John Stuart Mill

„1806 május 20-án születtem Londonban. Elsőszülött fia vagyok James Millnek, a „Brit-India Története” szerzőjének” — írja John Stuart Mill önéletrajzában. [Az ifjabb Mill nem volt ragyogó stiliszta. Barátja és életírója, Alexander Bain, külön fejezetet szentel nehézkes fordulatainak, sőt nyelvtani botlásainak. De a gondolatok pontos és hiánytalan kifejezésében tökéletességig vitte. Nem véletlen és nem mellékes tehát, hogy apja íróvoltát hangsúlyozza.]

James Mill egy testet öltött elv, egy gondolkozásra beállított gép volt, kevés hajlammal az érzelmességre, sőt az érzelmekre. Feleségét — Malthus nagyobb dicsőségére, kilenc gyermeke anyját — példásan boldogtalanná tette. Lelkes világjavító volt, de mestere és barátja, Bentham, reformeri buzgalmát „inkább a kevesek iránti gyűlöletnek, mint a sokak iránti szeretetnek” tulajdonította. Életének egyetlen szenvedélye a világ legridegebb gondolatrendszerének, Bentham tanításának hirdetése volt. Elsőszülött fiát kísérleti tárgynak tekintette, akit nem is nevelni, de „megszerkeszteni” igyekezett, akár egy benthamista jogbölcseleti tanulmányt vagy politikai gazdaságtani értekezést. Nevelési nézeteit az Encyclopaedia Britannica-ba írt cikkében fejtette ki. A gyermek lelkét üres táblának tartja, amelyre a nevelő azt írja rá, amit akar. Fia nevelésénél elméletét gyakorlatban is érvényesítette. Kétéves korában tanítja meg olvasni. Az Önéletrajz szerint John hároméves korában tanult görögül. Nyolcadik életévében latinul tanul, egyúttal húgait oktatja latinra. [Ekkor már Platon első hat dialógusát, Xenophon Memorabilia-it olvasta.] A latin nyelvvel egy időben algebrával és geométriával foglalkozik. A differenciálszámítással nehézségei vannak, mert a felsőbb mennyiségtanban apja sem elég járatos és kevéssé tud fia segítségére lenni. Mégis bosszankodik, ha a nehezebb feladatokat fia nem oldja meg. Logikai tanulmányait tizenkétéves korában kezdi meg, a következő évben már a politikai gazdaságtanra veti magát. Apja magyarázatait naponta leírja. Az idősebb Mill fia jegyzeteit átdolgozza. Így születik meg James Mill kézikönyve, „A politikai gazdaságtan alapelemei”.

Soha különösebb gyerekkort. Az apa íróasztalánál ül és írja a „Brit-India Története”-t. Az íróasztal másik oldalán hároméves fia Xenophonnal küszködik. Latinul még nem tud, a háznál pedig csak görög-latin szótár van. Így, ha egy-egy szót nem ért, apjától kell megkérdeznie. És „az egyébként rendkívül türelmetlen” James Mill, munkáját félbeszakítva, nyugodtan magyarázza fiának a görög igealakokat. Később az indiai történet kefelevonatainak javításán dolgoznak együtt.

A kéziratot egyeztetik a levonattal. Az ifjabb Mill feljegyzi, hogy e munkából roppant sokat tanult. James Millnek tüdőbaja miatt gyakran kellett szabad levegőn tartózkodnia. Hosszú sétáira fiát is magával viszi, magyaráz neki és kikérdezi. „A zöld mezők és vadvirágok rám tett első benyomásai a leckefelmondás emlékével keverednek” — mondja az Önéletrajz. [Anyjáról soha nem emlékezik meg. A kispolgári — meglehetősen szűklátókörű és műveletlen — asszonnyal kevés kapcsolatot érezhetett a teljesen intellektuálisan beállított fiú.]

Tizenhároméves korára megdöbbentő olvasottsága van. Samuel Benthamhez [a nagy Bentham bátyjához] írt levelében részletesen beszámol nyolcadik és tizenharmadik életéve közti olvasmányairól. Ötvenegy szerzőt sorol fel, köztük Platont, Aristotelest, Cicerot, Hobbest, Demosthenest, Homerost, Lucretiust, Vergiliust, Ovidiust, Theokritost, Juvenalist, Liviust, Tacitust, Quintilianust, Eulert, Newtont, Ricardot, az Encyclopaedia Britannica több munkatársát, rég elfelejtett történeti, csillagászati és vegyészeti műveket.

