Őrgróf Pallavicini György: A magyar agrárpolitikáról

Őrgróf Pallavicini György

Őszintén szólva hosszas töprengés után határoztam el magam arra, hogy a Cobden-Szövetség nagyon megtisztelő felszólításának eleget tegyek és előadást tartsak ezen a helyen, ahol a magyar közgazdasági és tudományos életnek annyi kiválósága nyilatkozott meg.

Elhatározásomat két szempont is hátráltatta. Az egyik az, hogy ellentétben azokkal, akik itten előadásokat tartottak, sem a tudománnyal foglalkozó férfiak közé nem számíthatom magam, sem a szorosan vett közgazdasági szakemberek között nem foglalok helyet, sőt éppen ellenkezőleg, a Magyarországon legmeddőbb és legkilátástalanabb téren, a politikain működtem eddig. A másik szempont az, hogy az a gazdasági irány, az agrárirányzat legalább teóriában mindenesetre, de látszólag is ellentétben áll azokkal a törekvésekkel és tényekkel, amelyeket a Magyar Cobden-Szövetség magának célul kitűzött.

Ezért talán meg is fogják bocsátani nekem, hogy a tárgy, amelyhez hozzászólni kívánok, anélkül, hogy a napi vagy pártpolitikát érinteném, inkább politikai színezetű. Ez szolgáljon mentségemül első ellenvetésemre is.

A második aggályomra mentséget találok egy olyan illusztris férfinak, mint báró Kohner Adolfnak múltkori előadásában, aki megállapította azt a tényt, hogy az európai helyzet magában véve a szabadkereskedelemmel homlokegyenest ellenkező irányokat hozott felszínre és hogy ma a gazdasági háború kíméletlen fegyverei küzdenek egymással. Ezekkel szemben pedig nemcsak nekünk agráriusoknak, hanem azt hiszem mindenkinek hasonló fegyverekkel kell élnünk, ha egyetértünk abban, amit Kohner báró is első célul tűzött ki, hogy a haza boldogulásán kell munkálkodnunk.

A magyar agrárpolitikáról szeretnék beszélni abból a szempontból megvilágítva, hogy vajjon volt-e magyar agrárpolitika, van-e ma és szüksége van-e az országnak a jövőben is a céltudatos agrárpolitikára?

Nem akarom a magyar agrárius eszmék térfoglalásának történetét, okait és eredményeit az oknyomozó történetíró módszere szerint ismertetni. Ezek, azt hiszem, e körben is ismeretesek. Így azok az okok is, melyek Magyarországban az úgynevezett agrárius öntudatot felébresztették, ébren tartották és a gazdákat arra ösztönözték, hogy több évtizedes tespedés után saját érdekeik céljából bizonyos szervezetekbe tömörüljenek.

Éppen ezért talán elegendő, ha röviden hivatkozom a 70-es évek elején előállott gazdasági válságra, amelyet az inkább Ausztria, mint Magyarország, másrészt pedig Oroszország versenye következtében az alacsonyabb gabonaárak és a rossz termés okozott.

Az akkori helyzet — és ez jellemző, — nem csekély mértékben hasonlatos volt a maihoz, amikor a gazdák szintén a mezőgazdasági hitel hiánya miatt panaszkodnak. A faluból összejövő megtakarított fillérek a pénzintézetek révén a városokba tömörülnek, ott alkottak hatalmas tőkéket és a mezőgazdasági hitel kielégítésére és a termelés előmozdítására senki sem gondolt.

Ma hasonlóképpen az ország minden részében mindinkább általánossá lett spekuláció szolgálatában áll a pénz és amikor a kereskedelmi hitelek is alig találnak kielégítést, természetes, hogy mezőgazdasági hitel egyáltalában nem áll a gazdák rendelkezésére a termelés érdekében.

Az agrárius öntudat csak lassan kelt Magyarországon életre és majdnem egy évtizednek kellett elmúlni, amíg 1879-ben a Székesfehérváron megtartott gazdakongresszuson az öntudatos agrárpolitikát kezdték sürgetni. Ezen gazdagyűlés nagy hatásának köszönhető az agrármozgalmak megindulása, de ezeknek a mozgalmaknak sem lett volna meg a kellő eredménye Károlyi Sándor gróf fellépése nélkül.

Károlyi Sándor, aki Deák Ferenc révén ismerkedett meg Csengery Antallal, már 1867-ben foglalkozott a népbank és az ezzel összefüggő takarékpénztárak tervével, amely tervekből később a Pestmegyei Hitelszövetkezet, majd az Országos Központi Hitelszövetkezet nőtt ki.

Megállapítható a történelmi tényekből az, hogy az agrárpolitikát mint ilyent, amelynek szükségességét már a 70-es években érezte a magyar gazdatársadalom, tulajdonképpen gróf Károlyi Sándor alapozta meg. Azt hiszem bátran elengedhetem a nem is oly régmúltban történtek fejtegetését, amelyek többé-kevésbé ismeretesek és megállapíthatom, hogy a magyar agrárpolitikának 4 korszakát különböztethetjük meg.

