Bevezetés

Mint az élet és irodalom hivatásos kritikusa, főfoglalkozásom a világban az, hogy a holnap számára közhelyeket gyártsak, vagyis eszméket, melyek egyrészt olyan újszerűek, hogy minden helyesen gondolkodó ember nyomban elveti őket esztelen és túlzott voltuknál fogva, másrészt olyan találóak és igazak, hogy idővel legyőzik az ösztönös ellenállást és befészkelődnek az emberi faj hagyományos bölcsességei közé. Remélem, nem szükséges meggyónnom, hogy raktáram nagy részét a tegnap pókhálós közhelyeiből hámoztam elő, csak hevenyében új címkék kerültek a régi árukra. Ez a felhasználása és újjácsiszolása a raktárban hevert, színehagyott árucikkeknek kivétel nélkül mindenütt és mindenkor megváltozhatatlan szokása az eszmekereskedésnek. Ez nem azt jelenti, hogy minden elképzelhető emberi fogalmat már kigondoltak, kimerítettek; hogy egész őszinte legyek, egyszerűen csak azt akarom jelezni vele, hogy azok az emberek, akik önként jelentkeznek az új gondolatok kitalálására, nagyon ritkán bírják, ha ugyan bírják egyáltalán, akárcsak egy egész napig is szusszal. Legtöbb, amire igazi eredetiségükben képesek, egy briliáns alkalmi kirohanás, és egy féltucat ilyen kirohanás, különösen, ha sűrű egymásutánban jön és egyfajta összefüggő rendszer látszik bennük, elég ahhoz, hogy egy gondolkodót híressé, akár halhatatlanná tegyen. A természet valójában összeesküszik minden valódi eredetiség ellen és nem kétlem, hogy még az Isten is az ő mennyei trónusán ellene van, amint hogy földi papjai és párthívei is ellene vannak. A holt kéz valami intellektuális kalickába zár mindannyiunkat és mindenkiben megvan az a különös hajlam, hogy hagyja magát és feladja a küzdelmet. Így hát Arisztotelész szemtelen kollégáját ma kétszeres nyomás gátolja működésében: először a közvélemény, mely vállalkozását fölforgatónak és ízléstelennek tekinti, másodszor valami belső gyengeség, mely határt szab képességének, különösen azon képességének, hogy ledöntse fajának, kultúrájának és korának előítéleteit és babonáit. A sejt — mondta Haeckel — nem képes akcióra, csak reakcióra, és ugyan mi más az az eszköz, amellyel elmélkedünk és gondolkodunk, mint sejtek rendszere?

Abban a pillanatban, amikor a modern metafizikus legmagasztosabban szárnyal, amikor legjobban hevíti a boldog érzés, hogy ő most milyen magasan van a közönséges gondolatvilág felett és a farkánál fogva tart egy teljesen új gondolatot, fogalmat, egyszerre felrázza álmából a felfedezés, hogy amivel szórakozik, egyszerűen valami régi eszmének a kísértete, amit tanítója kényszerített belé 1887-ben, vagy oszladozó holtteste egy olyan doktrínának, amit hivatalossá tettek hazájában az elmúlt háború folyamán, vagy hogy tovább cifrázzam a dolgot, valami banális eretnekség erjedési terménye, amit nemrég a felesége fejtegetett előtte. Ez a büntetés, amit az intellektuális kíváncsiságban és hiúságban bűnös ember fizet az isteni parancs megszegéséért, hogy elégedjen meg azzal, ami kinyilatkoztattatott a Sinai hegyen, és mert szembeszállt az élet azon természetes menetével, ami iparkodik az embereket a hazafi és adófizető polgár tiszteletreméltó szintjén tartani.

