1.
Az anyai ösztön
A férfit női környezete — kívülről bármekkora tiszteletet is mutasson érdemei és tekintélye iránt — titokban mindig szamárnak tekinti, méghozzá részvéthez hasonló érzéssel. A legtarkább mondásai és cselekedetei ritkán vezetik félre a nőket; ők csak a tényleges férfit látják, amilyen legbelül, és akit felszínes és szánalmas fickónak tartanak. Valójában ebben a tényben rejlik a női intelligencia, vagy ahogy a mindennapi frázis mondja, intuíció talán egyik legjobb bizonyítéka. Ez az úgynevezett intuíció tulajdonképen nem egyéb, mint egyszerűen a valóság éles és pontos megértése, egy megszokott immunitás az érzelmi bűbájjal szemben, folytonos képesség, hogy tisztán lássa a különbségeit a látszat és a lényeg között. A látszat: a közönséges családi körben a hős, a kiváló, a félisten. A lényeg: egy szegény szájhős.
Az a közmondás, hogy senki sem nagy ember a szolgája szemében, nyilvánvalóan a férfiaktól ered. Komolytalan és valótlan; komolytalan, mert pusztán csak leplezni akarja az önhitt tant, hogy a férfi nagy ember lehet mindenki más szemében, és valótlan, mert egy inas, aki maga negyedrangú ember, a világon a legutolsó, aki képes lesz átlátni a mestere sarlatánságán. Ki hallott valaha inasról, aki nem irigyelte volna teljes szívből a mesterét? Melyik nem cserélne szívesen a mesterével? Melyik nem vágyik titokban arra, hogy bár ő lenne a mestere helyén? A férfi feleségét nem vakítják el ilyen naiv bolondságok. Lehet, hogy irigyli, amit lát, a férje kiváltságait és szentimentalitásait. Irigyelheti őt férfias mozgási és foglalkozásbeli szabadságáért, irigyelheti megingathatatlan megelégedettségét, ahogyan, mint a parasztok, örömét leli apró bűnöcskékben, képességét, ahogyan a romantika köpenybe burkolja a valóság zord arcát, irigyelheti általános naivitásáért és gyerekességéért. De sohasem irigyli a férfit a gyermekes egójáért, sohasem irigyli vacak és oktalan lelkéért.
Ez a ravasz átlátás a férfi dagályosságán és hitegetésén, ez az éleselméjű megértése annak, hogy a férfi egy örökös tragikomédias az, ami annak a részvétteljes iróniának a mélyén rejlik, amit anyáskodásnak nevezünk. A nő egyszerűen azért akar anyáskodni a férfi fölött, mert látja gyámoltalanságát, látja, milyen nagy szüksége van a férfinak a szeretetteljes környezetre, látja a férfi megható önámítását. Ez az ironikus megfigyelés nem csupán a mindennapi életben nyilvánvaló; ez az alaphangja az egész női fikciónak. A női regényíró, ha elég ügyes ahhoz, hogy a puszta utánzástól az önkifejezésig emelkedjen, sohasem veszi a hőseit teljesen komolyan. George Sand korától Selma Lagerlof koráig, a női író a férfi-hős jellemfestésébe mindig belevitt valami felsőbbséges távolságtartást, rosszul leplezett megvetést. Én egyetlen női szerző által megalkotott férfialakot sem tudok felidézni, aki, mindent összevetve, ne lenne tökfilkó.
2.
A nők intelligenciája
Az, hogy még manapság, az emberi faj ilyen agg korában is érvelni kell amellett, hogy a nők remek és kecses intelligenciával bírnak, kétségtelenül ékesszóló bizonyítéka annak, hogy uraik és mestereik mily gyatra megfigyelők, hogy mennyire gyógyíthatatlanul elfogultak és általánosságban együgyűek. Igen kevés olyan professzort találunk – még a bevallottan feministák között is – aki nyilvánvalóként kezelné ezt a tényt; gyakorlatilag valamennyi szükségesnek látja, hogy tekintélyes számú bizonyítékot soroljon fel annak alátámasztására, aminek axiómának kellene lennie. Még a francia-angol W. L. George is — aki pedig a kar egyik legélesebb elméje — egész könyvet fecsérel ennek bizonyítására és azután nagy fontoskodva, mint aki valami egészen újat közöl, könyvének azt a sivár címet adja, hogy: „A nők intelligenciája”. A nők intelligenciája, valóban?! Így akár a kígyók, a zsebtolvajok vagy a Szentegyház bölcsességének is lehetne szentelni a fáradságot!