Tizennégyéves korában Samuel Bentham meghívására Franciaországba utazik. Erről az időszakról vezetett naplója még elképesztőbb adatokat közöl. Reggel ötkor kel, este kilenc körül fekszik. Énekelni, táncolni, lovagolni és vívni is tanul [„fellélegzettem a szabadabb francia társasági légkörben” — emlékezik később franciaországi tartózkodására], de egyúttal tanulmányait is folytatja a megszokott iramban. Olvasmányairól részletesen beszámol. A francia nyelvvel Voltaire-en át barátkozik. Klasszikusokat, logikát és filozófiát olvas, napi 10–12 órán át, közben egy platonikus dialóguson dolgozik rendkívüli buzgalommal.

Tizenötéves korában ismerkedik meg Bentham műveivel. „Most már voltak nézeteim, volt hitem, elvem, filozófiám és [a szó legjobb értelmében vett] vallásom, amelynek hirdetését és terjesztését életem főcéljául tűztem ki.” Elhatározza, hogy „a világ reformátora” lesz. Tizenhatodik életévében írja első önállónak tartott [de soha közzé nem tett] művét. „Munkám teljesen érvelő jellegű volt. A szónokiasságnak nyoma sem volt benne”. Ugyanebben az évben néhány fiatal barátjával együtt Bentham eszméinek terjesztésére megalakítja az „Utilitarista Társaság”-ot.

James Mill kísérlete sikerült. Fia nem roppant össze a rárakott óriási teher alatt. Igazi benthamista lett, akiben semmi érzelgősség nem találtatik. Az olyan „üres általánosságok” helyett, mint „természetjog”, vagy „elemi jogérzés”, a józan és kézzelfogható, vagy legalább James Mill által annak vélt benthami alapelvet, „a lehető legnagyobb szám lehető legnagyobb jólétét” tartja szem előtt.

James Mill emberszerkesztési kísérlete nemcsak pedagógia-történeti szempontból érdekes, hanem sokban meg is magyarázza az ifjabb Mill sajátságos gondolkodásmódját és magatartását. A benthamizmustól ugyan hamarosan elszakadt, sőt, ami mind neki, mind elvbarátainak még fájdalmasabb volt, „eltért a vonaltól”: eretnek lett. De az elvont tudományokkal való korai foglalkozása és a két deduktív lángelmének — apjának és Benthamnek — ifjúságában rá gyakorolt roppant nyomása gondolkodásmódját döntően alakította. Elvont deduktív gondolkodó lett. [Állandóan hangoztatta ugyan, hogy — különösen a politikai gazdaságtanban — az induktív és deduktív módszert együttesen kell alkalmazni. De ezt az elvet rendszerint úgy alkalmazta, hogy deduktív úton elért eredményeit egy eltérő vagy ellentétes irányú másik deduktív levezetéssel lazította meg.]

Elvont, korszerűtlen — de sok tekintetben időtálló — gondolkodó volt. Az absztrakt gondolkodáshoz való képességét jól ismerte, önéletrajzában, leveleiben gyakran említette. De nem volt társadalombölcsész és államférfi, akinek nála kevesebb érzéke lett volna „a kor követelményeihez”. Mindig sub specie aeternitatis gondolkodott. Míg radikális elvbarátai demokratikus választójogi törvényért harcolnak, Mill egyik levelében már így ír: „Nem radikalizmusra, hanem neo-radikalizmusra van szükség. Olyan radikalizmusra, amely nem demokráciát jelent és nem korlátolt ragaszkodást valamely intézményhez, vagy államformához és amelyet csak azért kell radikalizmusnak nevezni, mert nem egyezkedik a gonosszal, hanem gyökereit vágja el”.

Az 1832. évi „reformtörvény”, majd a megjavított szegénytörvény, amely a szegénységet dologházak felállításával akarta orvosolni, roppant nyugtalanságot kelt a „szegények” közt — ahogyan Adam Smith tiszteletreméltó tárgyilagossággal a dolgozókat nevezte. Anglia majdnem másfél évtizeden át állandó forradalmi mozgalmak színhelye. A nyugtalanság olyan méreteket ölt, hogy még Mill történész-barátja, Carlyle is, Goethe és a német idealista filozófusok tanítványa, szenvedélyes politikai röpiratokat ír, roppant haragjában „foszlányokká tépi a szenvedélyt”, áttöri az angol nyelv — sőt ami súlyosabb — az angol illendőség korlátait és a klasszikus páthoszt skót paraszti káromkodással keveri. Mill ezekben az években „Az induktív és deduktív logika rendszere” című munkáján dolgozik. Néha, mint a Durham- vagy Carlisle-ügyben napi kérdésekhez is hozzászól. Az aktualitás azonban csupán ürügy és alkalom arra, hogy a gyarmatok kormányzásáról, vagy a gondolatszabadságról értekezzék.