Természetesen tudatában voltam ezeknek a nehézségnek, amikor jelen művemet terveztem, és nem vártam, hogy többel leszek képes azt szépíteni, mint legfeljebb néhány, eddig fel nem használt fogalommal. Sőt, még az a tehertöbblet is nehezítette vállalkozásomat, hogy olyan közönséggel állok szemben, melynek rendkívüli módon ellenszenvesek az ilyen eszmék, mert én ezt a könyvet a háború alatt írtam, minden idegen könyvpiactól elzárva és így egyedüli lehetséges vevőim az amerikaiak voltak. Márpedig az ő példátlan gyűlöletükről minden ellen, ami új a szellem birodalmában, a múltban már olyan sokszor beszéltem, hogy erre nem kell ismét kitérnem. Minden, amit tennem kell, az, hogy rámutassak arra a tényre, hogy az Egyesült Államokban — egyedülálló módon a történelem nagy nemzetei közt — minden dologra nézve van a gondolkodásnak egy helyes és egy helytelen menete — nemcsak a teológia vagy politika vagy közgazdaság terén, hanem a mindennapi élet legközönségesebb dolgaiban is. Így azt a polgárt, aki egy átlagos amerikai városban szemben állva egy szervezett (rendszerint érdekelt felektől irányított) lármával, ami azt követeli, hogy Susan B. Anthony-nak, a női választójog apostolának állítsanak lovasszobrot a főpályaudvarral szemben, vagy hogy vásároljanak egy tucat leopárdot a községi állatkert számára, vagy küldjenek meghívót az Épületlakatos Munkások Szakszervezetének, hogy tartsák a jövő évi gyűlésüket a városi hangversenyteremben — azt a polgárt, aki valami logikus oknál fogva ellenszegül az ilyen indítványnak, mondjuk azon az alapon, hogy miss Anthony egész életében soha nem ült lovon, vagy hogy kevésbé hasznos az a tucat leopárd, mint egy akasztófa volna, amire a városi tanácsot akasztanák fel, vagy hogy az Épületlakatos Munkások tele fogják köpködni a hangversenyterem padlóját és le fogják verni Beethoven, Bach és Brahms szobrait — ezt a polgárt rendszerint anarchistának és a köz ellenségének nyilvánítják. Így gondolkodni tehát nem csak téves, hanem immár erkölcstelen is.

És így tovább, sok más dologban fölfelé és lefelé. Az az amerikai, aki kérdés tárgyává tesz egy olyan ügyet, ami az alapvető hitrendszer részét képezi és amit a többség dédelget, egyenesen társadalmi helyzetét teszi kockára. Az amerikai bíróságok egyszerűen feltámasztották az „elképzelni a király halálát” régi angol felségsértést és férfiak és nők százai sínylődnek börtönben, mert elkövették ezt a bűnt. Ezt a felfogást olyan irtózatos módon kiterjesztetették, hogy olyan eseteket is felölel, mint például az a vélemény, hogy a négereknek a törvény előtt a fehérekkel egyenlőknek kellene lenniük, vagy olyan nemzet nyelvén beszélni, mely ellenség volt az elmúlt háborúban, vagy közölni egy baráttal a szintetikus gin receptjét. A tiltott eszmékkel való minden ilyen játékot a demokrácia elleni merényletnek tekintik — bizonyos szempontból talán valóban azok is. Mert a demokrácia olyan gyermekes tévedéseknek a tömegén alapul, hogy a „tabuk” legszigorúbb rendszerével kell védeni, különben a féleszű is képes lenne érveivel ízekre szedni azt. Tehát annak kell lennie legelső gondjának, hogy megbüntesse a gondolatok szabad játékát. Az Egyesült Államoknak ez nemcsak első, de utolsó gondja is. Semmilyen más vállalkozás, még a közhivatalnoki állásokkal és szerződésekkel való üzérkedés sem foglalkoztatja az ország vezetőit olyan folytonosan, vagy teszi súlyosabban próbára találékonyságukat és hazafias szenvedélyüket.

