cserét feltételez. Arra, hogy az emberek beleegyezzenek együttműködni, szükséges kilátásuknak lenni a nyerendő kielégítésbeli részesülésre. Mindenik részeltet egy másikat saját erőkifejtéseiből, s használja mások erőkifejtését a szerződött, vagy kikötött arányban, s ez — csere. Láthatjuk itt, hogy a csere ez alakban mennyire öregbíti kielégítéseinket. Belterjükben egyenlő erőkifejtések — csupán az egyesülés ténye által — nagyobb eredményekre vezetnek. Itt szó sem lehet a feleslegesnek szükségesérti kicseréléséről; azt pedig, hogy itt csere létesült, kétségbevonni nem lehet. Úgyanezt mondhatjuk a munkafelosztásról is.

Valóban ha közelről tekintjük a foglalkozások elkülönítését, az nem egyéb az emberekre nézve, mintegy más, még állandóbb módja az erők egyesítésének, az együttműködésnek, a „társulásnak.”¹

Azon tételek, melyeket eddig a cseréről, s főleg annak fogalmáról elmondottunk, Brouckere és Bastiat által állíttattak fel, s habár e tételek egynémelyikét megdönteni nem is lehet, mindenikét sem fogadhatjuk el.

Csere tárgya saját felfogásunk szerint csak az lehet, minek értéke van, tehát mindaz, mi munkának, erőkifejtésnek eredménye, s így a csere nem más, mint a szükségek kölcsönös kielégítése azon dolgok által, melyeket munkánknak, fáradságunknak köszönhetünk, vagy melyeket termeltünk.

Smithnek tökéletes igaza van abban, hogy minden érték munka eredménye, s azok, kik ezt tagadják, értékeknek tekintik a tőkéket is, holott ezek csak értékesíthetők, azaz: eszközökül szolgálnak értékek előállítására. Minthogy pedig e tőkék megszerzése is bizonyos erőkifejtést, munkát, vagy viszonszolgálatot igényel, — a tőkék maguk is lehetnek csere tárgyai; de csak azon költött vagy képzeleti érték szerint, melynek előállítására szükségesek, s illetőleg alkalmasak. A természeti erőknek, melyeket Bastiat az Istenség ingyenes ajándékainak nevez, szintén csak annyi érték tulajdonítható, amennyiben érték előállítására képesek, vagyis amennyiben a kielégítést eszközölhetik. Ámde ez erőket értékesíteni csak ember képes saját személyes érdekei szempontjából, s így ezek szükségképpeni kiegészítő része az emberi erő, mely munkában nyilvánul. Elesik tehát Bastiat azon állítása, hogy a munka nem egyedüli eszköze kielégítéseinknek.²

Amit Bastiat az emberi erők, tehetségek cseréjéről, vagyis az erők egyesítéséről és a foglalkozások elkülönítéséről állít, az mind igaz, csakhogy ez nem mondható a szó valódi értelmében — cserének. Azok között, kik valamely teher elmozdítására, vagy valamely munka teljesítésére erejüket egyesítik, csere éppen nem létez, hanem igenis, létre jöhet és jön közöttük s egy harmadik közt, kinek javára a munkát teljesítik, s kitől ezért a csereszerződvény értelmében közremunkálásuk arányához mért viszonszolgálatot követelnek.

A csere fejlődése, haladása

„A csere kezdetleges alakja — írja Bastiat — a cserebere volt, mely a tárgyak vagy szolgálattételek kölcsönös kicseréléséből állt. Később azonban a tapasztalat bizonyította, hogy ez ügylet igen sok kellemetlenséggel jár, s hogy okvetlenül szüksége van a társadalmi érintkezésnek egy eszközre, mely által azt könnyebbé tegye.

Ez eszköz iránt csakhamar megállapodásra jutottak gabona, bor, állatok s legtöbbnyire ércek alakjában.

E közvetítő cikkek alkalmazása által állt elő két gazdászati jelenség: az adás és a vevés. De e közvetítés semmit sem vont le a csere természetéből, lényegéből, minőségéből. Say szerint itt két tényezőjű csere van, egyik adás, másik vevés, mely két tényező egyesülése múlhatatlanul szükséges egy teljes csere kiképezésére.³ A dolgok természete ez által nem változik. Mindenütt ott van a szükség, mely elhatározza az erőkifejtést, s a kielégítés, mely jutalmazza. A csere csak akkor bevégzett, ha azon ember, ki más javára valamely erőkifejtést tett, azért hasonértékű szolgálatot, azaz: kielégítést nyert.

