London, május 19. Gladstone ma reggel öt órakor meghalt.
Kemény tusa után vált meg az életből a great old man. Hetekig agonizált, — apránként — szinte azt mondtuk, hogy részekben ment át az örökkévalóságba. Az utolsó hetekben már csak a muzsika tartotta benne a lelket. Muzsika kellett harmóniás lelkének, a muzsika hangjainál nem érezte az aggkor s a halálos betegség „nyűgét-nyilait”.
Halála méltó záradéka hosszúra nyúlt, szép és nemes életének. Az utolsó utat is makacs harccal hódította meg. Harc volt élete is, kíméletlen öklözés mindennel, ami ellensége volt a szabadságnak, a szép élet örömei nemes élvezésének, a munkának és a haladásnak. A great old man utolsó species egy haldokló mastodont fajból, amely ma-holnap oly misztikum lesz, akárcsak a mammuth. Halálakor a föld népessége második, vagyonban és intellektusban első legnagyobb birodalmában egy pillanatra megállott a szívverés. Oszlop dőlt meg, amely hatvan esztendőnél hosszabb időn át tartotta vállain a roppant alkotást. Egy ember halt meg, aki foglalkozásában politikus. Ez a politikus azonban eszével érzett és szívével gondolkozott, ami politikusnál csodaszámba is elmehet. Ebben éppen visszája nagy ellenségének, Disraelinek, aki néhány lustrummal megelőzte őt a halálban. De mert egy vajudó század antipoláris törekvéseinek félszáz esztendőn át ők voltak a zászlótartói: a Gladstone és a Disraeli nevét együtt fogják emlegetni mindaddig, amíg él a „zöld-sziget”, a „ködös Albion” — amíg a kemény és makacs faj politikával és észszel uralkodik a vizeken, exótikus nemzetek sok millióin.
Az a megátalkodott párbaj, amelyet Gladstone és Disraeli egy életen át vívtak, sem ritkaság, sem példátlan az angol közéletben. Jó másfél száz esztendő óta egymás nyomába vágó ivadékok csak azt tettek, amit tettek Gladstone és Disraeli. Az angol politika Walpole óta, aki másfélszáz esztendeje, hogy meghalt, célokban és törekvésekben nem változott, — csak eszközökben és módokban. A jó II. György király óta, aki a második íz volt a hannover-házból az angol trónon, két párt váltja föl egymást a hatalomban, amely két párt már akkor szép múltra nézhetett vissza. A tory és a whig kétszáz esztendő óta birkózik egymással, hol egyik van alul, hol a más és még sem jut eszébe senkinek merev konzervativizmussal, megaggodt pártélettel vádolni az angol politikát. A kontinensen ilyesmi lehetetlenség, mert a parlamentarizmus itt importált növény, mert itt az alkotmány is ad normam készült és nem a hazai talajból hajtott ki.
A kontinensen az is félig-medig lehetetlenség számba megy, hogy politikus a politikai pálya kockáztatása nélkül, máshova jusson, mint ahova kezdetben indult, mert a kontinensen más a politikai következetesség. Más még nálunk is, ahol pedig a konstitúció nem csinálmány, de egy ezredéves élet fejleménye. Nálunk még negyven év múlva is szemére vetik az államférfiúnak, ha pályája kezdetén mást vallott. Mintha rossz néven vennék a körtefának nyár derekán vagy ősz elején, hogy már nem virágozik, hanem megváltozva, immár gyümölcsöket hoz. Angliában a legnagyobb politikusok estek át Pálfordulásán és nem vádolta őket miatta senki, mert Angliában a politizálás eszköz, mód, nem pedig cél.
Gladstone tory-nak indult, Disraeli whig-nak és rövid tapasztalás után megcserélték szerepüket. A szerepcsere azonban csak mélyebbé és szélesebbé tágította közöttük az örvényt. Szemközt indultak egymásnak és szemben állottak egymással mindhalálig. Vetélkedésük azonban nem sorvasztó láz, nem idegbontó betegség volt; de okos megosztása a nemzeti munkának. Egyikük talentuma és temperamentuma sem fejlődhetik olyanná, aminővé fejlett, ha a másik nem sarkalja. Egyik a másnak ösztöke volt s félszázados harcuk eredménye: Anglia mai nagysága és becsülete a kerek világon.
Annyira nem példátlan az az ádáz harc, amelyet Gladstone és Disraeli vívtak egymással, hogy a múlt század dereka óta untalanul ismétlődik. Az ifjabb Pitt és Fox Disraelije és Gladstone-je voltak a múlt századnak. A nemzetnek nem vált kárára, hogy vezérei egymással kegyetlen csatákat vívtak, hogy nem kimélték egymást.
