Ami a nők állítólagos ájtatosságából megmarad, az csak kevéssel több, mint társadalmi szokás, melyre legtöbb községben más, kedvesebb szórakozások hiánya kényszeríti. Aki látta már Olasz- és Spanyolország hölgyeit ájtatosságuk közben, annak nem szükséges mondani, milyen nagy mértékben csak alkalom az Isten imádása a pihenésre és pletykára. Ezek a nők mindennapi életükben a középkori tabuk formális hálózatával vannak körülvéve, enyhülés és érintkezési szabadság utáni normális emberi vágyuk kielégítésével szemben áll a férfiak bizalmatlansága és babonája; nem találkozhatnak idegenekkel, nem látnak és hallanak semmi újat. A Leghatalmasabbnak házában megmenekülnek ettől a kínzó állapottól. Itt hozzádörgölődzhetnek a tömeghez. Itt, képletesen szólva, megmozdíthatják szellemi nyakukat és kinyújthatják szellemi lábukat. Itt mindenekfölött egyfajta kontaktusba kerülhetnek aránylag nyájasabb, kulturáltabb és kedvesebb férfiakkal, mint férjük és apjuk – a főtisztelendő papsággal.
Máshol a kereszténységben, bár a nőket nem őrzik és rekesztik el olyan irgalmatlanul, a változatosságnak és izgalomnak ugyanazt a szükségét érzik, és mindkettőből jut nekik valami az Isten házában. Biztos vagyok afelől, hogy senkinek sem kell magyarázni azt, hogy az átlagos missziótársaság vagy templomi varrókör elsősorban nem vallási szervezet. A tényleges célja pontosan ugyanaz, ami azoknak a lehetetlen kluboknak és titkos társaságoknak, melyekhez az alsóbb és legkevésbé tehetős férfiak tartoznak: módot nyújt a felfrissülésre, önkifejezésére, személyes kiállításra, politikai manipulációkra és hencegésre, és ha a lelkész úr véletlenül érdeklődik, diszkrét és szinte mindig törvényes szerelmi cselszövésekre. Egy olyan élet folyamán, mely javarészt az áhítatosság tüneteinek tanulmányozásával telt el, soha egyetlen nővel sem találkoztam, aki igazából elítélte volna a tényleges pogányt. Az üdvözülésben majdnem mindig tisztán a társadalmi az, ami őket vonzza. A nők ugyanolyan okokból mennek a templomba, mint a farmerek és a bennlakó intézeti növendékek.
Végül ott van az esztétikai csalétek. A vallás a kereszténység legtöbb részében egyetlen csalétkül a szépséget veti ki, melyről a lakosok mindig tudnak. Ad zenét, enyhe fényű világítást, aránylag igényes építészetet, ékesszólást, formaságokat és titokzatosságokat, azt a jóleső jelentéskülönbséget, ami a költészet mélyén van. A nőknek sokkal több érzékük van ilyesmik iránt, mint a férfiaknak, akik rendszerint épp olyan mentesek minden esztétikai érzéstől, mint az ökör. A tipikus férfi állásfoglalása a szépség különböző formáival szemben a gyanakvás és ellenségeskedés. A férfi nem úgy tekinti a művészi munkát, mint valami tisztára lomha és ostoba dolgot; ő valami meghatározhatatlan módon egyenes támadást lát benne. A művészben hivatásos kéjencet és gazembert lát és épp olyan kevéssé bízná rá háza táját, mint amilyen kevéssé bízná egy szerecsen papra a baromfiudvarát. Férfiak voltak és nem nők, akik olyan közönséges vallásokat találtak ki, mint a mennoniták, dunkardok, wesleyánusok és skót presbiteriánusok vallása, az ő szép rítusok iránti ellenszenvükkel, trágár Istenvadászatukkal, nagy tehetségükkel, hogy a vallás kimondhatatlan misztériumát hülyék sivár zagyvaságává fokozzák le. A normális nő, amennyiben egyáltalán van valami vallása, feltartóztathatatlanul a katolicizmus felé mozog az ő költői homályosságaival. Az evangelista protestáns szektáknak nehéz feladatuk, hogy megbirkózzanak vele. Épp olyan kevéssé tud a nő metodista lenni, mint ahogy egy úriember sem tud metodista lenni. Ezt a szépség iránti vonzódást az átlagos faékeszű elveti, mint olyat, ami csupán gyenge szentimentalitás. Az igazság azonban éppen az ellenkezője. Bizonyára nem szentimentalitás, ha valakit megindít a tömeg méltóságteljes és titokzatos szertartása, vagy azok félénk utánzata, amit német protestáns templomban lehet megfigyelni. Az ilyen eljárások, bármik legyenek is hibáik a tiszta esztétikus szempontjából, mindenesetre sokkal szebbek, mint a bennük résztvevő nép magánaktusai. A nők felülhelyezkednek a mindennapi élet haszonelvűségének korlátain, nem különben azokon a siránkozó szentimentalizmusokon, melyekben a férfiaknak gyönyörűsége telik. Megfelelő és kecsegtető lehetőséget adnak, mellyel megmenekülhetnek attól az aljas gondolkodási és foglalkozási rutintól, amely ellen a nők olyan állhatatosan lázadnak.