Miután meg van állapítva, hogy a csere oka s egyszersmind okozata a foglalkozások elkülönítésének, ez elkülönítés pedig sokasítja a kielégítéseket az erőkifejtések arányához képest, könnyű átlátnunk, mekkora szolgálatot tett a pénz az emberiségnek már csak az által is, hogy könnyíti a cserét. A pénznek lehet köszönni, hogy a csere határtalan fejlődést nyerhetett. Minden ember oda veti szolgálatait a társadalomba anélkül, hogy tudná, kinek szükségét fogja általuk kielégíteni. Ő szinte nem közvetlen szolgálatot kap a társadalomtól, hanem tallérokat, melyekkel aztán szolgálatokat vásároland ahol, mikor és amint tetszeni fog. Úgy, hogy a végleges szerződések ismeretlenek közt mennek végbe, anélkül, hogy legtöbbnyire tudhatná valaki, kinek erőkifejtése által fognak az ő szükségei kielégíttetni, s kicsoda szükségeinek fognak az ő erőkifejtései kielégítést szerezni. A pénz közvetítése általi cserét hasonlíthatjuk számtalan oly csereberéhez, melynek szerződő felei ismeretlenek.”

A csere korlátai

„A cserének — folytatja Bastiat — általános jellemvonása, kevesbíteni az erőkifejtés arányát a kielégítéshez. Szükségeink s azok kielégítése közt akadályok merülnek fel, melyeket legyőznünk sikerül erőink egyesítése, vagy foglalkozásaink elkülönítése által.

Miután a csere ösztönében áll, hogy erőkifejtést kímél, ezen ösztönben kell keresnünk a csere természetes korlátait. Azon ösztönnél fogva, mely az embert mindig arra készteti, hogy két rossz közül a kisebbiket válassza, a csere határtalanul terjedni fog mindaddig, míg az általa igénybe vett erő kisebb lesz annál, amit megkímél. Ellenkező esetben megállapodik. — Midőn az emberek cserélnek, ezáltal egyenlő kielégítéshez jutnak kevesebb erőkifejtéssel. Úgyde annál többet cserélnek, minél kevesebb akadályra talál, minél kevesebb erőkifejtést kíván — maga a csere is. A csere pedig annál kevesebb akadályra talál, s kevesebb erőkifejtést kíván, minél közelebb vannak az emberek egymáshoz. A népesség tömöttsége pedig az ingyenes hasznosság mennyiségétől függ. A népesség tömöttsége az emberi erőkifejtések egy részét másra fordíthatókká teszi, s ez egy oka a haladásnak. Tömött népességben a cserekészület könnyebben is javítható, és erkölcsi tekintetben iskolák, templomok, múzeumok építése, bankok, biztosítási intézetek könnyebben alakíthatók.

A csere természeténél fogva fejlődik mindaddig, míg több teherrel jár, mint haszonnal, e határpontnál természeténél fogva megállapodik.”⁴

A csere erkölcsi ereje

Elszigeteltségben szükségeink felülmúlják tehetségeinket, csere által pedig tehetségeink felülmúlják szükségeinket. Ezekben rejlik a társadalom létoka. Épp így állíthatjuk azt is, hogy elszigeteltségben egyik boldogulása árt a másikénak, míg csere által egyik boldogulása segít a másikén. A csere, mint láttuk, feltételezi a foglalkozások elkülönítését, szüli a saját iparágokat, mesterségeket. Mindenki arra törekszik, hogy bizonyos nemét az akadályoknak legyőzze a közönség javára. Mindenki arra szenteli magát, hogy bizonyos szolgálatot tegyen neki. Már pedig az érték teljes elemzéséből kiviláglik, miként minden szolgálatot két körülmény határoz meg: egyik belhasznosságának aránya, másik azon körülmény — miszerint oly környezetben kínáltatik, mely azt keresi, s képes megfizetni. A tapasztalás, mely tanúsítja, hogy művész, orvos, ügyvéd s kereskedő jobb hasznot húznak szolgálataikból nagy városokban, mint vidéki községekben, teljesen megerősíti azon állítást, hogy az ember a boldogulásnak annál több esélyeivel bír, minél tehetősebb környezetben él.

Egyesek jóléte kedvező az egyetem jólétére, valamint az egyetem jóléte kedvező az egyes jólétére. E megcáfolhatatlan tényben összpontosul, s illetőleg nyilvánul a csere erkölcsi ereje, mely egyedül képes a jólétet előmozdítani, biztosítani.

II. Az érték elmélete

Láttuk fentebb, miként az ember cselekvő és szenvedő lény. A szükség és kielégítés természetüknél fogva személyhez kötvék, átruházhatatlanok; az erőkifejtés ellenben, a kapocs a szükség és kielégítés közt, eszköz a cél elérésére és tevékenységünkből, önkéntességünkből, akaratunkból folyván ki, szerződés, átruházás tárgya lehet. Ez átruházása az erőkifejtésnek, e kicserélése a szolgálatoknak teszi a nemzetgazdászat tárgyát, s miután másfelől a nemzetgazdászati tudomány e szóban foglaltatik össze „érték”, következik, hogy az érték fogalma hiányosan, hamisan lenne megállítva, ha azt azon két szélső jelenségre alapítanánk, mely érzékenységünkben megy végbe ti. szükségre és kielégítésre, melyek bensők, átruházhatatlanok s külön egyének közt összemérhetetlenek. Hanem alapítnunk kell azt tevékenységünk, erőkifejtésünk nyilvánulataira a kölcsönös szolgálatokra, melyek kicseréltetnek, mivel alkalmasok összehasonlításra, megbecslésre. Midőn két ember kölcsönösen átengedi egymásnak jelenlegi erőkifejtését, vagy előbbi erőkifejtései eredményeit, egymásnak kölcsönös szolgálatokat tesznek. Az érték tehát a két kicserélt szolgálat közti viszony.