Nálunk ez is másként van. Nálunk az egyik párt mindig rekriminál s igen haragszik, hogy a sült galamb sehogy sem akar a szájába röpülni. Pedig éppen a panaszos párt mennyit nem feszegeti az angol példákat, természetesen igen kegyes kommentárokkal kísérve, amelyből kimarad mindaz, ami malmára nem hajt vizet. Ebből a szempontból csakugyan épületes tanulmány a Gladstone és Disraeli biographiája. Belőle két dolgot igen világosan meg lehet tanulni. Először, hogy a politika nem cél, csupán eszköz világos és szabatos célok elérésére. Másodszor, hogy a panasz és a rekriminálás nem az a fegyver, amellyel a politikában győzelmeket vívnak ki. A Gladstone és a Disraeli pályájának az az ethikai tartalma: hogy individuumok lehetnek egymásnak ellenségei a haza, a köz szolgálatában. Ők ellenségek voltak az életben, — de nem ellenségek a londoni Westminster-ben, vagy ami egyet jelent — a halhatatlanságban!
The great old man
Nyolcvannyolc éves korában, a tökéletes lángelmék hosszú életét íme végigélvén; hatvankét parlamenti esztendőn át küzdvén annyit, mint ősei Cromvell alatt; régi ércszobor gyanánt, melyet eltemet a föld, hogy majdan kiássa az utókor és ünnepelje; a küzdőknek és ingadozóknak egyformán halk sóhajtásával behunyta szemét Gladstone. Kardot nem forgat többé „a brit szentek főezredese”, ahogy nevezé őt Albert Schaefle. A Sachsenwald tölgyei alól most panaszos gondolat száll át a tengeren; egy másik harcos, időben és nagyságban méltó fegyvertárs, sóhajtja a távozónak: „Már én vagyok az utolsó nagy öreg ember Európában.”
A „great old man” az utolsóelőtti volt; a távozó szekulum mint egy tragédiákat és vígjátékokat rendező vándor Goldoni, lebontja színfalát és magával viszi az ő hőseit, kik elsők voltak a deszkán. Elmennek a vezérek és bölcsek, a nagy mulattatók, a könnyek nagy fakasztói; eltűnik szemkápráztató ruhatáruk, kialszik a fény, apró legények maradnak csak vissza a csapattól s a sötétben velük együtt várja a közönség az új igazgatót, a másik szekulumot. A westminsteri apátság márványkriptáinak kijelölt új lakója ne nehezteljen e hasonlatért.
Mi volt Gladstone? Hős a deszkákon, aki dicsőséget arat és koszorukat nyer, kinek idegei meg nem lazulnak a tapsvihartól. Babér és harsona íme, hírnév és tekintély, hatvankét esztendő a deszkákon s azután „monumentum aere perennius”, de nem az alkotások monumentuma, hanem csak az alkotóé. A vén kortárs a Sachsenwaldban még egy más gondolatot is küld át a tengereken: „Én tovább élek, mert alkotásaim is talán tovább élnek. Szimbólum vagyok a tölgyek alatt, eltávozott társam, nagy öreg ember.”
Az eltávozott társ ezt a balsikert viszi magával a sírba. S ez a balsiker mily óriási fájdalom egy brit államférfiúnak!