Ekkor Mill már a Keletindiai Társaság egyik vezető tisztviselője és hivatali elfoglaltsága mellett folytatja nagy irodalmi működését. Önéletrajzában ismételten kiemeli, milyen fontos, hogy az írónak anyagi függetlenséget biztosító polgári állása is legyen. „A hivatalos munkában más irányú szellemi fáradtságomat is kipihentem” — írja. [Egy rosszmájú barátja szerint ezt a pihenést ritkán vette igénybe, sőt a Logikát és A közgazdaságtan alapelveit jórészt hivatalos órái alatt írta.]

1838-ban indul meg Angliában a nagy harc a gabonavámok eltörléséért. Mill — a klasszikus közgazdászok tanítványa — a szabadkereskedelem híve, de a mozgalomban nem vesz részt. Az ötvenes évek elején, amikor Anglia már feladta a védővámrendszert, egyik levelében megemlékezik a Gabonavám-ellenes Ligáról. „Tanításuk inkább negatív szempontból volt értékes és egyelőre elvesztette jelentőségét. De néhány év múlva ismét korszerűvé válik” — írja arról a mozgalomról, amely nyolc éven át az egész országot lázban tartotta.

1849-ben, az európai reakció győzelme után, Anglia „a nemzetközi destrukció” főhadiszállása. Marx, Mazzini, lengyel, magyar, francia és német emigránsok Londonban álmodoznak a konspirációik segítségével létrejövő demokratikus, vagy kommunista új Európáról. Mill szembenáll minden elnyomással és minden elnyomóval. A „tekintélyi elv” korabeli hordozójától, a „Kis Napoleontól”, nemrég még londoni rendőrtiszttől, undorodik. A napi kérdésekhez azonban nem szól hozzá. Érzelmeit csupán levelezésében nyilvánítja és abban a korban, amely a demokráciát és szabadságot még egyértelmű fogalomnak tartotta, már arról gondolkozott, hogy milyen korlátokat kell állítani a demokrácia, a többségi uralom zsarnoksága ellen.

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy Mill világtól elzárkózott szobatudós volt. Élénk figyelemmel, sőt izgalommal kíséri a napi eseményeket. 1848. március 23-án már a magyar eseményekről levelez. „Néhány millió magyar jobbágy felszabadítása megéri az itteni gazdasági válságot” — írja, amiből kiderül, hogy nemcsak a világpolitikai eseményekről vesz tudomást, hanem az eseményekre izgalommal reagáló londoni tőzsde árfolyamlapjait is elolvassa. Mill azonban elsősorban filozófus. Műveiben csupán a napi események időtlen tanulságai szűrődnek le.

Utolsó éveiben, mint Westminster képviselője, a napi politikában is szerepet vállal. Sajátságos államférfi volt. „Olyan kérdésekhez szóltam hozzá, amelyeket mások elhanyagoltak”, emlékezik képviselői működésére. A „zord és szikár aggastyán”, örökös fekete ruhájában, amelyhez sötét selyem nyakkendőt viselt, goethe-i koponyájával, szigorú tekintetével és angol körszakállának vonalába kapcsolódó, merkurszárnyként lebegő hajfürtjeivel az alsóház egyik legszembetűnőbb jelensége volt. Nagy tudása, félelmes logikája olyan tekintélyt biztosított neki, hogy egyik kortársa szerint „már puszta jelenléte nagyban hozzájárult az alsóház erkölcsi színvonalának emeléséhez”. Mindamellett nem voltak politikai sikerei. A korszerű és népszerű kérdések szándékos kerülésével, egyéni, párton kívüli, sőt pártellenes állásfoglalásaival, „mintha arra törekedett volna, hogy könyveivel szerzett népszerűségét politikai szereplésével elveszítse”. [Törekvése sikerrel is járt. A legközelebbi választáson kisebbségben maradt.] Nem kímélte az angol nemzeti érzékenységet és előítéleteket. Mint „a leghírhedtebb és megrögzöttebb rágalmazó” tanítványa [ahogy Bentham cinikusan önmagát jellemezte], kíméletlenül bírálta Anglia intézményeit. Sőt a nemzetgyalázásban odáig merészkedett, hogy az éppen kormányzó konzervatív pártot a „legbutább pártnak” nevezte.