Az érték eszméje akkor jött először a világra, mikor egy ember így szólt társához: „tedd ezt érettem, én tenni fogom amazt éretted.” Ekkor lehetett legelőször mondani, hogy — megegyezvén — a két kicserélt szolgálat megéri egymást.

Igen sok körülmény nevelheti egy szolgálat viszonos fontosságát, értékét. Nagyobbnak vagy kisebbnek találjuk aszerint, amint az nekünk többé vagy kevésbé hasznos, több vagy kevesebb személyek hajlandók azt nekünk tenni, több vagy kevesebb munkát, fáradságot, időt, ügyességet, megelőző tanulmányt igényel, s amint ez elősoroltakból többet vagy kevesebbet kímél meg a mi részünkről. Függ még szolgálat értéke az ítélőtehetségtől is. Így a tudatlanság, s téveszmék értéknek vehetik azt is, ami kár. Úgyhogy elmondhatjuk, miként az érték fogalmának tisztulása azon mértékben halad, mint az emberek felvilágosodottsága, erkölcsisége.

Legtöbb nemzetgazdászati író az érték elvét az érintett mellék körülmények egyikében vagy másikában keresi. Így Smith az anyagosságban, Say a hasznosságban, Ricardo a munkában, Senior a ritkaságban, Storch az ítélőtehetségben.

Az értéknek a munkában (travail) helyezése által leginkább megközelítették Smith és tanítványai az igazságot, csakhogy Bastiat szerint igen nagyon szorítkoztak a kézi munkára. Bastiat helyesebbnek tartja a szolgálat kifejezést nemcsak azért, mivel e fogalom az emberi tevékenység minden ágát felöleli, tehát szellemi képességet, ügyességet, előrelátást, szerencsés esélyeket, hanem azért is, mert benne rejlik az átruházás, tehát a csere eszméje is, mi egyedül képes értéket állapítani meg, miután az érték adott és vett szolgálatok közti viszony.

Az értéknek — írja Bastiat — egy állandó mértékét találni lehetetlen, miután, mint láttuk, az érték egy viszony két kicserélt szolgálat közt, melyek természetüknél fogva minden egyes esetben végtelenül különbözhetnek. Az általános gyakorlat az aranyat és ezüstöt vette fel, dacára annak, hogy e két érc értéke is igen változó. — Azonban a mérték változékonysága mit sem tesz, miután a cserélt tárgyak mindkettejére egyaránt hat, s így a csere méltányos jogos voltát nem másíthatja. Hasonlít egy oly középarányítóhoz (medius proportionalis), mely lehet nagyobb, lehet kisebb anélkül, hogy e miatt tévesztené feladatát, ti. a viszonyt mutatni meg két mennyiség közt.

A közgazdaságnak nem az a célja, hogy két cserélt szolgálatnak azon pillanati viszonyát keresse, mert erre a pénz elegendő volna. Amit ez keres, az az erőkifejtés aránya a kielégítéshez, s e kérdés megoldására, hogy minő ez arány, már nem elég tudni két szolgálat viszonyát, miután e két szolgálat igen különböző adagú hasznosságot hordhat magával, hanem ismerni kell az erőkifejtés arányát a kielégítéshez, s ez nem lehet más, mint munka. Minthogy pedig maga a munka is igen változékony elem, amint könnyebb vagy nehezebb s több vagy kevesebb értelmi tehetségek járulnak segélyére: a munkának azon legalsó fokát kell venni, mely az emberiség kiindulási pontjánál mutatkozik a képzettség minden járuléka nélkül, szóval az egyszerű napszámosét.

Tény, hogy ami az értéket adja, mindig a szolgálat.

III. A vagyon elmélete

A közgazdaságban egyaránt vagyonnak nevezhető a rongyszedő egy pár frankot érő tőkéje s a dús bankár milliói.

A nemzetgazdák különféleképp értelmezik a vagyont: egyik az anyagtalan, másik az anyagos ipar terményeit nevezvén így. Say, Storch s mások megmutatták, hogy a termelt vagyon szintúgy lehet anyagos, mint anyagtalan. — A védvám-rendszer pártolói állítják, hogy egy nemzet vagyonát a munka teszi. Ebben az a hiba, hogy nem a munka eredményét értik, ami helyes volna, hanem belterjét, mihez képest ők minden olyan intézményt pártolnak, mely sokasítja a munkát, habár kevés sikerrel.

