Azok az örvendetes újdonságok, melyeket Krisztus prédikált, szemmel láthatólag igen kedvezőek a nőkre, ő az Úr előtti egyenlőségre emelte őket akkor, amikor kora rivális teológusainak többsége még azt is kétségbe vonta, hogy a nőnek lelke van. Mi több, ő társadalmilag becsülte őket, értéket tulajdonított éleselméjűségüknek és a női nem legmegvetettebbjeinek egyike, olyan, aki azelőtt nyilvános életet élt, rendes tanácsadói közé került. A Mária-tisztelet így tehát semmi esetre sem a középkori pápák találmánya, amint ezt a protestáns teológusok el akarták hitetni velünk. Ellenkezőleg, tisztán fellelhető már a Négy Evangéliumban. Amit a középkori pápák feltaláltak (helyesebben újra feltaláltak, mert az alapelemeket egyszerűen Szent Páltól vették kölcsön), az a nő alsóbbrendűségéről szóló doktrína volt, pontosan az ellenkezője annak, amit rájuk bíztak. Minthogy könnyen érthető fegyelmi okokból nőtlenségre voltak kötelezve az egyház által, támogatniuk kellett ezt a felfogást azzal, hogy mindennemű érintkezést a nőkkel, mint kockázatosat és alacsonyrendűt festettek le. Ennek az eredménye volt a nő közönséges voltának, felelőtlenségének és általános szellembeli fogyatékosságának megszervezett és kifejlesztett elmélete. A nők valamiféle ördögök lettek, de a szabályszerű démonok megcsodált intelligenciája nélkül. Ha nők alkalmilag elég tökéletesek, hogy az Isten jobbja felől ülhessenek – már pedig gyakran van ez így és ezt az egyház is kényszerült elismerni – akkor bizonyára nem lehet valamennyi nő olyan gonosz, amilyennek a könyvek őket leírják. Így keletkezett az angyali nő, a természetes szűz fogalma; egész nagyságában láthatjuk őt a középkor lovagi románcaiban. Ebből aztán valamiféle kettős doktrína fejlődött ki a végén, egyik, hogy a nők ördögök, másik, hogy angyalok. Ez az ostoba dualizmus napjainkban, mint láttuk, egy megalkuvó dogmában olvadt föl. Ezen dogma szerint a nők egyrészt unintelligensek és erkölcstelenek, másfelől a test mindazon gyengeségeitől mentesek, melyek a férfiakat jellemzik.
Így hát a kereszténység egyidejűleg kárhoztatja a nőket és hízeleg nekik, de a kárhoztatás mindig túlsúlyban van. A kereszténység alapjában tehát a nők ellensége, amint Krisztus vallása, mely most teljesen kialudt, barátja volt. És ők, ahogy fokozatosan levetették bilincseiket, melyek ezer évig megkötötték őket, méltányolják is ezt a tény. A nők valójában nem természettől fogva vallásosak és ahogy az évek kergetik egymást, mindig kevésbé lesznek vallásosakká. A rendszerinti alázatosságukban kevés vallásos áhítat van, ha egyáltalán van benne; az egész nem más, mint megszokott gyakorlat, melyet a nőre a férfiak azon felfogása kényszerített, hogy a szentségnek a látszata illik a nő alázatos helyzetéhez, valamint a férfiak érzése, hogy a templomba járás valahogy rendben tartja és elvonja őket kevésbé kívánatos dolgoktól. Ha valami valódi vallási buzgalmat tanúsítanak, úgy annak nemi jellege rendesen olyan szembeötlő, hogy még a férfiak többsége is észreveszi azt. A nők sohasem mennek rajokban felhevülve egy olyan templomba, melyben az Úr szolgája egy öreg asztmatikus, kinek féltékeny felesége van. Ha azt látjuk, hogy a szentek érdemei az őrületbe hajtottak őket, és zokognak a pogányok szenvedései miatt, és kirohannak, hogy az egész szomszédságot feljajgassák bocsánatkérésekkel, és órákat töltenek térdelve hisztérikus alázatban a mennyei trónus előtt, egészen biztosan lehet feltételezni, még látatlanban is, hogy a lelkész, aki ezt a csodát felidézte, szép és kívánatos fickó, és inkább szerelemre gerjesztő, mint tanult. A nőknek valamennyi modern nagy prédikátorja nyájas és behízelgő modorú férfi volt, és a legtöbbje Henry Ward Beechertől fölfelé és lefelé előbb-utóbb olyan tranzakcióikba keveredett, amelyek sokkal inkább a budoárba valók voltak, mint a Mindenható zsámolya elé. A leghíresebb hódításaikat mindig a legoktalanabb fajtájú nők között csinálták – röviden, azon fajtájú nők közt, akiknek olyan kevés jutott a nők rendes eszességéből, hogy a férfiak puszta szépsége is megzavarta őket.
