A húsvétvasárnapi cikkek néhánya gondolkodásra adott tápot az olvasónak: hiszen ezt akarja a cikkíró és mennél okosabbat, tartalmasabbat írt, annál kívánatosabb, hogy hatása el ne múljék a cikk puszta megjelenésével, hogy az olvasó jól megrágja az olvasottat és kihámozza belőle maga számára az értékes tanulságnak a magvát.
Én így vagyok Dréhr Imre államtitkár cikkével, mely az agrárhelyzetről és népellátásról jelent meg egyik húsvéti lapban; – kérődzöm rajta és keresem az értékes magvát.
Összesűrítve következő a gondolatmenete. Agrártermelésünk rentabilitása a magyar élet centrális problémája. Ezt csak a nagy tőkét igénylő racionalizálás útján elérhető versenyképesség biztosíthatja. A nagy tőkebefektetés nagy kamatterheit jelent és félő, hogy a kamatteher hamarabb és nagyobb mértékben fogna passzívumként jelentkezni, mint ahogy mutatkoznék aktívumként a hatásában természetszerűen évekre praeliminált racionalizálás gyümölcse. Ebből pedig a racionalizáló nagybirtokosra nézve napról napra nyomasztóbb helyzet állana elő, anélkül, hogy ekként biztosított versenyképességünk igazán segíthetne rajtunk. Mert a világszerte hódító neomerkantilizmus, amely még sziklákból is gabonát akar fakasztani az autarkia jelszavainak honorálásában (lásd az olasz „battaglia del grano” nagyszabásúságát), mihamarább világossá fogja tenni előttünk, hogy a mi agrárkrízisünk enyhülése csakis belföldi ipari városi lakosságunk emelkedő fogyasztóképességétől várható.
Van azonban egy mód, amely lehetővé teszi a racionalizálást idegen tőke és a súlyos kamatteher minden ruinózus következménye nélkül: a nagybirtokos parcellázza el túlnagy birtokának kevésbé rentábilis részét, ezáltal tőkéhez jut megfelelő instruálás és forgó üzem céljaira, racionálisabban, olcsóbban gazdálkodhat és a külföld számára versenyképesen termelhetne…
Egyelőre a Dréhr Imre cikkének ezt a részét veszem taglalás alá, mely nemcsak gerincét teszi, hanem a maga logikus egymásutánjában annyira egységes, hogy a végén a kígyóra emlékeztet, amely saját farkába harap. Ugyanis a fenti kipontozott gondolatból hiányzik, de az egészet tekintve benne foglaltatik sub intelligitur az a befejezés, hogy
„a külföld számára versenyképesen termelhetne”, de mert az autarkia eszeveszett gondolatában elfogult külföldre mint vevőre nem számíthatunk, a versenyképességre való törekvés (mely a belföldön csak az ipar fogyasztóképességének jelentene előnyt, nem pedig az agrárérdekeknek!) céltalan és így, noha agrártermelésünknek a versenyképesség által biztosított rentabilitása kellene hogy legyen a magyar élet centrális problémája, ennek a centrális problémának más hátteret és megoldási alapot kell szerezni, mert a versenyképességnek, ha el is érjük nagy nehezen, a külföld ideológiája folytán befellegzett.”
Dréhr államtitkár maga tehát elejtvén az idegen, drága tőke igénybevételével való racionalizálás gondolatát, az „Innenkolonizálás” segítségével óhajt operálni. Saját érvelésével mutattam ki az imént, hogy az általa javasolt parcellázási és „belső” telepítési mód már nem a cikke élén jelzett „centrális probléma” megoldását van hivatva szolgálni. De ez még nem fosztja meg megpendítését attól a kvalitástól, mely a figyelmes husvéti olvasót gondolkodásra ösztökéli és ezúton a következő megállapodásra jutottam magamban. Az „Innenkolonisation” kérdésének legszellemesebb, legharciasabb és legképzettebb képviselője, hogy úgy mondjam: megfogalmazója és teremtője, dr. Oppenheimer Ferenc frankfurti egyetemi tanár boldog lesz, ha megtudja, hogy a magyar kormány egy igen érdemes tagja megtalálta azt a formulát, mely szalonképessé, úgyszólván kormányképessé teszi azt az eszményét, melyért több mint harminc év óta nemcsak hogy hiába küzd, de mely elérhetetlenné tette az ő számára a rendes tanárságot mindaddig, míg a német köztársasági elnöki székbe a szíjgyártómunkás Ebert nem került. Hogy nem gondolt ez az okos Oppenheimer arra, hogy ahelyett, hogy kegyetlenül halálraítélve a „Klassenmonopol” legerősebb bástyáját, a „Grossgrundbesitz”-et, ennek egyes tagjait hízelegve becsábítja a fokozatos parcellázás és „belső telepítés” mentalitásába és karöltve velük folytassa azt a munkát, melyet még a szocialista német köztársaságban sem tudott egy lépéssel előbbre vinni és mely, ha sikerülne, Oppenheimer világos okfejtései szerint nemcsak a földjáradék, de a „Kapitalprofit”-nak is véget vetne örök időkre? Miért ellenségesen a nagybirtokkal szemben követelte mindig harminc éven át a nagybirtok, a „Bodensperre” intézményének a megszüntetését, és miért nem javasolta ő is azzal a lekötelező mosolygó bájjal, mely a husvéti cikkírónak biztosítja az általános rokonszenvet, hogy önmaguk fogjanak az ő életprogramja megvalósításához? Nem volnék zavarban, hogy okát adjam annak, hogy miért nem – de beérem azzal a megjegyzéssel, hogy Oppenheimer olyan kiválóan gyakorlati okosságú tudós, hogy bízvást elfogadhatja mindenki, hogy azért nem tette, mert csak okos, értelemmel bíró dolgokkal és módokkal foglalkozik. Ezt kell ismerni, hogy Dréhr – amidőn az általa javasolt parcellázási és belső telepítési akció előrelátható következményeit körvonalazza – teljesen az Oppenheimer nyomdokain jár és prognózisának megerősítésére jogosan hivatkozhatnék a német tudós tanításaira. Csakhogy Oppenheimer az ő tanításában a földjáradék és a tőkeprofit kiirtását tekinti az egészséges gazdasági élet „centrális problémájának” és nem hiszem, hogy e tekintetben az Oppenheimer és a magyar kormány álláspontja egymást fednék.
Ami egyebet fejt ki a cikk, úgyszólván tárgyragozással és egyéb grammatikai kategóriákkal bővített mellékmondataiban, abban különös hiba nincs, de olyan sincs, aminek más volna a jellege, mint azoknak a szokásos ünnepi miniszteri programoknak, amelyek ha nem is mondanak újat, aszerint festenek szépen, hogy melyik miniszter mondja.