A nemzetgazdaság tárgya nem a magán, — hanem egyedül és kizárólagosan csak a közvagyon, mely kétféle: általános és viszonos. Az elsőt kielégítéseink szempontjából ítélhetjük meg.

Az emberiség — úgymond Bastiat — annál gazdagabb lesz, minél nagyobb jólétre teszen szert, bármi legyen értéke azon tárgyaknak, melyek azt eszközlik.

A tudomány főtárgya, az emberek általános jóléte, azon arány, mely erőkifejtéseik és kielégítéseik közt létez, s melyet igen kedvezőleg módosít az ingyenes hasznosságnak a termelés műtételébeni haladó részesedése. A tudomány tehát nem zárhatja ki a vagyon eszméjének ezen elemét. Az ő szemei előtt az általános vagyonosság nem az értékek összegében áll, hanem az ezen értékekhez ragadt ingyenes vagy teherrel járó hasznosságok összegében. A kielégítés, azaz: a valóság szempontjából vagyonosságunkat szintúgy alkotja a haladás által megsemmisült érték is, mint az, amely még fennmaradt.

A közéletbeli rendes szerződéseknél azonban a hasznosság nem vétetik többé számításba, azon mértékben, amint az az érték csökkenése által ingyenessé válik. Miért? ... Azért, mert ami ingyenes, az közös, s ami közös, az nem változtat semmit egyesek vagyonbeli aránylagos részén. Azt, ami közös, az ember nem szokta cserélni, s miután az üzletek gyakorlati terén nem szükséges egyebet ismerni, mint azon arányt, melyet az érték állapít meg, — tehát nem is ügyelnek egyébre. — Megjegyzi azonban Bastiat, hogy a vagyonnak az értékkel való azonosítása veszélyes tévedés, s már eddig is megtermette keserű gyümölcseit. — Tudjuk — úgymond — hogy az érték szolgálatot, erőkifejtést feltételez, az erőkifejtés pedig azon akadályok legyőzésén működik, melyeket a gondviselés szükségeink és azok kielégítése közé helyezett. Minél több tehát egy társadalomban az érték, ez arra mutat, hogy annál több volt ott a leküzdött, tehát a leküzdeni kellett akadály is.

Azon elmélet, mely a vagyont az értékben leli, nem egyéb, mint az akadályok dicsőítése.

Bastiat ez okoskodásai nem egészen alap nélküliek; sőt mondhatni, nagyon is alaposak, de ha a vagyonról felállított elméletét összehasonlítják azon elmélettel, mely a vagyont az értékkel azonosítja, semmi különbséget nem találunk a kettő között. — A vagyonosságon alapszik az emberek általános jóléte — úgymond Bastiat — ez pedig azon arány, mely erőkifejtéseik és kielégítéseik közt létez. Bastiat ez állításának igazságát kétségbevonni nem lehet, nem lehet pedig azért, mert itt is, mint majdnem minden vagyon-elméletben, ki van mondva — más szavakkal ugyan, — hogy a vagyon érték, mert az erőkifejtés és kielégítés közt létező arány mérlege nem lehet más, mint azon érték, mely az erőkifejtés által előállíttatik, ez pedig annyi, mint jólét, mint vagyonosság, vagyon.

Egy nemzet, egy társadalom vagyonát — írja Bronckere — alkotja mindaz, aminek értéke van. A bizonyos adott időpontbani létező termékek értékének összege teszi az egyetemes vagyont; valamint azon értékek összege, melyeket egy egyén bír, teszi az ő vagyonát, személyes birtokát, tőkéjét. S valamint az egyén, úgy a társadalom is annál több anyagi élvet szerezhet magának, minél tetemesebb a tőkéje, a vagyona.

Mindaz, ami az emberek némi kielégítésére szolgál, mindaz, ami kikerültethet vele valamely szenvedést, szóval mindaz, ami valamely szükségünk kielégítésére alkalmas, vagyon nevezet alá tartozik.

A vagyon lényeges sajátsága tehát a hasznosság. A dolgoknak, melyeket használunk, mindenikünk szemei előtt oly értéke van, mely ezerféle egyéni körülményektől függ. Az, ami egy emberre nézve nélkülözhetetlen, lehet felesleges egy másikra nézve; attól, a mire egyik vággyal áhítozik, egy más undorral fordulhat el, szenvedélyek, ízlések, szeszélyek szerint, melyek végtelenül különfélesítik élet-, érzés- és élvezési modorunkat.

A vagyonnak nincs általános értéke, hanem csak viszonos csereértéke. A haszonvétel, a hasznosság tehát nem egyéb, mint csak egy feltétele az értéknek, s ez függ még azonfelül a mennyiségtől s az átruházás lehetőségétől.