Az első korszak az eszmék csírázásának korszaka és mindaddig tart, amíg Károlyi Sándor a Hitelszövetkezetet, majd pedig 1896-ban a Magyar Gazdaszövetséget meg nem alkotja.

A második korszak Károlyi Sándor közéleti tevékenységével, majd Darányi Ignácnak miniszterségével kapcsolatos és azt hiszem helyesen ítélem meg, ha ezt a korszakot a magyar agrárpolitika virágzása korszakának nevezem, amely egészen a világháború kitöréseig tartott.

A háború tartama alatt egészen különleges háborús agrárpolitika, vagy jobban mondva agrárellenes háborús politika uralkodott és tartott a forradalom kitöréseig.

A negyedik korszak a különböző forradalmak, a mai idők korszaka.

Mielőtt a jelen agrárpolitikájának fejtegetésébe belemennénk, néhány szóval reá kell világítanunk az agrárpolitika lényegére. Felelnünk kell arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen mit értünk agrárpolitika alatt? Mert bármennyire világos is ennek a szónak az értelme, bármennyire világossá tették is azt azok, akik a gyakorlati életben megteremtették és érvényesíteni igyekeztek ezt a politikát, sajnosan kell tapasztalnunk, hogy a közéletben fogalomzavar uralkodik és még azok sincsenek tisztában a szó jelentőségével, az eszme súlyával és fontosságával, akik ma fennen hirdetik, hogy agrárpolitikát csinálnak, hogy politikájuk agrárpolitika és közgazdasági, úgyszintén politikai ténykedésük az agráreszme felvirágoztatására, annak szolgálatára van szentelve. Mindenekelőtt talán azokra az ádáz merkantil harcokra kell kiterjeszkednünk, amelyek igazán jobb ügyhöz méltó buzgalommal emésztették a múltban nemzetünk sok tehetséges fiának egész energiáját. Azt kell mondanom, hogy jobb ügyhöz méltó buzgalommal, mert az agrár-merkantil küzdelem, amely itt a fórum nyilvánossága előtt évtizedeken át folyt, tulajdonképpen annak a függő helyzetnek volt nem is egészen természetellenes következménye, amelyben Magyarország állott Ausztriával szemben. Az ipar és a kereskedelem a dolog természeténél fogva simulékonyabb a viszonyokhoz, mint a mezőgazdaság. Sokkal inkább alkalmazkodhatik, sokkal inkább módosíthat elvein, vagy rendelkezésén, sőt talán még néha céljain is, mint a mezőgazdaság, amely csak egyféle munkával, egyféle módon és egyféle eszközökkel tudja megteremteni a tőkének tekintendő földből a kamatnak tekintendő jövedelmet. Az ipar és különösen a kereskedelem rövid időn belül átszervezheti egész üzemét, módosíthatja üzemének technikáját és minden változó körülmények között is megtalálhatja a rentabilitást, az üzleti hasznot. A röghöz kötött mezőgazda azonban, dacára az általa végzett termelésmunkának, csak az öntudatos és céltudatos agrárpolitika segítségével tudja megkeresni a mindennapi kenyerét. A nemzeti öncélúság gondolatától telített nagy és szabad országokban is, mint amilyen Franciaország, Méline és társai intranzigens képviselői voltak az agrárpolitikának azért, hogy a föld művelőinek érdekeit egyrészt meg tudják védelmezni, másrészt élő valósággá tudják tenni minden agrárpolitikának azt az ideális célját, hogy ott, ahol a nemzeti vagyon elsősorban a kenyértermő föld, ott minden közgazdasági tevékenység erre a legszilárdabb alapra, a földre legyen felépítve és meglegyen a kellő harmónia a mezőgazdaság, az ipar és kereskedelem között. És ezzel körülbelül vázoltam is az agrárpolitikának, mint fogalomnak jelentőségét és feleltem arra a kérdésre, hogy mi is tulajdonképpen az agrárpolitika? Nem egyéb, mint az őstermelés egyenjogúvá tétele más közgazdasági ágakkal, a koordináltság megteremtése a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem között, a szubordináltság megszüntetése, amely céltudatos agrárpolitika hiányában kivétel nélkül mindenhol sorsa a mezőgazdaságnak.

