FIGYELEM!

Ez egy fejezet Táborszki Bálint (szerk.) A magyar libertárius hagyomány III. - A klasszikus liberalizmus magyar visszhangja című könyvéből! Ha szeretnéd a többi fejezetet is elolvasni, használd a képernyő sarkában található tartalomjegyzék gombot. A teljes könyv ingyenes letöltéséhez vagy a nyomtatott verzió megvásárlásához kattints a borítóra.

A XIX. századnak úgy a politikai, mint a társadalmi téren elért több nevezetes vívmánya a múlt század vége felé kiütött francia forradalomnak köszöni lételét.

A francia forradalomnak előharcosai azonban nagyrészt a XVIII. században szereplő szociál- és állambölcselők voltak, kik irataikban az alkotmány és kormányszervezetre, a politikai és társadalmi jogokra, a társadalom és az állam közti viszonyra, valamint a közgazdaságra vonatkozó kérdéseket a jövőben létesíthető jobb állapotok iránti reményben tárgyalták.

E szellemi előharcosok sorában kiváló helyet foglal el Quesnay Ferenc, ki a fiziokratikus rendszernek alapítója s kinek tanai — habár azok sok tekintetben tarthatatlanok — még napjainkban is figyelemre méltók, amennyiben e tanok több meggyőzhetetlen alapigazságot foglalnak magukban.

Quesnay Ferenc, mint az egyik francia nemzetgazdasági iskolának alapítója, működésével a nemzeti földművelési osztály netáni gyarapodását és jólétét ellenző írók ellen többé-kevésbé sikeres küzdelmet folytatott ugyan, azonban még sem hozta létre azon eredményt, melyet rendszerének követői reméltek. Hogy ez be nem következett, főleg annak tulajdonítható, hogy a földtulajdonos, illetőleg földművesosztály általa túlbecsültetvén, a többi társadalmi osztályok érdekeire kellő figyelmet nem fordított.

Mielőtt a többnyire francia források után tárgyalandó rendszerére áttérnénk, nem lesz talán fölösleges a korszak jellemzését, habár csak futólag is, röviden vázolni.

A XVIII. századbeli francia állam- és szociálbölcselők oly, a nemzet életében abnormis állapotra valló jelenségeket találtak, melyek méltán felkölték gondolkozásukat arra, hogy a nemzetnek rendezettebb viszonyok közötti létezhetése elutasíthatatlan és elodázhatatlan követelmény. E jelenségek okai XIV. Lajos korára vezethetők vissza. Ezen királynak pazar udvartartása, az általa viselt és a nemzetre súlyos veszteséggel végződött hadviselések s az állami ügyeknek helytelen irányban történt vezetése voltak az előzmények, melyek folytán Franciaországban a társadalom különböző s különösen földművelői osztálya hanyatlásnak indult. XV. Lajos kora már az államéletben a legnagyobb rendetlenségeket tükrözte vissza s egyrészt egyes osztályok gazdagságát, másrészt azonban a nemzet legnagyobb részének elnyomottságát és szegénységét tünteti fel előttünk. Franciaország csak nagy áldozatok árán tudott azon szomorú helyzetből kibontakozni, melyre XIV. Lajos rideg abszolutizmusa juttatta. Fleury bibornoknak kormánya és Orry, a pénzügyek ellenőre alatt a kormányzatban némi rend mutatkozott ugyan, de a bibornok halála és Orry visszavonulása után a pazarlás és másféle rendellenességek az államigazgatásban újból mutatkoztak. Sismondi francia történetíró e korszakra vonatkozólag megjegyzi, hogy ez időszakban a társadalmi osztályok közt a legkülönösebb és alig megérthető ellentétek merültek fel. A tulajdonképi nemzetnek, mely a vidéki lakosságból állott és adófizetési és hadszolgálati kötelezettségeknek volt alávetve, nagyobb elnyomottság és nélkülözés jutott osztályrészül, mint a középkor századaiban. Ezzel ellentétben az idegenek által ismert Párizs, Versailles és még egynéhány nagyobb városban némely osztály még fényűzőbb életmódot folytatott, mint XIV. Lajos alatt. A vidéki lakosságra kivetett adók és jövedéki illetékek a földművelést tönkretétellel fenyegették, míg Párizsban a pénzüzlettel foglalkozók és a nagy bérlők roppant vagyona volt forgalomban. Az udvar részéről kegyelt udvaroncok élvezeteik kielégíthetése végett a legpazarabb módon költekeztek. A bankokban nagy értékkészletek hevertek; az államkölcsönökről kibocsátott kötelezvények és az indiai társulat által kibocsátott részvények a tőkéseknek nagy és biztos jövedelmet szolgáltattak.

E korszakban élt Quesnay Ferenc, kinek életrajzából röviden fölemlíthetjük, hogy Merayben a Seine és Oise departementban 1694. június hó 4-én született, hol gyermekéveit a mezei munkálkodás fáradalmai és a falusi élet kellemei közt töltötte, s elemi tanulmányait úgyszólván tanárok vezetése nélkül sajátította el. Elemi tanulmányai bevégeztével Nantesban telepedett meg, hol sebésznek szándékozott magát kiképezni. Itt Noailles marshallnak — ki vele szomszédságban lakott — alkalma volt őt megismerni, s ki felismervén sokoldalú tehetségét, Párizsba költöztette s ott az orvosi tudományokban kiképeztette. Quesnaynak különböző az orvosi szakmába tartozó művei e téren is bizonnyal sikeres eredményt biztosítottak volna számára, amennyiben az 1731-ben felállított sebészeti akademiánál örökös titkári minőségben lőn kinevezve, azonkívül XV. Lajos őt, mint szaktekintélyt, ugyancsak első udvari orvosának nevezte ki.

Azon kedvező helyzet, melyben Quesnay a sors által részesült, más, hasonló körülmények közt levő egyének által saját javukra nézve előnyösebben zsákmányoltatott volna ki. A XV. Lajos fényűző udvarában alkalmazott, a király különös figyelmében részesült s a nemesi címmel kitűntetett Quesnay szabad idejét az e korszakban uralkodó visszás közgazdasági állapotok feletti elmélkedésre s e részben tett tapasztalatainak feljegyzésére fordította. Feltűnt neki egyfelől a nagy városokban, különösen Versailles- és Párizsban a pénzüzérek, kereskedők és a magasabb rangú hivatalnokok által kifejtett pompa és fényűzés, másfelől pedig a vidéki lakosságnak, mely a tulajdonképi nemzetet képezte — kik közül ő is való volt — túlságos adóvali megterheltetése, e lakosságra tizedek, robotok és hadkötelezettség folytán háruló szegénység és elnyomottság. A szerfeletti fényűzés, melynek közepette a népnek süllyedése és a földművelés elhanyagolt állapota sokak által figyelembe sem vétetett, a szegény földművelő nép iránti rokonszenvét csak növelte, annál is inkább, mert az ezen korbeli fényűzés általában nem a nemesebb élvvágyak kielégítésére használtatott fel, hanem az főleg az erkölcsök süllyedését és a hivatali visszaéléseket jelezte. E fényűzésre vonatkozólag különben felemlithető, hogy azt sokan a nemzetvagyon szaporítására kedvező körülménynek tekintették. Melon, Law-nak, a szédelgéseiről ismert pénzüzérnek, volt titkára az „Essai politique sur le commerce” című művében a fényűző élet jelentőségét és gyakorlati hasznát vitatta s Voltairenek „Mondain” című elbeszélése a Melon által tárgyalt tanok befolyása alatt keletkezett. Hogy a helyzetet tisztábban látó nemzetgazdák ezen csábító s a társadalom süllyedését előidéző tévtanok megdöntésén telhetőleg igyekeztek, — magától értetődik.

