Három okát adtam, hogy miért virágzik a vélemény, mely szerint a férfi természettől fogva poligám, aki mindig hajlandó arra, hogy megmeríttesse magát a pokol hetedik bugyrában. Ehhez még egy okot kell sorolni: a mártíromság vágyát, mert olyan sok nőnél jelentkezik, különösen a civilizáció magasabb formái közt. Ez az egészségtelen vágy a civilizáció egyik bajának vehető; primitívebb társadalmakban majdnem ismeretlen fogalom. A vad nő, kit a kultúra nem védelmez, akit folytonos és nehéz munkára kényszerítenek, megőrizte fizikai erejét, ezzel tisztességét és önbecsülését. A civilizált nő, aki fokozatosan elfajult a nagyobb kényelem folytán és akit a civilizált férfi kívánalmai vezettek lefelé, erényt csinált törékenységéből és ennélfogva olyan gyengeséget affektál, amely messze túllépi a valóságot. Ezen a módon tudja leghatározottabban lefegyverezni a férfi bizalmatlanságát és megkapni azt, amit óhajt. A férfinak hízeleg minden, még fensőbbséges erejének és képességének őszintétlen elismerése is. Szereti, ha támaszkodnak rá, hozzáfordulnak, alázatosan követik. És ez a tisztelettanúsítás az ő hatalma iránt úgy lelki, mint tisztán fizikai téren úgy hat rá, mint a cirógatás. Nem csak azt élvezi, ha átsegítheti a nőt valami árkon, élvezi azt is, ha leszáríthatja könnyeit. Az eredmény az a hatalmas színjáték, ami a nemek kapcsolatát jellemzi a civilizációban: a férfi ügyes és független, a nő függő és engedékeny. A férfi mindig olyasvalakit keres, aki előtt henceghet, a nő mindig olyasvalakit keres, akinek vállára hajthatja fejét.
Ez a női affektáció természetesen a megállapodott szokás erejévé fokozódott és így bizonyos támogatásra talált az önámítás mindennapi folyamatában; bizonyos mértékben realitássá vált. A civilizált nő örökli ezt a szokást, ahogy ügyességét is örökli. Már születésekor félig meg van győződve, hogy olyan gyönge, amilyennek később tetteti magát, és ezt a hagyományos néphit is igazolja. Az ebből keletkező jelenségek egyike a mártíromságban való gyönyör érzése, melyet olyan gyakran találni a nőknél, különösen a legkevésbé ébereknél és szemlélődőknél. Fájdalmas, egészségtelen örömet lelnek a szenvedésben, csábítóan tetszik nekik, hogy gyötrődnek, szeretik magukat szent vértanúknak lefesteni. Így mindig találnak valamit, amiért panaszkodhatnak – már a háztartási élet feltételei magukban bőséges anyagot szolgáltatnak nekik a panaszra. És ha véletlenül nem tud panaszra okot találni, vagy az ok megszűnik, akkor kényelmetlenül érzi magát és boldogtalan. Legyen a nőnek olyan férje, akinek viselkedését józan ésszel nem lehet kifogásolni, hát ki fog találni mesebeli sérelmeket, hogy el tudja viselni férjét. És ha nem tud semmit kitalálni, nyomorúságosnak és megalázottnak érzi magát. Ez a tény valószínűleg sok érthetetlen válópert megmagyaráz: a férj nem túl rossz, hanem túl jó volt. Mert a közvélemény, ne felejtsük, nem kedveli azokat a nőket, akik tele vannak nyugodt megelégedettséggel és akiknek a férjük igazságtalanságai miatt nincs panaszolni valójuk; ha a nő azt mondja, hogy teljesen meg van elégedve férjével, úgy néznek rá, mint egy tökfejűre, aki még férjénél is ostobább. A férfi, ha más férfiakkal nejéről beszél, azt mindig rendkívüli módon dicséri. Ha henceg a feleségével, saját magának hízeleg; szereti felkelteni társai irigységét. De ha két nő beszél férjéről, kizárólag erőszakoskodásodról folyik a szó. A legtöbbre azt a női fecsegést becsülik, amelyik a panaszok leghosszabb és legváltozatosabb repertoárját tartalmazza.
Ez a sóvárgás a vértanúság után magyarázza meg a nők egyik általában ismert jellemvonását: szívós képességüket a fizikai fájdalom elviselésére. Mint láttuk, tényleg sokkal kisebb a tűrésre való képességük, mint a férfiaknak; súlyosabb sérelmek komolyabban rendítik meg és gyorsabban ölik meg őket. De ha az akut algéziát nem kíséri valami mélyebb tünet, tagadhatatlanul sokkal nagyobb megadással képesek azt elszenvedni. Az okot nem kell messze keresni. A fájdalomban a férfi támadást lát a szabadsága, ereje és önbecsülése ellen. Lenyomja őt, uralkodik rajta és nevetségessé teszi. De a nő, aki finomabban és másként gondolkodik, érzi a drámai hatást, amit szenvedésének látványa kelt a nézőkben, akik már amúgy is részvéttel vannak eltelve gyengesége miatt. Így sokkal jobban dicsőítik, amiért a mártír bátorságával állja a kínt, mintha olyan orvosságokon elmélkedne, amelyekkel megszabadulhat a kínoktól – ami a férfi első gondolata. Nem asszony találhatta ki a kloroformot, sem pedig az alkoholt. Mindkét gyógyszer olyan helyzetekből és tapasztalásokból való menekülést nyújt, amilyeneket a nők még súlyosabb esetekben is kedvelnek. Annál a nőnél, aki iszik, mint a férfiak, hogy emelje az izgalom szintjét és enyhítse az életagóniát, majdnem mindig a női jelleg hiányossága és a férfi jellegzetességének aránytalan túltengése mutatkozik. Majdnem kivétel nélkül azt látjuk ilyennél, hogy hiú és hencegő és tele van azzal a dagályos dicsekvéssel, mely olyan szabályosan férfi jellegzetesség.