Ebben a kötetben a mai Amerika egyik legeredetibb és legérdekesebb szellemével ismerkedik meg az olvasó, H.L. Mencken, esszéista és kritikus, kíméletlen és maró szatírával szedi szét alkatrészeire az útjába eső problémákat, amelyeket a modern élet ina minden téren támaszt, kezdve az irodalmiakon és művészetieken egészen a vallási, társadalmi, etikai kérdésekig. Épp annyira irodalomteoretikus és esztétikus, mint szociológus vagy zenész, épp annyira ért a biológiához és anthropológiához, mint a filozófiához és történelemhez. Szabadon portyázik a szellemi élet minden területén, innen is, onnan is fölszedeget valamit, hogy aztán a végén gazdag zsákmánnyal térjen meg kalandozásából. Egyszóval: újságíró. Újságíró a szó legnemesebb és legdíszesebb értelmében. Ő az ideális újságíró, akinek különös jelentősége van a mai kor kultúrájában. A ma komplikált, szerteágazó, specializált korában az egyetlen lehető szintézis, aki túl tud emelkedni — és akinek hivatásánál fogva túl kell emelkednie — a részleteken, a látszólag összefüggéstelen apróságokon, akinek meg kell látnia a kapcsolatokat és értelmi összefüggéseket, akinek hivatása teljesítése közben napjában százszor is át kell ugornia a mérföldes árkokon, át kell kapaszkodnia a megmászhatatlan drótakadályokon, amelyek a mindennapi életben elválasztják az eseményeket az ideáloktól. Ha valóban testet öltött valahol a világon ez az újságíró-ideál, akkor elsősorban Menckenben inkarnálódott. És nem lehet tudni, minden téren kétségtelenül nagy szaktudását, bő humorát, csípős, gyakran kellemetlen szellemességét, vagy stílusának kiapadhatatlan frissességét csodálja-e jobban az ember.
Mert Mencken elsősorban szatirista. Nemcsak áttekinteni tudja ő a világot, hanem, hogy bemutassa, milyen, azonnal meg is tudja fordítani azt és így, a visszájáról, ebben a feje tetejére állított képben egyszerre százszor, ezerszer jobban szembeötlenek az összes ferdeségek, félszegségek, képmutatások, farizeuskodások. Könyörtelenül ad abszurdum vezet, mindent, üt, vág, rombol, néha tajtékzik és vért hány, néha a legfinomabb gúnnyal öl. De az igazi nagy ideálokat nincs okunk félteni a torzító tükörtől. Ezeknek már az sem árthat, ezek eredeti, tiszta fényükben és szépségükben verődnek vissza onnan. De a szatiristának kötelessége, hogy mindent odaállítson, nem szabad, hogy kivételezzen, hogy elrejtsen, hogy féltsen tőle valamit. Ha gyökeres tisztogatást, alapos és teljes rendcsinálást akarunk, ha végképp és minden téren le akarunk számolni a meggyökeresedett ostobaságokkal, a hipokrizisekkel, hazugságokkal és előítéletekkel, lehetőleg mindent revizió alá kell vennünk. Itt nem köthetnek bennünket belénk nevelt vagy velünk született tradíciók, szerelmek, gyöngédségek, elvek vagy világnézetek. Nem kétséges, hogy a régi világ eszméi között is nem egy lesz, amely győztesként kerül ki ebből a revízióból, de éppen ezeknek az eszméknek az érdekében van szükség rá, hogy ezek is odakerüljenek egyszer a torzítótükör elé. Így — győzelem, ha elhallgatjuk őket — csak újabb bizalmatlanság forrásaivá válnak.