Quesnay már hatvan éves kort ért el, midőn nemzetgazdasági elméletét közrebocsátotta; ez ideig elmélkedéseit csak önmagának tartotta fenn. Első két dolgozatát az „Encyclopedia” folyóiratban 1756. és 1757-ben közölte, melyek egyike „bérlők”, a másika „magvak” cím alatt jelentek meg. E cikkekben a francia mezőgazdaságot a XVIII. században tárgyalja, s azokban úgy a történelemre, mint az „új tudományra” vonatkozó adatok figyelemre méltók. Quesnay az utóbbi cikkben Franciaország összes gabonatermelését — mely alatt a búza, rozs, kétszeres, árpa, kenyérnövényeket érti — nem egészen 70 millió hektoliterre becsüli fel, mely több, mint egy század leforgása után, azaz a jelen század második felében majdnem háromszor annyira tehető, amennyiben Franciaországban az összes gabonatermés, búza, rozs stb. közepes átlaga mintegy 140—160 millió hektoliter. Megjegyzendő, hogy a zabtermés nem szerepel a fenti 70 millió hektoliternél s ez Quesnay szerint 10 millió hektolitert tőn. Az árak tekintetében is nagy a különbség, amennyiben a búzának hektoliterjét 10 frank, a rozsét 8 és a zabét 3 frankra teszi s számítása szerint az évi gabonatermés átlagos értéke 595 millió frankot teszen.

A jelenlegi gabona-középtermékek mennyiségre nézve mintegy háromszorosan s az érték tekintetében — 2 milliárd frankra becsültetvén — majdnem négyszeresen felülmúlják az akkor nyert középtermések értékét, nem számítva a mezőgazdasági mellékterményekből — szarvasmarha, bor, olaj, selyem stb. — nyert bevételt, mely akkorában 200 millióra becsültethetett, jelenleg pedig 3 milliárd frankra becsülhető. Úgy, hogy egészben véve a jelen század vége felé a mezőgazdaság hozadéka mennyiségileg négyszer-, értékre nézve pedig hatszor akkora, mint Quesnay korában volt.

A gabonaneműek 595 millió frankra fölbecsült értéke Quesnay szerint körülbelül a következőképpen oszlik meg:

Termelési költségek 415.000 000
A földtulajdonosok jövedelme, illetőleg földjáradék 76.000 000
Tizedek 50.000 000
A bérlők jövedelme 27.000 000
Adók 27.000 000

Felette nehéz ezen számadatokat összehasonlítani a jelen viszonyok szerint felbecsülhető termések értékének megoszlásával, amennyiben napjainkban a gabonatermés és a más mezőgazdasági termelvények értéke együttesen vétetik fel. Csak annyit jegyezhetünk meg, hogy napjainkban a termelési költségek a nyers hozadéknak felét teszik, míg akkoriban annak négyötödét tették. A földjáradék, mely jelenleg a jövedelemnek egy harmada, akkoriban alig csak egy nyolcadát tette. De ezzel szemben az adók is növekedtek. Egészben véve mondhatni, miszerint a múlt századhoz viszonyítva, a földbirtokra fordított termelési költségek kevesbedtek s ezzel szemben a földjáradék, a hozadék és az adók jelentékeny mérvben emelkedtek. S ez az, amit tulajdonképpen Quesnay óhajtott, amennyiben az ő igyekezete a termelvények szaporítására és ezzel karöltve a tiszta hozadék emelésére irányult. Különben előre következtette azt is, hogy a termelvények árai emelkedni fognak, mely körülmény tanainak alapját képezte. Csakhogy arra, mit ő néhány év alatt megvalósítani remélt, egy század lefolyása volt szükséges, mert közgazdasági elméletének tűzpróbán kellett átmenni s az is csak részben változtatások és sok oldalról tett megtámadtatás után volt életbe léptethető.

A földművelés fejlődésére nemcsak a földművelők tevékenysége, hanem még különösen jó kormányzati szervezet is szükséges. Ezen körülmény is indította Quesnayt a nemzetek vagyonosságának okai feletti elmélkedésére. Hogy e fontos körülményre nézve nézetei kellőleg megvilágítva legyenek „Tableau économique” című összefoglalást vagy kimutatást készített. Ezen kimutatásban — mely sokak által akkoriban nagy vívmánynak tekintetett — az egész nemzetet három osztályban tünteti fel, u. m. I. a produktív vagy termelő osztály, ezek a földművelők; II. a földtulajdonosok osztálya, mely az uralkodó, a földtulajdonosok és a tizedeket élvezők csoportjából áll; a III. osztály szerinte az improduktív foglalkozásokat űzők. Ezekhez a kereskedőket és az iparosokat sorozza. A III. osztályba sorozottak, kik különben általán véve mint a társadalomnak produktív tagjai szerepelnek, azért tartja improduktíveknek, mert nézete szerint termelvénynek, azaz produktumnak csak az tekinthető, mi a földművelés által évenként nyeretik. E termelvényeknek azon tulajdonságuk van, hogy újból létrejönnek, mintegy újjá születnek, holott az iparosok a termelvényeket csak átalakítják, a kereskedők pedig csak a fogyasztókkali érintkezést közvetítik. Ezen rovatos táblázat feltüntetésére szolgál annak, hogy mely arányban osztozik a fent érintett három osztály a földművelő munkálkodása folytán létrehozott termelvényekben. Különben ezen táblázatos kimutatásnak egyedüli célja az, hogy feltüntesse, hogy minden gazdagságnak forrása a föld s a földművelés az egyedüli produktív foglalkozás.

A „Tableau Économique” a Quesnay által bebizonyítani vélt ténykörülményekről ahelyett, hogy kellő tájékozást nyújtott volna, a közgazdaságot illető kérdéseket még inkább homályba burkolta. Szerzője maga is meggyőződött erről s táblázatos kimutatásának továbbterjesztésével felhagyván, nézeteinek kifejtését 30 tantételben foglalta össze s „Maxímes générales du gouvernement économique d'un royaume agricole” cím alatt tette közzé. Quesnaynak főcélja volt műveivel a királyra befolyást gyakorolni s ezt azzal vélte elérhetőnek, ha bebizonyítja, hogy csak a földművelés virágzó állapota mellett lehet az államok hatalmát megszilárdítani. A „Tableau Économique” című műve XV. Lajoshoz ezen felirattal intéztetett: Szegény földművelők, szegény királyság: szegény királyság, szegény király.

A „Maxímes générales” című művében foglalt harminc tantételt, melyeket a tételes törvényekhez hasonló rövid és kategorikus modor jellemez, a következőkben közölhetjük:

  1. A főhatalom a korlátlan hatalommal felruházott egyeduralkodót illesse meg. Azon kormányzati rendszer, melyben a hatalom birtoklása megosztva van, azért nem jelezhető jónak, mivel a hatalmasok közti egyenetlenséget és a szegények elnyomatását mozdítja elő.

  2. A nemzet mindenekelőtt azon a természetjogban föllelhető törvényeket ismerje, melyek a legtökéletesebb kormányzati formát állapítják meg. Az államférfiúnak nemcsak az emberi törvények, hanem még azon szabályok ismerete is szükséges, melyek a társadalmi rend létesítéséhez szükségesek. Azonfelül szükséges, hogy a nemzet által elsajátított gyakorlati ismeretek a kormány tudomása és figyelme tárgyát képezzék, a végből, hogy a főhatalom birtoklója erről tájékozva lévén, a legjobb törvényeket léptethesse életbe és a közjó és a közbiztonság érdekében ezen törvények szigorú megtartása fölött őrködhessék.

Az első tantétel több oldalról joggal támadtatott meg, mivel Quesnay abban a korlátlan egyeduralkodói intézmény mellett nyilatkozik s tanítványai többé-kevésbé ugyanezen nézetet vallották. Tocqueville „L'ancien régime et la révolution” című művében élesen kikelt ezen nézet ellen. E tannak helyességét magában véve nem is lehet ugyan védelmezni, de tekintve azon körülményt, hogy az Franciaországban XV. Lajos uralkodása alatt, 1760. évben, keletkezett, az akkori viszonyok megmagyarázzák és érthetővé teszik. E korban bárminemű politikai szabadság iránti mozgalom sikertelen törekvésnek bizonyult volna. Quesnay tudta, hogy XV. Lajos mily nagy ellenszenvvel viseltetik a parlament irányában s ezért a fejedelemre ruházza a korlátlan hatalmat, ki által egyszersmind elérhetőnek hitte céljainak megvalósíthatását.

Különben a föltétlen abszolutizmust ő sem ismeri el. Igaz, hogy a kortársa Montesquieu által felállított a kormányzati rendszerre vonatkozó elméleteket nem fogadja el, de viszont ő sem kívánja, hogy az egyetlen tekintély — a fejedelem — minden ellenőrzés nélkül kormányozzon. Erre mutat már a második tantételében kifejezett e részbeni kívánalma, „hogy a nemzet mindenekelőtt a természetjogban föllelhető azon törvényeket ismerje, melyek a legtökéletesebb kormányzati formát állapítják meg”. Szerinte a fejedelem csak a természeti azaz észszerű törvények végrehajtását foganatosíthatja s ha ezt megszegné, legyőzhetetlen ellentállással találkozzék s a visszaélés ne egyes szövetkezetek vagy testületek által, — kik kiváltságokkal bírhatnak — hanem a nemzet által — mely jogai- és kötelességeinek tudatával bír — szüntettessék meg.