Mivel tudom, mit kockáztatok, ha ezt a körülményt szem elöl tévesztem — és mivel épp most kellett megváltoztatnom az Előszavak könyve című művemnek egyes lapjait, ami tisztán irodalmi kritikát tartalmaz, teljességgel minden politikai szándék vagy jelentés nélkül, csak azért, hogy postára adhassam — úgy határoztam, hogy ezt a jelen, a női kérdést tárgyaló füzetet rendkívül pianissimo hangnemben fogom tartani és elkerülöm, hogy ismeretlen s ennélfogva törvénytelen eszmékkel terheljem meg. Ezen elhatározásomnak még egy okát említem meg: az intellektuális sznob elpusztíthatatlan hiúságait, mely igényt tart rá, hogy magát minden ész fölébe helyezze. Ezzel azt akarom mondani, hogy felállítottam magamnak a szabályt, hogy semmiféle olyan gondolatot nem írok bele ebbe a könyvbe, ami nem volt már eddig is annyira nyilvánvaló, hogy magába ne foglalta volna a közmondások filozófiája, vagy valamely civilizált nemzetnek, beleértvén a kínaiakat is, népbölcsessége. Ehhez a szabályhoz én véges-végig hű maradtam. Eredeti formájában, ahogy 1918-ban közzétettem, ez a könyv valóban olyan gyűjteménye volt a közmondásoknak, amelyek közt sok angol volt, ezért még a képviselők, újságszerkesztők és más hasonló írástudatlan emberek is ismerték őket. Nem mindig volt könnyű magamat ehhez a programhoz tartani, újra meg újra kísértésbe jöttem besorozni olyan fogalmakat is, melyek talán európai vagy ázsiai parasztoktól származtak. De végül is, egy bizonyos fokig a mű formájának rovására kompromisszum nélkül keresztülbukdácsoltam, s így nyomdába került. Fölösleges megemlítenem, hogy az én eszmei absztinenciám felismerése és jutalma elmaradt. Igazából egyetlen amerikai könyvszemle sem figyelt fel rá és a legtöbb félrecsapta a könyvemet, mint az eretnekségek és csökönyös lázadások tömegét, mint minden, a női kérdés ügyében ismert és becsült igazság elleni megfontolt támadást és meggondolatlan hadjáratot a nemzeti illendőség ellen. Délen, ahol az eszmék elleni gyanakvás rendkívüli mértékeket ölt még az Egyesült Államok mércéjével is, néhány újság egyenesen azzal vádolta a könyvet, hogy német propaganda-mű, melynek célja, hogy megrontsa az amerikai erkölcsöket és felszólították az Igazságügyi Minisztériumot, hogy lépjen fel ellenem azon bűncselekmény miatt, amelyet az amerikai törvény „kriminális anarchia” névvel jelez, azaz „elképzelni a király halálát”. Sohasem tudtam rájönni, miért nem vonták meg a Comstockok¹ a könyvtől a postázás jogát azon a címen, hogy az züllött és pornográf. Az biztos, hogy sok feljelentés történt. Igazából jómagam is elküldtem néhány feljelentést abban a reményben, hogy az ebből eredő bohózat szórakoztatni fog azokban az unalmas háborús napokban és talán előmozdítják a könyv eladását. De a Comstockok nagyobb halakra halásztak, így átengedtek engem a helyesen gondolkodó könyvkritikusok, főképpen a suffragettek jogos felháborodásának. Őket azonban nem érdeklik azok a könyvek, amiket megvetettek; inkább olyan könyvek számára tartogatják erkölcsi felháborodásukat, amiket dicsérnek.

Ez a kiadás nagyobb közönségnek készült, civilizáltabb országoknak és így bele mertem venni egy pár gondolatot, amelyek nincsenek benne a népies közmondásokban és amelyeket ki kellett hagynom az eredeti kiadásból. De még így sem akar a könyv egyáltalában forradalmi tanokat hirdetni, vagy pláne olyan elméleteket, amik valami újat tartalmaznak. Mindössze annyit akarok, hogy többé-kevésbé sima alakban írásba foglaljak bizonyos eszméket, amelyeket a gyakorlatban minden civilizált férfi és nő készenlétben tart, de amiket mindeddig amögé a nagy tömeg szentimentalizmus mögé rejtettek, amelyben az egész női kérdést öblögetni szokták. Ez minden emberi lény számára főfontosságú kérdés, ami megérdemli, hogy őszintén és nyíltan megbeszéljék, de annyi társadalmi előítélet, vallásos babona és nyers érzelem keveredik bele, hogy az ezzel foglalkozó óriási irodalom legnagyobb része üres és használhatatlan. Mutatok például a női választójog részletkérdésének irodalmára. Egész könyvtárakat tölt meg, de 90%-a tiszta szemét, mert nyilvánvalóan hamis feltevésekből indul ki és olyan következtetésekre jut, amik hadilábon állnak mind a logikával, mind a tényekkel. Így van ez konkrétan a nemi kérdéssel is. Szó szerint százszámra olvastam ebben a tárgyban könyveket, és megszámlálhatatlan röpiratot, kéziratot és felbujtó plakátot, ami mind megoldatlanul hagyta az elsődleges problémát, vagyis hogy mi a teendő konfliktussal a cölibátus között, melyet a civilizáció milliókra rákényszerít, és az étvágy között, melyet az Isten mindenkibe beleoltott. Nagyobbrészt azt tanácsolták, hogy bele kell nyugodni a cölibátusba, ami éppen annyira észszerű, mint azt tanácsolni a kutyának, hogy ne törődjön a bolhákkal. Itt is, mint más téren, nem mondom, hogy talán én fogok valami saját gyógyírt nyújtani. Őszintén szólva, sanda gyanúval nézem az élet nagyobb bajai elleni gyógyíreket és azt hiszem, a legtöbb baj gyógyíthatatlan. De legalább megkísérlem, hogy ezt a tárgyat realisztikusan megvitassam, és ha a mondanivalóm nem is éleselméjű, de semmi esetre sem kitérő. Azt remélem, ez is valami. Lehet, hogy egy későbbi kutató nagyobb világosságot fog vetni erre a tárgyra.

