Kautz Gyula: A közgazdasági reakció korunkban.

I.¹

Ha nem csalnak a jelek, az európai társadalom nagy átalakulásnak megy elébe. Fontos eseményeket méhében hordó idők küszöbén állunk; a szellemharc, melyet a kor gondolkozói vívnak egymással, mind élesb formákat ölt; a történet kereke hallatlan gyorsasággal forog; a fejlemények óriási dimenziókat öltenek; válság válságot ér; s bizonyos neme a kínzó nyugtalanságnak fogja el az embereket, mintha valami közeledő földingás megrémítő moraja érné füleiket. — Korunk egyik elsőrangú történetírója, a német Gervinus Einleitung in die Geschichte des XIX. Jahrhunderts című művében mintegy harminc évvel ezelőtt azt jósolta, hogy századunk utolsó tizedei egy nagy politikai átalakulását a fönnálló államrendnek hozandják meg. E nézet nem osztható. Az európai szellem fejlődési iránya a statusformákat ma már első sorba tartozó kérdésnek nem tekinti; célja sokkal tovább menő, intenzívebb, radikálisabb s azért veszélyesb is; célja a társadalmi rend, a birtok- és vagyonszervezet, a munka és forgalom, a családi élet és morál évezredek szentesítette alapzatainak és lételveinek feszegetése s kérdőbe helyezése; s ha van Gervinus jóslatának értelme, az az, hogy az a jelzett átalakulás nem politikai, hanem szociális leend; s hogy az első nagy rohamok, melyeket a társadalomnak ki kellend állania, a közgazdasági rendre lesznek irányzottak.

Ily súlyos időkben nem csoda, ha az elmékben és kedélyekben általános forrongást és nyugtalanságot látunk; a tépelődés annak jogosultsága fölött, a mi fönnáll, ezerek és ezerek elméjét fogja el; a hit a létező iránt meg van ingatva; s egy része az embereknek egy messze távolban álló jövőre tekint; egy másik pedig a múltba néz vissza; az egyik itt, a másik amott véli föltalálhatni ideálját vagy a sajgó sebek orvosszerét. — E két egyaránt helytelen és félszeg eszmeiránylat közül, melynek egyike a szociáldemokráciának, másika a reakciónak iránylata, ez alkalommal az utóbbival, a reakcionáriussal kívánok foglalkozni; rámutatva annak jellegére és terjedelmére, ferdeségeire és veszélyeire, főleg azon a téren, ahol leghatározottabban, legmeztelenebbül és legkárosabban nyilatkozik: a gazdaságin, az anyagi érdekek terén.