A természeti vagyonoknak, minők a lég, nap, hold s mások, általában véve nincs csereértéke. Ingyen kapjuk őket.

A nemzetgazdaság csak azon vagyonokkal foglalkozik, melyeknek csereértéke van. Az értéket a szolgálattal méri s az előrebocsátott okoskodásokból e szabályt vonja le: szolgálat szolgálatért cseréltetik.

Garnier szerint vagyon vagy jószág alatt értjük mindazt, ami szükségeink, anyagi vagy szellemi vágyaink kielégítésére szolgál.

A vagyon kétféle: anyagi és anyagtalan, továbbá természeti és termelt (naturelles et produites). A természeti vagyont a természet ingyen adta. A termelt, mesterséges vagy társadalmi vagyon pedig oly tényezők közrehatásának gyümölcse, melyek nem ingyenesek, amikhez tehát csak munka, takarékosság és áldozatok útján juthatunk.

Ámbár a termelt vagyon nem kell hogy kizárólag foglalkodtassa az államgazdát, mindazonáltal ez teszi főtárgyát a tudománynak.

Valamely nemzet vagyona magában foglalja mindazon javakat, melyek az összes nemzethez tartoznak, tehát a középületeket, kikötőket, vízi utakat, csatornákat, s mindazokat, melyek magános polgárok birtokában vannak; — minél vagyonosabbak az egyes polgárok, annál vagyonosabb a nemzet; — nemzeti jólét pedig akkor létez, ha a polgárok annyi javakkal bírnak, hogy nemcsak természetes szükségleteiket könnyen fedezhetik, hanem mindenféle élvezetben és kényelemben részesülhetnek, minél több polgár és minél nagyobb mértékben teheti azt, annál nagyobb fokra emelkedett a nemzeti vagyonosság.

Van a vagyonnak továbbá még egy más osztályozása is, amellyel úgy a gyakorlati életben, mint a tudományban egyaránt találkozunk. Rendeltetése szerint ugyanis két nemét különböztetjük meg a vagyonnak, ti. a szerzésit, törzsvagyont vagy tőkét és az élvezeti vagyont, vagy a fogyasztási készletet.

A nemzeti vagyon azon egyetlen tárgy, melyen a nemzetgazdászat tudománya — mint egy igen terjedelmes alapon — nyugszik. A javak, az értékek fogalma, a csere, mely által vagyonhoz juthatni, a vagyon felosztása, alakulása, fejlődése és elfogyasztása együtt és összesen képezi a nemzetgazdászat tudományát, mely két nagy részre oszolva, első részben a nemzeti vagyont azon alakban tárgyalja, amint a közéletben előfordul, a második részben pedig már pénzbeli értékre redukálva.

Ismervén a vagyon fogalmát is, áttérhetünk a vagyon felosztására.

A tőke mint a vagyon egy része

Említve volt már fentebb, hogy a vagyon rendeltetésének megfelelően tőkére és fogyasztási készletre osztható.

A nemzetgazdaság, mely egyetlen jelentékenyebb momentumot sem szokott elmellőzni, a vagyon e felosztására különös súlyt fektet; főleg a tőkét méltatja kiváló figyelmére.

Tőkének nevezzük mindazt — köznyelven szólva, — mi valamely érték előállítására alkalmas, s ami kizárólag e célra fordíttatik, tehát eszközül szolgál.

„A tőke — írja Bastiat — szintolyan termék, mint akármely más. Két elem egyesül benne, hasznosság és érték. Felesleges bővebben mutogatni, mikép itt is csak az érték, azaz: a tőketulajdonos által a tőke előállítására tett erőkifejtés, összehasonlítva azzal, mit az átengedés által az illető egyénnek megkímél — fizettetik.”

A tőkéket is fel szokták osztani s e felosztás igen egyszerű. Van tulajdonképpeni szoros értelemben vett tőke, vagyis kereseti tőke; van használati tőke, holt tőke; továbbra a módra nézve, mely szerint a termelésnél használtatik, álló és forgó tőke.

A tőkék alakulása egyike a legszebb nemzetgazdászati jelenségeknek, de egyszersmind a legbiztosabb mértéke valamely nemzet műveltségi fokának; mert határozottan állíthatni, hogy a tőkék alakulása, s illetőleg emelkedése egyenes arányban áll az emberiség haladásával, s minél több tőkét képes valamely nemzet kimutatni, annál műveltebb.

A nemzetgazdászati írók megállapították már, hogy minden tőkeöregbedést szükségképpen az általános jólét növekedése követi. Erre nézve Bastiat azt mondja, hogy a tőkének két része van: viszonos és általános. Az első folytonosan csökken, a második folytonosan öregbedik.