Hogyan lehetséges azonban elképzelni azt, hogy a jó kormányzati rendszer iránt a nézetek összhangzók legyenek s egy a nemzet minden tagja által elfogadott legtökéletesebb kormányzati forma életbe léptettethessék? Ez egy a gyakorlati életben aligha megvalósítható hiú törekvés lenne. Azóta több mint egy század év telt el s dacára annak, hogy a nagy francia forradalom a régi intézményeket jelentékeny részben megsemmisítette s helyökbe újak létesültek, ezen kérdés még napjainkban sincs megoldva.

Bármely társadalom alapintézményeinek fejlődése még az esetben is, ha azok a felvilágosodott emberek által fölismerhetők is, a nagy tömegre, a népre, csak alig észlelhető hatást gyakorolnak. Minden korlátlan hatalom, legyen az egyeduralmi vagy köztársasági, igen nagy veszedelemnek lehet kitéve, mert nincs olyan gát, mely ezen hatalmat az alaptörvények megszegésénél feltartóztathatná. S éppen ezért félreismerhetetlen hibája Quesnaynak e részben az, hogy szerinte a főhatalom birtoklója tájékozva legyen arról, mik a nemzet kívánalmai, melyek föltételezik azt, hogy ezen kívánalmak a szabad megbeszélés tárgyát képezzék, már pedig ezen eshetőség abszolút kormány alatt nem lehetséges. Montesquieu alaposabban bírálta meg ezen állapotot, amennyiben szerinte „az abszolút (despotikus) kormányzat esetében mindenképp veszedelmes, hogy az egyének e felett jól vagy rosszul gondolkozzanak, mert e részbeni elmélkedésük már elegendő arra, hogy a kormányzat alapjában megingattassék”.

Quesnay a kormányzati formát az akkori társadalmi állapotokra való tekintettel veszi szeműgyre, s a politikai intézményeket eszköznek és nem célnak tekinti. A főfeladat nála az egyéni jogok és a társadalmi rend megalapítása a végből, hogy közgazdasági eszméi az ilyfélekép szervezett társadalom javára szolgáljanak.

Ezen két nem a közgazdaságtan, hanem a politika körébe tartozó tantétel közlése után, a nemzet és államgazdaságra vonatkozó nézeteit közli. A 3. és 4. tantétele a következő:

  1. A fejedelem és a nemzet sohase tévesszék el szemeik elől, hogy a föld minden gazdaságnak egyedüli alapja s csak egyedül a földművelés gyarapítja a nemzetvagyont. A nemzet vagyonának növekedése a népesség növekedésével jár karöltve. A népesség és a vagyon növekedése pedig a földművelés felvirágzását, a kereskedelemnek élénkségét és az iparnak fejlődését mozdítja elő.

  2. Úgy az ingó, mint az ingatlan jószágok feletti rendelkezés egyedül csak az erre feljogosult tulajdonost illesse. A tulajdon biztossága a társadalmi rendnek képezi alapját. Ez ad ösztönt a munkára, a föld javítása és művelésére, úgyszintén kereskedelmi és ipari vállalatok alapítására.

Quesnay rendszerének alapjául ezen tanok tekinthetők, s ha követői szigorúan alkalmazkodnak e tanokban kifejezett nézetekhez, nem találtak volna oly nagy ellenzésre azok részéről, kik rendszerét nem akarták elfogadni. Quesnay a földművelés emelését tekinti a legelső feladatnak, de nem téveszti szem elől, hogy a kereskedelem és az ipar fejlődése a népesség növekedésétől van föltételezve. Ezen tantételekben különben már nem ragaszkodik oly mereven azon nézetéhez, hogy az ipar és kereskedelemmel foglalkozók improduktív osztályt képeznének, sőt a produktív foglalkozások közt fennálló szolidaritást is kifejezi.

A negyedik tantétel a társadalmi rend alapelve. A tulajdon biztossága a személybiztossággal karöltve az Isten által létrehozott emberi társadalom összetartó köteléke. A tételes törvények, legyenek azok magán, vagy közviszonyokra, vagy közgazdaságra vonatkozók, csak úgy bírhatnak érvénnyel, ha ezen legfőbb axiomából folynak, mely az erkölcsi világrendben oly igazság, mint a nehézség törvénye a természetben. Ezen alapelv először Locke által az 1688. évi angol forradalom alkalmából a polgári kormányzatról írt tanulmányában formuláztatott szabatosan, s azóta a XVIII. századbeli francia állambölcselők, mint Montesquieu, Voltaire irataikban ezen elvet hangsúlyozzák is, de elvitathatatlan nagy érdeme Quesnaynak az, hogy azt rendszerének alapjául tette s abból vezette le elméletének további fejleményeit. Ez az, mit tanítványai fiziokráciának vagyis a természeti törvények szerinti kormányzásnak neveznek, s azért ők a nemzetgazdaságtan történetében fiziokraták név alatt szerepelnek.

  1. Az adó ne eméssze fel a nemzetjövedelem nagy részét s az ne legyen aránytalanul kivetve az egyes jövedelmekre, annak emelése csak a jövedelmek emelkedésével legyen lehetséges s az a földbirtok tiszta hozadékára vettessék ki. A személyes szolgálatok után járó fizetések s bárminemű fogyasztási cikkek ne adóztassanak meg, mert ellenkező esetben a kereskedelem fejlődésében van megbénítva, s az évi nemzetjövedelem egy része megsemmisülne.

Ezen tanban kifejtett azon nézet, hogy az adó a nemzetjövedelem nagyobb részét ne érintse s az arányosan legyen kivetve s úgyszintén az adóemelés csak a jövedelmek emelkedése esetében legyen eszközölhető, megdönthetetlen igazság, s kívánatos lenne, hogy az minden állam pénzügyi kormánya által követtetnék. Azon nézetének azonban, hogy az adó csak egyedül a földbirtok tiszta hozadékára vettessék ki, nem hódolhatunk. Feltűnő, hogy Quesnay mint a földművelési érdekeknek szószólója a megadóztatást egyedül a földbirtokra terjeszti ki. Ezen nézetének közelebbi megfejtése azonban szerinte abban áll, hogy (a termelésnél) csak a föld nyújt tiszta hozadékot, ami az általa szűkebb értelemben vett termelvény fogalmának megfelel ugyan, tágabb és valódi értelemben véve azonban téves. Ezen problematikus alapból kiindulva teszi további érveléseit.

Szerinte, csak jövedelemre kivetett adó igazságos, de a jövedelmet adó, illetőleg reproduktív tulajdonság csak a földben rejlik, másképp kifejezve: csak a föld nyújt tiszta hozadékot annak reproduktív tulajdonságánál fogva, miért is csak a földnek tiszta hozadékára lehet az adót kivetni. Ezen elmélet szerint az összes közterhek csak az adókötelezettek egy osztályára a földbirtokos osztályra nehezülnének, minek azon kétségbevonhatatlan előnye volna, hogy a fizetendő adó a megállapított összegen túl be nem hajtatnék és másrészt az adó behajtásánál nagy költségek lennének megtakaríthatók. Főhibája ezen adónemnek, hogy mint föltétlenül egyedüli rendszeres adó szerepel.

Quesnay az állami kiadások fedezésére a föld tiszta hozadékának egy harmadát elégségesnek tartja, a másik két harmad a tulajdonosok- és a bérlőknek jutna. Könnyü volt azonban kiszámítani, hogy ezen arány az állami szükségletek fedezésére nem elégséges. Quesnay ezen ellenvetésre azzal válaszolt, hogy a földből nyert tiszta hozadékok összege a nagyobb mérvű termelés s a termények magasabb árai folytán növekedni fognak, s másrészt az államot csak az egyetlen adótárgyra, a földre, kivetett adóbeszedési költségek terhelvén, az állami kiadások kevesbedni fognak. Ezen érvelés kétségtelenül sok igazat foglal magában, de azon körülmény, hogy az ilyen adóztatás által a kormány, esetleg egyes osztályok fognának rövidséget szenvedni, a legnagyobb vitára szolgáltatott alkalmat s általános volt a rettegés ezen intézmény netáni behozatala felett. A kormány az állami bevételek csökkenésétől tartott, a földbirtokosok fizetendő adójok szerfeletti emelkedése miatt aggódtak, — a pénzüzérek érdekeiket hitték veszélyeztetve, — miért is ezen adózási rendszer kárhozatosnak találtatván, az a közönség által el nem fogadtatott.