Egyik jellemző vonása napjaink történetének azon széles körben elterjedt tendencia, hogy a közgazdaság mind azon elveit, célzatait és vívmányait ócsárolja és kicsinyelje, amelyek az úgynevezett liberális és modern nemzetgazdasági fölfogás folyományai; a verseny- és forgalomszabadság, a tőke és munka szabad érvényesülésének posztulátumai vagy eredményei. — Ahova csak szemeinket vetjük, mindenütt éles megtámadásoknak látjuk kitéve az uralkodó tudományi teóriát; és az ebből folyó praktikus következtetéseket. A nemzetgazdaságtan vádoltatik a társadalmat ért bajok nagy részéért; neki róvják föl azon számos visszásságokat és kinővéseket, melyeket az ipar, a forgalom, a hitelügy, a financia stb. körében találunk; a teória becsmérlése majdnem napirendűvé vált; és a hangzatos jelszavak után futó nemgondolkozó tömegek zajongva mindenütt csak fordulatot követelnek. — Sajátszerű iróniája a sorsnak. Épen most ülte meg a művelt emberiség százados évfordulóját amaz örök becsű könyv megjelenésének, mely Inquiry in to the nature and causes of the wealth of Nations (Vizsgálódások a nemzetek gazdagságának okai és természete fölött) cím alatt, a nagy angol államfilozófus Adam Smith tollából folyva, a nemzetgazdaság első valóban tudományos rendszerét foglalta magában, mely rendszer a múlt század utolsó tizedeitől kezdve egészen napjainkig az úgy nevezett szabadipari, verseny- és forgalomszabadsági gazdaság talapzatát képezte; és a halhatatlan szerző neve után smithianizmusnak nevezetett el. — Épen most száz éve az új elmélet megszületésének, és íme! éppen most indul meg ellene a nagy hadjárat, mely azt megingatni, ha lehet, halomra dönteni szeretné. Sajátszerű jelenség az is, hogy míg a smithianisztikus rendszer megjelenésétől fogva mindenüvé hódítva hatolt be, s a legkiválóbb államférfiak, törvényhozók, államfilozófusok (egy Fox és Bentham, egy Huskisson és Canning, egy Say és Chevalier, egy Széchenyi és Bruck, egy Robert Peel és Cavour, egy Cobden és Gladstone, egy Delbrück és Hock) sorban siettek annak tanait elfogadni és zászlaikra írni: addig napjainkban egész nyűzsgő táborát a kis embereknek látjuk e rendszernek neki esni; azt bírálgatni és ócsárolni; a köztudatban diszkreditálni, s helyette egy új, általok panáceaszerűnek kikiáltott rendszert ajánlgatni; úgy hogy valóban azt mondhatjuk: mint súlyos betegnek ágya körül gyakran a kuruzslók és kontárok egész tanácsa gyűl össze, úgy ül a beteg európai közgazdaság és társadalom fájdalomágya körül tanácsot napjainkban egy serege az önhitt kontároknak, a tudományt semmibe vevő rutinembereknek, s azoknak, kik e jelszó alatt „Macht geht vor Recht” küzdve azt tartják, hogy a nemzetháztartás törvényei fölött úgy lehet uralkodni, mint valami lelketlen gépezet fölött; s nem látják be azt, hogy a gazdasági dolgok természete emberek erőszakoskodását nem türi meg; s hogy a forgalom- és iparvilág természetszerű fejlődésfolyamát policiális kény és tetszés szerint igazgatni és rendszabályozni akarni, örökké hiú és sikeretlen törekvés marad.

II.

Mindezek igazolására a bizonyságok egész hosszú sora áll előttünk; bizonyságok arra nézve, hogy a liberális, a tekintetét előrevető, a szabadság, a jogegyenlőség, a természetes fejlődés elveit hirdető, s az összességnek érdekét mindig az egyesek és osztályok érdekének elébe tevő smithianizmus helyébe: egy rég letűnt kor eszméit fölelevenítő, a forgalomkorlátozás, a kiváltságolás, a policiális mesterkedés rendszerét megújítani akaró, s hátrafelé néző reakcionárius fölfogás kezd tolakodni. Így jeleslül találjuk: első sorban magának a nemzetgazdaságtannak önálló tudományi jellegéből való kivetkőztetése s majd egy úgy nevezett „általános társadalomtan” zavaros fogalomvegyülékébe való temetése, majd puszta gazdaságtechnikai meg kameralistikai szabályok sommájává törpítésére célzó törekvést; másrészt az iránylatot: a nemzeti momentumnak a kosmopolitaival való éles ellentétbe helyezése által a tudományt fensőbb principialis és egyetemességi alakzatából kiforgatni. — Egész sora a legnagyobb gondolkozók által évszázados nehéz szellemmunkában megállapított elveknek és tantételeknek vagy egyszerűen elvettetik, vagy oly kifogásokkal illettetik, melyeknek alaptalansága már százszor és százszor győzedelmesen volt kimutatva. — Praktikus foladványokat s politikai posztulátumokat illetően egész tömeget a félszegnél félszegebb elveknek hangoztatják lépten-nyomon, úton-útfelen. — Ott van egyebek közt a munka és a tőke tekintetében a célzat e két nagy termelési tényezőt szabad s produktív érvényesülésében mindenféle akadályoknak alája vetni; bérmaximumokat, kamatszabványokat, uzsoratörvényeket behozni. Ott van a mindjobban terjedő agitáció a céhrendszernek különböző enyhébb elnevezések alatt való visszaállítására; árlimitációk, kenyérszabványok, hivatalos gabonamagtárak ismeti behozatalára; — a hitbizományok s a földbirtok-szabadságot megkötő intézményeknek kiszélesítésére; a monopolizmusnak forgalomban és financiában való előtérbe vonására; az agrár viszonyok körében egynémely rég értelemvesztett institúció fölélesztésére; a költözködés és telepedési jog megszorítására, s legelső sorban arra, hogy az őstermelés magas behozatali, jelesül gabonavámok által a külföld versenye ellenében megvédelmeztessék. Ugyane szellem tör érvényre a vám- és kereskedési politika foladatait illetően; a szellem, mely a smithianizmus által képviselt szabadforgalmi s internacionális versenyzési rendszert a nemzeti elszigetülést vitató, egyoldalúan nacionalisztikus és protekcionista Carey-féle rendszerrel szeretné fölváltani; vámokkal a határvonali sorompókkal hisz ipart és jóllétet teremthetni; a művelt népeket egy nagy világgazdasági egészszé összefűző szerződéses vámpolitika helyébe az autonóm tarifák politikáját és ezzel a permanens vám-anarchiát teszi; retorzionális és represszionális intézkedések által vél orvosolhatni oly bajokat, melyek éppen e módon mérgesíttetnek el leginkább s melyeknek orvosszere egészen másutt keresendő. — Szóljak-e még a pénz-, a hitel- és a bankügy, vagy a közlekedési politika körül jelenkező hason irányú törekvésekről? Említsem-e meg, mily szívóssággal hirdeti a teoretikusok és praktikusok egy serege a monopolbankok előnyösségét; a papírpénz-szaporítás veszélytelen voltát; az agionak iparosokra és földbirtokosokra egyaránt való hasznosságát; a kereskedelmi mérleg tanának csalhatatlanságát; a váltóképesség megszorításának sürgősségét; a vasutaknak az állam kezébe való átadását; a szállítási díjaknak a nemzetközi forgalom korlátolására célzó berendezését; a részvénytársulati elvnek minél szűkebb térre való visszaszorítását? stb.