Az ilyen nők kisebbségben vannak és így a női nem százalékszámban sokkal kevesebb vallási rajongóit mutat fel, mint az érzés és hit neme, a férfinem. Midőn több évvel ezelőtt többször jelen voltam P. Billy Sunday tiszteletesnek, a híres amerikai szószékbohócnak gladiátormutatványainál, állandóan feltűnt a férfiak számbeli túlsúlya abban az elkülönített rekeszben, melyben a „megtértek” foglaltak helyet. Mindenféle korú férfi özönlött az oltárhoz óriási számban, hangosan rikoltozva segítségért bűneik ellen, de a nők egyáltalán nem voltak sokan és az a kevés, aki ott volt, vagy elkábított serdülőlány volt, vagy kenetteljes vén iszákos nő. Hat estén keresztül direkt a tehetséges lelki tanácsadó szószéke alatt ültem anélkül, hogy egyetlen olyan nőt is láttam volna, akit a statisztikusok szülőképes korban levőnek jeleznek, aki tehát intelligenciájának és bájainak teljében van. Azon bárgyú fráterek közt, akiknek ezen idő alatt teleordította a fejét, volt egy vasúttársasági elnök, féltucat gazdag bankár és kereskedő, és az egyik amerikai tagállam volt kormányzója. De hasonló rangú vagy méltóságú nő egy sem volt ott. És olyan nő sem, akinek egy önmagát kissé becsülő agglegény megcirógatná az állát. Valószínűleg ez a cinikus felfogás a vallási indulatok, és velük együtt az egész papi zagyvalékok tekintetében okozza, legalábbis részben, hogy a nők idegenkednek attól, hogy egyházi pályára lépjenek. Azokban a keresztény szektákban, amelyekben még elzárják őket a szószéktől – rendszerint azon tökéletlenül burkolt okból, hogy nem rendelkeznek azokkal a szellemi és erkölcsi tulajdonságokkal, amelyeket a szószék állítólag megkövetel – sohasem halljuk, hogy e tilalom ellen tiltakoznának; szívesen engedik át az aljas gazságot a férfiaknak, akik arra tehetségüknél és lelkiismeretüknél fogva alkalmasabbak. És azokban a főként amerikai barokk szektákban, melyekben nyitva áll útjuk, nem nagyon tülekednek, hogy felvegyék a stólát és miseruhát. Midőn az első papnő megjelent az Amerikai Egyesült Államokban, a rémlátók azt jósolták, hogy ki fogják szorítani a férfialkat a szószékről az új konkurensek. Semmi ilyesmi nem történt, kilátás sincs rá. Az ország női papjainak egész testülete belefér egy kis szobába. A nők, ha irodalmi műveltségük van, sokkal intelligensebbek, semhogy ténylegesen egyházi szolgálatot vállaljanak. Az ő éles érzékük a realitás iránt végtelen ellenszegülés a vallási maskarák ellen, és cinikus kedélyük ellene van annak a prüszkölésnek, amely elválaszthatatlan a szószéktől.
Azok a nők, akik a vallási pályára lépnek, majdnem mindig olyan indokból teszik azt, amely teljesen különbözik a puszta kegyes fellángolástól. Közhely, hogy katolikus országokban a lányokat sokkal gyakrabban hajtják kolostorba a gazdasági okok vagy szerelmi bajok, mint az üdvözülés reménye. Olvassák csak el a női szentek életét és látni fogják, közülük hány próbálta meg előbb a házasságot, és csak miután csalódott benne, folyamodott a valláshoz. Protestáns országokban igen kevés nő választ effajta hivatást és e kevésnél a világi ok majd mindig felismerhető. Arról a lányról, akit hirtelen elfog a vágy, hogy idegen országokban, a pogányok közt szolgáljon, ha firtatjuk a dolgot, kiderül, hogy olyan lány, aki arra gondolt, hogy kellemes volna feleségül menni valami hősies misszionáriushoz. Rendszerint pontosan feleségül is megy hozzá. Otthon talán lehetetlennek találta, hogy férjet kapjon, de Kína, Szenegál és Szomáliföld elhagyottabb részein, ahol nincs női konkurencia, majdnem lehetetlen, hogy kudarcot valljon.