A vitának más eredménye lett volna, ha Quesnay állítását nem az egyetlen adó, a földadó mellett, hanem egyáltalán az egyenes adók tekintetében érvényesíti. Tényleg ez is volt szándéka. Ez esetben azonban el kellett volna ismernie azt, hogy más termelvények, és a földnek tiszta hozadékán kívül még más tiszta jövedelem is létezik. Ez azonban ellenkezett szigorú és megmásíthatatlan felfogásával. Még a házakat sem akarta megadóztatni azon elvnél fogva, hogy a házak elhasználtatván, nem bírnak azon reproduktív tulajdonsággal, mint a termények. Quesnaynak ezen elve, ilyképp magyarázva, a gyakorlati életben nem érvényesíthető.

A 6. tantétel a következő:

„A földbirtokosok minden a föld művelésére szükséges beruházásokat megtehessék a végből, hogy ezen beruházások által a lehető legnagyobb hozadék érethessék el. Mert ha a beruházás a kellő mérvben nem eszközölhető: azon arányban a művelési költségek kevesbednek ugyan, de a hozadék is kevesebb leend.”

Úgy tetszik mintha ezen tantétel az előbbenivel nem lenne összeegyeztethető. Egyedül a földbirtoknak adóvali megterheltetése nem azt jelenti-e, hogy a földműveléstől minden tőke megvonassék? Quesnay ezen kérdésre azzal válaszol hogy az adó, bármilyen formában legyen az behajtva, végeredményében mégis mindig a földbirtokra háruljon, a kivetendő adók összege pedig a földbirtokra vetett teher könnyítése céljából kevesbíttessék. Ezen utóbbi kívánalma azonban, az államszükségletek nagyságát tekintve, alig létesíthető.

Quesnay a földbirtokosok jövedelmének emelését tűzvén ki célul, főleg a hasznos beruházásokra fordítandó összegek növelését és ezáltal a föld tiszta hozadékának emelését hangsúlyozza. A föld művelésére fordított költségeket azért emeli ki különösen, mivel ezen korban általában úgy vélekedtek, hogy a természet mint főtényező a termények előhozásánál közreműködvén, maga a föld művelése kevés beruházást igényel. Ezen téves vélemény ellen ő volt az első, ki sikra kelt, amennyiben a különböző tőkéknek a termelésnél való közreműködését szükségszerűnek jelentette ki. Ezen a tulajdonos által a sikeres földművelés létesíthetésére szükségelt tőkék szerinte háromfélék u. m. 1-ször telekköltségek, azaz költségek épületek-, utak-, ültetvényekre stb. 2-szor a felszerelési, azaz azon célból teendő költségek, hogy a föld bérbeadható legyen u. m. költségek hasznos házi állatok-, gépekre stb., 3-szor az évi költségek, melyek vetőmagvak beszerzésére, a talajnak megmunkáltatására, trágyázásra, munkadíjra stb. fordítandók. Szerinte szükséges, hogy az évi költségek, valamint az álló tőkék használata által szenvedett veszteségek megtérüljenek s ezenkívül a termelőnek annyi maradjon, hogy fáradozásai és tett kockázata méltányosan megjutalmaztassék. Ezen a földművelőt illető, minden évben megtérülő költségeket Quesnay reprises-nek nevezi, — magyarul előállítási költségeknek nevezhetnők. — Minél biztosabb ezen költségek megtérülése, a termelés is a szerint növekedni fog.

Ezen értelemben vett előállítási költség megtérülése azonban nem elégséges arra, hogy e mellett az ipart, kereskedést és a szabad foglalkozásokat űzők szükségletei is kielégíttessenek. E szükségletek kielégítésére fordítandó a nyert előállítási költségeken felül elért tiszta hozadék.

Ez a társadalom részére nyújtott valódi jótétemény. A tiszta hozadék a tulajdonost illeti, mint munkája és költségeinek megjutalmazása s ha ezen hozadékból egy rész az államnak is jut, az onnan magyarázható, hogy az állam is részt vesz a termelésnél a közmunkára, igazságszolgáltatásra és a közbiztonságra fordított költekezései által. Mentől inkább emelkedik a tiszta hozadék, annál jobban felvirágzik a közület. S ez egészen természetszerű, mert a rendelkezésre levő termelvények szaporodása és a tiszta hozadék növekedése lehetővé teszik a tulajdonosok, vagy az állam által eszközlendő nagyobb mérvű beruházásokat. Ezen okból tartja Quesnay és iskolája szem előtt a föld tiszta hozadékának nagyságát, melyet úgy tekintenek, mint az ország gazdaságának biztos mérőjét. A tapasztalás igazat szolgáltatott nekik e részben, pedig ezen érvelés is több oldalról lőn megtámadva. Európában a leggazdagabb államok azok, hol a tiszta hozadék a legmagasabbra emelkedik.

Ezen körülmény a föld értékének emelkedéséből, mely mintegy correlativumát képezi a föld hozadékanak, szintén kimagyarázható.

Így például Franciaország némely department-jaiban a földnek közepes értéke hektáronként 3 000 francs, de van oly department is, hol az csak 300 francs. Az előbbi tízszer annyi hozadékot nyújt, mint az utóbbi. S ugyancsak a francia mezőgazdaság történetéből véve példát, XIV. Lajos kormánya alatt a földjáradék süllyedést mutat, míg Quesnay fellépése után éppen oly arányokban emelkedett, mint az általános gazdagság.

  1. A jövedelmi összegek teljessége visszakerüljön az évi forgalomba és azt egész terjedelmében keresztül hassa, hogy ne keletkezzenek pénztömegek, melyek a nemzetjövedelemnek felosztását akadályozzák és az ország vagyonát visszatartsák a beruházások és szolgálattevők rovására.

  2. A kormány a produktív célokra fordítandó kiadásokat és a nyers cikkekkeli kereskedést gyámolítsa, az improduktív kiadások tekintetében mit se áldozzon.

  3. Oly nemzetnek, mely művelésre alkalmas nagy területtel, rendelkezik és nyers terményekkeli kereskedést könnyen és szabadon űzhet, nem engedhető meg, hogy a földművelés rovására többen foglalkozzanak iparvállalatokkal és fényűzelmi cikkek kereskedésével s ezen foglalkozásokra nagyobb tőke fordíttassék. Mert mindenekelőtt szükséges, hogy a királyság gazdag földművelő osztállyal népesüljön be.

A hetedik tantételben Quesnay a jövedelmek megoszlását s forgalmát csak homályosan tünteti fel, a nyolcadikban az állami produktív és improduktív kiadásokra nézve találó megjegyzést tesz, míg a kilencedikben a földművelésnek más foglalkozások feletti előnyét igyekszik bebizonyítani.

  1. A jövedelmeknek külföldre menő része pénz- vagy árukban visszakerüljön.

  2. Az állam akadályozza meg azon lakosságnak kívándorlását, kik magukkal vihetik az ország gazdagságát.

Az előbbi tanban érintett jövedelemrész alatt valószínűleg az annáták elnevezésével jelölt s a római szent-szék részére fizetendő díjak értetnek. Ezek azon egyházi javak egy évi jövedelmét képezték, melyeknek investituráját a pápa magának tartotta fenn. Az utóbbi tantételben a nantesi edictum visszavonására és a vallási üldözések megszüntetésére nézve tétetik célzás.

  1. A gazdag bérlők és földművesek gyermekei, hogy a munkás kezekben hiány ne mutatkozzék, a vidékről el ne távozzanak s a zaklatások folytán kénytelenítve ne legyenek a városokban megtelepedni s az őseiktől örökölt vagyont, mely különben a földművelés emelésére fordíttatnék, magukkal vinni; mert a vidék emelését a nagy tőkék jobban előmozdítják, mint az emberi munka s ennélfogva inkább a tőke hasznosabb a gazdaságnál, mint az emberi erő.

