De bármi legyen is a monogám házasság jövője, sohasem lesz semmilyen hanyatlás abban a kellemes kalandosságban, mely most a nemek közötti tranzakciók mélyén van. A nők megtehetik, hogy emancipálják magukat, kikölcsönözhetik a férfiaktól egész trükk-készletüket és kigyógyíthatják magukat vágyakozásukból a házasság főzelékbiztonsága után, de sohasem fognak megszűnni nők lenni; mindaddig, míg nők maradnak, provokálni fogják a férfiakat. Fő bajuk éppen abban a tényben van, hogy veszélyesek, hogy fenyegetik a férfiak szabadságát és függetlenségét, hogy éles elméjük sokkal nagyobb fenyegetést képvisel, mint az Isten vagy a nyílt ellenség tettei – és veszélyesek maradnak mindörökre. A férfiak félnek tőlük és meg vannak babonázva általuk. A nők tudják, hogy kell bájosan mutatni a foguk fehérét; a felvilágosultabbak kidolgozták az elbűvölés nagyszerű technikáját. Nietzsche mondta a nőről, hogy ő a harcos újjáteremtése – jól figyeljünk – nem a gyámoltalané, hanem a harcosé. Mély mondás. Végtelen tehetségük van, hogy kicsi és ellenállhatatlan hízelkedésekkel jutalmazzák a férfi szorgalmát és vállalkozását; éles megértés párosul azon képességükkel, hogy felidézzék a szépség eszméit, ami összehasonlíthatatlan társakká teszi őket, midőn a komoly napi ügyletek befejeztettek és eljött az idő, midőn kényelmesen lehet a csillagos éterbe nyúlni. Minden férfinak, merem állítani, megvan a saját fogalma, hogy mi adja a teljes békét és megelégedést, de ezen fogalmak valamennyije, dacára a nemek közti alapkonfliktusnak, a nők körül forog. Ami engem illet – és remélem, bocsánatot nyerek, hogy tanulmányom ezen előrehaladt stádiumában, a magam személyét vonom bele – a két legközönségesebbet közülük visszavetem: a szenvedély, legalábbis kalandosabb és melodramatikusabb képeiben, túl izgató és nyugtalanító egy olyan tunya ember számára, amilyen én vagyok, és én túl egoista vagyok ahhoz, hogy nagyon vágyjak a dajkáltatás után. Hát akkor mi marad részemre? Hadd kíséreljem meg, hogy leírjam.
Egy bosszantó és elfoglalt nap alkonya; mondjuk fél hat vagy hat óra egy téli délután. Megittam egy vagy két koktélt és kinyújtózkodom egy pamlagon a tűzzel szemközt, szivaromat szíva. A dívány végén, elég közel hozzám, hogy kezemmel is elérhetem, egy nő ül: nem túl fiatal, de még jó kondícióban, jól öltözötten – mindenekfölött halk, lágy és kellemes hangú nő. Én szundikálok és ő cseveg – akármiről, mindenről, valamennyi dologról, amiről a nők beszélnek: könyvről, zenéről, játékról, férfiakról, más nőkről. Nem politikáról. Nem üzletről. Nem vallásról. Nem metafizikáról. Semmi izgatót és bosszantót – de emlékezzenek: ő intelligens; amit mond, azt tisztán fejezi ki és gyakran festőien. Nézem a haja finom fényét, fehér foga villanását, szemöldöke ívét, karja kecses hajlását. Hallgatom hangja bájos zümmögését. Fokozatosan elalszom, de csak egy pillanatra. Abban a percben kissé felemeli hangját és én felébredek. Aztán megint aludni – csendesen és elbűvölően, le az álmok enyhe lejtőjén. Aztán megint felébredni, megint elaludni és így tovább.
Komolyan kérdem: lehetne-e valami kimondhatatlanabbul szebb? Az elalvás szenzációja számomra a legkedvesebb a világon. Annyira élvezem, hogy még a halál elé is alattomos csodálattal és kíváncsisággal nézek. Nos: a halál költőiesített álom és így duplán édes. Olyan álom, melyhez csak a világ legszebb zenéje fogható. Többre becsülöm ezt a helyzetet mindennél, amit csak kigondolhat az ember. Nemcsak elbűvölő, hanem a szó valódi jelentésében nemesítő is. A végén, ha a lányka meglehetősen bosszankodik már és kidob engem, valahogy megtisztulva és megdicsőülve térek vissza gondjaimhoz. Jobb ember vagyok a magam szemében. A liliomok mezején legeltem. És valóban, teljesen és megbánásmentesen boldog voltam.