Rossz demagóg volt. Nem értett az indulatok felkeltéséhez. Amikor a Reformliga vezetősége arról tanácskozott, hogy — az előrelátható katonai beavatkozás ellenére — megtartsák-e tervezett népgyűlésüket, a vitát a vendégként jelenlevő Mill hozzászólása döntötte el. „A kérdés az, kívánatosnak tartjuk-e a forradalmat és végre tudjuk-e hajtani a forradalmat a katonasággal szemben”. Az „ends and means” [célok és eszközök] lebegtek mindig szeme előtt. A végső helyes célok és a célravezető helyes eszközök. Az antiracionalista Carlyle — aki éppen úgy irigyelte barátja roppant gondolkodási tisztaságát, mint Mill Carlyle sodró páthoszát — „logikaőrlő malomnak” nevezte. „Túlságosan szeret mindent bebizonyítani”. [A XIX. században azonban a logika és bizonyítás még politikai kérdésekben sem jelentett feltétlen hátrányt — feltéve, hogy jó logika és helyes bizonyítás volt.]

Marxista szempontokkal, a társadalmi, gazdasági, osztályviszonyok elemzésével nem lehet megközelíteni John Stuart Millt, aki inkább szellemtörténeti phaenomenon, Jeremy Bentham és James Mill önálló életre kelt és tovább fejlődő „chef-d’œuvre”-je, mint húsból-vérből való ember. Könyvtárakban és szerkesztőségekben, könyvek és folyóiratok közt élt, eszméket párolt le és gondolatokat absztrahált. Időtlen jelenség. Összefoglalja korának főkérdéseit, egyszersmind előre mutat és megfogalmazza [ámbár nem oldja meg] napjaink legfőbb kérdéseit is.

Kitűzött célja „valamennyi alapelv általános felülvizsgálása”. És ez a felülvizsgálás — legalábbis a politikai tudományokban — valóban szükséges, sőt sürgős volt. [Mill nemcsak társadalombölcselő, sőt nem is elsősorban társadalombölcselő volt. A Logika kétségtelenül eredetibb és jelentősebb alkotás, mint A közgazdaságtan alapelvei. Etikai és hittudományi írásaiban érdekesen egyezteti össze a XVIII. és XIX. század szellemi áramlatait. Még dilettáns irodalmi tanulmányai, a száraz logika és elfojtott érzelmesség sajátságos vegyületei is érdekes olvasmányok. De minde munkássága szakmai érdekességű, túlhaladott, vagy irodalomtörténeti különlegesség. Társadalombölcselete viszont Spenceren, George-on, Oppenheimeren át még ma is eleven hatóerő, élesen megfogalmazott kérdéseire még a mai tudomány sem adott helyes és pontos választ.)

A klasszikus közgazdasági iskolát, amelynek Mill utolsó mestere és első eretneke, Mill indulása idején mind erősebben támadták az elméleti ellenfelek és ellenséges tények.

Adam Smith roppant örökséget hagyott tanítványaira. Elméletben leszámolt a XVIII. század nemzetgazdasági elméletével és gyakorlatával, a merkantilizmussal. A gazdasági liberalizmus atyja a gazdasági szabadságban és az akadálytalan nemzetközi munkamegosztásban látja a „nemzeti vagyonosodás” forrását. A gyakorlat azonban nem igazolta elméleti várakozásait. Hiába szaporodott az angol „nemzeti vagyon”, az angol nemzet túlnyomó többsége szegény, sőt mind reménytelenebbül szegény. Az elméletben valami hibának kell lennie. Smith — egy XIX. századbeli bírálója szerint — „olyan közel járt az igazsághoz, hogy ha az igazság kutya, hát beléharap.” A „nagy skót”, a feudális Angliában nőtt fel: főúri nevelő volt, arisztokrata családok pártfogoltja. Érthető, hogy a földkérdésben bizonyos mértékig elfogult. Nem vette észre, amit a fiziokraták már előtte felfedeztek, hogy a gazdasági szabadság csak akkor teljes, ha a föld „tiszta hozadékára” kivetett adó biztosítja a föld megfelelő kihasználását, a „szorgalom”', az egyéni munkatermékek adómentessége pedig a termelés teljes szabadságát.

Ricardo érdemben nem mondott újat, csupán Smith többnyire induktív, tapasztalati tételeit fogalmazta meg keményebben. Deduktív úton, elvont okoskodással jutott szigorúbb törvényszerűségek megállapításához. Őneki már arra is felelnie kellett, hogy mi az oka a szegénységnek? A választ a — később Lassalle által népszerűsített — bértörvénnyel adta meg. A munkások egymással folytatott versenye a munkabért állandóan a megélhetés alsó határa felé szorítja.