És ha egy államban, amely a nemzeti öncélúság zászlaja alatt meghatározott irányban halad és előre kitűzött gazdasági ideálokért folytat küzdelmet, szükség van az őstermelés szempontjából a kellően megalapozott, megérett agrárpolitikára, mennyivel inkább szükséges a gazdaságpolitikának ezt a részét olyan országban megteremteni és érvényre juttatni, amely mint a háborúelőtti Magyarország, nincs abban a helyzetben, hogy a nemzeti öncélúság gondolatáért, a tisztán nemzeti ideálokért folytasson küzdelmet. Meggyőződésem, hogy Magyarországon az agrár-merkantil harcok sohasem lehettek volna oly élesek, mint amilyenek voltak, ha az agrárizmus az osztrák-magyar monarchia keretén belül nem lett volna majdnem kizárólag magyar, a merkantilizmus és indusztrializmus pedig nem lett volna függő viszonyban az osztrák érdekeket szolgáló Ausztriával, vagy pedig éppen nem lett volna egyenesen arra teremtve, hogy az osztrák érdekeket szolgálja. Mert ha egy pillantást vetünk a múltba, nem nehéz megállapítani, hogy nálunk az iparpártolás és a kereskedelem irányítása mindig Bécsen át történt és tudatosan olyanformán, hogy az ország területén belül ki ne fejlődhessék az az ipar és az a kereskedelem, amely harmóniában áll az őstermeléssel. A levantei kereskedelem csillogó rentabilitását vázolták előttünk. Megteremtették a nehézipart. Megteremtették pedig a bányáktól távol, Budapesten, mint gócpontban, ahová a nyersanyagnak 90 százalékát máshonnan kellett szállítani. De óvakodtak attól, hogy olyan ipart teremtsenek, vagy élni engedjenek, amely a magyar mezőgazdaság terményeit dolgozza fel, tehát a mezőgazdaságra van felépítve. Óvakodtak attól, hogy kielégítő számú textilgyárat létesítsenek a szent korona országain belül, vagy más olyan közszükségleti cikkek gyártását szolgáló ipart, amely a belső fogyasztásra tudta volna elkészíteni a földműves munkája nyomán keletkező és termelt új javakat. Gyapjunkat kivitték és idegen gyárak készítették minden ruházati cikkünket. De hiszen ezek mind olyan tények, amelyek ismeretesek, amelyekkel részletesen foglalkozni e helyen fölösleges volna. De fel kellett említeni azért, hogy magyarázatát tudjuk adni a múltak agrár-merkantilista harcainak, amelyekről ismételten sajnálattal kell megállapítani, hogy sok jobb sorsra érdemes tehetségnek energiáját vették évtizedeken keresztül igénybe.

Ismét hivatkozom ezen tétel bizonyítására Kohner bárónak múltkori felolvasására, aki azt mondja, hogy az ipari többtermelés megindulhat, egy ideig fel is virágozhat, de el kell sorvadnia, ha a mezőgazdaság fejlődése vele lépést nem tart. A mai Magyarországon az agrárpolitikának tehát még sokkal fontosabb a szerepe mindezek következtében, mint volt Nagymagyarországon.

Csonkamagyarországnak ma csak akkor van jelentősége, ha sokat termelő agrárállam vagyunk, mely exportálni képes.

Vizsgálnunk kell tehát ma, hogy a trianoni diktátum által megváltozott viszonyok között melyek az agrárpolitikai törekvéseknek azon részei, amelyek módosításra, esetleg revízióra szorulnak, avagy vannak-e olyan részei, amelyeket fokozott buzgalommal kell megvalósítanunk.

A forradalom következtében mindenekelőtt megszűnt az a viszony, mely Magyarország és Ausztria között a múltban fennállott. Megszűnt tehát az a nyomás is, mely az osztrák ipari érdekeknek megfelelően a magyar ipari és kereskedelmi érdekekre nehezedett és amely majdnem a maga teljes egészében feláldozta a magyar mezőgazdasági érdekeket. Megcsonkítva, megnyomorítva, iparunk folytatásához szükséges nyersanyagok legnagyobb részétől megfosztva kell tengődnünk. Számlánk javára azt a szomorú vigasztalást írhatjuk, hogy most már háborítatlanul haladhatnánk a nemzeti öncélúság felé. A kiélezett agrár-merkantil harcok is megszűntek, mert ma mindenki látja a le nem tagadható valóságot, hogy a csonka ország gazdasági életének egyedüli megmaradt reális értéke a föld.

Az agrárpolitika tehát nem módosul Trianon után sem, céljait ez a politika változatlanul szolgálja tovább és az ipar és kereskedelem igyekszik lehetőleg átidomulni azzá a nemzeti tényezővé, amely a szűkre szabott ország határain belül a gazdasági terményeket tekinti a legfőbb olyan nyersanyagnak, amelynek feldolgozásával és forgalomba hozatalával foglalkozni kell. A kényszer parancsolja most ránk annak az agrárpolitikának a megvalósítását, amely egy birodalom keretén belül a zárt termelési egység elvét hirdette és annak a tantételnek a helyességét vitatta, hogy a gazdasági élet három legfőbb tényezőjének, a mezőgazdaságnak, az iparnak és a kereskedelemnek függetlenítenie kell magát és ezzel együtt az egész nemzetet a külföldnek befolyásától, talán helyesebben kegyétől. Az agrárpolitika ma fokozottabb mértékben kívánja a földet az egész gazdasági élet alapjává tenni és örömmel kell megállapítani minden agrárpolitikusnak, hogy ezen a téren az úgynevezett túlsó tábor részéről is sokszor nem jelentéktelen támogatásban részesül.