A nők igazából nem csupán intelligensek, hanem szinte monopóliumuk van az intelligencia bizonyos finomabb és hasznosabb formái fölött. Ezt joggal úgy is le lehetne írni, hogy ez egy sajátos női jellemvonás; sok megnyilvánulásában épp úgy kiérezhető a nőiesség, mint ahogy kimutatható a nőiesség a kegyetlenségben, mazochizmusban vagy a rúzsban. A férfiak erősek. A férfiak bátrak a fizikai harcban. A férfiakban van érzékenység. A férfiak romantikusak és szeretik azt, amit erénynek és szépségnek tartanak. A férfiaknak hajlamosak a hűségre, a reményre és irgalomra. A férfiak tudják, hogyan kell izzadni és elviselni. A férfiak szeretetreméltók és ragaszkodók. De amikor az intelligencia valódi alapjairól tesznek tanúságot – amikor megnyilvánul bennük a képesség, hogy felfedezzék a csalódások és hallucinációk hüvelyéből az örök igazság magvát és a napfényre hozzák azt – ezen a téren legalább, a férfiak nőiesek és anyjuk teje táplálja őket. „Az emberi lények” — mondja George, Weiningertől kölcsönözve — „sohasem egészen férfiak vagy nők; nincsenek férfiak és nincsenek nők, csupán nemi többségek vannak”. Keressenek nekem egy nyilvánvalóan intelligens férfit, aki mentes a szentimentalitástól és az illúzióktól, egy férfit, akit nem lehet könnyen megtéveszteni, egy elsőrendű férfit, én pedig mutatok önöknek egy férfit, akiben nagymértékű nőiesség lakozik. Bonapartéban megvolt, Goethében megvolt, Schopenhauerben megvolt, Bismarckban megvolt, Lincolnban megvolt, Shakespeareban, ha hinni lehet a freudistáknak, egyenesen a homoszexualitásig ment. A férfi esszenciális vonásai és tulajdonságai a színtiszta férfiasság fémjelei, egyúttal az ostoba fráter fémjelei is. Az ősember csupa izom és érzelgés. Ha nincs mellette nő, aki vezeti és gondolkodik helyette, igazán szánalmas látvány: szakállas csecsemő, tulok nagyságú nyúl, gyenge és együgyű karikatúrája Istennek.
Bizony könnyű lenne bebizonyítani, hogy a férfiban a magasabb rendű tehetséget gyakorlatilag mindig ez a nőies mellékíz kíséri — hogy a tökéletes férfiasság és az ostobaság gyakran elválaszthatatlan egymástól. Hogy félre ne értsenek, sietek hozzátenni: nem azt akarom ezzel azt mondani, hogy a férfiasság semmivel sem járul a kémiai-fiziológiai reakciók összességéhez, amelyek létrehozzák azt, amit tehetségnek nevezünk; mindössze azt állítom, hogy ez az összesség lehetetlen a nőiesség hozzájárulása nélkül, hogy ez az összesség a két nemiség kölcsönhatásának a produktuma. Női géniuszokban ennek a megfordítottját láthatjuk; ők rendszerint feltűnően férfiasak. Gondoljanak csak George Sandra, Nagy Katalinra, Angol Erzsébetre, Rosa Bonheurre, Theresa Carreora és Wagner Cosimára. A valóság az, hogy egyik nem sem képes felemelkedni az emberi tökéletesség legmagasabb régióiba, ha a másik nem meg nem termékenyíti a kiegészítő tulajdonságokkal. A férfi, ha nincs meg benne a nőiesség mentőárnyalata, túlságosan együgyű, naiv és romantikus, túlságosan könnyen ringatja képzelete abba a hitbe, hogy ő több mint egy lovastiszt, teológus vagy bankigazgató. A nő pedig, ha nyoma sincs benne annak az isteni ártatlanságnak, ami maszkulin, túlságosan nyers realista az ábránd messze terjedő sugarai számára, melyek annak a mélyéből vetődnek ki, amit géniusznak nevezünk. Itt épp úgy, mint másutt a világegyetemben, a legjobb hatásokat az elemek keverődése idézi elő. A teljesen férfias férfiből hiányzik a kellő ész, hogy objektív formába öntse a magasztos és titkos álmait, és a teljesen nőies nő sokkal cinikusabb lény, semhogy egyáltalán álmodozzék.