Minde törekvésekkel kapcsolatosan, részben belőlük folyóan és viszont azokat támogatóan látni az államhatalmi omnipotentia mind teljesb mérvben való uralomra jutását. Látni a célt és az irányt: a smithianizmus azon nagy vezérelvét, hogy a gazdasági dolgok körében az egyéni erő és kezdeményezés első föltétele a haladásnak, s hogy az állam az egyéni tevékenységet sohasem pótolhatja, hanem csak vezetheti és támogathatja, s hogy igazán egészséges fejlődés csak természetes és mesterkeletlen közgazdasági politikának lehet szüleménye: megtagadni, és azon fölfogásnak szerezni érvényt, hogy az állam gazdasági téren is mindenre kiterjeszkedő s folyton működő rendszabályozásra van utalva; az ipar és forgalom helyes alakulása csak állami beavatkozással érhető el; a közhatalom a gazdasági élet menetébe belenyúlni, a fejleményeket korrigálni s mindenha a szükség szerint idomítani hivatott. Szóval, a helyett, hogy az embereknél az önerőben bízás, a kezdeményezési erély, a saját lábukon való járás elve hangoznék, mindenütt csak a rendőr utáni kiáltozást halljuk, mindenütt az államot látjuk segítségül híva, de aztán (ismét helytelenül) az államot is felelőssé téve minden bajért, s ócsárolva lépten-nyomon, ha segíteni nem bír!

III.