Malthus még tovább megy és a szegénységet isteni törvénynek tartja. A híres malthusi törvények szerint az emberek mértani arányban [2—4—8—16...], a népesség eltartására szükséges élelmiszerek viszont csupán számtani arányban [1—3—5—7...] szaporodnak. A szegénység tehát a túlnépesedés következménye. A túlnépesedést vagy természetes akadályok, [háború, éhínség, járvány], vagy a születések önkéntes korlátozása, „az erkölcsi önmegtartóztatás” szorítja szűkebb határok közé.

Malthus évtizedeken át a közgazdaságtan fejedelme. Rendkívüli sikerét két körülménynek köszönhette. Egyrészt mennyiségtani formában fejezett ki egy olyan képtelenséget, amelynek éppen az ellenkezője igaz, és amelyet egyszerűen előadva, senki nem hitt volna el. [A szám-fétisizmus úgy látszik, már akkor roppant elterjedt volt.] Másrészt az álszenteskedést a pénzeszsák érdekeivel mindenkor kitűnően összeegyeztető uralkodó rétegek szívesen hitték el, hogy a Gondviselés a szegénységgel „a hús gyönyörét” bünteti. A „szegények” természetesen kevésbé méltányolták a malthusi tant. Ők csupán annyit értettek belőle, hogy munkaadóik — mint ahogy Marx megfogalmazta — így szólnak hozzájuk: „Nyomorúságotok oka, hogy sok gyereket csináltok és házasságotok termékenyebb, mint munkátok.” [Egyes vallásos-forradalmi szekták ebben az időben nyíltan hirdették, hogy „Malthus maga az ördög.”] Owen mozgalma erősen terjed és gombamódra szaporodnak a többé-kevésbé forradalmi kommunista szervezetek is. És 1848-ban, Mill Alapelvei-nek kiadása évében megjelenik a tudományos törekvésű szocializmus első dokumentuma, Marx és Engels Kiáltvány-a is.

A klasszikus iskola elmélete ellen a legsúlyosabb vádat Carlyle emelte. „Dismal science” [borús tudomány] a közgazdaságtan, amely a szegénység természeti szükségszerűségét tanítja. Az új közgazdászokra új feladat várt. Elfogadható magyarázatot, de gyógyszert is kellett találniuk a szegénységre.

Ezt a feladatot vállalta Mill. Nemzetgazdász kortársai kivétel nélkül epigonok, Smith-Ricardo-Malthus-exegéták, akik skolasztikus módszerekkel írásmagyarázatot folytattak és éppen úgy vulgarizálták a „szent iratokat”, mint napjaink Freud-Marx-Sorel-Spengler-hívő közírói.

Mill „az alapelveket vizsgálja felül.” Módszere az elméleti levezetéseknek a tapasztalati tényekkel való ellenőrzése. Rendkívül óvatos gondolkodó; gondosan vigyáz, hogy tételeit ne fogalmazza túlságos élesen és fejezeteket szentel a törvények különböző módosulásainak. Gyakran „nem oldja meg végleg a csomót, hanem egy-két kisebb nehézséget meghagy,” ahogy egyik kortársa írja.

Elméleti alapját a klasszikus közgazdasági tanítás adja. Lényegtelen módosításokkal elfogadja a klasszikusok „munkabéralap” elméletét. Ez elmélet szerint a munkabér nagyságát és az alkalmazható munkások számát a már rendelkezésre álló tőkemennyiség határozza meg. A munkásoknak a tőkénél gyorsabb szaporodása a munkabért a minimum felé szorítja. [Úgy emlékszem, Brentano mondja Millről, hogy „a munkást inkább munkás-termelőnek, mint áru-termelőnek látta.”] Ricardóval szemben azonban Mill hangsúlyozza, hogy a munkabérminimum nem természetes, hanem erkölcsi minimum, amelyet részben a munkásrétegek szokásai, műveltségi állapota és minimális igényei befolyásolnak. E módosítás főként azért fontos, mert Ricardo e tételéből azt a következtetést vonta le, hogy a munkabér állandóan a fizikai minimumon áll és így minden adó, még ha közvetlenül a bérjövedelemre vetik is ki — a tőkekamatra hárul. Mill ezzel szemben kimutatja, hogy a munkabér a legrosszabbul fizetett munkáknál is a fizikai minimum felett van, és így az adók terhe a munkásokra hárulhat, sőt hárul is. A munkabéralap elméletét Henry George később megcáfolta. Kimutatta, hogy a munkások foglalkoztatásuk közben maguk termelik meg bérüket, sőt az újabb tőkéket is. De ez az elmélet a klasszikusok közös tévedése. Mill érdeme, hogy a tételt — főképp Ricardónál — enyhébben fogalmazta meg, sőt élete vége felé „A munkáskérdésről” írt röpiratában annyira meglazította, hogy tulajdonképpeni törvényjellegét elvesztette.