Az agrárpolitika körébe tartozik kétségkívül a többtermelés kérdése is. E kérdés az utóbbi időkben közszájon levő fogalommá vált, egy jelszó, mellyel mindenki dobálódzik. A többtermelés az, amelytől a gazdasági élet és a politikai világ egyes tényezői az ország fellendülését várják, amelyet népies nyelven úgy szoktak körülírni, hogy ott, ahol eddig egy kalász ringott, a jövőben teremjen kettő, vagy három. Ezt érzi és tudja mindenki, aki agrárpolitikával foglalkozik, akár pedig maga is mezőgazdasági foglalkozást üz. Mindenki tudja és érzi, hogy erre valóban szükség van, és hogy erre Magyarországon a lehetőség is megvan. De amennyire igaz ez, annyira igaz az is, hogy a többtermelés érdekében eddig nem történt semmi. Igaz az, hogy ma a többtermelés eszközei hiányoznak és amikor folyton halljuk ezen jelszó hangoztatását, amikor felelősség nélkül beszél erről mindenki és politikai jelszó gyanánt a parlamentben és választási kortesbeszédekben mindenki a szájára veszi, szomorúan kell e felett mosolyognunk, mert hiszen mielőtt többtermelésről beszélnünk, mindenekelőtt azt az állapotot kellene elérnünk, hogy visszaemelkedjünk a béketermelés színvonalára.

Először tehát nem többtermelésről kellene beszélnünk, hanem arról, hogy rekonstruáljuk a földet oly kenyéradóképességre, mint amilyennel a háború előtt bírt.

Felesleges a képesség csökkenésének okairól beszélnünk, ezt mindenki tudja, de annál részletesebben kell foglalkoznunk azzal, hogy miért késik a rekonstrukció munkája. Ez azt hiszem a mezőgazdasági hitel kérdésével függ elsősorban össze. Sajátságos tünete a beteg magyar gazdasági életnek, hogy a tőke termelő munkára alig, vagy egyáltalán nem kapható. Beteg közgazdasági életünk leghathatósabb gyógyító eszköze pedig az volna, ha a mezőgazdaság megkapná a többtermelésnek legfontosabb eszközét: a pénzt.

Az agrárpolitikának harmadik, de ma legaktuálisabb kérdése a földbirtokreform, vagyis a földbirtok helyesebb megoszlásának kérdése, mely az újabb agrárpolitikai korszaknak mindenesetre legjelentősebb és legfontosabb kérdése. Úgy hiszem megállapíthatjuk tehát, hogy a mai kor agrárpolitikáját három fontos kérdés uralja. A mezőgazdasági megújhodás, a hitel és a földbirtokreform kérdése. És ha ezek lényegét megvizsgáljuk, kutatnunk kell azt is, hogy vajjon létezik-e ma olyan agrárpolitika, amely ezen törekvéseket hathatósan előmozdítja, megvan-e az az egységes agrárközvélemény, mely ezen politikát támogatja és vajjon ért-e el ezen korszak e téren eredményeket?

Mindezek a kérdések nem csupán a mezőgazdasággal foglalkozók számára fontosak és életbevágóak, hanem úgy Csonkamagyarországnak, mint az újjászületendő Nagymagyarországnak is sorsdöntő problémái. Oly kérdések ezek, melyek alkalmasak arra, hogy a változott viszonyok között az ország gazdasági és politikai létét megteremtsék, vagy elbuktassák.

Talán elég rámutatnom arra az előbb is emlitett igazságra, hogy az ország élete mennyire függ mezőgazdasági terményeinek exportképességétől és arra, hogy a helyes agrárpolitika egyúttal mindig feltétele volt a helyes közélelmezési politikának is. A múltban a közélelmezési politika helyes vagy helytelen volta egyesekre ugyan igen, de a közre nézve nem annyira jelentett végzetes mérlegbeli eltolódásokat és akkor lehetett a közélelmezés szempontjából az agrárpolitikára kevesebb gondot forditani. A jelenben azonban, amikor a közélelmezés kérdése a fizikai megélhetés kérdésével azonos, egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk arról az igazságról, hogy a közélelmezés az agrárpolitikának szerves függvénye. Ha visszatekintünk a történelemre, úgy éppen a francia forradalom idejében találhatunk meglepően azonos példákra.

