A valóság az, hogy a férfiak bujaságának az a képe, amelyre a nők esküsznek, majdnem teljesen a mesék világába való, amint ezt már megjegyeztem, amikor Dr. Eliza Burt Gamble-nek, ennek a valamivel magasabb színvonalú tévkövetkeztetőnek szofizmáiról beszéltem. Ahogy a férfit lefestik törvénytelenségről, nőrabszolga-kereskedelemről és az ophthalmia neonatoriumról szóló lázas értekezéseikben, az átlagos férfi házasságtörő a mai keresztény és művelt országokban vidám életet él, nagyszerűen gurul egyik viszonytól a másikhoz, a tönkretett divatáruslányok, táncosnők, szenesasszonyok, társalkodónők és ápolónők majdnem végtelen sorát hagyva maga mögött, akik mind méreg által vagy kétségbeesésükben haltak meg. A férfi élete, ahogy ezek a dühösen irigy lények látják, egy színházi revü hősének az élete. Ő többnejű, soknejű, milliónejű, telhetetlen, lelkiismeretlenül züllött alak, a szerelmi szabadosság szörnyetege, tékozlóan hűtlen nejéhez, sőt még barátjai nejeihez is; mérhetetlenül buja és mindenekfelett boldog.
Szürke valóság, hogy korunk és fajunk átlagos férfija teljesen képtelen erre az izzó és fondorlatos szórakozásra, ő sokkal, de sokkal erényesebb, mint amilyennek beállítják, sokkal iskolázatlanabb a bűnben, sokkal kevésbé vállalkozó szellemű és sokkal kevésbé könyörtelen. Természetesen nem állítom, hogy tiszta szívű, mert hát valószínűleg nem az; csak annyit mondok, hogy az esetek túlnyomó többségében tiszta a cselekedeteiben, még a kísértéssel szemben is. És miért? Több erős oknál fogva, hogy a kisebbeket ne is említsük. Egyik, hogy nincs hozzá bátorsága. A másik, hogy nincs hozzá pénze. Egy másik, hogy alapjában erkölcsös és van lelkiismerete. Sokkal több bűnös iniciatívát igényel az, hogy belevesse magát egy kalandba, mint amennyi neki van, hacsak ez a kaland nem nagyon piszkos és alkalmi; sokkal több ügyesség és merészség kell a kiviteléséhez, mint amennyi neki van; több pénz kell hozzá, mint amennyit társa előtt eltitkolhatna. A férfi kényszerítheti feleségét, hogy megossza vele a legborzasztóbb szegénységet, de még a legkisebb igényű, harmadosztályú női vámpír is megköveteli, hogy „nagy életet” – már a férfi viszonyai szerinti nagy életet – élveztessen vele és ennek költségei mindegyiket elijesztik, kivéve a csalás specialistáinak csekély kisebbségét. Ameddig a feleség pontosan tudja, mennyi a férje jövedelme, biztos eszköze van rá, hogy hűségesküje betartására szorítsa.
De még a pénzügyi akadályoknál is nagyobb a férfi gyávasága. Olyan tulajdonság ez, amely megkülönbözteti a férfit a többi magas rendű gerincestől, mértéken felüli félénkség, könnyű megriaszthatóság, képtelenség a kalandra, ha nem érez maga mögött egy tömeget. Normális valóságában épp olyan kevéssé képes arra, hogy egy törvényen kívüli kalandot kezdjen – természetesen egy kávéházi szivaroslánnyal való sületlen, ártalmatlan dologtól eltekintve – mint arra, hogy a pokol ormait megostromolja. Szereti magáról elképzelni, hogy megteszi, épp úgy, ahogy szereti elképzelni, hogy egy lovasrohamot vezet, vagy megmássza a Matterhornt. Gyakran hiúságában még azt is elképzeli, hogy a dolgot meg is tette és hunyorgatásokkal, pirulással bevallja, hogy gonosz szívrabló. De mindennek a cifra hencegésnek alján nincs több szubsztancia, mint egy buta tetszelgő vigyorgás valami ronda boltilányra, vagy lábszárdörzsölés az asztal alatt. Ajánlom, hogy minden asszony, akinek férje hűtlenkedéseiről hoz hírt, próbálja elképzelni, meddig tartott volna, míg őt meg merte volna kérni, ha ezt egészen férjére bízta volna, és aztán kérdezze meg önmagától, hogy egy ilyen gyámoltalan teremtést el tud-e képzelni Don Jüan szerepében.
Végül ott van a lelkiismerete – számtalan generáción keresztül összegyűlt alapja az ősi lágyszívűségnek, bizonytalan vallásos félelmekkel és babonákkal puhítva és erjesztve. Micsoda? Lelkiismeret? Igen, drága barátaim, lelkiismeret. Ez a lelkiismeret lehet ügyetlen, unintelligens, hamis. Lehet, hogy alig különböztethető meg néha az attól való félelemtől, hogy „valaki meglátja”. Lehet átitatva kétszínűséggel, ostobasággal, színészkedéssel. A férfi – gondoljuk meg – nem egy űrben lebegő lény; ő függvénye és rabja az őt körülvevő környezetnek. Az ember nem léphet be a képviselőházba, vagy a szenátusba, vagy gonosztevők börtönébe anélkül, hogy maga is bizonyos mértékben gazemberré ne válna. Nem lehet a fedélzetről leesni anélkül, hogy vizet ne inna az ember. Nem lehet elvégezni egy modern egyetemet sebek nélkül. És ugyanilyen oknál fogva nem lehet egy modern demokratikus államban élni és meglenni évről-évre anélkül, hogy legalább bizonyos fokig az alá az erkölcsi sanyargatás alá ne kerüljön az ember, amely a csőcselék felszabadított férfiának a gyári bélyege. Egy ilyen polgár, belemélyedve Nietzsche „Mensch und Übermensch” című művébe, vagy más olyan magasröptű irodalmi termékbe, hízeleghet magának azzal a felfogással, hogy ő immorális, hogy az ő lelke tele van a bűn istápolásával, hogy ő elszakította magát az Isteni Kinyilatkoztatástól. De mindvégig marad egy része, amely egészséges, keresztény, helyesen gondolkodó és előrelátó. És ez a rész, nehézségek idején, bebiztosítja önmagát. Mindennapi események nem zavarják. Nem akadályozza meg, amidőn káromkodik vagy az ajtó mögött felhörpint egy korty pálinkát, vagy vasárnap elmegy motorozni; még akkor is békén hagyja, ha egy női lábkiállításra megy el. De abban a percben, amikor egy konkrét kísértőnő bukkan fel, fehér orral, rúzsozott ajakkal, szempilláit kihívóan lesütve – abban a percben, hogy egy ilyen elvetemült kéjnő kiszemelte őt és a férfi lelkierejének hiánya összefog a bátorság hiányával, hogy megtámadja és legyűrje őt – ebben a pillanatban lelkiismerete fellobban és véget vet a dolognak. Először nehézséget lát, aztán veszélyt lát, aztán bajt lát. És az eredmény? Az eredmény az, hogy remegve elillan és egy zsákmány ismét kisiklott a vámpír kezeiből.
Bizony, a legtöbb férfi hű a nejéhez. Sokáig kereshetünk, míg olyan férfit találunk, aki ezt be is ismeri, de a tény tény marad és én bizonyára nem vagyok olyasvalaki, aki ezt kigúnyolja.