  2. Mindenki szabadon a saját belátása és érdeke szerint választhassa meg a talajmineműségének legjobban megfelelő s így legtöbb hasznot nyújtó termény művelését.

  3. A hasznos háziállatok szaporítása előmozdíttassék, mert azok a gazdag terméshez az általuk szolgáltatott trágya által hozzájárulnak.

  4. A szemes élet művelésére használandó földterületek lehetőleg nagy gazdaságokat képezzenek, s azok gazdag földművelők által munkáltassanak meg, mindez azért, mert a nagy földművelési vállalatokban az épületek kijavítása és fentartása aránylag kevés költségbe kerül s e vállalatok több tiszta hozadékot nyújtanak, mint a kicsinyek.

Quesnay azt kívánja, hogy a gazdag bérlők és földművesek fiai ne telepedjenek meg a városokban, hanem a gazdaságban maradjanak. De bármilyen kategorikus stylben mondja is ki ezen kívánalmát, azért az illetőket kényszerrel nem óhajtja arra szorítani s csak egyedül azt óhajtja, hogy az illetők olyféle zaklatásoktól, melyek a szülőföldön való maradást kiállhatatlanná tennék, megóvassanak.

A zaklatások alatt az adó behajtásánál alkalmazott eljárás és a hadszolgálati kötelezettség értendők. Ezen időszakban, mint azt már fentebb is érintettük, az adó különösen a személy- illetve a keresetadó behajtása körül az igazságtalanságok és kiméletlenségek annyira napirenden voltak, hogy azok egy kissé vagyonosabb földművelőre majdnem elviselhetetlen teherként hárultak.

A katonaságba való fölvételnél szokásban levő sorshúzás pedig némely kiváltságoltra nézve kedvezményekkel járván, ez elől menekülendő, a nem kiváltságolt fiatalság egy része a városokba vonult. Ezen tantétel utolsó soraiban kifejezett állítás még napjainkban is figyelemreméltó igazságot tartalmaz, amennyiben inkább a tőke többet használ a gazdasági vállalatoknál, mint az emberek sokasága s ezek tartandók vissza első sorban. A vidék sanyarú állapotát a kormány azzal vélte megjavítani, ha a munkás nép oda kivonul, mi még nagyobb bajnak lőn okozója. A tőkék hiánya a földművelésnél az embereket a tőkék megszerzése céljából a városokba való telepedésre kényszerítette. Ezen állapot még napjainkban is folyton tart, mely majdnem az országszerte uralkodó mezőgazdasági válságnak főokát képezi.

A 13. tantételben kifejezett kívánalom, a művelési ágnak szabad megválasztása, napjainkban már vita tárgyát sem képezheti. Ez időszakot csak néhány évtizedet megelőzőleg azonban, a termelő a közület fentarthatása tekintetéből a hatóság által bizonyos termelvények művelésére szoríttatott. A hatóság folyton beleavatkozott a művelési ág megválasztásába. Így például a hatósági engedély nélkül tilos volt a szőlőművelés s csak Quesnay föllépését megelőzőleg tíz évvel vonatott vissza ezen rendelet.

A nemzetgazdáknak ezen hatósági beleavatkozás ellen való föllépése azt eredményezte hogy, erre nézve újabb megszorítás nem intéztetett ugyan, de az ez ideig ez irányban hozott rendeletek továbbra is fenntartattak. Turgot minisztersége alatt kimondatott ugyan a művelési ág szabad megválasztása, azonban az csak az 1791. évben biztosíttatott a törvényhozás által, amennyiben az erre vonatkozó törvény majdnem szószerint ugyanazt fejezi ki, mint ami ezen tantételben közöltetett.

A 14. tantételben Quesnay az állattenyésztésnek szerfeletti hasznosságát hangsúlyozza. Hogy ez a földművelésnél valóban elsőrendű tényező, fölösleges bebizonyítani.

Quesnay a nagygazdaságoknak szószólója. A tapasztalatok e részben nem igazolják állítását Kisebb gazdaságokban a gazda nagyobb gondot fordíthatván a művelésre, a föld több tiszta hozadékot nyújt. Megjegyzendő különben, hogy a nagy gazdaságot csak a szemes élet vagyis gabonatermésre nézve tartja előnyösebbnek.

  1. Ne akadályoztassék meg a nyers termények kivitele, mert amily mérvben jelentkezik a hiány, olyan lesz reprodukció.

  2. Az utak a termelvények és más szállítmányok szállításának eszközölhetése végett javíttassanak, a csatornák és folyók hajókázhatókká tétessenek, mert ami a kereskedés költségein megtakarítható, annyival szaporodik a föld jövedelme.

A gabonakivitel Colbert miniszterségét megelőző időszakban meg volt engedve, de nevezett miniszter a kivitelt betiltotta. Ez is egyik nem kicsinylendő törekvése ezen iskolának, hogy a fenti káros rendszabály megszüntetésére mindenféleképp hatni igyekezett. Az e részbeni téves előítéletek azonban sokáig tartották fenn magukat, amennyiben a tilalmi rendelet 1660-ban keletkezett, s a szabad kivitel iránti intézkedések tényleg csak az 1861. évben léptek életbe. Quesnay e helyütt fejezi ki azon nézetét, hogy „amilyen a hiány olyan a reprodukció” mi másképp kifejezve annyit jelent: minél több gabona adatik el, annál inkább fokoztatik annak termelése. A bevitel ez időszakban nemcsak hogy tilalomnak lett volna alávetve, hanem még a kormány által kedvezményben is részesült. Ezért ezen kérdésre nem terjeszkedik ki.

A 17. tantét keletkezése főleg abban leli magyarázatát, hogy XIV. Lajos korában az utaknak jó karban tartására semmi gond sem fordíttatott. Quesnaynak e tana is a közjólét előmozdítására vonatkozik, s az ő, valamint barátjai figyelmeztetésének köszönhető, hogy a közérdeklődés ezen fontos munkálatok eszközlésére fölkeltetett.

  1. Ne hassanak közre oly tényezők, melyek az országban az áruk árainak csökkenését idéznék elő, mert ez hátrányosan folyna be a nemzet külkereskedelmére. Amilyen a piaci ár — melyen az áruk adatni és vétetni szoktak — olyan a jövedelem. Értéknélküli bőség nem tekinthető gazdagságnak; a csekély kínálat folytán bekövetkezett drágaság pedig nyomorra vezet. Oly bőség, mely egyúttal jó keletre talál — jól megfizettetik — nevezhető jólétnek.

  2. Azon vélemény, hogy az áruk olcsósága a népnek jólétét előmozdítja, tévedésen alapszik. Az áruknak alacsony ára a munkabért csökkenti, s ennélfogva a munkások kevesebb munkára tévén szert, azok jólétét csorbítja s a nemzetjövedelmet megsemmisíti.

  3. Ne csökkentessék az alsóbb osztályok jóléte, mert ellenkező esetben ezek a termelvények fogyasztásához nem járulhatnának.

A 18. tantételben kifejezett nézetek olyannyira fontosak, hogy azoknak szem elől tévesztése a közgazdaságban a legválságosabb állapotokat hozná felszínre. Quesnay korában általában azon vélemény tartotta fenn magát, — melynek következtében több ízben a hatóság részéről is történt beavatkozás, — hogy az árak leszállíttassanak avégből, hogy a létszerek könnyebb beszerezhetősége által a nép jóléte előmozdíttassék, nem törődve azzal, hogy a termények olcsósága a földművelés fejlődésére, s ennek következtében a nép jólétére is kártékony hatású lehet. Quesnay ezen tévedés ellenében bebizonyította, hogy a jó ár, vagyis a természetes, illetőleg inkább magas közepes ár tekinthető leghelyesb mérvadóul a produkciónak a konzumcióhoz való viszonyára nézve, s a hatóság részéről e tekintetben a beavatkozás fölösleges. Mert akként vélekedett, hogy az árak csak úgy alakulhatnak természetszerűen, ha a termelőkre nyomás nem gyakoroltatik. Ennek, mint azt a tapasztalás később fényesen igazolta is, azon üdvös hatása lőn, hogy a természetes árképződés helyt foglalván, a termények ára lejjebb szállt.

