A háború utáni politikai közvéleményt vagy ahhoz szoktatták hozzá, hogy egyes közgazdasági kérdéseket nagy, rendszeres munkákban és összehasonlító alapon tárjanak elé, vagy ahhoz, hogy rövid röpiratokat kapjon a napi politikában hirtelen fölbukkanó problémákról, mégpedig rendesen erősen kihangsúlyozott pártpolitikai agitatórius célzattal. Így lassanként az új nemzedék egészen leszokik arról, hogy van a könyvírásnak és könyvélvezésnek egy másik fajtája is, tudniillik az, hogy valamely szerző nem az egész világhelyzetet akarja föltárni, de viszont nem is elégszik meg azzal, hogy rendesen minden indokolás nélkül a saját személyi meggyőződésével rohanja meg a fórumot, hanem ehelyett egyetlen nehéz kérdést próbál a jelen számára úgy föltálalni, hogy abban benne legyen annak az egyetlen kérdésnek a múltja is, de viszont kinyissa az ablakot az eljövendő eseményeknek. Nagyon leszoktunk már az ilyen irodalmi műfajról.
Éber Antalnak elsősorban az az érdeme, hogy megint föltámasztja ezt az igen tanulságos és közéletünkben szokatlanná lett irodalmi formát. Könyve a szabadkereskedelemnek és a protekcionizmusnak vitairata, de nem a rendes, múló ötletességen alapuló és ezért hamar feledésbe merülő újságírási alakban, hanem igazi könyvírói módon, azaz a megragadott problémának központi kivetítésével. Az új könyvnek előnye az is, hogy a szerző borzad minden homálytól és irigylendő világossággal állítja össze nemcsak azt az anyagot, amit fel akar használni, hanem annak összefüggését képező okoskodását is. Mindjárt itt meg kell mondanom, hogy Éber néha nemcsak éles, de érdes is formulázásában, ami nem válik a könyv tárgyilagosságának előnyére, viszont természetesen jobban felkelti az érdeklődést iránta, miután az irodalomnak az az állapota — mint fentebb jeleztem — már hozzászoktatta a közönséget ahhoz, hogy politikai vagy éppen személyi viaskodásokat élvezzen a polémiai irodalom színvonalán.
Az új könyv igen nagy irodalmi anyagra támaszkodik, amely ugyan néha nincs rendszeresen megválogatva, de annyi bizonyos, hogy szerző biztos kézzel nyúl vissza egyrészt a klasszikus angol közgazdaságtan nagy mestereihez, másrészt a magyar közgazdasági élet nagy megteremtőjéhez, gróf Széchenyi Istvánnak, a legnagyobb magyarnak munkáihoz és ezekkel szembeállítja a legújabb külföldi közgazdasági irodalomnak a termékeit. Előadási módja lebilincselő és még azoknak is, akik sok tételében nem értenek egyet a szerző követelésével, kétségtelenül tanulságul fog szolgálni a füzet, amely egységes gondolatot képvisel, dacára annak, hogy voltaképpen 26 önmagában is bevégzett cikknek a gyűjteménye. Miután e sorok írója is meg van győződve arról, hogy a magántulajdonon alapuló társadalmi rendet csak a szabadkereskedelem tarthatja fenn, hogy az a nemzetek közti békés versengéseknek egyetlen levezetője, sőt miután nézete szerint is a klasszikus iskolának teljesen igaza volt abban, hogy valamely nemzet életének minden természetellenes közgazdasági kialakítása tehertétel a nemzet valamelyik osztálya részére, ennélfogva, személyemben szólva, Éber azon elvekről győzött meg, amelyek meggyőződésemnek alapját képezik. Szerettem volna, ha éppen a magyar közvéleményt annyira érdeklő valutakérdések szempontjából azt a — különösen az újabb angol és amerikai irodalomban előretörő — nézőpontot jobban kiemelte volna, hogy tudniillik az aranyvaluta azokban a nyugati államokban, amelyek arannyal el voltak látva, azért bukott meg az egész világgazdaság kárára, mert ugyanakkor a nyugati államok nem az árubeengedés, sem a pénzkihitelezés terén nem követték a szabadkereskedelem szabályait. Angliában is, Amerikában is és utóbb a Franciaország vezetése alatti aranyblokk1 országaiban is világosan látható, hogy a magukra erőszakolt protekcionizmus megfüllesztette az arannyal bőven fedezett pénzértéket és ezáltal maguk tették tönkre a 'saját valutájukat, azért, mert elfelejtették azt a nagy igazságot, hogy az aranyvalutához a nemzetek szabad gazdasági érintkezése elvileg és gyakorlatilag egyaránt szükséges. Ha a háború után ittmaradt politikai gyűlölködés köde szét fog oszlani, akkor kétségtelenül ezek a nagy nyugati államok, miután saját kárukon érezték meg a protekcionizmusnak valutaromboló hatását, előbb-utóbb a szabadkereskedelem helyreállítása terén fogják, önérdekből is, a vezető szerepet magukhoz venni. A magyar közgazdaságot illetőleg épp ugy, mint a szabadságreformok tekintetében a fő kívánalom az, hogy mi kövessük őket Közép-Európában elsőnek.
Eddig tart az a gondolatfelvonulás, amelyben szerzőnkkel egyet tudok érteni. Nem tudok azonban megegyezni abban, hogy a mai viszonyok között és különösen abban a nagy bizonytalanságban, amely nőttön-nő Európa-szerte, Magyarország bármely tekintetben is magához ragadhatná a kezdeményezést. Az is nézetem, hogy Éber túlbecsüli a kis-, illetőleg kézműiparnak fontosságát, miután éppen szabadkereskedelem esetén a kézműipar nagyobb veszélyében volna fennmaradhatása szempontjából; a vámvédelem közvetve és közvetlenül az általa pártolt kézműiparnak legalábbis annyira érdeke koronként és megszabott határok között, mint a gyáriparé. Régebbi írásaimban gyakran hangoztattam azt, hogy a szabadkereskedelmet még akkor is pártolnunk kell, ha azt esetleg a kézműiparnak lényeges visszaszorításával, illetve részben a gyáriparhoz való odacsatolásával kell megvásárolni.
Az utolsó napokban beállott, Európa térképét megrázó legnagyobb eseménynek, a monarchia egykori felét képező Ausztria Németországhoz való becsatolásának a minket oly közel érdeklő ténye még aktuálisabbá tette Ébernek elgondolásait és füzetét. Szeretnők, ha az illusztris szerző újból tollhoz nyúlna és új második, épp úgy sorozatban végiggondolt újabb tanulmányában ezt az új középeurópai helyzetet világítaná meg a szabadkereskedelem szempontjából. Ezzel lekötelezné olvasóit, akik mind érdeklődéssel várjuk megnyilatkozásait még akkor is, hogy ha némely támadását az egyes gazdasági ágak ellen szeretnők lecsökkenteni. Ez alatt azt értem, hogy teljesen ellentétes állásponton állok Éberrel abban a tekintetben, hogy szaporodó lakosságunk és munkásságunk a magyar gyáripar nélkül is elhelyezhető lenne az életben. Ezt, az összes adatokra támaszkodva, amelyek eddig elém kerültek, bátor vagyok teljes tisztelettel kétségbe vonni.
Hegedüs Loránd.
Lábjegyzetek
-
Praxeum-jegyzet: Az aranyblokk az aranyalap fenntartásához 1933 után is ragaszkodó, Franciaország köré szerveződő európai valutaövezet volt. ↩
