A háborúk mostani sorozata, úgy látszik, húsz-harminc évig, vagy talán még tovább is folytatódni fog. Hogy az első összecsapás nem volt befejezés, fényesen kitűnik abból az ostoba békéből, amit végül elértek – egy olyan mesterkélt és becstelen béke ez, hogy már az aláírása is egy új hadüzenettel egyértékű. Legalább három nagyszabású küzdelemre van okvetlen kilátás – egyre Németország és Franciaország között, hogy megszüntessék egy gyenge és tehetetlen nemzet zsarnokságát egy erős és vállalkozó nemzet fölött, egy Japán és az Egyesült Államok közt a Csendes-óceán fölötti uralom miatt, egy pedig Anglia és az Egyesült Államok között a tengeri uralomért. Ehhez hozzá kell adni egy csomó kisebb harcot és egyet-kettőt, mely talán a legnagyobbak közé fog tartozni: Oroszország erőfeszítését, hogy visszanyerje régi egységét és hatalmát, Törökországét, hogy elfojtsa a rabszolgafelkelést a görögök, örmények, arabok és a többi nép között, ami most fenyegeti őket, a latin-amerikaiak erőfeszítését, hogy lerázzák a kínzó yankee igát, valamint Oroszországnak és Németországnak együttes erőfeszítését, hogy megmeneküljenek az olyan internacionális bajoktól, mint az egészségtelen Lengyel köztársaság, a Baltikum törpe államai és talán a Balkán államok legtöbbje, nem is szólva arról, hogy valószínű események még az indiai forradalom, Kína felkelése Japán ellen és egy általános harc Dél-Afrikában új határok megállapítása végett. Ezek a háborúk mind, akár kicsik, akár nagyok, valószínűek; a legtöbbje emberileg biztos. Vadul fogják őket megvívni és a romboló gépek legnagyobb tökélyével. Összehasonlíthatatlan embermészárlást fognak magukkal hozni és ezen emberek nagy része negyven éven aluli korú lesz.
Ennek eredményeként a kereszténységben nagy hiány fog beállni férjek tekintetében, és további következményképpen a túlélők nehezebben lesznek elkábíthatok, mint a mai férfiak.
Minden kellemes külsejű és jómódú férfit üldözni fognak a nők, de nem mint most, tucatjával, húszával, hanem teljes századokkal és hadosztályokkal, és puszta önvédelemből nehéz küzdelmekbe fogják őket hajtani. Talán végül az államnak kell majd közbelépnie és elejét vennie annak, hogy a férfi el ne kallódjék az alkalmak forgatagában.
Hogy milyen alakot fog ölteni ez a közbelépés, az még nem látszik tisztán. Franciaországban már folyik a házasságon kívül született gyermekek gyári üzemben való törvényesítése és Kelet-Európában már megtörtént, hogy lármásan követelték a többnejűség törvénybeiktatását, de ezek az eszközök nem oldják meg a fő problémát, ami pedig a monogámia legszélsőségesebb biztatása. A magától értetődő mód arra, hogy javítsák az egynejű férfi helyzetét, a legtöbb keresztény állam törvényei folytán egyre kényelmetlenebbé válik. Nem hiszem, hogy a nők intelligensebb fajtája, szembeállítva a férfiak veszélyes hiányának eshetőségével komolyan ellene szegülne ennek a javításnak. Tisztán kell látniuk, hogy a jelenlegi rendszer, ha folytatódik, legjobb érdekeik ellen kezd majd hatalmasan működni, ha mással nem, azzal, hogy megerősíti a jobbfajta férfiak már most is fennálló ellenszenvét a házassággal szemben. Meg vagyok arról győződve, hogy egy valóban tapintatos nő sokkal inkább megy egy felsőbbrendű férfihoz, még kedvezőtlen feltételek mellett is, semhogy egy Kovács Jánosból csináljon magának férjet, rabszolgát és foglyot egy csapásra.
