Egyetlen vidékies nívójú lapocska bábáskodása mellett történt meg a nagy esemény: az autonóm magyar vámtarifa törvényjavaslatnak a benyújtása. És most megindulhat a nemzetgyűlés vitája a magyar vámpolitika fölött, amely természetesen egyetlen mákszemnyit se különbözik a világ valamennyi államának a vámpolitikájától, mindegyik igyekszik a magáét olyan nemzeti színre mázolni, amilyenre csak lehet és úgy tüntetni, mintha a jugoszláv vámpolitikát az úristen kizárólag Jugoszlávia számára, a román vámpolitikát kizárólag Románia számára és a singaléz vámpolitikát kizárólag singalézia számára teremtette volna: „a mi speciális viszonyaink”, amint azt a politikusok és kormányférfiak mondani szokták. Holott összehasonlítva a vámpolitikákat, hajszálra ugyanazokat a vámpolitikai elveket látjuk bennük megvalósítva a földgömb egyik végétől a másik végéig az egyetlen Angliát kivéve, amely legalább elvileg elismeri a szabadkereskedelem ideáját és bizonyos mértékben meg is valósitja, mindenesetre nagyobb mértékben, mint a többi valamennyi külön-külön és összevéve.
Nagyon találóan állapítja meg H. G. Wells gyönyörűen megírt és magyarra gyalázatosan lefordított világtörténetében, hogy amit az emberi tudomány az utolsó három évszázadban felkutatott és megállapított, mindabból az országok kormányzatában, de különösen a nemzetek egymáshoz való viszonyának a rendezésében, az úgynevezett külpolitikában sem valósítottak még meg: ez még a jövő feladata. Vagy mondjam ennél valamivel szabatosabban: Alig van a közgazdaság tudományának olyan vitathatatlan és elvileg biztosabban megalapozott tétele, mint amely a szabadkereskedelem áldásosságát hirdeti. És ennek dacára, ez az általában helyesnek elismert elv nem tud érvényesülni a nemzetek politikájában. A külkereskedelem politikájában a legsötétebb babonákat teljes nyilvánosság előtt lehet hirdetni. Magyarországnak még a következő száz esztendőben és talán a világ végéig is legfontosabb kormányzati ágának, a földművelésügynek olyan minisztere lehet, aki nemrégiben a parlament nyílt ülésén, pártjának zajos helyeslése közepette, állít olyan szörnyűséget, hogy csakis az az állam gazdagodik meg, amely minél többet visz ki és amelynek a többi államok kénytelenek a pénzüket odaadni. Csak úgy zúgott a taps nagyatádi S z a b ó István uramnak az egetverő kijelentésére, amely a nemzetgazdaságtanban elismert elvek és a józan emberi logika szerint körülbelül olyan nívón álló bölcsesség, mintha azt mondaná, hogy hiába hirdetik holmi tudósok a ring-szérumot a difteria orvosságának, mert a valóság ezzel szemben az, hogy a Sarlós Boldog Asszony éjszakáján temetőben szedett kutyafejből készült ennek a veszedelmes betegségnek a legbiztosabb orvossága.
Nem voltak lapok és így egész sortűz rekedt benne a tapsolókban, akik régóta készülnek már, hogy a vámvédelem nagyszerű intézményét, amely sokkal hatalmasabb, mint a jó isten, mert képes virágzó országgá tenni olyan nyomorúságos területeket, ahol a jó isten kegyelme semmit se tudott produkálni.1 De az egyetlenegy vidékies nívójú lapocska is elegendő volt, hogy kifejezést adjon ennek a csodálkozó áhítatnak. Olvastuk benne a mélyen szántó fejtegetést, hogy a háború nyomorúságától a többtermelés fogja megváltani a világot és a vámvédelem az, ami a többtermelést biztosítja. Mintha Adam Smith, Say, Mill, Bastiat, Henry George, sőt Földes Béla és a nemzetgazdaságtan művelőinek egész dandárai nem is lettek volna soha a világon: 1924-ben éppen úgy lehet állítani, hogy a vámvédelemmel többtermelést csinálunk, mint a XVII-ik században, amikor halálbüntetéssel sújtották azt, aki idegen eredetű posztóból csináltatott ruhát magának. A „Wealth of Nation” megjelenése óta eltelt másfél évszázad nem volt elegendő annak a kézenfekvő igazságnak a köztudattá válásához, hogy nem az ekegyáros produkálja az ekét, hanem a gazda, aki megvásárolja az ekét, az ekegyáros a gazda helyett csinálja az ekét, hogy a gazda evvel időt és energiát spóroljon és ezáltal többet termeljen. Ha itt van egy ekegyár, amely nem tud boldogulni, mivel csupán 100 kilogramm búzáért tud egy ekét előállítani, holott a külföldi ekegyár 60 kilogramm búzáért tudja adni ugyanazt az ekét, akkor az állam megteheti azt, hogy honi ekegyártás érdekében 40 kilogramm búza árának megfelelő vámot vet ki a külföldi ekére, ámde ezzel nem a többtermelést szolgálja, hanem éppen az ellenkezőjét. Ez annyit jelent, hogy a gazdák minden ekevételnél 40 kg. búzát ajándékba adnak az ekegyárosnak, amivel az ekegyáros üzletét tették virágzóvá, nem pedig a többtermelést. Mert világos, hogy ha 60 kg. búzáért kaphatott volna ekét, akkor majdnem két ekét vehetett volna ugyanazért az összegért, amiért így csak egyet vehetett. Vagy vehet volna és bizonyára vett is volna más egyebet a 40 kg. búza áráért és ekén kívül csizmát, vagy kötelet, vagy szíjat, vagy hordót produkált volna, amit kénytelen elhanyagolni, ha az ekét 60 kg. helyett 100 kg. búzájába kerül. Az egész különbség csak az, hogy a 100 kg. búzáért ekét adó gyárosnak az ebből előálló virágzását mindenki látja, és a gyáriparosok sajtója, írója, szónoka büszkén mutathat rá a vámvédelemnek erre a nagyszerű eredményére, ellenben a 40 kg. búzák fel nem használása miatt meg nem született iparok nevében senki sem írhat, tapsolhat, szónokolhat, gratulálhat és bankettet rendezhet, és így erről nem tud a nagyközönség semmit, akár a meg nem született gyermekekről.
Aki a nemzetgazdaságtan tudományával csak egy picinykét is foglalkozott, az előtt ezek a dolgok szinte gyermekesen egyszerű igazságok. A nemzetgazdászok már határozottan szégyenlik ezeket a dolgokat ismételgetni, mint ahogy senki se áll már neki komolyan komoly vitákat folytatni afelől, hogy a föld gömbölyű. És ebben van a vámvédelem apostolainak a legnagyobb erőssége, mert ők milliószor megdöntött és tudományossá már egyáltalában szóba nem hozható abszurd tételeket ugyanazzal a magától értetődő természetességgel képesek hangoztatni, mint akár a XVI-ik században Quesnay és Turgot előtt. Mindaz a sok tanulás és oktatás, amelyen keresztül a szabadkereskedelem igazságai kikristályosodtak, mintha a világon se lett volna; aki a vámvédelemből hasznot akar húzni és ezek fizetett agitátorai, firkoncai, titkárai és mindezek szajkói ugyanazokkal az érvekkel dicsőítik a vámvédelmet, mint Colbert idejében. Valóban nehéz dolog az embereket észre téríteni!
Lábjegyzetek
-
Praxeum-jegyzet: A mondat az eredeti közlésben is befejezetlen. ↩