Az áruk olcsósága tényleg vagy a túltermelésből, vagy pedig a fogyasztásnak megszorításából származik. Az előbbi előnyös, az utóbbi káros hatású. Míg az áruk olcsóságán csak a fokozottabb fogyasztás által lehet segíteni, a drágaság részben nem oly veszedelmes körülmény mint amaz, mert azáltal, hogy további produkcióra ösztönt nyújt, hamarabb elenyészik. Ezen állítás helyessége azonnal érthetőnek fog bizonyulni, ha több államot egymással e tekintetben összehasonlítunk. Így például Angliában, Belgiumban és Hollandiában, tehát a leggazdagabb államokban, a legdrágább, míg ezzel szemben Magyarország, Orosz- és Spanyolországban, tehát a legszegényebbekben legolcsóbb a gabona. Ez is egy újabb bizonyíték Quesnay azon állításának igazolására, hogy a gazdag államokban a közgazdasági válságok könnyebben orvosolhatók, mint azokban, melyek nem gazdagok. Quesnay azt sem óhajtja, hogy az ár mesterségesen felemeltessék, mert nézete szerint „a csekély kínálat folytán bekövetkezett drágaság nyomorra vezet” de viszont azt leszállíttatni sem kívánja, „mert érték nélküli bőség nem tekinthető gazdagságnak”. A legjobb állapot azon államoké, hol bőséges produkció és a kellő fogyasztási arány találkoznak, „mert bőség, mely egyúttal jó keletre talál nevezhető jólétnek”.

Még egy negyedik, lehet mondani legkedvezőbb eshetőség is föltételezhető t. i. midőn nagy fogyasztás és egyúttal magas árak találkoznak. Quesnay azonban szegény és gyér népességet talált, amely a legszükségesebb létszereket alig volt képes magának beszerezni. Oly állapotról még csak nem is álmodozhatott, hogy gazdag és sűrű népesség legyen és egyúttal a létszerek előteremtése könnyen eszközöltethessék.

Ezen eshetőség különben, mellesleg legyen fölemlítve, még ez ideig sehol sem mutatkozott, még Amerikában sem, hol sok helyütt feltöretlen szűz földek beláthatlan terjedelemben vannak rendelkezésre. S ha bekövetkezik azon időszak, hogy bőség és egyúttal magas árak konstatálhatók, a legjobb közgazdasági állapot ez esetben fog ténnyé válni.

A 19. tantételben Quesnay azon nézetét fejti ki, hogy az áruk olcsósága, ha az a termelésre nézve nem káros, a munkásnépre nézve kedvező, de azon esetben, ha a termelő mit sem nyer, az alacsony ár a termelést megszorítja, s ennélfogva a munkabérnek is csökkeni kell. Ezen nagyon indokolt nézetét a következő 20. tantételben is törekszik még jobban megvilágítani, amennyiben azon időben általánosan elfogadott s valóban kegyetlen érzületet mutató nézetnek, „hogy a paraszt népnek szegénynek kell lenni, hogy tunyasága és szemtelensége felül ne kerekedjenek” ezen tantételben foglalt tiltakozó szavaival felhagyására céloz.

  1. A földtulajdonosok és azok, kiknek jövedelmező foglalkozásaik vannak, jövedelmeikből oly takarítmányokat ne tegyenek félre, melyek hasznot nem hoznak, mert ezáltal a forgalom szenvedne s a nemzetjövedelem kevesbíttetnék.

  2. Oly tőkék, melyek a földművelés tökéletesbítése, hasznos beruházások és a létszerek beszerzésére szükségeltetnének, ne fordíttassanak hasztalan fényűzésre, mert e tőkék segélyével a terményeknek kelete, s ezáltal a nemzetjövedelem fokoztatik.

A produktív és azon takarítmányok tekintetében, melyek gyümölcstelenek, a különbség találóan van kimutatva. Az előbbeniekből haszonhajtó tőkék keletkeznek, míg az utóbbiak, mint pld. a kincsgyűjtés a közületre nézve csak akkor hoznak hasznot, ha a tulajdonos azok felett már nem rendelkezik. A takarítmányok jellegét ekképp osztályozva, más oldalról a hasztalan fényűzést kárhoztatja, s különösen kiemeli, hogy e fényűzés a földművelés emelésének rovására semmiképp sem engedhető meg. Quesnaynek ezen állítása teljesen indokoltnak mutatkozik, amennyiben célja az volt, hogy sok megrögzött balhiedelmet az akkori intézmények és erkölcsök tekintetében megváltoztasson.

  1. A nemzet ne tűrje a veszteséget a külkereskedelemben, még azon esetben sem, ha ezen kereskedelem a kereskedők részére nyereséget is biztosítana, mert ez utóbbi esetben a kereskedők a nemzetjövedelem nagy részében részesülvén, ezen állapot a nemzetjövedelem szétosztására és annak reprodukciójára kedvezőtlen befolyást gyakorolna.

  2. A külkereskedelemből származó látszólagos nyereség tévútra ne vezessen. Ne a nyert pénzösszeg, hanem az eladott és vásárolt áruk kisebb-nagyobb mérvben lehető használhatósága legyen mérvadó. Mert a nemzet még azon esetben is veszíthet, ha a pénzszerinti bevétel többletet mutat fel.

  3. A kereskedelem teljes szabadsága fentartassék, mert a bel- és külkereskedelemnek a nemzetben és az államban a legbiztosabb, legpontosabb és leghasznosabb berendezése a forgalom teljes szabadságában áll.

Quesnay a szabadkereskedelem védőjeként mutatja be magát. Valóban megérdemli, hogy az utókor ezért is elismerését nyilvánítsa neki. Messze kellene eltérni tárgyunktól, ha a szabadkereskedelem hasznosságát a protektív rendszerrel szemben megvitatni szándékoznánk. A szabadkereskedelem vagy a protektív rendszer előnyössége iránt felmerült kérdések még napjainkban is vita tárgyát képezik. Sőt némely államok, mint éppen Franciaország, — nem érintve Németországot, Ausztria-Magyarországot — nem hódolnak a szabadkereskedelem elvének és legújabban a védvámi rendszer a szabadkereskedelminél jobban méltányoltatik. Ezen körülmény azonban nem tekinthető mérvadóul. A Quesnay által hangoztatott ezen elvnek nemcsak az elmélet terén vannak számos követői, hanem a gyakorlat is fényes tanúbizonyságot tesz arról, hogy a szabadkereskedelem a nemzet gazdagodását előmozdítja, hatalmát és jólétét emeli. E részben elég, ha Angliára hivatkozunk, mely a szabadkereskedelem hazájának tekinthető.

Emlitésre méltó különben az is, hogy Franciaországban nem Quesnay volt az első, ki a szabadkereskedelem elvét hirdette.

Már jóval előtte, a XVI. században Bodin. a XVII-ikben Fenelon, „Telemaque” című elbeszélésében, továbbá Boisguilbert és különösen Gournay, ki e tekintetben először hangoztatta a manchesteri iskola „laissez faire, laissez passer” című híres jelmondatát, ezen elvnek szóvivői voltak. De ha figyelembe vesszük azt, hogy Quesnay volt az, ki ezen elvnek érvényre jutása tekintetében a küzdők közt elsőnek jelentkezett: méltán megérdemli, hogy e téren is mint kezdeményező dicsőíttessék.

A szabadkereskedelem behozatala mellett a merkantil-rendszer tarthatatlan. E rendszer követői azon nézetben voltak, hogy a nemzet gazdagságát a nemesfém képezi, s ennélfogva minden törekvés oda irányozandó, hogy áruk lehetőleg nagy mennyiségben vitessenek külföldre, s külföldön lehetőleg kevés áru vásároltassék, hogy ezáltal a nemzet mentül több ércpénznek birtokában lehessen, s ezt nevezték úgy, hogy a „kereskedelmi mérleg billenése reájuk nézve kedvező”. Ezen téves nézet ellenében Quesnay helyesen utal arra, hogy ne a nyert pénzösszeg, hanem az eladott áruk kisebb-nagyobb mérvben való használhatósága legyen mérvadó, mert ha a külkereskedelemben fenn is forogna azon eset, hogy pénzben bevételtöbblet konstatálható: mindazonáltal a nemzetnek vesztesége lehet, dacára annak, hogy e többlet nyereségnek mutatkozik. Ezen észrevétel annál is inkább figyelmet érdemel, mivel az nemcsak a kereskedelmi mérlegről elmondottakra, hanem újabban a külkereskedelem aktív vagy passzív állapota iránt felmerült kérdésekre is vonatkozik. Quesnay szerint a külkereskedelem megkülönböztethető a szerint, amint az jövedelmet nyújt, vagy pedig jövedelmet nem nyújt. E részben pedig egyedül az árak mérvadók.