Bastiat okoskodása a következő:

„Minél inkább bővölködnek a tőkék, annál inkább száll a kamat. Ezt nem szükség biztosítani. A legtúlzottabb tanok emberei sem merik tagadni. Tény, hogy a tőkekamat kisebb Spanyolországban mint Mexikóban, Franciaországban mint Spanyolországban, Angliában mint Franciaországban, Hollandiában mint Angliában. Úgyde, midőn a tőkekamat 20%-ról 15-re, azután 10-re, 8-ra, 6-ra, 5-re, 4½-re, 4-re, 3½-re és 3%-ra száll, mit tesz ez a kérdésre nézve, amellyel foglalkozunk? Ez azt teszi, hogy a tőke a jólét előidézésébeni közreműködéséért megelégszik, vagy — ha úgy akarjuk — kénytelen megelégedni azon arányban kevesbülő osztályrésszel, amely arányban ő maga növekszik.

Való, miként a kamat száll. De mikor és miért? Midőn és mivel a tőke növekszik. Egy embernek több jövedelme van 200 000 frank után 4%-kal, mint 100 000 után 5%-kal mindamellett, hogy az első esetben kevésbé drágán fizetteti a munkásokkal a tőke haszonvételét. Ámde a százalék csökkenése nem követhet oly gyors menetet, hogy a kamatok egész összege kisebb legyen akkor, mikor a tőkék bővölködnek, mint mikor ritkák. Én megengedem — úgymond Bastiat, — hogyha valaki tőkéjét 100 frankra, kamatját pedig 5%-ra tesszük, e kamat nem lesz több 4%-nál, mikor a tőke 200 frankra hág. Itt együtt látjuk a két eredményt. Kisebb a viszonos, nagyobb az általános rész. De nem engedhetem meg a feltett esetben, hogy a tőkének 100-ról 200-ra emelkedése a kamatot 5%-ról 2%-ra szállíthassa; — mert ha ez lehetséges lenne, akkor azon tőkepénzes, kinek 100 000 forinttól 5000 forint, 200 000-től pedig csak 4000 forint jövedelme lenne, nem lehetne célszerűebbet jövedelme öregbítésére, mintha tőkéjének felét megenné. Nem kell tehát szem elől téveszteni, miként e két tény együtthatása, ti. tőkeöregbedés és kamatszállás, — szükségképpen úgy megy végbe, hogy az összes termelvény folyvást növekszik, s jegyezzük meg, hogy éppen e jelenség az, mi teljesen megdönti azok csalódását, kik a kamat folytonos csökkenéséből azt következtetik, hogy egyszer egészen megsemmisül. Mint imént láták, mielőtt a tőke e képtelen túlságra fejlődnék, gondja lenne a tulajdonosnak azt elfogyasztani.”

Saját és közös vagyon

A vagyonnak meg kell különböztetni nemzetgazdászati szempontból még egy igen jelentékeny felosztását.

Valamint a törzsjavak, tehát a tőkék, úgy a termeltek is vagy saját személyes vagyonát képezik az egyeseknek, vagy közös vagyonát valamely nemzetnek, vagy végül közvagyonát az egész emberiségnek, s eszerint megkülönböztetünk magánvagyont, nemzeti vagyont, s az egész emberiséggel közös vagyont. Ez utóbbihoz tartoznak mindazon ingyenes hasznosságok, melyeket a természet minden embernek egyaránt nyújt, minők a levegő, a napsugarak, a meleg, hideg s mások.

Tudjuk — írja Bastiat, — hogy amit a természet ad, az ingyenes, s ami ingyenes, az közös. A hasznosság másik neme a teherrel járó, az emberi erőkifejtés kifolyása, és ez teszi az értéket, a tulajdont. Az erőkifejtés azonban akadályokat feltételez, melyeket le kell küzdeni. Ezen akadályok mennyisége nem állandó, nem határozott. A haladás által kevesbül. Amely arányban az akadályok kevesbülnek, azon arányban kevesbül a hasznosság teherrel járó eleme, s nő az ingyenes rész. Tehát eltűnik az érték, a tulajdon, s előáll az ingyenes hasznosság a közösség. — De az embert bizonyos rugó készteti munkára. E rugó az önérdek, saját szükségeinek kielégítése, még pedig olyatén kielégítése, hogy a lehető legkisebb erőkifejtés lehető legnagyobb eredményt idézzen elő. Így működik a tulajdon szelleme szükségképpen oda, hogy a közösséget mind inkább valósítsa.