Az eltávozott társ ugyanis abból a nemzetből való volt, amelyről így szól Robert Mohl az államtudós: „A brit nemzet csupa gentlemanből áll, ki magánéletében egyenként óvakodik minden becstelen cselekedettől; de amint államilag szervezett összességükben lépnek föl ezek a gentlemanek, rögtön készek minden habozás és szemérem nélkül megszegni az erkölcsi törvényt, ha ezen az úton valami előnyt szerezhetnek.” Valóban áll ez arra a politikára, amelyet Anglia régen követ. A jus praedae elfogadott vezérelv, száz évvel a francia forradalom után már nem cseng Albionban a filozófia nagy és csöndes német forradalmárjának intő szózata: „Ha erőszakkal alapítunk törvényes rendet, akkor ez ép törvénytelen állapotra vezet, mert példát mutat a forradalomra”. Albion ezt nem hallja, az érdek politikáját csak imitt-amott kíséri egy-egy szimpatikus fonál; felszólal elnyomott nemzetekért, felszólal a balkáni nemzetekért Anglia. Rögtön ezután azonban hindu és afgán törzsek kiirtásához lát hozzá, ágyúival kivált a többi világrészek partjain szólaltatja meg az erőszakot, mert hiszen arrafelé kevésbé kötelezők a diplomáciai formák, mint a kopott vén szalonban: Európában. A pálmák és szikomóruszfák alatt, összességében megjelenvén maga is, a természet egyszerű gyermekévé válik a gentleman és „gyűjt”, „gyűjt”, a tulajdon és morál kényelmetlen ruhadarabjai nem gátolják. Immoralitás ez valóban, mint Robert Mohl mondja? Az, de menthető. Ezt a nemzetet ugyanis ép ebben az irányban nevelték; ez az immoralitás az ambiciónak, az erőkifejtésnek tévelygése. A brit ember szellemi fejlődésénél fogva imádja az erőt: katekizmusában nincs benne a lágyság. Történetírói himnuszokat zengenek neki arról, hogy küzdelem a lét és jaj a legyőzöttnek; ellenben mily dicső, mily ragyogó az erős! Carlyle, a költő ihletével rajzolja hőseit és a francia forradalom sansculotte-jei is a diadalmas emberi erő félistenei neki. Macaulay Barére Bertrandról mély megvetéssel beszél, mert megvetendő az, aki gyönge, bármily jószív és előkelő talentum rejtőzzék a gyönge jellem alatt. Froude már nem poéta, mint az előbbiek; ő kimondja nemzetéről: „az angol szigorú és kemény nép, részvétet nem ismer ott, ahol törvényes ok nincs erre.” Ami világnézetünk persze más, a morál is, mely belőle folyik más ennélfogva, de ők haladnak tovább a rideg úton. Az erő minden, nincs más dicsőség, nincs más siker csak az erősé, tessék hát küzdeni, viaskodni és mindenekfölött győzelmeskedni.
Tehát ebbe a nemzetbe született belé Gladstone. Nézzük, győzedelmeskedni tudott-e, nézzük, volt-e tán inkább oka a fájdalomra?!
Gazdagnak született. Etonban nevelték, cylinderkalapos, barnakabátos diák volt, akit a rektor régi hagyományok szerint megpálcáz a pajkosságokért. Edzeni kell a jövendő birkózóit. Huszonhárom éves korában benn volt a parlamentben, mert Jean Jaques Rousseau mindenek számára tervezte ugyan a parlamentarizmust, de tényleg azért a képviseleti rendszer ép úgy kedvez a gazdagoknak, mint egykor az abszolút monarchia. Huszonhárom éves korában tehát a parlament tagja volt Gladstone. Azután hatvankét évig erős volt, hű angol szokás szerint. Négyszer miniszterelnök, számtalanszor a kincstár első lordja is, Európa orákuluma mindig. Hatvankét évig erős, hatvankét évig birkózó, hű angol szokás szerint. Fizikailag is az. Hetvenhét éves korában kortes-utakra indul, reszkető agg karjaival mindennap egy félóráig fát vág, szolgáltatván egy állandó nemzetgazdasági élcet, hogy íme az eset, midőn a munka nem produkál. Fáradhatatlan, hős küzdő szóval, amint kívánja az angol morál, amint kívánják az angol nemzet nevelői. És íme hát mely eredmény marad meg ebből a rengeteg küzdelemből vén korában, mit lát gyöngülő szemeivel a nyolcvannyolc éves ember, ki visszavonul Homér hexameterei mellé (Homér az angol nemzet költője, mert szól diadalmas diadalokról), mit lát a vén ember?! Látja azt, amit képletesen megrajzol a nagy jellemrajzíró: „Többet ér egy hold föld Middlessexben, mint egy hercegség Utópiában”. . . . Két nagy viaskodása a nagy öregnek, bizony két szertefoszló álom: Törökország nincs felosztva, a home-rule megbukott. Mert volt neki e két viadala, e hatvankét évig tartó kettő. Az egyikben a külső politikája csúcsosodott ki, a másikban a belső. És ebben a viadalban bizony nem láthatta az angol világ sohasem, hogy Gladstone a hős, szabály szerint és végleg rátérdel a földön heverő ellenségre. John Freeman esquire, a cornwallisi kisbirtokos, a halál hírének olvastára bizonyosan így szól is ma: „Jelesen küzdött mister Gladstone, de viadala nem volt befejezve.”