Ha immár azon okok vizsgálására térünk által, melyek a most jelzett fordulatot a közgazdasági nézetekben és fölfogásban előidézték, azt találjuk, hogy egyike ez okoknak a Smith-féle tanok helytelen értelmezésében és alkalmazásában meg az ezzel egyidejűen (bár nem ép okozati kapcsolatban) előállott bajok- és visszásságokban keresendő. Mint minden nagy rendszeralapító, úgy Smith Ádám is azon sorsban osztozik, hogy tanítványai és követői közt találkoztak és találkoznak olyanok, akik a nagy mesternek eszméit és elveit túlfeszítve vagy félszegen magyarázták, vagy helytelenül alkalmazták, s hamis következtetésekre használták föl. Így, hogy csak egy-két pontra utaljak: nem foglal Smithnek rendszerében helyet az emberi önzés és egoizmus azon majdnem legfőbb vezérelvként való odaállítása, amelylyel egynémely angol vagy kontinentális követőjének fölfogásában találkozunk. — Smith és igazi tanítványai sehol sem hirdetik a tőkeuralom, a versenyszabadság és a gazdasági érdekküzdelem azon korlátlanságát, mely az úgynevezett manchester-párt theoriájának legkiválóbb ágazata. Nem volt a nagy államfilozófus soha se szószólója az abszolút, semmiféle határt és szabályt nem ismerő kereskedelmi szabadság s nemzetközi szabad forgalom elvének; amennyiben bizonyos esetekre nézve még védvámokat is indokoltaknak nevez; s e részben is helyes praktikus érzékének és tapintatának szolgáltatja bizonyságát. — Nem talál Smith rendszerében érveket az, aki az ingó tőke föltétlen uralma, a földbirtok mérték fölötti mobilizációja, a kontárságig menő iparszabadság meg az állam teljes indifferentizmusának szószólója és barátja! Nem nevezi Smith és iskolája sehol fölöslegesnek vagy nélkülözhetőnek az alkotó szellemű, tetterős és fölvilágosodott kormányt és államigazgatást. Igaz csak annyi, hogy Smith és iskolája egynémely irányban túlfeszitette a húrt; de tette ezt azért, mert egy óriási halmazával állott szemközt a századok óta begyökerezett visszásságoknak, jogtalanságoknak és félszegségeknek, melyet csak ily rideg, helyenkint kíméletlen s nagyon is generalizáló és sújtó érveléssel volt kilátás megingathatni, s mert különben a nagy látnoknak szavai, mint kiáltóéi a pusztában talán nyomtalanul hangzottak volna el; és annyi munka, fáradság, genialitás és jóakarat minden eredmény és siker nélkül maradandott!

Smithnek tanai és az ez alapon kifejlett közgazdasági fölfogás továbbá nem oka annak, hogy sok változtatás és reform a nagy mesternek túlbuzgó követői által idő előtt, anélkül, hogy kellően megérett volna, vétetett foganatba; s nem hozta meg a várt gyümölcsöket. — Nem oka annak, hogy sok formát és edényt heveskedő reformerek összetörtek előbb, semhogy az új tartalom megalakulni s az új formákba helyezkedni bírt volna. — Nem oka annak, hogy az európai társadalom, politikai, pénzügyi, katonai, sőt egész értelmi fejlődése oly irányban haladt, melynek szükségkép kelle azon bajokra vezetnie, amelyekben sínylődünk; — nem oka annak, hogy a napjainkban annyira uralkodóvá vált munka nélküli gazdagságvágy, laza kötelességérzet, féket nem ismerő akarás párosulva tehetetlenséggel, határtalan élvezetszomj és szédelgés a gazdasági élet minden köreit megragadta; s a tőke és forgalomszabadság nagy elvének helytelen, részben bűnös alkalmazásával, egyiket idézte elő a legnagyobb s legfájdalmasabb kríziseknek, melyeket a történelemben ismerünk. — Különben a figyelmesb szemlélőt nem szükséges utalni arra sem, hogy sok visszásság a modern közgazdasági irány által befolyásolt alkotásokban annak is tulajdonítandó, hogy az illető reform vagy változtatás a kellő előföltételek hiányában, vagy nem a kívánt következetességgel, vagy szaggatottan s nem összefüggésben a megfelelő szintén szükséges változtatásokkal léptetett életbe, azaz töredékes és befejezetlen maradt.

Mindezek nyomán jogosan mondhatni, hogy a smithiánus rendszer és a modern közgazdasági fölfogás ellen intézett támadások legnagyobbrészt indokolatlanok; — sőt ép ellenkezően, az utóbb lefolyt félszázad története arról tesz tanúságot, hogy e rendszer az összes újkori haladás egyik hatályos emeltyűje volt; a productio és forgalom kiszélesítése és belterjesebbé változtatása által a vagyont és gazdaságot eddig soha nem ismert mérvben fokozta; az államok politikai erejét úgy mint a polgároknak adóképességét jelentékenyen növelte; az emberi munkának becsülését sőt civilizátori tényezőként való elismertetését kivívni segítette; a népeket egymáshoz közelebb hozta és egy, az egész polgárosult emberiséget átkaroló nagy világgazdasági rendnek megalkotásához is járult. Úgy hogy valóban nyugodt öntudattal nézhetnek követői a történelem ítélőszéke által fölötte mondandó verdiktnek elébe; s legkevésbé sem merész azon állítás, hogy a liberális közgazdasági irány határozottan előnyös és jótékony volt s semmi ok nincs arra, hogy azt megtagadjuk, s a gazdasági dolgok szemléletében és alakításában visszafordulva, a tudomány szabadelvű rendszere helyébe a reakció szisztematikáját tegyük.