A munkabéralap szabadabb értelmezéséből következik, hogy Mill a munkások szervezkedését nem tekintette olyan céltalannak és eredménytelennek, mint a klasszikusok, vagy Henry George. „A piaci munkabér nem egy önszabályozó szerkezettől, hanem az emberek egymás közti egyezkedésétől függ.” Mill tudta, hogy ebben az egyezkedésben a munkások hátrányosabb helyzetben vannak, de éppen e hátrány legalább részbeni kiegyenlítését várta a munkások szervezett fellépésétől. A munkásszövetkezetekkel szemben pedig majdnem olyan vérmes reményeket táplált, mint a későbbi „Gilde-szocialista” mozgalom, vagy Lassalle, aki azt hitte, hogy a szövetkezeti mozgalom új társadalmi rendszert teremt.

Ugyancsak a munkabéralap lazább értelmezése magyarázza Mill egyéni álláspontját a szociálpolitika kérdésében. Mint a klasszikusok tanítványa, látja, hogy az egyes munkásrétegek megsegítése csupán a többiek terhére és rövid időtartamra lehetséges. A munkanélküliek segélyezését szocialisztikus intézménynek tartja. „A szegénytörvény megreformálását csak akkor fogadnám el, ha az állam a termelést és elosztást is közügynek nyilvánítaná.” [E szavai arra a reformtörekvésre vonatkoznak, amely a dologházak megszüntetésével a „szegénysegélyt” akarta visszaállítani.] Mill a céltalan állandó kisebb segélyek helyett egyszerre és nagymértékben akar a munkásságon segíteni. Nevelés és gyarmati telepítés útján kívánja műveltségüket és igényeiket olyan színvonalra emelni, egyszersmind a munkakínálatot csökkenteni, hogy a munkásság helyzetének javulása tartós legyen.¹ E szociálpolitika költségeit magas kulcsú örökösödési adóval és a földértékemelkedés eladóztatásával akarja előteremteni.

A munkásság műveltségének emelkedésétől Mill elsősorban azt várja, hogy „esztelen szaporodásuk” csökkenni fog. Mert Mill malthusiánus, sőt rendkívül ortodox malthusiánus. „A természet fukarsága és nem a társadalmi igazságtalanság a túlnépesedéssel járó bajok oka” — írja, és szüntelenül támadja a szülői gondatlanságot, amely „túlnépesedett, vagy túlnépesedéstől fenyegetett országban gyermekek termelésével² komoly támadást intéz mindazok ellen, akik munkabérből élnek.” Malthus elmélete egyébként természetes és logikus következménye a munkabéralap elméletnek. Ha igaz, hogy a kifizethető munkabért a munkabéralap/munkakeresők tört határozza meg, nyilvánvaló, hogy a munkakeresők számának csökkenése a munkabért emeli. A malthusi tan teljesen áthatja Mill elméletét. Minden javaslatánál egyik fő szempontja, hogy miképpen befolyásolná a szaporodást. A parasztbirtokok melletti éles állásfoglalása is elsősorban annak tulajdonítható, hogy a parasztbirtokosok szaporodását lassabbnak találja. A kisbirtokrendszertől — mint később Oppenheimer — egyébként is azt várja, hogy a munkakínálat csökken és így a munkabér emelkedik. [Az egyetlen politikai mozgalom, amelyben Mill részt vett, a földreformért folytatott harc volt. Felszólalásai és nyilatkozatai szokatlanul élesek voltak. „Nyugtalanságot akarok kelteni” — mondta egyik beszédében. Igaz, hogy a következő percben működésbe lépett a „logika-őrlő malom” és a népgyűlés dobogóján elhangzott egy, a maga nemében kitűnő, de nyugtalanság keltésére teljesen alkalmatlan nemzetgazdasági értekezés az örökbérlet és kisbirtok előnyeiről.]

* Az egyéni értelmezésű szocializmust hirdető Carlyle már 1839-ben a „Chartism” röpiratban szintén a nevelést és gyarmati telepítést jelöli meg egyetemes gyógyszerként.