E rideg ítélet, mely mintha a Gladstone táborából régebben elpártolt százezrek tömegéből is szólna, Britanniában kétségkívül felhangzik ma. Még azt is el fogják mondani róla, hogy politikájában sohasem volt kifejezve a régi angol jelszó: „Előrehaladtunk az által, hogy visszaestünk a dolgok régibb állásába; reformáltunk akképpen, hogy felújítottuk a régibb idők intézményeit”. Nem, valóban nem. Gladstone sokkal liberálisabb volt ennél; a hű angol küzdő ebben az egyben nem hajtott a biztató angol szóra. Egygyel több ok arra, hogy a kontinens meggyászolja a nagy öreg embert, az utolsóelőttit, ki alkotásaiban nem, de személyében egyforma az utolsó nagy öreggel a Sachsenwaldban.
Monachus.
Gladstone haláláról a következő táviratokat kaptuk:
Gladstone halála
London, május 19. Gladstone ma reggel 5 órakor csendesen meghalt. Éjjeli 1 órától egészen a halál beálltáig aludt. Felesége és családjának többi tagjai a halálos ágynál időztek. A walesi herceg még tegnap kifejezte részvétét Gladstone fiának, Gladstone Henrynak, atyja megbetegedése felett.
London, május 19. Gladstone ma öt óra előtt, kevéssel halála előtt, néhányszor gyengébben és kétszer erősebben lélegzetet vett. Vonásai nem változtak a halál után. A jobb orcája kissé meg van dagadva. Az egész arc különben a nyugalom benyomását teszi. Kezei keresztbe vannak téve a mellén. Egész családja körülállta halálos ágyát. Neje a haldokló jobbját kezében tartotta élete utolsó perceiben. Gladstone kedd óta nem nyitotta ki a szemeit. A halálhírt először a királynőnek vitték meg, aki külön futárral küldte el Windsorból Hawandenba saját kezűleg írt condoleáló levelét a gyászoló családnak. (N. Fr. Pr.)
A betegség története
Március 21-én Londonból a következő távirat jött Gladstoneről:
Gladstone ma hagyta el Porthsmouthot, ahol három hét óta tartózkodott és Hawardenbe utazott. Kocsin jött a pályaudvarhoz. Mélyen meghajolva, botjára támaszkodva ment a szalonkocsihoz. A közönség az agg államférfi láttára kalapot emelt és hangosan azt kiáltotta feléje:
— Isten áldása kísérje!
Gladstone a kocsiból ezekkel a szavakkal viszonozta az ovációt:
— Isten áldása legyen rajtatok és azon az országon, amelyet annyira szeretek!
Barátjaitól ezekkel a szavakkal vált el:
— Isten veletek, örökre!
Másnap már nagyon szomorú híreket hozott felőle a távíró. A néhány hetes neuralgiához veszedelmes komplikáció járult és az állapota nagyon aggasztóra vált. Az első éjszakát nagyon rosszul töltötte Hawardenben. Az orvosok eleinte titkolták a bajt, de utóbb kimondták, hogy az orrcsont nekrozisa a baj. Mütéttel akartak segíteni a bajon, de a beteg magas kora miatt nem tudták magukat rászánni az operációra.
Március 29-iki táviratok már azt jelentették, hogy Gladstone tisztában van állapotával: tudja, hogy meg fog halni. Követelte, hogy az orvosok mondják meg neki a teljes igazságot s midőn ez a kérése teljesült, semmivel sem volt rosszkedvűbb. Nagy fájdalmaiban egyetlen vigasztalója és élvezete a zene volt.
Ezután hosszabb ideig nem jött felőle semmi hír. Május közepén táviratozták, hogy halála minden pillanatban várható. Pár nappal e távirat érkezése után egy másik jött, amely némi javulásról szólott, egy harmadik, amely szerint minden pillanatban várható a katasztrófa és egy negyedik, amely megcáfolta a rossz híreket és nagy javulásról szólott. Csakugyan, 16-án már javult is az állapota. Ekkor levelet kapott Viktória királynőtől, aki megköszönte az ország érdekében tett nagy szolgálatait. Másnap azonban olyan rosszul lett Gladstone, hogy a fiát táviratilag hívták haza Londonból. Éjjel félegykor már beállott az agónia, 18-án éjjel konyakot öntöttek a szájába, ettől felnyitotta a szemeit, de csak néhány pillanatra.
Gladstone élete
Gladstone Vilmos Ewart Liverpoolban született 1809. évi december 29-én. Apja gazdag kereskedő volt. Tanulmányainak befejeztével a parlamentáris pályára lépett. Newark polgárai választották be első ízben — 1832-ben — a parlamentbe, ahol eleintén a konzervatív párt zászlajához csatlakozott. Peel-nek első kabinetjében (1834—35.) a gyarmatügyi hivatalban kapott helyet mint helyettes államtitkár. 1835-ben, Peel bukása után, pártjával együtt a Melbourne-kabinet ellen harcolt.
