A nők fokozatos emancipációja, amely az utolsó században megindult, még nagy fejlődés előtt áll és még sokáig fog tartani, míg teljesen felszabadulnak a hagyományos terhektől és teljesen mentesek lesznek a férfiak elnyomásától. De már eddig is tagadhatatlan, hogy óriásit haladtak – talán többet, mint a megelőző tízezer év alatt. Az ipari rendszer fejlődése, mely általában olyan súlyosan nehezedett a fajra, néhány félreismerhetetlen előnyt hozott nekik. A gazdasági függésük, bár még mindig elég erős ahhoz, hogy a házasság nagyon vonzó dolog legyen részükre, mégis olyannyira megszűnt, hogy a nőknek nagy osztályai majdnem önállóan cselekvők és a férfiak kegyétől egészen függetlenek lettek. Ezeknek a nőknek a legtöbbjét, azon eszméknek megfelelően, melyek még most is olyan hatalmasak, még leköti a házasság, melyet az eljövendő autonómia fölé helyeznek, de az a tény nem változott, hogy ebben a kérdésben szabadon dönthetnek, különösen, hogy a szörnyű szükség többé nem kényszeríti őket. Mindent egybevetve, nem muszáj férjhez menniük, ha nem akarnak, meg tudják keresni kenyerüket saját munkájukkal is a világ munkahelyein. Nagyanyáik sokkal nehezebb helyzetben voltak. Ha nem tudtak férjhez menni, nem csak kegyetlen lenézést kellett elszenvedniük, hanem az éhhalál fenyegetése is szemben állt velük. Egyszerűen nem volt a szabad nő számára azon idők gazdasági világában lehetőség a tisztességes elhelyezkedésre. Vagy zárdába kellett mennie, vagy elfogadnia egy lenéző gyámkodást, mely épp olyan keserű volt, mint a jótékonyság. Semmi sem érthetőbb, mint az a hatás, melyet a növekvő gazdasági biztonság gyakorol a nők egész élethabitusára és gondolkodásmódjára. A kisebbedő házasodási arányszám és a még gyorsabban csökkenő születési arányszám megmutatja, honnan fúj a szél. A férfinemű statisztikusok, az őket jellemző hülyeséggel, a házasságkötések csökkenését a férfiak növekvő ellenszenvének rovására írják. Ez a növekvő ellenszenv valójában a nők részéről jelentkezik. Bár eleddig a nőknek egy jó nagy csoportja még nem ért ahhoz a végleges doktrínához, hogy a házasság kevésbé kívánatos, mint a szabadság, látni kell, hogy sokkal nagyobb gőggel mennek a házasságba a mai nők, mint amilyet nagyanyáik, vagy akár anyáik mutattak. Nehezebben kielégíthetők és így ritkábban megelégedettek. Az egy évszázad előtti nő nem tudott a maga részére kedvezőbb dolgot elképzelni, mint a házasság; még egy ötödrangú férfival való házasság is jobb volt, mint semmilyen házasság. Ez a vélemény fokozatosan háttérbe szorul egy ellenkező vélemény előtt. A nők általában előnyben részesítik a házasságot a munkával szemben, de van egy gyarapodó kisebbség, mely kezdi megállapítani, hogy a munka talán nagyobb megelégedést nyújt, különösen ha bizonyos mennyiségű szerelmeskedéssel elegyül.
Már felbukkant egy osztálya az asszonyoknak, akik, bár még nem fordulnak el ténylegesen a házasságtól, mentesek attól az elmélettől, hogy az szükséges, vagy pláne változatlanul kívánatos valami. Ezen nők közt jó csomó kissé hangos propagandista van, akik majdnem férfiak az ő erőszakos komolyságukkal; ezek a férfievő szüfrazsettektől átvándorolnak a szabad anyaság hirdetőihez, mint amilyen Ellen Key, és a polgárság olyan hivatásos megbotránkoztatóihoz, mint Margaret Sanger, a születésszabályozás amerikai apostola. De sok van köztük, aki nem zavarja fel a világot olyan zajos bőbeszédűseggél, hanem megelégszik azzal, hogy gondolatait nyugodt és tiszteletreméltó modorban közli. Az ilyen nők száma sokkal nagyobb, mint általában gondolnák, és ez a szám állandóan növekedő tendenciát mutat. Ezek olyan nők, akiknek gazdasági függetlenségük biztosítva van akár örökség, akár saját, főként művészi és ipari téren kifejtett munkásságuk folytán, és akik teljesen úgy tesznek, ahogy nekik tetszik, és nem csinálnak ekörül semmiféle lármát. Igen érthető, hogy a konvencionálissal és az általános őrülettel szemben mutatkozó fölényességük rendkívül nagy vonzerővel bír a jobbfajta férfiak számára, így nem ritka az eset, hogy egyiket-másikat megkérik önként, anélkül, hogy valamit is tett volna e célból – olyan élmény, melyben bizonyára igen kevés rendes nőnek van része, hacsak álmában vagy delíriumában nem. A régi rend megváltozott és helyet adott az újnak. A női klubokban és a női kollégiumokban, nem kétkedem, még sok vita folyik arról a régi és együgyű kérdésről, hogy vajon lehetségesek-e a különböző neműek közötti plátói kapcsolatok. Más szóval, lehetséges-e a nem nélküli barátság? Sok nő elveti ezt a problémát egy másik kérdéssel: Miért nem nélkül? A nőről való régi felfogás hanyatlásával, mely szerint a nő jószág, feltétlenül el kell jönnie az egész nemi kérdés revíziójának, ebből az újramegfontolásból pedig a középkori büntetések megváltoztatásának kell elkövetkeznie, melyekkel ma a nő legkisebb meggondolatlanságát is büntetik. Az a felfogás, hogy a nő becsülete pusztán fizikai kérdés, hogy egyetlen eltévelyedés teljesen méltatlanná változtathatja át a legérdemdúsabb nőt is, hogy az egyedüli becses dolog, amit a nő a házasságba vihet a szüzesség – ez a felfogás olyan ostoba, hogy azt semmilyen intelligens személy, akár férfi, akár nő, nem fogadhatja el többé. Fennmaradt, mint a kereszténység egyik üres konvenciója – mint a kereszténység előtti levantin barbarizmus csökevénye. Ahogy a nők eldobják a többi előítéletet, amelyek most kötik őket, úgy fogják elhajítani ezt az egyet is és így erényük, mely most önbecsülés és büszkeség helyett puszta félelmen alapul, sokkal dicséretre méltóbb dolog lesz, mint amilyen a jelenlegi szisztéma mellett. És a hiánya miatt, ha úgy tetszett nekik, hogy rendelkezzenek felette, nem fognak jobban bocsánatért esedezni, mint ahogy azt ma egy férfi teszi.