Henry Louis Mencken Baltimoreban született 1880. szeptember 12-én. A baltimorei Polytechnic Institute növendéke volt, ahol kémiát tanult, de már ekkor is foglalkozott irodalommal és bölcselettel. A filozófusok között elsősorban Nietzschét szerette, akiről később könyvet is írt. Az egyetemen filozófiai doktorátust tett — de az egyetemmel ez volt első és utolsó kapcsolata. Az akadémikus tudásnak és a professzori doktrínának ma nincs nála nagyobb és félelmetesebb ellensége. Atyja halála után végleg az újságírásra adta magát. 1899-ben riportere, majd később szerkesztője lett a baltimorei Morning Heraldnak. 1906-ban kivált a lap kötelékéből és a baltimorei Sun-hoz szerződött, ahol két esztendeig dolgozott. 1908-ban Theodor Dreiser ajánlatára a Smart Set irodalmi kritikusául szerződtették, amelynek 1923-ig társszerkesztője volt. 1921-ben a Nation-t szerkesztette, végre 1924-ben másodmagával megalapította az American Mercury-t, amelynek 1925 óta egyedüli szerkesztője. Az American Mercury ma Amerika vezető magazinja. A főszerkesztő és háza körül (a híres Hollins Street 1524 Baltimoreban) valóságos legendák képződtek. „Volt idő — írja Isaac Goldberg Menckenről írott nagy könyvében (New York, 1925) — amikor szülővárosának methodistái engesztelő istentiszteleteket tartottak miatta. Az anyák gyermekeiket nem a mumussal, hanem Menckennel rémítgették.” Mi az igazság a Menckenbabonákban? „Mencken az amerikai paradicsom Luciferje — írja tovább Goldberg — az angyalok lázadásának vezetője. Veszedelmes vezető, de hát minden igazi vezető veszedelmes.” Csakhogy a jó baltimorei metodisták nem látták meg, hogy a Mencken harca nem a Gonosz küzdelme a Tisztasággal, hanem az igazi Jóságé az Áltisztaság ellen. Nem a bárányokat akarja fölfalni ő, hanem a báránybőrbe bújt farkasokat, akik nem az Úr paradicsomában legelésznek, hanem a hazugságok és szamárságok Ígéretföldjén.
Mencken főbb művei időrendben a következők: G. B. Shaw: His Plays (G. B. Shaw drámái, 1905), The Philosophy of Friedrich Nietzsche (Fr. Nietzsche filozófiája, 1908), A Book of Burlesques (Burleszkek könyve, 1916), Damn, a Book of Calumny (Átok, vagy a rágalmazás könyve, 1917), A Book of Prefaces (Előszavak könyve, 1918), The American Language (Az amerikai nyelv, 1918), In Defense of Women (A nők védelmében, 1918), Prejudices (Előítéletek, öt sorozat, 1919—1926), Americana (1925). írt azonkívül egy csomó igen érdekes irodalmi bevezető tanulmányt Brieux, Swift, Stephen Crane, Cabell, Nietzsche, Ibsen és Wilde munkái elé.
És még egy szót! A háború alatt Mencken Európában is megfordult és a legelsők között volt, akik hazájában fölismerték Németország jogos önvédelmi küzdelmét, akik keresztülláttak Wilson naiv jóhiszeműségén, és akik egyszerűen ostobaságoknak minősítették a békeszerződéseket. És ez nekünk, magyaroknak igen fontos lehet. Mert a Mencken élete célja az ostobaságok elleni küzdelem. És még ha valóban az az ördög volna is, akinek a baltimorei metodisták festik, ha ezek ellen az ostobaságok ellen is fölveszi a küzdelmet, akkor az ördög maga is barátunk, ha a pokol minden seregével jönne is.
Hát még így, hogy a legjobb szívű, legaranyosabb ember, akit ismerek!
Az amerikai szatírának, amelynek egyik legtipikusabb példája ez a könyv, egyetlen kizárólagos célja: leszámolni az előítéletekkel. Az előítéletekkel, amelyeknek szerzőnk egy külön könyvet is szentel (Prejudices), amelyeket az ember örököl és amelyeket belénevelnek, amelyek megkötik a gondolkodását, korlátokat vonnak látókörének, akadályozzák a haladásban, a fejlődésben, a rohanásban, mert ebben az új életben csak az tudja megállni a helyét, akit semmi sem köt, csak az érhet be győztesként a célba ebben az eszeveszett versenyfutásban, aki a legkevésbé van akadályozva. Minden leküzdött előítélet, minden ledobott tradíció egy-egy szilárd pont a forgó-korongon.
Ennek a könyvnek a Nő a tárgya. Olyan téma ez, amelyhez a legtöbb megrögzött előítélet tapad. Pedig az új idők gyors és nagyarányú átértékelődési folyamata természetesen — sőt talán elsősorban? — a női eszmény és ideál, a női érték és tekintély átértékelését, hogy úgy mondjuk, valorizálását is követeli. A nőkérdés megoldása, mégpedig az új idők szellemében való megoldása, a legégetőbb társadalmi feladatok közé tartozik. De ehhez elsősorban az szükséges, hogy megszabaduljunk az összes előítéletektől, amelyek ehhez a problémához nőttek. Úgy hisszük, Mencken könyve alaposan meg fog szabadítani tőlük,