1920-ban egy monumentális történetfilozófiai munka jelent meg Oswald Spengler tollából: „Der Untergang des Abendlandes.” Stupendus történelmi, filozófiai, művészeti, gazdasági, vallás- és erkölcselméleti tudással a szerző egy egészen új történelemfilozófiai rendszert akart kiépíteni, amelyet ő történelmi morfológiának nevez el és amely lényegileg a történelmi analógiák matematikájának volna elkeresztelhető. Ez a sokat vitatott könyv hihetetlen tudományos apparátussal és olyan frappáns filozófiai szellemességgel van megírva, hogy a keresettség érzését szisztémájával szemben csak igen ritkán engedi bennünk felébredni. Lényege az, hogy a világtörténelem nagy eseményei a látni tudó részére mindig oly megismétlődő formában jelentkeznek, amelyek a jövőre nézve biztos következtetéseket engednek meg. A legrégibb, az indiai, a kínai, az egyiptomi és a görög-római kultúrák párhuzamos összehasonlításában keresi a maga történelmi matematikáját a mi korunkra nézve és ahhoz az eredményhez jut, hogy az európai hatalmas kultúrépítmény ma abba az epochába került, amely – hogy csak a hozzánk legközelebb álló antik kultúráról beszéljek – a görög-római kultúra összeomlásának megindulásával, tehát a mi középkorunk kezdetét megelőző történelmi időkkel analóg.
Igaz-e Spengler hatalmas, néha megvesztegetően meggyőző elmélete, halálra van-e ítélve az egész európai civilizáció, úgy ahogy összeomlottak részben úgyszólván nyomtalanul nagy, ősrégi kultúrák és ahogy a középkor sötétségébe belefulladt a görög-római alkotások nagyszerűsége? Vajon, hogy egy közelfekvő példát használjak, megáll-e egy monumentális történelemfilozófiai krízisteória úgy, ahogy a kapitalista világrend gazdaságtudománya kicsiben megteremtette a visszatérő ökonomikus krízisek teóriáját? Megkezdődött-e az „Untergang des Abendlandes”?
Spengler könyve már 1917-ben be volt fejezve. Megíródott tehát ez a mű anélkül, hogy az író az utolsó tizennégy esztendő világfejlődésének megdöbbentő képét ismerhette volna. Márpedig ennek az epochának, de különösen az utolsó három évnek eseményei minden gondolkodó emberben azt az érzést kell hogy létrehozzák, hogy a Spengler-féle elmélet valószínűvé tétele ijesztő gyorsasággal jelentkezik. A világ egész gazdasági rendszere súlyosan beteg, orvosilag szólva: az elöregedés felismerhetetlen jeleit mutatja. A mai világgazdaságban mindenekelőtt az egészséges természetes reakció hiányzik és mint tipikus öregségi tünet, hiányzik a regeneráló erő. Ha már most tisztában kell lennünk azzal, hogy egész civilizációnk és kultúránk, minden, amit évszázados, hatalmas és csodálatos emberi munka megteremtett, mindaz, amiben az emberi alkotóerő nagysága megnyilatkozik, függvénye gazdasági rendszerünknek, ez veszedelmesen igazolni látszik Spengler próféciáját. Aminthogy az európai események alakulása ijesztővé teszi az öreg emberrel való összehasonlítást a regeneráló erő hiányán kívül más vonatkozásban is. A nemzetek minden mértéket meghaladó egocentrikus politikája, a jólétnek minden megértés nélkül, egymás rovására való keresése, az emberi szolidaritás érzésének folytonos elhalványulása, kicsinyes béka-egér harcoknak kolerikus kezelése mellett a dolgok nagy összefüggéseinek meg nem látása, a helyzet követelményeivel szemben való értelmetlenség és elhelyett régi, tartalmukat vesztett sablonokhoz való ragaszkodás, aggasztó aggkori tünetek, amelyek Európa testén egy komoly orvosi diagnózis pontosságával mutathatók ki. És egészen bizonyos az, hogy a háború utáni páratlan prosperityjében, a fiatal erőnek annyi elaszticitását mutató Egyesült Államok sem bírják magukat egészen kivonni az európai behatások következményei alól. Gyakorlatilag a népek egymásközötti hermetikus elzárkózása, a racionális nemzetközi munkamegosztás helyett keresztülvihetetlen autarkikus törekvések, a termelés és fogyasztás harmóniájának súlyos és a gyógyulás jelét nem mutató megbomlása, amelyet antikapitalisztikus belső, mesterséges árképzések is megzavarnak, a győző államok túlhajtott fegyverkezése, ezzel együtt állandóan a háborús lehetőségek földalatti moraja, egy példátlan túladóztatás, amely nem utolsó sorban a mi kapitalisztikus világrendünket gyilkoló etatizmus túltengésével van kapcsolatban, a krízissel és a technika hihetetlen gyors fejlődésével együtt a munkanélküliség ijesztő fokozódása, mindezek következtében az egészséges gazdasági megélhetés alapprincipiumának, a bizalomnak további megrendülése, amelyet már eléggé megingatott a háborúnak közjogilag és magánjogilag teljesen igazságtalan és értelmetlen likvidálása – Európa súlyos megbetegedésének világos tünetei. Az összes államok politikai irányítói úgyszólván az egész vonalon azt cselekszik, aminek helytelenségéről pro foro interno kell hogy meggyőződve legyenek. Az úgyis lecsökkent, aláásott regeneráló erő a gazdasági életben rendszeresen tovább gyöngíttetik. Hogy csak két kis példára utaljak, a cseh-magyar kereskedelmi konfliktus és az a kolerikus, minden mértéket meghaladó reakció, amelyet a német-osztrák vámmegállapodás bejelentése Franciaországban keltett, tipikus öregségi tünetei az európai politikának.