3.
A férfiak trükkjei
Az, amit a férfiak egoizmusukban folyton tévesen a női intelligencia tökéletlenségének vélnek, pusztán csak annyi, hogy a nő képtelen elsajátítani azt a tömeg apró intellektuális trükköt, a kicsinyes ismeretek összességét, a szellemi bélyegzők gyűjteményét, ami az átlagférfi fő szellemi felszerelését alkotja. A férfi azt hiszi, hogy intelligensebb, mint a felesége, mert ő pontosabban tud számoszlopokat összeadni, és mert ő érti a részvénypiac hülye zsargonját, és mert ő látja a különbséget a rivális politikusok eszméi között, és mert ő beavatott valamelyik szennyes és lealacsonyító üzletág vagy foglalkozás, mondjuk a szappankereskedelem vagy törvény részleteibe. Azonban ezek az üres képességek természetesen nem tényleges jelei a mély intelligenciának, ezek csupán felületes ügyességek, amelyek elsajátítása alig kerül több szellemi erőfeszítésbe, mint amennyit a csimpánz fejt ki, amikor megtanulja, hogyan kell egy elkapni egy érmét vagy meggyújtani egy gyufát. Az átlagos üzletember, sőt az átlagos szakember teljes trükk-készlete rendkívül gyermekes. A mindennapi kufárkodás és alkudozás, vagy a rossz gyógyszer vagy a még rosszabb törvény rendes adagjának a kikanalazása nem igényel több tényleges bölcsességet, mint a taxivezetés vagy a halsütés. Figyelmes ember nem kerülhet szorosabb kapcsolatba az üzletemberek és szakemberek forgatagával – és itt csupán azokat értem, akik elboldogulnak a világban, és kihagyom azokat, akik bevallottan kudarcot vallottak ebben – anélkül, hogy bámulatba ne ejtse ezeknek az intellektuális letargiája, gyógyíthatatlan szellemtelensége, a rendes ész elcsüggesztő hiánya. A néhai Charles Francis Adams, aki unokája volt egyik amerikai elnöknek és dédunokája egy másiknak, miután bizalmas viszonyban volt a kufárok és uzsorások paradicsomának, az Egyesült Államoknak néhány fő üzleti „lángeszével”, azt mondta öreg korában, hogy soha egyetlen szót sem hallott ezektől, amit érdemes lett volna meghallgatni. Ezek mind erőteljes és férfias emberek, akik sikeresek voltak a férfiak világában, de intellektuális tekintetben mind üres lapok maradtak.