1841-ben az újra miniszterelnökké kinevezett Peel a kereskedelmi minisztérium alelnökévé és a pénzverde felügyelőjévé lett; 1843. májusban pedig e minisztérium elnökévé és egyúttal a kabinet tagjává lett. Gladstone már akkoriban kivált sokoldalú képzettségével. Nagy kedvvel foglalkozott teologiai kérdésekkel és e hajlamának utóbb is gyakran jelét adta. A 30-as évek végén a Pnyseismus kötötte le figyelmét, amelynek védelmére két ízben nyúlt tollhoz.
1845 tavaszán Gladstone otthagyta hivatalát s csak tollával működött közre a szabad vámpolitikának diadalára. Két évvel később az oxfordi egyetem a parlamentbe választotta és ez idő óta, csekély megszakitással egészen 1894. nyaráig tagja, majd vezérférfia volt az angol képviselőháznak.
Az 50-es évek elején politikai pályájának első nagy fordulópontjához ért s azóta közte és a tory-párt között lassanként űr támadt, amiről olaszországi utazásának gyümölcse (a Two letters to the Earl of Aberdeen on the state-prosecution of the Neopolitan government (11 kiadás egy évben, 1858) is tanúskodik. 1851-ben Farininek Stato-romano-ját fordította le angolra. Ez a mű különösen a pápai hatalom ellen irányul. Midőn Aberdeen lord a Derby-kabinet bukása után 1852. decemberben koalíció-minisztériumot alakított, Gladstonera bízta a pénzügyi tárcát, mely állásban Gladstone több célszerű reformot létesített és az államadósság kevesbítése körül is szerzett érdemeket. A külügyi politika kérdéseiben azonban nem értett egyet Aberdeennel; rosszalta nevezetesen a krimi háborúban való részvételt és ezért 1855. elején visszalépett. Szabadidejét elsősorban a klasszikus ókor tanulmányozásának szentelte, 1858-ban adta ki Studies on Homer and the Homeric age című munkáját. 1857-ben nagyban ellenezte a krimi háborút, 1858-ban pedig fölvette a harcot Palmerston ellen.
Az új tory-minisztérium megbízásából 1858—59. télen mint kormánybiztos az ióni szigetekre indult, ahol a görög lakosság Homeros tisztelőjét nagy ovációkkal fogadta; politikai ellenszenvüket azonban annyira nem titkolták, hogy Gladstone maga is a szigeteknek Görögországhoz való csatolását hozta javaslatba. Midőn Palmerston 1859. júniusban a kormány élére került, a kincstárt újra Gladstonera bízta. Ebben az állásban hat évig intézte Anglia pénzügyét. 1863-ban a felkelt lengyeleknek fogta pártját. 1864-ben a dánokkal tartott, Palmerston halála után a Russel-kabinetnek lelke és az alsóház vezére lett. A Derby-Disraeli minisztérium elején Gladstone, mint az ellenzék immár ünnepelt vezére, felismervén a féniek által felidézett mozgalom jelentőségét, az ír-kérdést kezdte tanulmányozni, mely idővel politikájának sarkköve és tengelye lett.
1868-ban a királynő Gladstonet bízta meg kabinetalakítással és 1873-ig kormányon maradt.
A német-francia háborúban a franciák iránt tanúsított rokonszenvet, egyébiránt azonban semleges állást foglalt el. A Pontus-kérdésben bele kellett nyugodnia a III. párizsi békekötésnek Oroszország által követelt módosításába, az északamerikai államokkal folytatott hosszadalmas halászati- és határvita-kérdésben pedig Anglia húzta a rövidebbet, míg az Alabama-kérdés egyáltalában függőben maradt. E részleges kudarcok megingatták Gladstone állását és midőn a konzervatívek és a katolikus ír papság az 1873-ban előterjesztett Irish University Bill ellen a leghevesebb támadásokat intézték: a kabinet március 11-én három szavazattal kisebbségben maradt. Erre Gladstone lemondott, de mivel Disraeli nem tudott konzervatív kabinetet alakítani, a királynő megbízásából március 13-án új minisztériumot alkotott. 1874. januárban új választások elrendelésével lepte meg az országot, amelyben, várakozása ellenére, vereséget szenvedett. A 49 szavazatnyi többség élén visszatérő Disraeli lett Gladstone utóda, aki most egy időre az ellenzék vezényletét Hartington marquisra bízta, maga pedig falusi magányában, Hawardenben heverte ki parlamenti küzdelmeit.