** L. Brentano fent idézett megállapítását.

A földjáradék kérdésében Mill Ricardo elméletébe kapcsolódik. A földjáradék szerinte „különbözeti járadék”, amely az egyes földek minőségi különbségéből származik. Az a tény, hogy bizonyos földekért járadékot [bért] lehet kapni, annak a következménye, hogy a megfelelő földön megfelelően magasabb gazdálkodási eredményt lehet elérni, mint a még művelés alatt álló legrosszabb minőségű földön. [A földjáradék fogalmát pontosabban értelmezi, mint Ricardo. Rámutat arra, hogy nemcsak a földek minőségi, hanem fekvési különbsége is szerepet játszik a járadéknál.]

Mill egyébként inkább csak magyarázza és illusztrálja Ricardo elméletét. Csupán két dologban tér el lényegesen mesterétől. A földjáradék magasságát szerinte nemcsak a földért folyó verseny, hanem a szokás is befolyásolja. E tételt főként a hűbéri rendszerekből vett példákkal igazolja. E rendszerekben nem volt a föld birtoklása körül szabad verseny, és a földbért valóban szokás, vagy tételes törvény határozta meg. [Tizedre, földesúr számára teljesítendő szolgáltatásokra törvények voltak.] Szabad verseny mellett azonban Mill szerint is, a „földbér magasságát néha csupán a bérlő létfenntartási minimuma, és a földesúrnak bérlője bosszújától való félelme korlátozza.”

Másik eltérése Ricardotól gyakorlati jellegű és Spenceren, George-on át — főként az angol-szász világban — napjainkban is erős hatású. Felismeri a földtulajdon monopóliumjellegét. A föld mennyisége nem szaporítható és így a földtulajdonosok a földre feltétlenül ráutalt, de a birtoklásból kizárt többi emberrel szemben monopolhelyzetben vannak. „Monopólium pedig senkinek nem lehet jogos tulajdona ... A föld az emberiség öröksége. Földet senki sem teremtett maga.” [Érdekesen mutatja ez a mill-i tétel, hogy mennyire nem lehet a politikai tudományokból az erkölcsi jogosultság fogalmát kiküszöbölni. Mill élete végéig kitartott a benthami tanítás mellett, hogy természetes emberi jogok nem léteznek. „A vagyon eloszlása a társadalom törvényeitől és szokásaitól függ ... Még amit egy ember saját munkájával, mások közreműködése nélkül létrehozott, azt is csupán a társadalom beleegyezésével tarthatja meg” — írja, de amikor a földtulajdonnal foglalkozik, egyszerre megjelenik akiküszöbölt jogosultsági kérdés, a jogos tulajdon fogalma, sőt a jogos tulajdon természetes kritériuma: „csupán az lehet jogos tulajdon, amit valaki saját maga teremtett meg.”]

A földjáradék kérdésében Mill valamennyi klasszikusnál tovább látott. Rámutatott, hogy az emberiség szaporodásával, a társadalom fejlődésével a földjáradék is emelkedik, és hogy az ebből származó jövedelem „megszolgálatlan jövedelem”. Látta, hogy a felelőtlen, kötelezettségek nélküli földbirtoklás igazságtalan és gyakorlati szempontból is káros. „A magántulajdon egyetlen egészséges elmélete sem gondolt arra, hogy a földtulajdon csupán a földesúr szinekúrája legyen ... A társadalomnak sokkal súlyosabb érdeke, hogy a föld állandóan megműveltessék, semhogy ezt a földesurak tetszésére bízza, még akkor is, ha ezek a bizalomra érdemtelennek bizonyultak.” A földmonopólium nyomásának enyhítésére és a föld megfelelő kihasználásának biztosítására földértékemelkedési adó bevezetését javasolja. Ez az adó a földjáradéknak a társadalom fejlődése folytán beálló emelkedését a társadalom részére foglalja le. [Spencer és George körülbelül három évtizeddel Mill után, ezt a javaslatot a földjáradék teljes eladóztatásáig építették ki. Az angol-szász és skandináv országokban mindkét adónemnek sok híve van.]