Könnyen lehet úgy érvelni, hogy ha az efféle emberek tényleg intelligensek lennének, soha sem érnének el sikert visszataszító és ostoba ügyeikben, hogy már maga a tény, hogy képesek olyan badarságokat intézni és fenntartani, mint a szakmájuk, alacsonyabb rendű mentalitásuk bizonyítéka. A gondolatot kétségtelenül alátámasztja az elsőrendű férfiaknak a gyakorlati dolgokra való közismert alkalmatlansága is. Nem lehet elképzelni, hogy Arisztotelész vagy Beethoven 3 472 701-et hiba nélkül szorzott volna 99 999-el, sem azt, hogy ennek vagy annak a vasúti részvénynek két év előtti árfolyamára emlékezett volna, vagy hogy megjegyezte volna, hogy a 10 filléres szögecsekből hány darab nyom egy fél kilót, vagy hogy a disznózsírnak Galwestontól Rotterdamig mennyi a szállítási költsége. És ugyanígy nem lehet elképzelni, hogy művészei voltak a billiárd játéknak vagy a fácánlövésnek vagy a golfjátéknak vagy az idióta játékok egyikének, amikben rendszerint szórakozásukat lelik azok, akiket sikeres embereknek neveznek. Az angol géniuszról szóló nagy tanulmányában Havelock Ellis megállapította, hogy majdnem valamennyi elsőrangú férfinál szembetűnő volt a képtelenség az efféle sekélyes dolgokban való jártasságra. Nem tudják megkötni a nyakkendőjüket. Nem ismerik a divatos kártyajátékokat. Nem értik a könyvelést. Semmit nem tudnak a pártpolitikáról. Röviden: lomhák és gyámoltalanok mindabban, amelyekben az átlagemberek a legjobb eredményeket érik el és ezeken a tereken könnyen felülmúlják őket olyan emberek, akik a tényleges intelligencia terén körülbelül olyan mélyen állnak alattuk, mint az emberszabású majmok.
A triviális jellegű kézi és mentális trükkökben való készségnek ez a hiánya – ami egy borbély vagy fogász szemében elkerülhetetlenül ostobaságnak tűnik, egy sikeres textilkereskedő szemében pedig egyenesen a gyengeelméjűséggel egyenrangú — olyan jellemvonás, ami az elsőrangú férfiakban éppúgy megvan, mint az első-, másod-, sőt harmadrangú nőkben. Ennek a hátterében igazából valami félreismerhetetlenül nőies vonás van; egy férfinél való jelentkezését majdnem kivétel nélkül az a többi nőies jellemvonás is kíséri, amiket leírtam. Valójában semmi sem világosabb, mint az, hogy a nők általában siralmasan gyatrák a férfiak apró szakértést igénylő dolgaiban. Ritkán hallani azt — ha ugyan egyáltalán hallani — hogy a nők sikert érnek el olyan foglalkozásokban, amelyek bőségben igényelnek ilyen kis szakértelmeket— például a zongorahangolás, órajavítás, gyakorló jogászkodás (azaz a kicsinyes trükkök összejátszása más jogászokkal), arcképfestés, könyvvitel, gyárvezetés — dacára annak, hogy ilyen foglalkozásoknak nagy többsége a nők fizikai képességének határán belül van és kevésből rekeszti ki őket valami lényeges társadalmi akadály. Nem külső ok okozza, hogy a nők nem érnek el sikert műtőorvosokként; az út nyitva áll előttük, a jutalmak nagyok, sőt a szerénység okán különleges igény van rájuk. Mindennek dacára nem sok orvosi diplomás nő vállalkozik sebészetre és ritkán ér el valamelyik sikert ezen a területen. Ismét, annak sincs külső oka, hogy miért nem boldogulnak a nők például jogászként, vagy újságszerkesztőként, vagy kisebb gyárak menedzsereként, vagy a nagykereskedelemben, vagy szállodásként. Az útjukban álló tabuk nagyon csekély erejűek; számos kalandor szellemű nő hárította el azokat büntetlenül az útjából; ha egyszer belépnek az ajtón, nem terheli őket valami különleges fogyatékosság. Azonban, mint mindenki tudja, azon nőknek száma, akik tényleg űzik ezeket a foglalkozásokat és mesterségeket, nagyon kicsi és közülük még kevesebb ért el kiváló sikereket a férfiakkal való versenyben.
4.
