Yves Guyot francia közgazdász és politikus legutóbbi nagy munkáját annak a kérdésnek szenteli, hogy mi a magyarázata a politikai élet ellentmondásainak Franciaországban. Ötvenesztendős írói pályáján Guyot általában a nagy forradalom hagyományait védte az ellentétes törekvésekkel szemben, és többször igyekezett kimutatni, hogy Franciaország újabb fejlődésében hogyan tért el a nagy forradalmi okmánynak, az emberi jogok deklarációjának alapelveitől.
Franciaország fejlődése a XIX. század folyamán sajátságos hullámvonalalakú pályát mutat, és a harmadik köztársaság megszilárdulásáig voltaképpen nem egyéb, mint zuhanás egyik végletből a másikba. A francia szellem expanzív erejének tulajdonítható, hogy az angol demokratikus intézmények: a parlament, az önkormányzás a legtöbb civilizált országban többé-kevésbé gyökeret vertek; a franciák propagálták a politikai és a gazdasági individualizmust a XVIII. század utolsó évtizedeiben, és mégis Franciaország ezekből az elvekből nem valósított meg jóformán semmit sem. Ennek az ellentmondásnak problémáját veti fel Yves Guyot a könyvében.
Ha ismerjük a történelmi előzményeket, meg tudjuk érteni a franciáknak az individualizmus iránt való ellenszenvét. Kétségtelen, hogy a francia nemzet politikai géniusza az abszolút királyság intézményében nagyot és szinte egyedülállót alkotott. XIV. Lajos korlátlan hatalmú királysága az abszolutizmus utolérhetetlen és klasszikus példája. Az ország fejlődése évszázadokon át a központosítás felé haladt, de nem szüntette meg az erős központi hatalmat a forradalom sem, Franciaország különben részeire bomlott volna szét. Napóleon olyan rendőrállamot alkotott, amely mintául szolgált Európa összes többi országainak. Ha ismerjük az intézmények történeti fejlődését, nem csodálkozhatunk azon, hogy Franciaországban az angolszász individualizmusnak nem volt talaja.
A francia szociológusok Franciaország sajátos kormányrendszerét etatizmusnak szokták nevezni, ami azt jelenti, hogy a demokratikus parlament mellett az állam a mindent intéző legfőbb hatalom. A cobdenista Bastiat a franciák gondviselő államát (État Providence) a következőképpen határozta meg: „L'État est la grande fiction à travers laquelle tout le monde s'efforce de vivre aux dépens de tout le monde.” Valóban, Franciaországban a polgárság mindent az államtól vár ma is. Az állam ellenőrzi az irodalmat és a művészetet, az állam állít iskolákat, egyetemeket, az állam gondoskodik a lelencgyermekekről, a francia földművelésügyi kormány látja el a gazdákat rézgáliccal és vetőmaggal, az állam épít utakat, vasutakat, tart fenn hajózási vállalatokat stb. Hatalmas, légiókat kitevő bürokratikus szervezetével a mindenkori francia kormányok beszólhatnak az élet minden apró-cseprő mozzanatába. Közismert tény, hogy Franciaország a világnak ma is leguniformizáltabb országa. Bármilyen nagy is a küzdelem a politikai irodalomban az etatizmus ellen, úgy látszik, hogy a francia szellem ebben a rendszerben tudja csak kifejteni képességét. A XIV. Lajos korában teljessé vált univerzalizmus ma is él Franciaországban. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a francia nemzet — bármilyen találékonyak és eszesek is az egyes egyének — a világgazdaságban és a világkereskedelemben nem tudja felvenni a versenyt az angollal és a némettel abból az egyszerű okból, mert a mai gazdasági életben az individuum érvényesíti a maga jogait.