Nézzünk csak vissza a Napoleon előtti francia állapotokra és azt fogjuk látni, hogy ott a helytelen agrárpolitika majdnem szóról-szóra ugyanazokat az eredményeket szülte, mint amilyen eredményeket teremtettek nálunk a háború és a háború utáni agrárpolitikai hibák. A francia forradalom idején közvetlenül Robespierre bukása előtt, de az azután következő időkben is, bár már kisebb mértékben, az élelmiszerekért való sorbanállás épp úgy folyt le, mint ahogy nálunk az utóbbi esztendőkben látható volt és sajnos igen gyakran látható még ma is. Az asszignáták értéke 100 százalékról 23 százalékra épp úgy zuhant le, mint nálunk a koronaárfolyam és a mezőgazdasági termelés épp olyan válságos helyzetben volt, mint amilyenben nálunk. Mert hiszen körülbelül ugyanaz az agrárpolitika lett urrá a francia forradalom idején is, mint amilyen nálunk. Először a földosztással kezdődött. A paraszt korlátlan ura lett az elfoglalt területeknek és azután kezdte felverni az árakat. Kevesebbet termelt, mint a régi tulajdonos, kevesebb áruja jutott a piacra, a kereslet-kinálat örök törvénye szerint ez a kevesebb árú magasabb áron cserélt gazdát. Azután következett a dézsmaszedés, következett az árak maximálása, a kötelező szemtermelés, a termés bizonyos mennyiségének közadókként való beszolgáltatása stb. Ami éppen ellenkező eredménnyel járt, mint amit a jacobinusok tőle reméltek. Érvényesült és élesen kidomborodott az az örök igazság, hogy a mezőgazdasági termelés a kényszerrendszabályokat nem tűri. Nem tűri pedig különösen akkor, ha ez a termelés nem nagy üzemeken, hanem kisüzemekben folyik. A párisi börtönök hiába teltek meg renitens parasztokkal, a convent hiába igyekezett aratási ünnepélyek rendezésével e sansculotteokat mezőgazdasági munkára fogni, a bebörtönzött paraszt munkaerejét nem pótolhatta, kénytelen volt a börtönök ajtaját kinyitni és kénytelen volt tovább is tűrni a batyúzást, az élelmiszer-uzsorát, a csempészetet, szóval mindazt a földi jót, amiben Budapest lakosságának is bőséges része volt a háborús maximálások, majd pedig a kommunizmus idején. A termelés azonban még inkább csökkent. A paraszt csak annyit termelt, amennyire neki magának és családjának szüksége volt és csak annyi többletet idegenített el méregdrágán, amennyiből azokat a szükségleteket fedezhette, amelyeket máskép kielégíteni nem tudott. A drágaság nőttön-nőtt, az éhező tömeg az országutakon állott éjjel lesben, hogy a szekereken becsempészett élelmiszereket elrabolja, ami viszont azt eredményezte, hogy Párizs ellátása még súlyosabb bonyodalmak elé állította a vezetőket és vezetetteket egyaránt.

Akkor, amikor mi a gazdasági élet újjáépítéséről beszélünk, első kötelességünk volna a lelkekből azokat a töviseket kihúzni, amelyek a termelő hitét rendítették meg és óvatosságra késztették. Első kötelességünk volna megalapozni itt a termelő munkának teljes biztonságát. Számtalan olyan kérdés van itt, amelyet nem lehet hallgatással mellőzni. A sokszor felhánytorgatott export-import ügye ezek közé tartozik.

A helyes gazdasági politika kétségkívül megköveteli azt, hogy egy agrárállam termelvényeinek fölöslegét idegen piacokon értékesítve, saját kereskedelmi mérlegét javítsa. Viszont a helyes közélelmezési politika nem tűrheti azt, hogy konjunkturális, valutáris nyerészkedések érdekében külföldi piacokon adják nemes valutáért egyes élelmes, szerencsés kedvezményezettek ezt az utolsó falat kenyeret is, amelyre a fogyasztók millióinak szüksége van. Egyensúlyba kell hozni az export mérlegét a belső fogyasztás mérlegével. Mert pl. lehetetlen az, hogy akkor, amikor a fővárost tejjel ellátó gazdaságok takarmányhiány miatt kénytelenek tehenészetük létszámát csökkenteni, ugyanakkor a csonka ország területéről szénát és szalmát lehessen exportálni. Rámutatok a nemesített vetőmag címen kivitt gabonára, a romlottnak elkeresztelt árpa kivitelére, a különböző lókiviteli engedélyekre és egyéb közismert szállításokra, amelyek azt a lehetetlen állapotot eredményezték, hogy a kiviteli ügyek egész kezelési rendszerét évek óta titokzatos homály fedi, amelybe csak olykor-olykor lehet egy szenzációs eset alkalmával a büntetőtörvénykönyv reflektorával belevilágítani.

Vannak nehéz problémák, de gazdasági téren megoldhatatlanok talán még sincsenek. És ilyen volna a belföldi fogyasztás és az exportérdekek kiegyenlítése is. Talán olymódon, hogy a konjunkturális és valutáris export-nyereségeknek egy bizonyos maximumot meghaladó része ne az egyes kedvezményezettek zsebébe vándoroljon, hanem a belső fogyasztás javára fordíttassék. Hiszen kétségtelen, hogy a természetben, vagy pénzben bekövetelt kiviteli illetékek ezt a célt igyekeznének elérni. Nem látunk azonban sehol olyan ellenőrzést, amely az export-hasznot fokmérővel a kezében vizsgálná, ellenkezőleg, inkább ötletszerű kiviteli illetékekkel operál a kormány és ezeknek összegét máról-holnapra emeli, csökkenti, emeli, azután megint csökkenti. Nem látjuk azt sem, hogy az export révén nyert nemes valutára a csonka ország érdekében a kormányzat reá tenné a kezét, nem látjuk azt, hogy az export révén külföldön keletkező tőkéknek a hazai közgazdasággal való kapcsolatát biztosítaná.

A gazdasági újjászületés megteremtése természetszerűleg meg fogja javítani egy csapásra mindezeket a hibákat is. Az agrárpolitika egyedül helyes szemszögéből nézve ezt az újjászületést csak olyannak képzelheti el, hogy a termelés fokozásával kapcsolatosan egyrészt a gazdasági tudás a legszélesebb körökben elterjedjen, másrészt pedig a mezőgazdaság mint ipar, nagy- és kisüzemekben egyaránt virágozzék. A nagyüzemekben az ipar megteremtéséhez csak úgy, mint az intenzív gazdálkodáshoz a világ természete szerint egyes nagybirtokosnak van szüksége tőkére, amivel ma nem rendelkezik, kisüzemekben szintén szükség van üzemi tőkékre, de annál inkább szükséges a kisbirtokosoknak üzemi szövetkezetekbe való tömörítése, melynek célja, hogy termeljen több, jobb és értékesebbet, hogy minden, ami itt terem, ne nyersanyag alakjában, hanem legalább is ipari félgyártmány alakjában hagyja el az országot. Ha ezt a programot sikerül az agrárpolitikának megvalósítania, akkor megteremtette a gazdasági újjászületést.