Miért buknak el a nők
Ennek, mint mondottam, nem külső, hanem belső oka van. Az ok a nagyobb realitásoknak ugyanabban a nyugtalanító meglátásában rejlik, ugyanabban a türelmetlenségben a kicsinyességgel és csábító dolgokkal szemben, ugyanabban az alkalmatlanságban a gépies rutinra és üres technikára, amit megtalálunk a magasabb rendű férfiakban. Még azokban a foglalkozásokban is, melyek a kereszténység szokásai szerint sajátosan női teendők, ritkán mutatnak a nők olyan konvencionálisan kidolgozott és félig-meddig automatikus ügyességet, amilyenre a férfiak olyan büszkék. A megfigyelésnek közhelye az, hogy az a háziasszony, aki ténylegesen tud főzni vagy akár képes a saját ruháit olyan ügyesen elkészíteni, hogy ezt első pillantásra észre sem lehet venni, vagy aki ért ahhoz, hogy megtanítsa a gyermekeit az erkölcs, a tudomány és a higiénia elemeire — mondom közhely, hogy az ilyen nő nagyon ritka és ha már találunk egyet, akkor ritkán becsüljük őt az intelligenciájáért. Ez különösen áll az Egyesült Államokra nézve, ahol a nő helyzete magasabb, mint minden más civilizált vagy félig civilizált országban, és ahol a régi vélekedést az ő intellektuális alsóbbrendűségéről a legnagyobb sikerrel támadták. Az amerikai ebédlőasztal valójában az amerikai háziasszony hiányos technikájának szobra. Az a vendég, aki ad valamit a gyomrára, ha meghívják, hogy azokkal a lehetetlen és rosszul elkészített ételekkel etessék, olyan gyakran és olyan sokáig próbál kibújni ez alól a kísérlet alól, amilyen gyakran és sokáig csak lehet, és ugyanolyan érzéssel szánja magát rá, amilyennel arra szánná magát, hogy megborotváltassa magát egy bénával. A nőknek sehol a világon nincs több szabadidejük és szabadságuk, hogy fejlesszék szellemüket és sehol nem mutatnak az intelligencia tekintetében magasabb színvonalat, sehol nem vesznek tevékenyebben részt olyan dolgokban, melyek elsőrangú fontosságúak. De sehol másutt nem főznek rosszabbul otthon, sehol másutt nem vezetik képtelenebbül az egész háztartást, vagy sehol másutt nincs nagyobb szükség a külső segítségre — melyet férfiak látnak el — az ügyesség tekintetében, amely hiányzik ott, ahol elméletileg megvan. Bizonyára nem véletlen, hogy az emancipált és trónusra ültetett nő hazája egyszersmind a konzervleves, a konzervhús és bab, vagy egész konzerves ebéd, meg mindenféle más, teljesen elkészített étel a hazája. És sehol másutt nem tűnik szembe rikítóbban a törekvés, hogy a gyermekek elméjének képzését hivatásos tanítókra, teljes erkölcsi és vallási tanításukat pedig az úgynevezett vasárnapi iskolákra bízzák, és testük fejlesztésével és ápolásával kapcsolatos valamennyi ügyüket tornatanárokra, nemi higiénikusokra és más ilyen szakemberekre bízzák, akiknek legtöbbje kókler.