IV.

De hát kívánatos, célszerű és lehetséges-e ez az annyira hangoztatott fordulat!? — A felelet e kérdésre részben már megadatott az eddig mondottakban, s kiegészíthető a következőkkel. — Minden fordulat már a dolgok természeténél fogva, kényelmetlenség, gyakran fájdalmas rázkódtatással jár. Mennyivel inkább lesz ez így a gazdasági dolgok rendjében, mely bizonyos immanens s természetes konzervativizmusánál s fejlődéstörvényeinek maradandóbb jellegénél, de meg az alapzatát képező tulajdonjog és birtokszervezetnél fogva is, gyorsan eszközölt változásoktól idegenkedik; kívülről jövő mesterkedő behatásoknak szívós ellentállással szegi útját; sokszor inkább törik, semhogy hajlanék! Már pedig napjaink gazdasági reakciója kíméletlenül ront mindennek neki; elveknek és intézményeknek, formáknak és tradícióknak; s ép oly merész a koncepcióiban, a mily fölületes és könnyelmű a tények megítélésében; rend- és osztályérdekeknek a közérdek fölé helyezésében s egész eljárásában. Nem is említve, hogy ugyanakkor, amidőn a tudományt meddőnek és impraktikusnak nevezi, ép maga esik a sablonszerűség és a doktrinér formalismus hibájába; nem említve továbbá azon visszataszitó vonását, hogy mindenkori mellékcéljai szerint a legellentétesb pártokkal és iskolákkal szövetkezik; s ma a feudalistákkal és a konzervatívokkal, holnap a szocialistákkal és a radikálokkal fog kezet és lép egyességre!

Valóban nem volna irigylendő Európa népeinek sorsa, ha ez az irány valaha általánosan uralkodóvá válnék; nem is szólva arról, mennyi tőke és munkaerő rontatnék le ennek kapcsában; mennyi félszeg experimentációnak nyílnék ekként tág mező; mily bonyodalmaknak lehetne esetleg kitéve az egész közgazdasági rend, ha a tudomány szigorú elvei és igazságai helyett az önhitt dilettantizmus, a gyakorlatiasnak látszó rutin és hatalmaskodó államférfiak ötletei szerint intéztetnének az emberiség gazdasági ügyei! — Azokkal szemben, akik ez új iránynak barátai, nem lehet eléggé hangsúlyozni azt, hogy mily könnyelmű játékot űznek e törekvések a népek legfontosabb érdekeivel; amidőn majdnem egy évszázados fejlődésben megszilárdult alapjai az egész ipari s forgalmi életrendnek megbolygattatnak; megbolygattatnak éppen oly időben, hol a fejét mind merészebben fölütő szociáldemokratizmus első nagy támadásaira készül a társadalmi rend és kultúra ellen; midőn a fönnálló jog, birtok és munkaszervezet ellenségeinek száma szemlátomást szaporodik, és az elégedetlenek fegyelmezett seregei alig bírják már bevárni a pillanatot, hogy az önmagával meghasonlott társadalmat megrohanhassák! — Ez az, amit az új irány conservativ-párti követői figyelembe nem vesznek; lássák ők, miként fognak esetleg boldogulni az új viszonyok között. De ép oly rövidlátóságot tanúsitnak másreszt azon magokat szabadelvűeknek valló kortársaink is, akik a reakciónarius törekvéseket vagy szimpátiáikkal kísérik, vagy veszélytelennek tartják. Azt kérdhetni ugyanis tőlük: „vajon képes-e valaki megjelölni a határt, amelynél e reakciónáris áramlat megállapodik”; oly szerény s könnyen kielégithető egyéniségek-e, akik ez új irányt inaugurálták és képviselik, hogy azt hihetnők, hogy útjokban egyhamar megállanak; van-e az európai társadalomnak csak némi garanciája is e tekintetben, hogy az egyszer egy irányban győzelmesen megindult s a rövidlátók ezerei által hozsannával fogadott reakció nem fog-e átcsapni a szociális és a politikai élet mezejére is, s megbolygatni mindent, amit a szabad emberi ész, a népszabadság, a jogegyenlőség, a szabad jogállam nagy előharcosai, a fejedelmi kényhatalommal vítt s századokig tartott óriási küzdelmekben, az emberiség legdrágább kincseinként kivívtak!? — Nem kell-e tartanunk attól, hogy az a nyers, cynikus, minden idealismust levetkőzött s csak a szervezett fizikai erőt bálványozó államvezénylet, mely a gazdasági reakció forrása és támasza, ugyan e jelleget a státusélet egyéb alakzataira is reá fogja sütni, ha egyszer félszeg munkáját a gazdasági dolgok körében befejezte!? Szóval nincsen-e ok hinni, hogy a gazdasági reakciót a politikai reakció követi; követi minden ferdeségeivel és minden botorságaival!?