Ehhez azonban az egész hitelélet reformjára és különösen a mezőgazdasági hitel megteremtésére van szükség. A Jegybank, amely az Osztrák-Magyar Bank jogutóda, nem vette át mindazokat a hagyományokat, amelyeket az Osztrák-Magyar Bank kultivált, termelési hitel helyett inkább áruhitellel foglalkozik. Az újjászületés is lehetetlen lesz tehát a hiteléletnek és a mezőgazdasági hitel kérdésének teljes megoldása nélkül.

Kétségtelen tény, hogy a földbirtokreform a magyar agrárpolitikának egyik legfőbb feladata. Tény az is, hogy ezen fontos feladat igen későn jut megoldásra, s végül ennek következményeképpen előállott az a helyzet, hogy a késői megoldás a lehető legrosszabb feltételek mellett érte a magyar mezőgazdaságot. Magyarországon a földbirtok megoszlása nem volt egészséges. Ezt minden agrárpolitikus a magyar agrárpolitika megnyilatkozása óta hangoztatta. Utalok Beksits Gusztávra, Károlyi Sándorra és mindazokra a közgazdákra, akik ezzel a kérdéssel az utolsó öt évtizedben foglalkoztak.

A magyar pártpolitika soha olyan nagy kárt nem okozott az országnak, mint amikor 1910-ben a Darányi-féle telepítési törvényt a napirendről levette és amikor a háború alatt mereven elzárkózott attól, hogy a földbirtokreform kérdésével foglalkozzék.

A forradalmak kényszerítő szükséggé tették a földbirtokreform nézetem szerint hevenyészett és a kellő alapot nélkülöző megvalósítását, mert amennyire mindenki osztatlan örömmel üdvözölte a földreformot, úgy a földreform által szenvedőleg sújtottak, hogy végre befejezett tények előtt állhassanak, mint a földreform által előnyös helyzetbe kerülők, hogy végre földhöz juthatnak; mindenki, aki komolyan gondolkozott a reformon, már a javaslat tárgyalása idején is látta azt, hogy ez a reform a pénzügyi lehetőségek hiánya következtében hajótörést fog szenvedni. Pedig mindenkinek érdekében állana a földbirtokreform gyors végrehajtása, úgy a birtokosnak, aki nem mert addig beruházást eszközölni és intenzív üzemet folytatni, mint az országnak, mert a bizonytalanság a termelés csökkenését vonja maga után.

Amikor ma a fundus instructus¹ felsrófolt árai miatt a régi gazdaságok üzemvitele is nehézségekbe ütközik, nehezebb ma új üzemeket berendezni és jövedelmezővé tenni különösen akkor, amikor az új tulajdonosnak nemcsak forgótőkéje nincs, de még az ingatlant sem képes tehermentesen megszerezni. A földreformkérdésnek helyes megoldása egyéb okok mellett főleg ezen múlik. A többi okok között felsorolhatnám azt is, hogy a kérdés ma már teljesen a politikai demagógia eszközévé fajult, hogy végrehajtásánál egyes politikai csoportok nyomása alatt a kormányok nem a célt nézik, hanem ezen csoportok kívánságainak kielégítését. Így többek között az 1000 holdon felüli birtokok vagyonváltsága² földben való leadásának kényszerűsége és sok egyéb más ok, melyeket aktualitásuk és közismert voltuk miatt felsorolni szükségtelennek tartok.

Megkísérlik ugyan éppen ezen politikai demagógok, hogy a reform végrehajthatatlanságáért a bíróságot, a közigazgatást és a nagybirtokosokat tegyék felelőssé, ez azonban éppen annyira lelkiismeretlen kibúvás a felelősség alól, mint amennyire igazságtalan és oktalan, mert akkor, amikor a vagyonváltság révén 70 milliárd, de sőt több korona értékű földet juttatott a kormány a földreform céljaira, a kötött birtok is fel van szabadítva törvényhozási úton, hogy mobilizálható legyen, akkor nem lehet arra hivatkozni, hogy itt ez vagy amaz a társadalmi osztály, vagy ez vagy amaz a hivatalos közeg útját állja a törvény végrehajtásának.

Kevesekben van meg azonban a bátorság bevallani, hogy nagyhangú ígéreteik teljesítését egy fölöttük álló olyan hatalom gátolja meg, amellyel megküzdeniük nincs elég erejük. Novellákat és más eféle panaceákat ígérnek. Felelős helyről halljuk minduntalan, hogy a reform egy éven belül végrehajtva lesz. És hiába várjuk a felelős tényezőktől, hogy bevallják azt, hogy a törvény megvan, a lehetőség megvan, a föld megvan, a jog megvan, azonban a pénz nincs meg, amellyel azt a földet meg lehessen szerezni azoknak, akiknek számára ezen reform megteremtődött.