És ezzel a legyengült, beteg, napról napra sorvadó kapitalizmussal szemben, amelynek tehetetlensége és amelynek eltévelyedései mindinkább fokozzák az elégedetlenséget és a bizalmatlanságot és ezzel minden antikapitalisztikus izgatásnak talajt készítik elő, keleten, a világ egyhatod részét kitevő területen 150 millió emberre kiterjedőleg, gigantikus méretekben, egy új gazdasági rendszer, sőt jobban mondva egy új gazdasági vallás építi ki soha nem látott gyorsasággal, soha nem tapasztalt merészséggel a maga termelését. A szovjet, mely a munkás jólétének, a munka marxista értelemben való megfelelő jutalmazásának elvét tűzte zászlajára, az egyiptomi fáraók rabszolgarendszerét megcsúfoló nélkülözések melletti produkcióval, a vele való gazdasági verseny felvételét lehetetlenné teszi a kapitalista államok részére. A mezőgazdasági dumping hatásait már minden tagunkban érezzük, az ipari dumping első fecskéi a szappanban és izzólámpában már jelentkeztek. Hogy az ötéves terv teljesen keresztülvihető-e Stalin és társainak elgondolása szerint, hogy mennyire fognak akadályul szolgálni a kvalitásos munkás hiánya és valutáris szempontok, másodrendű kérdés. A lényeg az, hogy akár sikerül-e tökéletesen, akár nem az a páratlan merészségű elgondolás, amely a politika alapját képezi, mindenesetre, ha nem is tud majd oly mértékben alkotni, mint ahogy az a kommün íróasztalai mellett kidolgoztatott, elég erős lesz ahhoz a romboló munkához, amelynek kifejezett és bevallott tendenciája a beteg európai kapitalizmus ellen irányul. És minden bizonnyal elég erős lesz ahhoz katonailag, hogy ezt a rombolást hadsereggel, légiflottáival és mérges gázaival alátámassza.
Ebben a vonatkozásban ne felejtsük el, hogy Oroszországban egy új generáció nő fel, a szovjetvallás tanaitól átitatva, amely a világ kultúrájából, civilizációjából, mindabból, amit az emberiség nagyot, maradandót és szépet alkotott, csak annyit ismer, amennyit a szovjetszűrő részére átbocsát és csak úgy tanulja meg, ahogy azt a szovjetterror a maga céljai érdekében megengedi. Ez az orosz fiatalság az orosz határokon túl az emberiség boldogulásának gyűlölt és elvetemedett gyilkosait látja a kapitalisztikus világrendszerben és abban a hitben nevelkedik, hogy ennek a kapitalizmusnak maradék nélkül való elpusztítása, könyörtelen kigyomlálása nélkül a világ boldogítása elérhetetlen. Az emberi civilizáció nagy alkotásairól, arról, ami egy organikus gazdasági rend évszázados munkájából az emberi erő és az emberi szellem szabad érvényesülése mellett nőtt ki, éppoly kevéssé van fogalma, mint ahogy a longobárd vagy vandál katona nem ismerte Petronius kultúráját.
Egy halálos veszedelem emelkedik tehát Kelet-Európában és Ázsiában, amelyről sokat írnak és sokat beszélnek, de amelyet az aktív politika egyetlen tényezője sem ismer fel a maga fenyegető mivoltában. Egy szolidáris akció, amely 1921-ben és 1922-ben még csírájában tudta volna megfojtani mindazt, ami Oroszországban azóta fenyegető stílusban kiépült – és amely még talán ma sem volna késő –, nemcsak teljesen hiányzik, hanem ellenkezőleg, Európa tűri az orosz gazdaságromboló akciót és veszett versengésben szolgálja szállításaival az ötéves terv megvalósítását. Saját nyersanyagtermelésével szemben elviseli a gyilkos versenyt és azt a kétségbeejtően rossz üzletet csinálja, hogy fogyasztási cikkeket vásárol és termelő cikkeket, tehát tőkét ad el. Amerikai, német és angol mérnökök ezrei segítik elő, sőt viszik keresztül azt az ötéves tervet, amelynek világos és bevallott célja: Európa összetörése.
Ha igaz az a mondás, hogy quem Deus perdere vult, dementat, talán mégis sok igazság van Spengler filozófiájában.