Szünidejében Gladstone kedvelt Homerosát forgatta és a „Homeric Synchronism An enqouiry into the tíme and place of Homer” című munkával örvendeztette meg tisztelőit. Nemkevésbé érdeklődött az 1870—71-iki vatikáni zsinaton hozott dogma, a pápa csalhatatlansága és az annak nyomában támadt ó-katolikus mozgalom iránt. Több munkában megtámadta a vatikán eljárását és nagy tűzzel kardoskodott a lelkiismereti szabadság mellett.
Midőn 1876. nyarán a keleti kérdés újabb felmerülésével a politikai láthatár újra elsötétedett, a legerősebb kifejezésekben ostorozta a török pasák és katonák rablásait és vérengzéseit, a kormánynak a korrumpált török kormánnyal való szövetségét kereken elítélte, míg másrészt a Balkán-félsziget keresztény lakóinak felszabadítását követelte.
Annyi zajos meeting helyeselte Gladstone programját, hogy a Derby-Disraeli kabinet, mely akitörőfélben levő orosz-török háborúban a szultán pártjára készült állani, szándékát egyelőre elhalasztotta s utóbb teljesen elejtette, bár másrészt Gladstone az ő orosz hajlamaival sokaknak rokonszenvét eljátszotta. 1878-i ülésszakon szokott szenvedélyességgel intézte támadásait a törökbarát kormány ellen, rosszalta mellesleg az Afganisztán ellen indított céltalan háborút és Beaconsfield összes imperialisztikus politikáját.
- tavaszán a királynő Gladstonet bízta meg a kabinet-alakítással. Ebben a minisztériumban már a radikális frakciók is képviselve voltak, maga az új miniszterelnök pedig még a kincstár első lordjának állását és az alsóház vezetését is elvállalta. Mindjárt az új ülésszak küszöbén kifejezte Gladstone gróf Károlyi Alajoshoz, az osztrák-magyar követhez intézett levélben azon való sajnálkozását, hogy a választási küzdelem hevében Ferenc József császár és király állítólagos beavatkozását rosszalta: Ausztria tradíciónális politikáját s különösen a bosnyák okkupációt kárhoztató szavaiból azonban egy betűt sem vont vissza.
Az 1883—84-iki télen Afrikából érkező hírek a boerekkel kötött kedvezőtlen békéről, a mahdi győztes előnyomulásáról és elvégül a köztiszteletben álló Gordon pasa elestéről Anglia s a kabinet tekintélyére homályt borítottak. A felsőház és a közvélemény különösen azzal vádolta Gladstonet, hogy Gordon megmentésére a szükséges lépéseket kellő időben nem tette meg s még a királynő sem titkolta el emiatt neheztelését. A felsőház bizalmatlanságot is szavazott a kabinetnek, de az alsóház többsége most is hű maradt vezéréhez és a Gladstone által előterjesztett választási billt, mely újra több millióval szaporította a választók számát, szintén megszavazta. A lappangó válság mindazonáltal egyre jobban tizedelte a többség sorait és 1885. június 8-án a kabinet egy, a szeszes italokra kivetett adó fölötti vitában az ad hoc szövetkezett konzervatívek és parnelliták áldozatául esett.
Ezzel Gladstone második minisztériumának (1880—1885) vége szakadt.
Csakhogy az új miniszterelnök, Salisburynek sem mosolygott a szerencse és leköszönvén, Gladstone harmadszor is miniszter lett. Gladstone már programbeszédében is nyíltan a home-rulet tűzte ki a napirendre, csakhogy ezzel a saját pártjában is bomlást idézett elő. Mindazonáltal nem rettent vissza feladata nehézségeitől és április 8-án az alsóház asztalára tette le az első törvényjavaslatot az önálló ír parlament létesítése ügyében. Míg az ír képviselők ebben a billben egy szebb kor hajnalát üdvözölték, Ulster protestáns angol lakói szenvedélyesen kikeltek a bill ellen és Gladstonenak az állami egység ellen irányuló veszedelmes merényletét kárhoztatták, az alsóházban egyre fogyott a liberálisok száma, úgy, hogy elvégül június 7-én a billt 341 szavazattal 311 ellenében elvetették. Gladstone erre a választókhoz appellált, de ezeknél sem talált többségre és erre visszavonult.
A királynő ekkor a grófi ranggal kínálta, de Gladstone nem fogadott el semmiféle kitüntetést és hajlott kora dacára legott lankadatlan tűzzel állott az ellenzék élére.