Isten anyagokat, erőket adott az ember rendelkezése alá. Ez anyagok, erők elsajátítására vagy kell fáradság, vagy nem. Ha nem kell, az ilyent senki sem oly esztelen, hogy mástól vegye. Itt nincs sem szolgálat, sem érték, sem csere, sem tulajdon. Ha fáradság szükséges, ez jogosan arra hárul, ki a kielégítést élvezi. Ez a tulajdon elve. Ha tehát valaki e fáradságot önmagáért teszi, ez által tulajdonossává válik mindazon hasznosságoknak, miket saját erőkifejtése a természettel egyesülve létrehozott. Ha másért tette, akkor hasonértékű szolgálatot téríttet meg magának. De — s ezt nem kell szem elől téveszteni — itt csak a kicserélt szolgálatok vétetnek számításba, a természet ingyenes része nem lévén számítható. Elmondhatjuk tehát, miként az ember személyi tekintetben munkája által tulajdonossává lesz az egész létesített hasznosságnak, bármekkora legyen is abban a természet része, de társadalmi szempontból az emberek egyik a másik irányában csak az értéknek, mi munka kifolyása, tulajdonosai. Szabályul állítható fel tehát mindezek után 1. hogy minden ember ingyen élvezi a természet által adott hasznosságokat azon feltétel alatt, ha erőt fejt ki azoknak magához vételére, vagy hogyha más teszi helyette ez erőkifejtést, annak hasonértékű szolgálatot viszonoz; 2. hogy az emberek — egyik a másikra nézve — csak értékek tulajdonosai, az értékek pedig csak összehasonlított, szabadon adott s vett szolgálatokat képviselnek.

Miután a tulajdon csak érték, az érték pedig viszony, következik, hogy a tulajdon is viszony. Ámde sokszor mondottuk már, hogy természetében van a haladásnak, folyvást kevesbíteni a teherrel járó s öregbíteni az ingyenes hasznosságot, — eszközölni, hogy az ember ugyanazon dolgok megszerzéséhez kevesebb fáradsággal juthasson, — nevelni szünet nélkül a közös dolgok tömegét, melyeknek élvezése minden ember között egyenlő módon oszolván fel, lassanként elenyészteti a tulajdon különbségéből folyó egyenlőtlenséget.

Az érték, mely a társadalmi tulajdont teszi, az akadályból és erőkifejtésből születik. Amely mértékben kevesbül az akadály, azon mértékben kevesbül az erőkifejtés, az érték, a tulajdon. A tulajdon mindig hátrál minden adott kielégítésre nézve, a közösség pedig szünet nélkül előre megy. De ez utóbbiból szintoly kevéssé következik, hogy a tulajdon teljes megszűnésre lenne kárhoztatva, mint a kamat csökkenésből nem következik annak teljes megsemmisülése.

Az előadottakból látható, hogy Bastiat a „tulajdon” szónak igen széles értelmet ad, de ami azért nem kevésbé találó. A tulajdon — mondja Bastiat — azon jog, miszerint saját erőkifejtéseinket magunk hasznára fordíthatjuk, vagy csak hasonértéki erőkifejtések visszatérítése fejében engedjük át másoknak.

Ha összefoglaljuk Bastiat okoskodásait, a következő tételeket állíthatjuk fel. „Minden tulajdon érték, minden érték tulajdon. Aminek nincs értéke, az ingyenes, ami ingyenes, az közös. Érték csökkenése annyi, mint közeledés az ingyenesség felé. Közeledés az ingyenesség felé annyi, mint részletes létesítése a közösségnek.”

E közösség alatt azonban Bastiat — nem a kommunizmust érti. Közössége azon javakra terjed ki csak, melyeket Isten rendelésénél fogva élvezünk közösen, mivel semmi erőkifejtés nem szükségeltetvén azok hasznunkra fordítására, nincs helye semmi szolgálatnak, semmi szerződésnek, semmi tulajdonnak.

A föld mint magán- és közvagyon

„Isten teremtette a földet. Felületére és belsejébe egy csoport tárgyat helyezett, melyek hasznosak az emberre nézve, amennyiben szükségeit kielégíteni alkalmasak. Ezenkívül erőket helyezett az anyagba, mint rugalmasságot, meleget, világosságot, jegecesedést, stb.

Az emberek gyakorolni kezdették tevékenységüket ez anyagokon és erőkön. Ez által szolgálatot tettek önmaguknak. De dolgoztak egyik a másikért is. Ez által viszonos szolgálatokat tettek egymásnak. E szolgálatoknak egybehasonlítása a cserében adott lételt az érték eszméjének, ez pedig a tulajdon eszméjének.

Az emberiség egyetemes ösztöne, mely csalhatatlanabb, mint bármely egyéni felvilágosítás, ez igazsághoz ragaszkodott anélkül, hogy elemezte volna, midőn az elmélet előállott kutatni a tulajdon alapjait.”