Röviden, a nők fellázadnak — gyakran öntudatlanul, néha közben egyenesen behódolva — azok ellen az unalmas, mechanikus szakmai fogások és trükkök ellen, amelyekből a társadalom jelenlegi szerveződése által rájuk kényszerített foglalkozások állnak, és ez a fellázadás intelligenciájuk mellett tanúskodik. Ha ők élveznék ezeket a teendőket és büszkék volnának rájuk, és ezt szorgalmukkal és ügyességükkel ki is mutatnák, teljességgel egy színvonalra kerülnének olyan férfiakkal, mint a főpincérek, női szabók, iskolamesterek vagy kárpitosok, és büszkék volnának erre. De a legostobábbakon kívül minden nő inherens törekvése, hogy az ilyen kötelezettségeket egészben elkerülje, vagy ha nem tudja tényleg elkerülni, a minimumra csökkentse a követelményeit. És ha valami esemény akár ideiglenesen, akár véglegesen megszabadítja őt attól a hajlamtól, hogy férjhez menjen (amiről még lesz szó) és versenyezni kezd a férfiakkal az élet valamely más, általános pályáján, akkor a karrier, amit rendszerint kialakít magának, további bizonyítékot fog nyújtani szellemi különlegessége tekintetében. Mindenben, ami nem igényel többet, mint egyhangú gépiességet és gyarló trükköket, rendszerint csődöt mond, míg bármi téren, ahol önálló gondolkodás és találékonyság szükséges, rendszerint sikert ér el. Így például mindig megbukik, mint jogász, mert ahhoz csak üres frázisok és sztereotip formulák fegyvertára szükséges és olyan gondolkodás, mely ezeket az ész, a valóság és az igazságosság fölébe helyezi; és szinte mindig balsiker kíséri az üzlet terén, mert az üzlet általában a trivialitások és gazságok olyan aljas összessége, hogy szellemi integritásának érzéke fellázad ellene. Ellenben rendszerint sikert ér el, mint betegápoló, mert ez a hivatás nemeslelkűséget, gyors felfogást, új és nyugtalanító helyzetekkel szembeni bátorságot és mindenekfölött átható és domináló jellemet kíván; és amikor csak a művészetek terén versenyez a férfiakkal, kiváltképpen azokon a másodrangú tereken, ahol nem járulnak a géniusz mesterfogásai a puszta gyorseszűséghez, kivétel nélkül megállja helyét. Nem férfiak, hanem nők a legjobb és legintellektuálisabb — azaz a legeredetibb és legvállalkozóbb — színészek, a legjobb tanítók és zsarolók, a legjobb írók jelentős része, valamint a közhivatalnokok és az előadó zeneművészek. A félvilágban az ember annyi éleselméjűséggel, és merészséggel találkozhat, valamint annyi lélekjelenléttel a különleges nehézségekkel szemben, ami mellett bármelyik, kizárólag férfi foglalkozáshoz szükséges képesítés eltörpül. Ha az átlagférfi munkájához észnek csak feleakkora mentális fürgeség és találékonyság volna szükséges, mint amennyi az átlag prostituált munkájához kell, akkor az átlagférfi folyamatosan az éhhalállal küzdene.
5.
Az intuíciónak nevezett dolog
A férfiak, mint tudjuk, kétségbe vonják a nőknek ezt az intelligencia-felsőbbségét; egoizmusuk ennek tagadását kívánja, és ritkán eléggé elmélkedők ahhoz, hogy a logikára és a tényekre támaszkodó elemzés alapján ítéljenek róla. Sőt, amint hamarosan látni fogjuk, az álláspontjuk mellett a helyességnek egy bizonyos látszata szól; rákényszerítettek a nőre egy mesterséges jellemet, ami jól elfedi a nők valódi jellemét — és a nők úgy látják, hogy nekik csak előnyükre van, ha fenntartják ezt az ámítást. De bár minden rendes ember kecsegteti magát azzal a kellemes balzsammal, hogy ő szellemileg minden nő – és különösen felesége – felett áll, folytonosan megcáfolja ezt az álláspontját azzal, hogy tanácsot kér attól és alá veti magát annak, amit a nő intuíciójának nevez. Vagyis a férfi tapasztalásból tudja, hogy a nő ítélete mindenféle döntő fontosságú ügyben kifinomultabb és helyesebb, mint az övé, és mivel nem akarja ezt a nagyobb bölcsességet egy kompetensebb intelligenciának tulajdonítani, amögé az elmélet mögé menekül, hogy a nő valami áthatolhatatlan és megfoghatatlan tehetség folytán találja el a helyes megoldást, valami félig misztikus szuperérzékkel, valami meghatározhatatlan (és lényegében emberfölötti) ösztönnel.