Megnyugtatásunkra szolgálhat egyébiránt az, hogy ez irány, ez az „Économie Politique à rebours” vagy „fölfordított közgazdaságtan” már maga a gazdasági dolgok természeténél fogva sem fog teljesen diadalmaskodhatni, s könnyelmű fölületességgel létesített alkotásai tartósak nem leendnek. Hogy ez egész törekvés a mily pozitív félszegség alapjai és kiinduláspontjai szerint, ép úgy föl fogják ismerni rövid idő múlva, hogy annak szélesebb körben érvényt szerezni lehetetlen, egyebek mellett azért is, mert az összesség érdekét minden irányban a rend- és osztályérdekeknek áldozza föl. Nem is szólva arról, hogy vannak a kor mérvadó vezéremberei közt még igen sokan, akik ez új iránynak határozott ellenzői, akik az ebben rejlő nagy stílű szédelgést felismerik s akiknek szava és tekintélye még mindig elég nyomatékú arra, hogy a reakció diadalmenetét föltartóztassák; és az emberi ész és a közérdek győzelmét az emberi vakság, az osztályérdekek és a sarlatánizmus fölött biztosítsák.

V.

Még csak néhány szónk van a mondottakhoz. — Jeleslül az: hogy nem akartuk és akarhattuk az eddigiekkel azt állítani, hogy a smithianizmus és az ezen alapuló közgazdasági fölfogás és eszmekör valami tökéletes és befejezett egész, mely minden követelésnek megfelel, melyben hézagok, hibák, tévedések nincsenek, s mely még ma is, az annyira változott viszonyok, társadalmi, műveltségi és gazdasági állapotok közt minden tételében föntartható. Sőt elismerjük, hogy e rendszernek is több irányban reformra, kiegészítésre, átalakításra van szüksége; elismerjük, hogy valamint a praxisnak tudományosabbá, úgy a tudománynak praktikusabbá kell válnia; sőt még azt sem vonjuk kétségbe, hogy az általunk oly szigorún birált s elítélt iránynak sem hiányzik egynémely oly momentuma, amely figyelmet érdemel, s más formulázásban s más érvényesítési célzatokban hasznosítható is. — De ismét és ismételve kell arra utalnunk, hogy ez irány és törekvés kiinduláspontját úgy mint célzatait és eszközeit helyteleneknek tartjuk; helyteleneknek annál inkább, minél kétségtelenebb, hogy ez a legbiztosb mód arra is, hogy a tudomány és a praxis a fennlévő bajoknak beható és tüzetes vizsgálatától, igazi felismerésétől és orvosolhatásától elvonassék; figyelme helytelen irányba tereltessék; az egyesek és a társadalom öngondoskodó tettereje alkotó és kezdeményező szelleme meglankasztassék és azon hiedelemnek nyújtassék támasz, hogy a közgazdasági bajok és bonyodalmak, mint gordiusi csomó, karddal oldathatnak meg illetőleg orvosolhatók; s hogy a kuruzslók gyógyítási módja szerint annál biztosabban várható a felépülés, mennél drasztikusabb szerek alkalmaztatnak!

Legyen végül szabad, tekintettel hazánkra, azon óhajtásnak és reménynek kifejezést adni, hogy az imént megítélt és elítélt reakciónarius iránylat Magyarországon, a Széchenyiek és Dessewffy Emilek, az Eötvös Józsefek és Deák Ferencek, a smithianizmus s fényes nevű tisztelőinek honában, szimpátiákat nem kelt és követőkre nem talál!

Kautz Gyula.

Lábjegyzetek

1. Ez értekezés egy hasonló című előadásnak szolgált alapul, melyet a szerző a fővárosi kereskedői egyletben tartott. Szerk. ↩