Pedig a falu népe tisztában van ezzel a kérdéssel és aki köztük jár, tudja azt, hogy úgy a törpebirtokos, mint a zsellér semmitől sem irtózik jobban, mint hogy adósságra vegyen földet, hogy a mezőgazdasági cseléd, akinek évi jövedelme megfelel 8—10 hold jövedelmének adómentes élvezetével, semmitől sem fél jobban, mint hogy két-három holdnak adósság alatt görnyedő tulajdonosává váljék.

Ma, amikor a földnek értéke általánosságban megközelíti annak aranyparitásos értékét, a földbirtokreform gyors végrehajtásáról beszélni szemfényvesztés.

Tudom, hogy roppant népszerűtlen ezt a kérdést ilyen oldalról megvilágítani, mert a gerinctelenség ez országában, a legtöbb ember még a jelszavaktól is megijed, de amennyire szükségesnek tartottam évek hosszú sora óta a földbirtokreformnak fokozatos megvalósítását, hogy a tényleg fennálló helytelen földmegoszlás s az azzal járó súlyos következmények minél előbb megszűnjenek, olyannyira kárhoztatom azt is, hogy ma a közélelmezés az az általános nemzeti érdek kockára tételével e kérdés a pártpolitika szabad prédája legyen. Mert világos, hogy minden földbirtokreformnak természetellenesen gyors megoldása a termelésnek csökkenését jelenti. Ez pedig nemcsak egyetlen valutajavító lehetőségünket, az exportot teszi kétségessé, hanem magát a belső közélelmezést is veszélyezteti, sőt tovább megyek, az állam adóbevételeit is lényegesen csökkenti, tekintettel arra, hogy a pénzügyi kormányok a demagógia hatása alatt behozták a tárgyi adók progresszivitását, szükségszerűleg a földek megaprózásával az adók csökkenése is be fog állani.

A rohamos földbirtokreform veszélyeit kivált a szerb, de még inkább oláh szomszédjainknál látjuk, akiknek termelése abban az arányban csökkent az utóbbi két esztendőben, ahogy a földeket szétosztották, úgy hogy nemsokára maga is kenyérmagimportra fog szorulni.

Legyen szabad állításom igazolására a következő iskolapéldával szolgálni:

Egy 1000 holdas birtokot veszünk fel, úgy cca 200 holdat kell számítanunk, rétre, legelőre és belsőségre, vagyis marad szántóterület 800 hold. E terület egy sematikus forgó szerint 200 hold őszi, 200 hold tavaszi és 200 hold kapás és 200 hold takarmányra fog oszlani.

Egy 1000 holdas uradalom általában foglalkoztat 50 konvenciós cselédet,³ vagyis 50 családnak megélhetéséről gondoskodik. Az átlagos konvenció szemes terményben 20 q, ez kitesz összesen 1000 q-t. Tekintettel arra, hogy ezen mennyiséget a gazdasági cseléd nem fogyasztja el, e mennyiségből eladásra kerül cselédenként 4—5 q, ami megfelel összesen cca 200 q-nak, ennyi közfogyasztás céljaira fordítható.

A közfogyasztás szempontjából tekintetbe jöhet a gazdaság terményeiből a 200 hold őszinek, a 200 hold tavaszi felének és a 200 hold kapás felének hozadéka, mint szemes termény (buza, rozs, árpa, tengeri), vagyis összesen 400 hold területnek szemes termése, ez holdanként — nem túlzottan 10 q-át számítva — összesen 4000 q szemes termény. Ebből lejön fentiek szerint gazdasági szükségletre 1000 q, marad 3000 q, de hozzájön az eladásra kerülő 200 q, vagyis a közfogyasztásra marad 3200 q.

Tegyük már most fel, hogy az 1000 holdas birtok parcelláztatik és keletkezik 100, egyenként 10 holdas kisbirtok. Fentiek szerint legelő stb. címén levonásba jön 200 hold, marad 100, egyenként 8 holdas kisbirtok. Számításba veendő kisbirtokonként házhely, belsőség és elkerülhetetlen kert címén 1 hold, marad mezőgazdasági művelés alatt álló terület 100-szor 7, vagyis 700 hold.

Ezen kisbirtokokból megél 100 család, ezek szükséglete úgy mint fenn, egyenként 16 q, összesen 1600 q.

Ugyanolyan gazdasági rendszert tekintetbe véve, mint fenn, a közfogyasztás szempontjából tekintetbe jöhet az összterület fele, vagyis 350 hold. Átlag hozadék azonban különösen az első 5—6 évben a fenti 10 q-val szemben legalább 40%-kal kevesebb, vagyis holdanként 6 q. Hogy a hozadék kisebb, azt a békeidőben készített statisztikák és az általános tapasztalat bizonyítja. Ennek oka a kevésbé szakszerű művelés, rendszertelenség, műtrágyahiány, főleg azonban abban keresendő, hogy a földhöz juttatott kisgazda nem rendelkezhetik oly felszereléssel és erővel, mint az uradalom. Megjegyzendő, hogy a háború utáni statisztika sokkal szomorúbb képet ad, remélve azonban, hogy a viszonyok javulni fognak, ezen nagyon is feltűnő különbséget most nem is kívánjuk számításunk alapjául venni. Az évi hozadék tehát szemes terményben 6 q-ás alapon összesen 2100 q. Ebből lejön fentiek szerinti házi szükséglet 1600 q, marad tehát közfogyasztásra 500 q.