Salisbury bukása után 1892. augusztus 16-án alakult meg Gladstone negyedik minisztériuma. A home rule-javaslatot lényegesen módosítva tette az alsóház asztalára.
Az Írországban lakó protestáns angolok egetverő tiltakozásai, a konzervatív párt kíméletlen támadásai és az ír képviselők önhaszonleső és megbízhatatlan magatartása dacára a 82 éves Gladstone nem tágított és csüggedő pártjába oly erélyt tudott lehelni, hogy az alsóház a home-rule háromszoros olvasását 82 napi viharos viták után befejezte és magát a javaslatot 1893. szeptember 1-én, 301:267 szavazattal véglegesen elfogadta. Ámde Gladstone diadala mégis korai volt, mert a felsőház Salisbury vezérlete alatt szeptember 8-án 419 szavazattal 41 ellenében a billt elvetette. Gladstone és hívei e kihívásra azzal válaszoltak, hogy a károsnak és fölöslegesnek bizonyuló lordok háza eltörlését kezdték emlegetni; Gladstone egyébiránt a home-rule újabb tárgyalását a következő évre hagyta és ehelyett több más belügyi reformok tárgyalására hívta fel az alsóház figyelmét.
- tavaszán visszatérése egyre késett, az a hír járta be Angliát, hogy az agg államférfiú szembetegsége következtében a magánéletbe készül visszalépni. És ez a hír igaznak bizonyult. Gladstone ugyan visszatért, de a falusi birtokára vonult, hol a jobb szemén támadt hályogot operáltatta; egyúttal azonban tudtára adta a Midlothiában gyűlésező híveinek, hogy nem tér többé vissza a parlamenti küzdtérre és július 7-én véglegesen búcsút mondott választóinak.
A királynő személyesen búcsúzott el a visszavonuló államférfiútól, a többi kitüntetés alól azonban Gladstone kivonta magát. A miniszterelnöki széket gróf Roseberryre hagyta, míg ő maga Hawerdenben töltötte életének alkonyát.
Apróságok Gladstone-ról
Gladstone a konyhaművész
Az ínyencmesterség általános nézet szerint a régi francia államférfiaknak volt kedves mellékstúdiuma és XIV. Lajos minisztereitől kezdve Talleyrandig és a bécsi kongreszszuson egybegyűlt többi nagystílű francia diplomatákig majdnem mindegyik kiváló ember nevét valami szörp vagy mártás vagy parfait őrzi a szakácsművészet bibliáiban. Gladstone is szerette az ínyencség problémáit kutatni, noha nagy britek hagyományai erre nem mutattak neki példát. Valamint késő öregségében is folyton azt hangoztatta, hogy minden szilárd falatot harminckétszer rágjon meg az ember (ez hozzátartozik a gourmet-pohár fenékig való kiürítéséig), akképp már húsz év előtt is egyszer szenzációs tanúbizonyságát adta kulináris tudományának.
A bolgár kegyetlenkedések idejében történt, hogy Angliában hatalmas meetingeket és előkelő felolvasásokat rendeztek az üldözött balkáni keresztények javára. Gladstone-t, aki természetesen vezére volt e mozgalmaknak, többek közt egy előkelő ladykből álló londoni női-kör kérte föl, hogy tartson a nagy humanitárius célra valami szabad előadást. A világhírű államférfiú aztán megigérte ezt, s a két és félsterlinges beléptijegyek mind elfogytak, a várva-várt este elkövetkezett, Gladstone megjelent a pódiumon és (könnyed meghajlás után persze) elmondta értekezésének címét:
„Adalékok a főzés művészetéhez.”
A báliruhás ladyk, a Bath-rend jelenlevő lovagjai és a kincstár s az admiralitás lordjai csudálkoztak és gúnyosan mosolyogtak ennek hallatára. Sebaj, ez csak az első pillanat hatása volt. Husz év után ma, ha a legelőkelőbb angol társaságokban az ínyencmesterség problémáiról vitatkoznak, — állandó szokás a Gladstone akkori kijelentéseire, mint elfogadott szakvéleményre hivatkozni.
A parlament ítélőképessége
Két utolsó parlamenti beszédével óriási sikert aratott Gladstone. A speaker kivételével tisztelete és egyre fokozódó bámulata jeléül pártkülönbség nélkül felállt az egész angol parlament és úgy tapsolt a nagy aggastyánnak. Az utolsó szó után csaknem a tenyerükön vitték ki Gladstonet fellelkesült törvényhozótársai az ülésteremből. „Ezek az eszmék! Ez a bölcsesség a politikában!” — kiáltozta a sok tiszteletreméltó esquire.