Yves Guyot azt állítja, hogy az individualizmussal szemben mutatott ellenszenv a franciáknál atavisztikus. Szüntelenül és valósággal ösztönösen visszavágyakoznak a régi életformákhoz. Az egyéniség és a polgári szabadság nincs a természetükben. A francia lapok parlamenti tudósításaiból láthatjuk, hogy a kormánynak mennyi apró-cseprő kérdéssel kell foglalkoznia. Akárcsak nálunk, ott is van a kormánynak gabona-, petróleum-, alkohol-, cukor- és minden egyéb politikája. Arra mutat ez, hogy a kormány a kereskedelmi élet apró részletkérdéseibe is beavatkozik. Angol értelemben vett demokrácia, amely az egyéni helytállást, vállalkozást és felelősséget jelenti, Franciaországban senkinek sem kell. Egyes nagy politikai csoportok meg éppenséggel a leghatározottabb ellenségei a nagy forradalom liberalizmusának. A francia szocialista párt a forradalmi „vívmányoknak” mindig ellensége volt, mert azt tartja, hogy a kizsákmányoló kapitalista uralom ezekkel kezdődik. A royalisták és az Action Française köré csoportosultak ideálja a forradalom előtti királyság vagy legalábbis a restaurációt követő némileg mérsékelt királyi hatalom. Paradoxonnak látszik, de voltaképpen mindketten egyet akarnak, amit Yves Guyot így fejez ki: retour aux ancêtres — visszatérés az ősökhöz. Mert mit jelent a megvalósult szocializmus? Jelenti a marxizmus minden egyéniséget megsemmisítő fegyházállamát, és jelenti a munkásmozgalom diadalmas parazitáinak korlátlan hatalmát. A régi abszolút monarchiához való visszatérés vagy a kommunista elvek győzelme az individuum szempontjából nagyjából egyre megy: zsarnokságot jelent mind a kettő.
A parlamentarizmus gépezete Franciaországban általában jól működik, a parlament ott tisztelt és megbecsült intézmény. A múltban alig találunk rá példát, hogy egyes kormányok választási erőszakkal vagy korrupcióval szereztek volna maguknak többséget, és a képviselők kamarája — leszámítva bizonyos, minden parlamentben tapasztalható fogyatkozásokat — hasznos munkára képes produktív testület. Még inkább áll ez a szenátusról, amelyet mint az ország tekintélyes, kipróbált politikusaiból álló testületet igen nagy tisztelet övez. Maga az 1875-i alkotmány azonban — Yves Guyot szerint — eszményinek nem mondható. Túlságosan nagynak tartja például mindjárt az elnök hatalmát. Vannak azonban emellett más bajok is. A parlamenti élet abban a hibában szenved, hogy a képviselőházban erős politikai klikkek uralkodnak, amivel együtt jár, hogy a miniszterek, akiknek száma egyébként túlságos nagy, rettegnek a felelősségtől. Mindezek mellett, a kisebb-nagyobb hibák mellett a francia parlamentarizmus a legtökéletesebbek egyike Európában, és Franciaország kormányzata, ha tisztán a külsőket nézzük, teljesen demokratikus.
Nem is itt van a baj — mondja Guyot. — A baj ott rejlik, hogy a politikai pártoknak, amelyek a francia nemzetet képviselik, nem kell „közszabadság”. Minden igény, minden egyéni vágy, törekvés, ambíció kielégítését az államtól várják. A privát élet minden mozzanatát ellenőrző politikát Franciaországban is „szociálisnak” nevezik. „Szociális politika”, „szociális törvényhozás” a szocialisták és kommunisták varázsszavai, de ez valójában nem más, mint az egyéniséget elnyelő állami mindenhatóság kiterjesztése az egész életre, és eredménye a minden személyes akaratot paralizáló bürokratikus államhatalom. Franciaországban tehát demokratikus parlament mellett az államhatalom mind nyomasztóbbá válik: Franciaország az abszolutizmus felé fejlődik vissza…
Yves Guyot könyve azért is érdekes olvasmány, mert mindazokat a kérdéseket, amelyeket felvetett, mi is felvethetjük magunkra nézve. Vajon mi az oka hazánkban a kiterjedt állami beavatkozásnak? Olyan szükséglet-e, amely a régmúltba visszanyúló ösztönös kívánságokon alapul? Talán ősi intézményeink máig is meglévő gyökerei kényszerítenek erre bennünket, úgy, mint a franciákat? Mai állapotainkat meg nem érthetjük mindaddig, amíg intézményeinket és a magyar politika szellemét ugyanúgy szét nem bontjuk alkotóelemeire, mint ezt Yves Guyot Franciaország intézményeivel teszi.
Balla Antal.