Tekintettel arra, hogy a kisbirtoknál az uradalommal szemben 50 (ötven)-nel több család él meg, az eredményhez fentiek szerint hozzáadunk 50-szer 16 q-át, s így az eredmény 500 plus 800, vagyis 1300 q, az előbbi 3200 q-val szemben, vagyis 1900 q-val kevesebb szemes termény kerül a közfogyasztás céljaira.

Ezen hozzávetőleges számításnál nagyon sok körülmény maradt figyelmen kívül, melyek azonban az általános tapasztalat szerint, mint tényleg létező faktorok szerepelnek, nevezetesen az, hogy a kisgazda terményeinek nagy részét állatetetésre fordítja, úgyhogy fenti arányszám a közfogyasztás szempontjából még rosszabb.

Ezzel nagyjában vázoltam, hogy mik volnának a magyar agrárpolitikának céljai.

Most már csak arra a kérdésre kellene válaszolnunk, hogy vajjon ma, amikor kormányok, pártok és a mai idők államférfiai magukat agráriusoknak nevezik, vajjon történik-e valami jelentős a magyar agrárpolitika érdekében?

Azt hiszem, hogy már az elmondottakból is megállapíthatjuk, hogy nem. A földbirtokreform megalkotásán kívül, amelynek nagy hibáira éppen rámutattam, a nemzetgyűlés megszavazta még a mezőgazdasági érdekképviseletről szóló törvényt. Ezzel azonban a magyar gazdaközönség egészen megelégedve egyáltalában nincs, megelégedve vele talán csak néhány elnökösdit játszani szerető és néhány állásba jutott szerencsés portájú lehet.

A kormány adópolitikája egyenesen agrárellenes volt. Elég rámutatnom, hogy a földmíveléssel foglalkozó osztály, mely mint adóalany amúgy is legkönnyebben fogható meg, az egyetlen, amely aranyparitásban fizeti adóját. Hipokrizis tehát akár agrárpolitikáról, akár többtermelésről beszélniök, amikor mindkettőnek szükséges pénzügyi alapját a mezőgazdaságból származható összes tőkéket a földadó elveszi és ez egyszersmind a földbirtokreform végrehajtásának alapvető akadálya is. Vagyonváltságban az ingó vagyonnak körülbelül kétszeresét volt kénytelen leadni.

A kisgazdák mezőgazdasági szakoktatásának intenzívvé tételére sem történt semmi, pedig ez a földbirtokreformmal kapcsolatosan elengedhetetlen szükségszerűség.

A kiviteli politikának a mezőgazdasági termelő osztályt megkárosító intézkedéseire már rámutattam, ezek annyira közismertek, hogy felesleges őket bővebben kifejteni.

Ebből is levonhatjuk azt a tanulságot, hogy sajnos Magyarországon igen könnyű a divatos jelszavak mellett olyan politikát csinálni, amely a jelszavak mögött rejlő magas eszméket népszerűtlenné teszi ugyanakkor, amikor egyúttal kárára válik azoknak, akiknek érdekeit ezen politika látszólag elősegíteni akarja.

Remélem, hogy ezen előadásom gyarlósága és ezen a helyen szokatlanul szakszerűtlen volta dacára, mégis igazolta vallott meggyőződésemet, hogy Magyarországon igenis szükség van olyan céltudatos, meg nem alkuvó agrárpolitikára, mely megtalálva a természetes kapcsolatot az ipar és kereskedelemmel, karöltve és sikeresen dolgozzon azon cél érdekében, mely mindannyiunk szeme előtt kell, hogy lebegjen, a gazdasági és politikai Nagymagyarország újjászületésén.

Fischer Ödön, elnök

Mindannyiunk nevében köszönöm Nagyméltóságodnak, hogy, tudva bár, hogy a Cobden-Szövetség gazdaságpolitikai felfogása nem lehet azonos az ortodox agrárpolitika szempontjaival, — mégis eljött közénk, hogy meggyőződéséről felvilágosítson bennünket, autentikus, alapos és érdekes megvilágításban tárgyalva a magyar agrárpolitikai kérdést. Melegen köszönjük előadását, sokat tanultunk belőle. Bezárom 21-ik nyilvános ülésünket.

Lábjegyzetek

1. Praxeum-jegyzet: A fundus instructus a gazdaság teljes üzemi felszerelése. ↩

2. Praxeum-jegyzet: A vagyonváltság az 1921-ben bevezetett rendkívüli vagyonteher volt; földbirtok esetén föld átadásával is teljesíthető volt. ↩

3. Praxeum-jegyzet: A konvenciós cseléd előre megszabott, részben természetbeni járandóságért alkalmazott uradalmi cseléd volt. ↩