Azonban rögtön világossá válik ennek az úgynevezett ösztönnek a természete, ha megvizsgáljuk azokat a helyzeteket, amelyek a férfit arra késztetik, hogy segítségét kérje. Ezek a helyzetek nem a férfi mindennapi ügyleteinek tisztán technikai feladataiból adódnak, hanem a ritkább és fundamentálisabb, ennélfogva összehasonlíthatatlanul nehezebb problémák esetén állnak elő, amik csak hosszú és szabálytalan időközönként vetődnek fel és így próbára teszik nem csupán a tűrőképességét, hanem a valódi értelmi képességét is. Azt hiszem — hacsak tudatosan nem inferioris és papucshős — egyetlen férfi sem fogja kikérni a felesége tanácsát, ha irodamunkást fogad fel vagy hitelt nyújt egy szegény vevőjének, vagy valami szemfényvesztő rutinsvindli kapcsán; de még a legegoistább férj sem mulasztja el, hogy kikérje az asszonya véleményét, ha arról van szó, hogy üzleti társnak fogadjon valakit, hogy politikai pályára lépjen, hogy leküzdje a tisztességtelen és káros versenytársat, vagy férjet találjon a leányának. Az ilyen kérdések hatalmas fontosságúak, a jólét alappillérei; megkívánják, hogy az előttük álló ember rájuk szentelje minden lehetséges szellemi erejét; a rossz megoldásban rejlő veszélytől való félelem legyőzi még a hiúság szavát is. Ezekben az esetekben lesz nyilvánvalóan hasznos segítség a nő felsőbbrendű szellemi képessége, és el kell fogadni. Ilyenkor emelkednek a nők a férfiak jelentéktelen szentimentalitásai, babonái és formulái fölé, ilyenkor alkalmazzák az ügyre a különleges tehetségüket, hogy el tudják különíteni a látszatot a lényegtől, és így gyakorolják azt, amit az intuíciójuknak neveznek.
Intuíció? Minden tisztelettel, szamárság! Eszerint intuíció vezette Darwint, amikor kidolgozta a természetes kiválasztódás tanát. Intuíció hozta létre „A valkűr” című gigászi művet. Akkor intuíció győzte meg Columbust, hogy az Azori szigeteken túl nyugatra szárazföldnek kell lennie. Mindezen intuíció, amiről annyi transzcendentális ostobaságot fecsegnek a világban, nem több és nem kevesebb, mint intelligencia — intelligencia, ami olyan metsző, hogy képes az elrejtett igazságig hatolni még a leghatalmasabban vértezett hamis látszaton és magatartáson keresztül is, és amit olyan kevéssé zavarnak meg szentimentális sallangok, hogy képes még arra a sokkal nehezebb feladatra is, hogy napfényre hozza a maga visszataszító meztelenségében azt az igazságot. A nők gyorsan és helyesen döntenek az élet súlyosabb kérdéseiben; nem azért, mert szerencsésen tippelnek, nem azért, mert isteni ihlet szállja meg őket vagy vademberektől örökölt varázslatot űznek, hanem egyszerűen és kizárólag azért, mert van eszük. Egy pillantásra meglátják, amit a legtöbb férfi fáklya mellett, látcsővel sem vesz észre; megtalálják egy probléma lényegét, mielőtt a férfiak befejezték volna vitájukat a kérdés puszta látszatai fölött. Ők fajunk legfelsőbb realistái. Látszólagosan illogikusak, pedig ritka és finom szuperlogika birtokosai. Látszólag szeszélyesek, de olyan makacssággal ragaszkodnak az igazsághoz, hogy az nem menekülhet előlük semmilyen szüntelenül mozgó, kocsonyaszerűen megmarkolhatatlan alakváltozáson keresztül sem. Látszólag figyelmetlenek és könnyen félrevezethetők, pedig látnak — látnak fényes és rettenetes szemeikkel. Néha a férfiaknál is előfordul ez a könyörtelen meglátási képesség — férfiaknál, akiket objektívebbnek és hidegebbnek tartanak, mint az átlag — csúfondáros, cinikus férfiaknál. A férfiaknak is van néha eszük. De ritka, nagyon ritka az a férfi — merem állítani — aki olyan állandóan intelligens, olyan folyamatosan helyes ítéletű, akit olyan kevéssé vezet félre a látszat, mint az átlag nőt 48 éves korában.