— Kérem — mondta Gladstone az előcsarnokban — e tüntetés mélyen meghat. Az eszmék, a politikai bölcsesség valóban óriási erő. Csak azt nem tudom, hogy hatvankét esztendő előtt, mikor huszonhárom éves koromban ugyanezeket mondtam a parlamentben, hogy akkor miért hagytam a Házat hidegen és beszédemet miért mondták a folyosókon unalmasnak?!!!
Azzal kihúzta zsebéből az 1883. évben elmondott beszédet elsárgult fakó kéziratban. Az illető passzusok valóban szóról-szóra megegyeztek.
Gladstone és a rendőr
A nagy öreg valamelyik rokona sehogy sem tudott kivergődni a londoni színházak egyik aranypókjának hálójából. A végén a bácsihoz fordult, akinek a hivatása a meggyőzés; hátha azt a makacs kis színésznőt is meg tudja győzni.
Gladstone magára vállalta ezt a nehezebb fajta diplomáciai megbízást:
— Majd beszélek vele!
S estére odahajtatott a színházhoz. Egyenest az öltözőbe ment a szép színésznőhöz, aki eléggé angol volt, hogy a maga öltözőjében ne ismerjen nagyobb urat magánál. A magas látogatás csöppet sem imponált neki. S mikor Gladstone a ravaszság ezer apró fegyverével próbálta elhatározásában megingatni, a színésznő hidegen szólt hozzá:
— Mylord, engem egy fiatal diák hamarabb győz meg, mint egy öreg miniszterelnök.
A végén Gladstone fenyegetőzni is próbált:
— Kisasszony, a világtörténelem tud rá példát, hogy a hatalom bizonyos csomókat, ha megoldani nem tudta, egyszerűen elvágott.
A színésznő azonban nem ijedt meg a miniszterelnök fenyegetésétől, hanem egy rendőrt szólított elő. S mikor a rendőr betopogott az öltözőbe, így szólt hozzá:
— Rendőr, mentsen meg engem ennek az urnak a tolakodásától!
S a rendőr botjával megérintette Anglia miniszterelnökét. Gladstone pedig engedelmeskedett. Szó nélkül követte a rendőrt, csak künn az utcán kérdezte meg tőle:
— Tudja-e, hogy ki vagyok én!
— Tudom. Mr. Gladstone, a miniszterelnök!
Gladstone nem minden csodálkozás nélkül nézett a kötelességtudó emberre, aztán némán követte a rendőrségre . . .
A részvét
London, május 19. Viktória királynő saját kezűleg írott levélben fejezte ki részvétét Gladstone családjának. A walesi herceg is küldött részvétnyilatkozatot.
London, május 19. (Alsóház.) A ház zsúfolva van. Balfour a kincstár első lordja az ülés elején felemelkedik (valamennyi képviselő leveszi kalapját) és azt mondja, úgy véli, a Ház egyetért vele abban, hogy Gladstone emléke iránt, akinek fényes pályafutása befejezést ért, üléseinek elnapolásával rója le tiszteletét. Holnap feliratot fog indítványozni a koronához, hogy Gladstone-t állami költségen a westminsteri apátság sírboltjába temessék el és emléket állítsanak neki e felirattal:
Elismeréseül a nagy érdemeknek.
Harcourt az elnapolás mellett nyilatkozik, ami azonnal megtörténik.
London, május 19. Gladstone halálát az egész országban nemzeti veszteségnek tekintik. Valamennyi lap gyászkeretben jelent meg és mind meleghangú cikket szentel az elhunyt emlékének. Általános az az óhaj, hogy a holttestet a westminsteri apátság sírboltjába temessék. A középületeken és sok magánházon gyászlobogó leng. Gladstone özvegye a királynőtől, a walesi hercegtől és a királyi ház többi tagjaitól részvétiratokat kapott.
Párizs, május 19. Faure köztársasági elnök Gladstone özvegyének kifejezte férje elhunyta alkalmából részvétét.
Bukarest, május 19. Gladstone halála alkalmából a képviselőház egyhangúlag részvétét fejezte ki az elhunyt államférfiú családja előtt. Gladstone Romániának díszpolgára volt.
Szófia, május 19. Gladstone halála Bulgáriában általános részvétet keltett. Stoilov miniszterelnök a kormány nevében részvéttáviratot küldött Gladstone özvegyének. A hírlapok gyászkeretbe foglalt cikkekben emlékeznek meg az elhunyt államférfiúról.








