A törvénynek esetleg fel kell ismernie ezt a tényt és intézkednie kell ez ügyben. Az átlagos férj talán kevés segítséget érdemel. Azt a nőt, aki ilyenre veti szemét és hozzámegy, még ha önző indokokból teszi is, az államnak illően meg kellene jutalmaznia a szolgálatáért – olyan szolgálatért, melyet nem szabad ilyen harcias korszakban lebecsülni. És ennek a jutalomnak talán legmegfelelőbb módja, hogy mint az Egyesült Államokban, szabályokat alkossanak, melyek az ilyen nőnek jogcímet adnak a férje reáltulajdonainak egy nagy részére, és kötelezzék a férjet, hogy bevétele legnagyobb részét átadja nejének, aki viszont minden engedelmesség és mindennemű háztartási kötelezettség alól felmentetik. Azonban annak a nőnek, aki magasabb prédára vadászik, véleményem szerint le kell mondania ezen előnyökről azon nagyobb tisztesség ellenértékeképpen, hogy egy értékes ember felesége és gyermekei anyja lehet. Egészben csak az szükséges, hogy a törvények megengedjék neki, hogy ha akar, lemondhasson özvegyi hagyatékáról, tartásdíjáról és a fegyelem alóli mentességről, hogy előnye végre kiegyenlítődjék. Jelenleg a nők képtelenek arra, hogy megtegyék ezen engedmények legtöbbjét: a nyugati államok többségének törvényei hajthatatlanok. Ha például egy angol nő egy házasság előtti szerződésben alávetné magát a fegyelmezésnek, nem a jelenlegi törvények szerintinek, hanem a régebbi szokásjog szerintinek, amely megengedte a férjnek, hogy nejét megfenyítse a hüvelykujjánál nem vastagabb bottal, bármely érzelgős szomszédjának módjában állna ezt a szerződést megsemmisíttetni azzal, hogy a hatóság elé cipelteti a férjet azért, mert teljesítette a szerződést, és biztos fogadás volna, hogy a bíróság bebörtönözné a férjet.
Ez a terv, bármilyen újnak tetszik is, valójában már működésben van. Sok férjes nő, hogy visszatartsa férjét a fellázadástól, több-kevesebb engedményt tesz bizonyos olyan jogai és mentelmei tekintetében, melyek az élő törvények szerint megilletik. Ott vannak például azok a nők, akik szakértéssel és szorgalommal elvégzik a háztartási dolgokat, dacára, hogy a törvények nyilvánvalóan semmiféle büntetéssel nem sújtanák, ha ezek elvégzését elmulasztanák. Vannak nők, akik külső iparokat és foglalkozásokat űznek és hozzájárulnak a családi pénztárhoz. Vannak olyan nők, akik engedelmeskednek férjeiknek, még jobb meggyőződésük ellenére is. Vannak – még pedig nagy számban – nők, akik tapintatosan figyelmeztetik férjüket elutazásuk alkalmával a tisztaság tekintetében az oltár előtt tett esküre. Közhely, hogy sok boldog házasságban engedik meg egy harmadik fél részvételét is. Több ilyen lenne, ha több nőben volna elegendő szellemi higgadtság ahhoz, hogy felismerje ennek a berendezkedésnek előnyeit. A fő baj az ilyen háromszögeknél nem ott van, hogy esküszegéssel járnak, vagy hogy valami fundamentális sérelmet szenvedne a nő; ha mellőzné a banális színészkedéseket, akkor tényleg az volna a hatásuk, hogy fokoznák a férj alázatosságát és tiszteletét felesége iránt, ha másképp nem, mint egy összehasonlítás gyümölcsét. A baj ott van, hogy közülünk igen kevésnek van elég érzéke, hogy intelligensen kezelje az ilyen háromszöget. A férfi elméjét hamar meghódítják mutatós értékek; az átlagos nős férfi, ha egyáltalán áldozatul esik, akkor valami buja és hamis teremtmény hódítja meg, aki csak ki akarja fosztani. Itt mutatkozik meg a francia ember nyers realizmusának fölénye a teuton fajták szentimentalizmusa felett. Egy francia épp olyan kevéssé gondolna arra, hogy felesége megkérdezése nélkül keressen szeretőt magának, amilyen kevéssé jut eszébe, hogy felesége tanácsa nélkül hivatalt vállaljon. Ennek az az üdvös eredménye van, hogy ritkán csapják be. Egy olyan francia férfira, akit a nők tettek tönkre, legalább száz ilyen angol és amerikai jut, dacára, hogy százszor annyi francia férfi próbálkozik az újjászületés e módjával. Zola esete tipikus. Mint ismeretes, az ő szerelemeit Mme. Zola gondosan felülvizsgálta házasságuk első napjától kezdve, és ennek folytán élete teljesen mentes maradt botránytól, figyelme pedig nem terelődött el munkájától.