A nőknek ez a szomjúsága a mártíromságra természetesen gyakran egyenesen patologikus jellegű és így a pszichiátert is foglalkoztatja. A nőkön számos ilyesfajta vonás észlelhető. A keresztény civilizációnk alatt nőnek lenni annyi, mint olyan életet élni, mely roskadozik az elfojtások és tettetések súlya alatt, és ezek az elfojtások és tettetések idővel feltétlenül olyan hatásokat eredményeznek, melyeket nem lehet megkülönböztetni a betegségtől. Egyes eseteket hosszasan tárgyalnak a pszichoanalízisről szóló könyvekben. „A bécsi nő” Adlertől és a „Dán nő” Poul Bjerretől, amellett érvelnek, hogy a nőiesség, ahogy azzal a kereszténység alatt találkozunk, nem más, mint betegség. Valamennyi nő szenved a mi mesterséges kultúránk által rákényszerített tilalmak elleni elfojtott lázadozás miatt, és ez az elfojtott lázadozás a lelki tünetek olyan összességét eredményezi, melyet a jól ismert freudista eszközök segítségével valamennyien kibogozhatunk. A mérleg egyik serpenyőjében ott látjuk a szüfrazsettet, ahogy groteszkül kisajátítja a férfi hitét a törvényben, frázisokban és talizmánokban, meg az ő hisztérikus vágyát a nemi szabadosság után, amellyel, ha megvolna neki, nem tudna mit csinálni. A másik serpenyőben ott van a szipákoló és neurotikus nő, hamis vértanúságával, extravagáns szemérmeteskedéseivel és patologikus önámításaival. Ahogy Ibsen régen megfigyelte, ez a férfi világa. A nők régi bilincseikből sokat szakítottak szét, de még mindig vergődnek egy, a férfiak által tabukból és szentimentalitásokból szőtt bonyolult hálóban, és legalább még egy emberöltő kell, hogy valódi szabadságot nyerjenek. Hogy ez így van, ezt az a mélységes nyugtalanság is bizonyítja, mely nemüket jellemzi, dacára a legutóbbi társadalmi, politikai és gazdasági haladásuknak. Majdnem lehetetlen olyan férfit találni, aki igazán azt kívánja, hogy bár nőnek született volna, de majdnem minden nő – élete egyik vagy másik szakában – azzal a bánattal gyötri magát, hogy miért nem lett ő férfi.
A két legsúlyosabb dolog, amit a nőknek el kell viselniük, (a) a férfiak ostoba ellenkezése, hogy elismerjék a nők szellemi fensőbbségét, vagy csak egyenrangúságát, vagy csak annyit is, hogy a nőnek egyáltalán van normális képessége arra, hogy gondolkodjon, és (b) az épp olyan ostoba férfidoktrína, hogy a nők a gerincesek egy olyan különleges és kifejezhetetlen osztályát alkotják, melynek nincsenek meg a fajnak természetes ösztönei és vágyai – hogy Hackle kifejezésével éljünk, túlvilági és úgyszólván légies emlősök, akiket az emlősök bizonyos kimagasló tulajdonságainak teljes hiánya jellemez. Az első hülyeséggel már hosszasan foglalkoztunk. Ennek olyan művekben is nyomát találjuk, amelyeknek célja, hogy ezt cáfolják. Egy ilyen könyvben például a következőre bukkantam:
Ami a krími háborúban a férfiak üres ügyességének és szervezőképességének nem sikerült, azt véghezvitte Florence Nightingale bájos nőiességével és lelki nemességével.
Más szavakkal: azáltal, hogy valami rejtett és leírhatatlan varázslatosság birtokában volt, mely élesen elválasztandó a férfi rendes gondolatmenetétől. Ez az elmélet egészségtelen és együgyű. Miss Nightingale nem varázslattal, hanem nagy általános eszével érte el eredményeit. Előtte egyszerű szervezési probléma állott. Sok férfi próbálkozott ezzel előtte és csodálatos módon nem ért el sikert, ő csak asszonyi éleselméjűségét és ravasz női gondolkodását vitte harcba, hogy felülkerekedjen. A probléma nem bírt ellenállni ennek az ostromnak, midőn a probléma már meg volt oldva, könnyű volt másoknak befejezni azt, amit a nő megkezdett. De a férfivilág véleménye még mindig szívesebben tulajdonítja sikereit valami titokzatos, angyali tulajdonságnak, melyet világos szavakkal nem lehet meghatározni s melynek nincs több realitása, mint egy érsek isteni ihletének. Így kényelmesen az asztal alá dobják az ő rendkívül éles és pontos intelligenciáját, a férfiak önimádata pedig nem szenved sérelmet. Mert, hogy elismerjék azt, hogy neki több esze volt, mint valamennyi angol férfinak, olyan kegyetlenül nyers igazság hangoztatása volna, amit nem lehet elviselni.
A másik önámítás rendszerint abban a már megvitatott elméletben jelentkezik, mely szerint a nők minden nemi ösztöntől mentesek – hogy a férfi undorító öleléseinek csak akaratuknak hatalmas erőfeszítése árán vetik magukat alá, azzal az egyetlen céllal, hogy eleget tegyenek az utódok iránti kötelezettségüknek. Lehetetlen volna ennek a tévedésnek a taglalásába a megfelelő őszinteségre és az azt megillető részletességgel bocsátkozni egy olyan könyvben, mely arra van szánva, hogy azt családi körökben olvassák fel. Minden, amit ezirányban tehetek, hogy az olvasót a nemi pszichológia bármely döntő erejű tekintélyének, mondjuk Ellisnek könyveihez utasítsam, vagy – ha tud ilyeneket szerezni – azokra a bizalmas vallomásokra, melyekkel ismerősei körének bármely előzékeny agglegénytagja szolgálhat.