A 23. tanban Quesnay azon megjegyzésével, „hogy a nemzet ne tűrje a veszteséget a külkereskedelemben, még azon esetben sem, ha ezen kereskedelem a kereskedők részére nyereséget biztosítana”, főleg arra céloz, hogy a monopolok, kiváltságok és jutalmak és mindazon kedvezmények, melyekben egynémely kereskedelmi ág a többiek megrövidítésével részesült, beszüntettessenek. Azon körülmény, hogy a kedvezményekben részesülő kereskedők nyereségre szert tesznek, korántsem enged arra következtetni, hogy az a közületre nézve is nyereséget biztosít, sőt legtöbbször a közület szenved ily kedvezmények osztogatása által. Egyedül a szabad verseny mellett elért nyereség tekinthető a közületre nézve is haszonhajtónak.

  1. A népesség szaporodása kevésbé veendő figyelembe, mint a jövedelmek emelkedése, mert mérsékelt mérvű népességnél a jövedelmek emelkedése jólétet eredményez, míg a nagy népesség, ha a jövedelmek nem emelkednek, a legszükségesebb létszerek beszerzését is alig eszközölheti.

Quesnay e tanban a népesedési kérdést a legokszerűbb alapokra fektetve tárgyalja s nem oly tévesen, mint ez időben erről vélekedtek. Ez időszakban ugyanis a kormány különösen figyelmet fordított arra, hogy mentől több házasság köttessék, s hogy a népesség szaporodjék, ezáltal vélvén előmozdíthatni azon számbeli veszteséget, melyet a nemzet különböző küzdelmei miatt elszenvedni kényszerült. Arra azonban nem gondolt, hogy a létszerek szaporítása nélkül ez iránybani működése csak a köznyomort növeli. Malthus „Essay on the principle of population” című művében ezen kérdésre nézve hasonló nézeteket hirdet, mint Quesnay.

  1. A kormány nem annyira a megtakarításokra, mint inkább azon műveletekre fordítsa figyelmét, melyek az ország jólétét előmozdítják. A szerfölötti nagy kiadások könnyebben lesznek elviselhetők, ha a nemzetjövedelem fokozódik, azonban nem kell összetéveszteni a pazarlást az egyszerű kiadásokkal. A pazarlás a nemzet és az uralkodó vagyonát egészen fölemésztheti.

Quesnay határozottan kárhoztatja az állami improduktív kiadásokat, míg a hasznos beruházások tekintetében tett bármilyen nagy kiadásokat helyesli. E tekintetben nézete nem osztható teljesen. Az állam még a produktív kiadások tekintetében is utalva van arra, hogy tervszerű eljárást kövessen, eltekintve attól, hogy a magánosok igen sok tőkét még produktívebb módon felhasználhatnak, mint az állam, s mentül nagyobb kiadásokat tesz az állam, annál könnyebben megtörténhet, hogy e kiadások közt némelyek improduktíve fecséreltetnek el.

  1. A pénzügyi igazgatás akár az adók behajtása, akár a kormányzati kiadások körül nagy pénzbeli áldozatokat ne igényeljen, mert ellenkező esetben ezáltal a nemzetjövedelem egy része a forgalomtól, a megoszlástól és a reprodukciótól elvonatnék.

  2. Rendkívüli állami szükségletek felmerülése esetén a nemzet jóléte és nem a pénzüzérek által nyújtott hitel a valódi segélyforrás. Pénzbeli bőség rejtett gazdagság, mely sem hazát, sem királyt nem ismer.

  3. Az állam kerülje a kölcsönöket, melyek pénzügyi járadék természetével bírván, súlyos adósságokkal terhelik és pénzüzérkedést okoznak, melyben a leszámítolási díj mindinkább szaporítja a meddő pénzbeli vagyont.

Quesnay ezen utolsó tanaiban a helytelen pénzügyi kormányzat ellen kel ki, mely az ő korszakában ugyancsak megróható volt. Az államkölcsönök, melyekkel XIV. Lajos korában a legrútabb visszaélések történtek és melyek az ezt követő időszakban több bukást vontak maguk után, újból felhasználtattak arra, hogy a szomorú pénzügyi helyzet némileg megjavuljon. Csakhogy mint az rendesen történni szokott, az ily kölcsönök sürgős szükség esetében némi javulást szereznek ugyan, de tíz közül kilenc esetben mondható, hogy azok nem bírnak a szükségszerűség jellegével és éppen ezen időszakban több mint egy milliárd franc kölcsön köttetett a minden haszon nélküli és szerencsétlen hétéves háború folytathatása céljából. Quesnaynak e részbeni föllépése annál jogosultabb volt, mivel ez időszakban éppen úgy, mint a túlságos fényűzésnek, a nyilvános kölcsönöknek is akadtak védői. Így a többi közt Melon, ki azt vitatta, hogy az államkölcsön semmi körülmény közt sem hátrányos az államra nézve. Nézetének helyességét azon hasonlattal igyekezvén bebizonyítani, hogy a polgárok által az állam részére nyújtott kölcsön olybá tekinthető „mint ha a jobb kéz adna kölcsönt a bal kéznek”. Ezen nézet azonban könnyen megcáfolható, ha e hasonlatot megtartva azt jegyezzük meg, hogy míg a jobb kéz dolgozik és produktív tevékenységben van, a bal kéz tétlen, s ha a jobb kéz által szerzett jövedelem a bal kéz által felemésztetik, a tönkrejutás el nem kerülhető.


A fentebb előadottakat összegezve, Quesnay rendszerét röviden a következőkben vázolhatjuk: A kormányzatban egy egyetlen s korlátlan hatalom (mely nézete szerint előnyösebb, mint bármely más kormányzat) de ennek kormányzata alatt a törvények ismeretével bíró nemzet javára a törvények épségben tartása megőriztessék; az Isten által alkotott emberiség egy az emberi természeten alapuló társas összeköttetés által szervezve, melynek alapja a tulajdon biztossága; a föld, mely a gazdaságnak egyedüli forrása, a földművelés által haszonhajtóvá téve; az iparnak és a kereskedelemnek egyéb feladata nem lévén, mint a föld által nyújtott őstermelvényeket a megkívántató formába átalakítani, illetőleg a szállítást közvetíteni; csak a földművelés nyújtván tiszta hozadékot, a nemzetnek jóléte pedig a lehető legmagasabb földjáradékban lelvén kifejezést; minden adó, egynek kivételével, eltörülve és ezek helyettesítve a föld tiszta hozadékára kivetett adóval, mely eljárás az adózást a felényi összegre leszállítaná; a földműveléshez megkívántató tőkének és a gazdagságnak a vidéken való gazdálkodásnál felhasználása, illetőleg visszatartása; a művelési ágnak szabadon megválasztása; a hasznos háziállatoknak szaporítása; a nagygazdaságoknak berendezése a szemes élet (gabona) művelése céljából; a gabonának szabad kivitele és a belforgalomra nézve az országban utaknak készítése és a folyóknak hajókázhatóvá tétele; a kormány részéről nagyobb törekvés a létszerek túl magas árának leszállítása, és a jó árnak, (mely a termelést előmozdíthatja) fenntartása, ezzel szemben pedig a nyilvános és magánéletben űzött fölösleges fényűzés eltörlése iránt; a szabadkereskedelem érvényre jutása és a merkantil rendszerrel való felhagyás; a népességnek csak a szükséges létszerek meglétele esetében (nem pedig e föltétel hiányával) szaporítása iránti törekvés; földesúri haszonvételek bérleténél a nyilvános kölcsönöknek és azon titkos gazdaságoknak, melyek sem király sem hazát nem ismernek, végleges beszüntetése. Az abszolutisztikus hatalomra, a kizárólag a tiszta hozadékra és az egyetlen adóra a földadóra vonatkozó meghatározások kivételével ezen rendszer még napjainkban is figyelemre méltónak mondható s annak némely elhibázott tételei bizonyos irányban inkább túlhajtott szélsőségeknek, mint valódi tévedéseknek jelezhetők.