A Free-Lance Series szokása, hogy minden kötetben kinyomasson egy-két sort a szerzőről. Baltimoreban születtem 1880. szeptember 12-én és tanult családból származom, habár közvetlen elődeim üzletemberek voltak. Ez a hagyományos tanulás engem is elfogott már legifjabb koromtól fogva és csak alig tudtam megmenekülni attól, hogy a filozófia doktora legyek. De atyámnak 1899-ben bekövetkezett halála valahogy az újságíráshoz sodrott, ahol sikeres karriert értem el. 25 éves koromban egy baltimorei napilap főszerkesztője voltam. Ugyanebben az évben jelent meg első kritikai művem. 10 vagy 12 évvel később elfordultam a gyakorlati újságírástól és színtisztán esztétikai kérdésekkel foglalkoztam, főképp irodalommal, zenével, de legújabban erősen húzott valami egy másik irányba és jelenleg főképp az érdekel, amit tömegpszichológiának neveznek, vagyis azoknak az eszméknek a természete, amik nagyobb tömegek fölött uralkodnak és azok a folyamatok, amelyeken át elérik ezeket. Ha ezután fogok még valami komolyat írni, azt csak ezen a téren fogom megkísérelni.

Az Egyesült-Államokban engem általában gyanús idegennek tartanak és a háború alatt több ízben feljelentettek. Külföldön, különösen Angliában, néha megkínoznak hajthatatlan amerikánizmusom miatt. Ez a két dolog sokkal közelebb áll egymáshoz, mint első percre látszik. Az igazság az, hogy felszínesen – beszédemben, gondolkodásomban – annyira amerikai vagyok, hogy az idegen tévedésbe esik, míg a bennszülött amerikai, aki jobban ismeri a valódi ismertetőjeleket, látja, hogy nálam a felszín alatt gyógyíthatatlan ellenségesség rejlik a legtöbb eszmével szemben, amit az amerikaiak helyesnek találnak. Így két szék között a pad alatt vagyok — de kényelmesebb lent a földön biztosan, mint ingadozni fent. Tökéletesen hiányzik belőlem az, amit közszellemnek vagy erkölcsi célnak hívnak. Ez sokak számára felfoghatatlan és úgy akarják pótolni ezt a hiányt, hogy a saját céljaikat ruházzák rám. Az egyetlen dolog, amit becsülök, az intellektuális őszinteség, aminek természetesen az intellektuális bátorság is szükséges alkotóeleme. A szocialista, aki véleménye miatt börtönbe megy, a szememben sokkal igazabb férfi, mint a bíró, aki oda küldi, bár a szocialistáknak egyetlen eszméjével sem értek egyet, míg a bírónak egyik-másik eszméjét magam is vallom. De bármennyire is bátor a szocialista, mindazonáltal bolond, mert azért szenved, ami nem igaz. Ha én tudnám, hogy mi igaz, valószínűleg hajlandó volnék izzadni és küzdeni érte, talán meg is halnék érte a trombitaszóra. De eddig még nem találtam meg.

H.L. Mencken

Lábjegyzetek

1. [Comstock-törvényknek nevezték azokat a jogszabályokat, amiket az amerikai szövetségi kormány törvénybe iktatott az 1873. évtől kezdődően. A Comstock-törvények megtiltották, hogy az állami postamonopóliumot obszcén vagy szexuális tartalmú küldemények feladására használják. A törvények Anthony Comstockról kapták a nevüket, aki „Isten kertje gyomlálójának” tartotta magát, aktivistaként tevékenykedett az obszcenitás és lényegében bármilyen szexualitásról szóló nyilvános diskurzus állami cenzúrázásért, majd postai ügynökként felügyelte a törvény végrehajtását. Mencken egy olyan korban élt, ahol szélsőséges keresztény mozgalmak használták az állam hatalmát a polgári szabadságjogok elleni radikális támadásra a „bűn” és az „erkölcstelenség” üldözése végett. Ilyen volt a Comstock-törvény, ilyen volt a szesztilalom. A Progresszív-kor történelmének részletes elemzéséért egy libertárius szemszögből lásd Murray N. Rothbard, The Progressive Era.] ↩