A kezdetlegességnek minden tudományban megvoltak és megvannak tévedései, úgy voltak a nemzetgazdászat tudományának körében is. E tudomány szerencsétlenségére egy eszmezavaron kezdette műfolyamát, ti. értéknek vette a hasznosságot. Saját, minden emberi szolgálattól ment, független értéket tulajdonított, hol az anyagoknak, hol a természeti erőknek. Egy pillanatra a tulajdon szintoly igazolhatatlan, mint érthetetlen lett. Mert a hasznosság egy bizonyos viszony a tárgy és saját szervezetünk közt. Nem feltételez szükségképpen sem erőkifejtést, sem szerződést, sem összehasonlítást; ezt önmagában is lehet képzelni az elszigetelt emberre vonatkozva. Az érték ellenben ember és ember közti viszony. Hogy létezhessen, szükséges kettőztetve léteznie, semmi egyedül állót nem lehetvén összehasonlítani. Az érték természetében fekszik, hogy aki bírja, csak egyenlő értékért engedi másnak. — Azon elmélet tehát, mely e két eszmét, fogalmat összezavarja, azt teszi fel, hogy az ember a cserében úgynevezett természet szülte állítólagos értéket is ad ember termelte valódi értékért; hasznosságot, mely semmi munkát nem igényelt, oly hasznosságért, mely igényelt; más szavakkal, hogy az ember hasznot húzhat más munkájából anélkül, hogy maga dolgoznék. — Az elmélet az így fogalmazott tulajdont előbb szükséges egyedárunak, aztán egész röviden egyedárunak, később jogtalanságnak, végre óriásnak nevezte.

Az első csapást a földtulajdon kapta. Ennek így kellett lennie. Nem mintha minden iparág szintúgy nem használna természeti erőket, hanem mivel ezen erők sokkal kirivóbban tűnnek fel a tömeg szemei előtt a növényi és állati élet jelenségeiben, tápszerek és a helytelenül úgynevezett első anyagok termelésében, melyek kiválólag földművelési termékek. Aztán ha van egyedáru, mely az emberi lelkiismeretet inkább fellázíthatja, mint bármely más, az kétségen kívül az, mely az életre legszükségesebb dolgokkal üzetik. A szóban forgó eszmezavar tehát már tudományos szempontból is igen látszatos lévén; miután tudtomra egy elmélet embere sem volt ment tőle, — még látszatosabb lett azon látvány által, mit a valóság mutat. — Gyakran látták ugyanis a földbirtokost élni munka nélkül s ebből azon következtetést vonták, hogy: „Úgy kell lenni, miszerint módot talált egyébért is jutalmaztatni magát, mint saját munkájáért.” Ezen „egyéb” mi lehetne más, mint az eszköz termő ereje, termékenysége, közreműködése, a föld? A földbér lett tehát cégérezve különböző korszakonként a szükséges egyedáru, kiváltság, jogtalanság és orzás nevezettel.

Meg kell vallanunk: az elmélet egy tényt talált útjában, mely igen hatalmasan segítette a tévedezést. Európában igen kevés föld kerülte ki a hódítást s velejáró visszaéléseket. A tudomány összetéveszthette a földbirtok erőszakos szerzési módját azon móddal, mely szerint az természetesen képződik. Ámde nem kell azt képzelni, hogy az „érték” szó hamis értelmezvénye csupán a földbirtok megrendítésénél állapodott volna meg. Rémítő és fáradhatatlan hatalom az az észtan, induljon ki bár jó, vagy rossz elvből. Valamint a föld közreműködteti az értéktermelésben a világosságot, meleget, növényzőerőt stb., szintúgy a tőke is közreműködteti az értéktermelésben a szelet, rugalmasságot, nehezlést. Vannak tehát emberek még a földművelőkön kívül, kik szintúgy megfizettetik maguknak a természeti erők közreműködését.

Az ökonómisták így szólnak: a földtulajdon kiváltság; de szükséges s így fenn kell tartani.

A szocialisták okoskodása: a földtulajdon kiváltság; de szükséges s így fenn kell tartani, azonban kárpótlást kell érte követelni, a munkához való jogot.

A kommunisták s egalitáriusok pedig azt mondják, hogy a tulajdon általában kiváltság, s mint ilyent le kell rombolni.

Azonban lássuk azon egyes, egymástól eltérő véleményeket, melyeket e fontos tárgy körül a különböző iskolák nyilvánítottak.

Tudjuk, miként az angol ökonómisták azon elvet állították fel, hogy az érték a munkából jön.

Smith Ádám tana: „A földművelésben a természet kezet fogva dolgozik az emberrel, s bárha a természet munkája semmi költségbe sem kerül, annak, amit termel, mégis értéke van, szintúgy, mint annak, mit a legdrágább munkások termelnek.”

Ocsvay Á.

Lábjegyzetek

1. Bastiat: Harmonies économiques. ↩

2. Praxeum-jegyzet: Ocsvay itt eltér Bastiattól, és a korabeli klasszikus munkaérték-elmélet mellett foglal állást. Az osztrák közgazdaságtan szerint az érték nem az előállításra fordított munkából, hanem a javaknak a cselekvő ember általi szubjektív értékeléséből ered. ↩

3. Jean-Baptiste Say: Traité d'économie politique. ↩

4. Praxeum-jegyzet: A mondat az eredeti közlésben is így áll; az előző bekezdés gondolatmenetével ellentétes. ↩