A fentebbiekben közölt tanokon kívül Quesnay igen keveset írt. Különböző folyóiratokban Nisaque álnév alatt tett közzé cikkeket. Ezen kisebb dolgozatai közül legtöbb figyelmet érdemel a természetjogról közzétett dolgozata. Ezen dolgozatában a kormányzásra vonatkozó nézetét a legszabatosabban állapítja meg. Nézete szerint a társadalom vagy monarchikus vagy aristokratikus vagy demokratikus kormányzat alatt létezik, de nem a kormányzatnak ezen különböző formái határozzák meg a társadalomnak a természeti jogok gyakorlását, mivel a törvények ezen kormányzati formák mellett különbözőképp változtathatók. Ott, hol a törvények és a főhatalom viselője a személy és a tulajdon biztosságát nem biztosíthatják, ott sem bármilyen kormányzat, sem pedig a társadalom eredményesen nem működhetnek s hatalmaskodás és anarkia lépnek fel kormányzat neve alatt; egyúttal a tételes törvények és a dolgok fölött való tényleges uralom védik és biztosítják az erősebb elem által bitorlott jogokat, megsemmisítvén a gyöngébbnek tulajdonjogát és szabadságát. Ezért nézete szerint a tételes törvény megalkotása a természeti renden alapuló törvények elismerését föltételezi. Ezen legfőbb törvények elismerése biztosíthatja csak az ország nyugalmát és jólétét. Mentül inkább alkalmazkodik a nemzet ezen a természeti renden alapuló igazsághoz, a társadalmi rend annál megingathatlanabb alapokon fog nyugodni, mert egy ily nemzetnél egy célszerűtlen vagy káros törvény a kormányzat és a polgárok által helytelennek fog felismertetni, s az életbe léptethető nem leend. Ezen elmélkedés világosan megmagyarázza a kormányzati formák iránti közönyösségét. Abszolutisztikus monarchiában születvén, az abszolút hatalmat elfogadhatónak találta, ép úgy, mintha köztársasági kormányzat alatt élt volna, mely esetben a köztársasági formát találta volna elfogadhatónak.

Quesnay nemcsak a nemzetgazdaságtannal, hanem a bölcsészettel és a mennyiségtani tudományokkal is foglalkozott s így a tudományok több, majdnem összes ágában szerzett magának ismereteket. Ezen tudományok művelésével 80 éves koráig, azaz 1774. évi december 16-án bekövetkezett haláláig foglalkozott.

Quesnay tanítványai magukat kezdetben nem fiziokratáknak, hanem nemzetgazdáknak nevezték. Közülük Mirabeau, Turgot, Dupont de Nemour, Bodeau és Roubaud abbék és Remercière de la Riviére a legnevezetesebbek. Mindnyájan az emberiség boldogságának előmozdítását tűzték ki feladatul s nem lehet rossz néven venni tőlük, ha e részbeni túlbuzgalmuk, kortársaikat kifárasztotta.

A nevezettek még mások közreműködése mellett 1765-ben „Éphemerides du citoyen ou Chronique de l'Esprit national” egy havonként megjelenő folyóiratot szerkesztettek. Ezen folyóiratban Tocqueville megjegyzése szerint már egy újabb eszmekörben mozgó társadalomnak gondolkozása ismerhető fel. Az „Ephemeridák” folyóirat havonként egyszer jelent meg, s azokban a kereskedelemről, a földművelés fejlődésének feltételeiről, az adókról, a magán és a nyilvános fényűzésről az államkölcsönök kárhozatos hatásairól, s más hasontárgyakról cikkek közöltettek.

De nemcsak ezen közlönyben közzétett dolgozatok, hanem számos önálló mű is ez irányban a Quesnay iskolája által terjesztett eszmék befolyása alatt keletkezett. Így Condillacnak „Du commerce et du gouvernement considérés relativement l'un a l'autre” című műve megírására a fiziokraták dolgozatainak olvasása buzdította. Ezen dolgozata úgy a styl, mint világos érthetősége tekintetében felülmúlja minden egyéb műveit. Condorcet pedig „Vie de Turgot” című munkájában veszi védelmébe a fiziokratákat Voltairenek támadásai ellen. Tőle származik azon állítás, hogy azok, kik elsők hangoztatták, hogy az állami igazgatás elvileg úgy a monarchiában mint a köztársaságban ugyanaz, hasznos szolgálatot tettek az emberiségnek, amennyiben megértették velük, hogy sokkal közelebb vannak a jóléthez, mintsem azt képzelték, mert a szabadság és a jólét nem az állami rend felforgatása, hanem felvilágosodás által érhető el. Sajnos, hogy Condorcet a francia forradalomban nem igazolta ezen állítását politikai magatartásával.

Quesnay rendszerének a külföldi írók közt is számos követői akadtak, s e kornak legkiválóbb tudósai lelhetők fel közöttük. Így például Olaszországban Beccaria és Verri, Spanyolországban Campomanes és Jovellanos. Sőt némely fejedelem gyakorlatilag is kísérletet tett ezen tanokat alkalmazni. Ezek közt említést érdemel Lipót toscanai nagyherceg, XVI. Lajos nejének Mária-Antoinettenak fivére. Felemlíthető még Károly Frigyes badeni nagyherceg, II. József császár, továbbá III. Károly spanyol-, III. Gusztáv svéd királyok és Stanisló Ágoston lengyel király, kik szintén ezen iskola által hirdetett eszmék barátjai voltak.

Quesnay rendszere Smith Ádám részéről is kedvező méltatással találkozott, amennyiben a híres angol nemzetgazda a múlt század hetvenes éveiben megjelent s korszakot alkotó nagy művében1 szigorú párhuzamot vonva a „Merkantil” és „Agricultural” (fiziokrata) rendszer közt határozottan az utóbbi rendszer követőinek pártjára áll, s a fiziokratikus rendszerben csak a szélsőségekbe bocsátkozó nézeteket kárhozhatja, különben arról a legnagyobb elismeréssel nyilatkozik, szerinte mindabból, mi a nemzetgazdaságra vonatkozólag közzététetett, a fiziokratikus rendszer legjobban megközelíti az igazságot.2

A tőkéknek különböző rendeltetését illetőleg Smith Ádám fölemlíti, hogy azok a földművelés-, ipar- vagy pedig a nagy- és kiskereskedelem előmozdítására fordítandók, de egyúttal kiemeli, hogy a földművelésre fordított tőke a legtöbb hasznot hozza a társadalomra. A földművelésnél a természet erői és az ember munkája hatnak közre a végből, hogy a termelvény létrejöjjön s habár a természet közrehatása mibe sem kerül, a létrehozott termelvények ugyancsak értékesek, s a tőkének a földművelésnél való értékesítése legtöbb hasznot hoz a társadalomnak. Ezen állítás sok tekintetben megegyezik Quesnay nézetével, mert ő is minden foglalkozás közt a földművelésnek adja az elsőséget. Mégis a különbség köztük szembetűnő, mert míg Quesnay mereven csak a földművelési érdekekre van tekintettel, az ipart és kereskedelmet pedig jóformán mint improduktív foglalkozásokat tekinti, addig Smith Ádám az ipart és kereskedelmet is mint produktív foglalkozásokat kellőleg méltányolja.3

Az adók és az adózásra nézve Smith nézete lényegesen különbözik Quesnay e részbeni felfogásától. Mert míg ez utóbbi szerint minden adó a földadón kívül megszüntetendő lenne, Smith ezzel szemben a meglevő különböző adókat éppenséggel nem kívánja eltörölni, sőt a különböző adóknak tökéletesebb eljárási módozat szerint való kivetése és beszedése iránt tesz javaslatokat. Szerinte a fogyasztási adók sem mellőzendők, habár ezekre nézve megjegyzi, hogy beszedésük költséges, a törvény megszegésére ingerelnek és az adózókat zaklatásoknak teszik ki.

Az államhitelt illetőleg Smith ugyanazon nézeteknek hódol, mint Quesnay, amennyiben az államkölcsönöket felette veszélyeseknek tartja. Mindazonáltal beismeri, hogy lehetnek esetek, midőn az államkölcsön szükségszerű követelményként jelentkezik.

DR. TRAVNYIK JÓZSEF.

Lábjegyzetek

  1. An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations. ↩

  2. „This system, however with all its imperfections is, perhaps the nearest approximation to the truth, that has yet been published upon the subject of political economy and is upon that account well worth the consideration of every man, who wishes to examine with attention the principles of that very important science.” An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations, II. könyv, IX. fejezet, 537–538. lap. ↩

  3. An Inquiry, etc., II. könyv, V. fejezet. ↩

Oszd meg ezt a bejegyzést:
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5