A klasszikus iskola, főképp a felvilágosodás eszméiből kiinduló Adam Smith hatása alatt, a magántulajdont a természetjogból származtatta. A benthamista Mill elvetette ezt az elméletet; ámbár, mint fentebb láttuk, a földtulajdonra vonatkozó fejtegetéseiben megjelenik a természetjogi érvelés. Adóelméletét, amely az adókérdésnek első — még napjainkban sem elavult — tárgyalása, szintén a tulajdon természetjogi felfogása befolyásolja. Látja, hogy az adózás, hacsak nem a földjáradékból származó megszolgálatlan jövedelmet terheli, sérti a magántulajdon intézményét. Az adózást feltétlenül szükséges rossznak tartja, de tiltakozik az ellen, hogy az állam a jövedelemkülönbségek csökkentésére használja fel az adózást. A progresszív adórendszert „progresszív rablásnak” nevezi. Az állam fenntartásához mindenkinek egyenlő érdeke fűződik, az adókötelezettségnek tehát általánosnak kell lennie. Viszont, mindenkinek joga van ahhoz, hogy jövedelmének azt a részét, amely tisztességes megélhetést biztosít, csorbítatlanul élvezze. Ezért adómentességi határ megállapítását kívánja. E határon alul minden jövedelem adómentes. A határon felüli jövedelem után minden polgárnak egyenlő kulcs szerint kell adóznia.

Mill azt is látta, hogy az állam egyenes adókkal nem tudja szükségleteit fedezni. Ezért helyesli a fogyasztási adókat is, ha azok nem az elsőrendű életszükségleteket terhelik. A szeszes italokra vetett fogyasztási adót pedig kifejezetten a munkásosztály érdekében állónak tartja. [Nemcsak azért, mert a szeszes italok élvezete egészségtelen, hanem azért is, mert „az alkohol élvezete elősegíti a felelőtlen gyermeknemzést.”]

Millnek a szocializmussal szemben elfoglalt álláspontja is új hangot jelentett a közgazdasági irodalomban. Mély szánalommal és rokonszenvvel nézte a munkásság kétségbeesett erőfeszítéseit. A fennálló társadalmi rendet nem tartotta „minden lehető világok legjobbikának.” Ha egyrészt a kommunizmus és annak minden eshetősége, másrészt a társadalomnak annyi szenvedéssel és igazságtalansággal járó mai állapota közt kell választani, akkor a kommunizmus minden nehézsége könnyű porként billen fel a mérlegben.” Teljesen érthetetlen azonban, mikép került a köztudatba, hogy Mill „letette a fegyvert a szocializmus előtt.” Mill a fennálló rendet javítani akarta és javaslatai nem is jelentettek túlságosan erős változást. Erősen individualista felfogása azonban minden szocializmussal szembeszállt, még akkor is, ha a szocialista törekvésektől nem zárkózott el olyan mereven, mint elődei. „Mindenki saját jogainak és érdekeinek egyetlen biztos őre — ez egyike az okosság elemi szabályainak. Ha ez megszűnik, a kommunizmus nemcsak lehetséges, de az egyetlen megfelelő társadalmi forma.” [Ez a felfogás, amely „az okosság elemi szabályának” felborítását tartja a kommunizmus előfeltételének, nem éppen fegyverletétel jellegű.] Máshelyütt még élesebben nyilatkozik a kommunizmus ellen. „Hogy egynéhány embertársunk saját ítélete szerint adjon egyiknek többet, másiknak kevesebbet, az csak olyan személyektől volna elviselhető, akik nem emberek volnának és természetfeletti hatalmak állnának rendelkezésükre.” Mindamellett sokkal türelmesebb és megértőbb a szocializmussal szemben, mint a többi liberális nemzetgazdász. Nem tartja a priori lehetetlennek a kommunizmust. „Én hiszek is a szocializmusnak az elitemberek közti lehetőségében” — ez már fábiánus hang. De ettől az állásponttól rövid és egyenes út vezet a fábiánus Shaw önkénytelen paradoxonához, aki a „Guide”-ben kimutatta, hogy a szocializmus megvalósításához új emberre van szükség, de az új embert csak a szocialista társadalom nevelheti fel.

Mill szocialista kortársai érezték is a mill-i rendszer erősen szocialistaellenes voltát. George Eccarius, londoni marxista munkásvezető röpiratban cáfolja Mill „reakciós” tanítását. [A szélsőkonzervatívok filléres újságja egyébként szintén reakciósnak tartotta Millt.] Marxnak pedig Bentham és Bastiat mellett Mill volt a harmadik „bête-noire”-ja. Ha nevét említi, mindig valamilyen, nem túlságosan hízelgő marxi epitheton ornans-szal ruházza fel. [A „Zur Kritik der politischen Ökonomie”-ban jobb híján azt vágja fejéhez, hogy James Mill fia. Ez a „megállapítás” — tekintve Marxnak az idősebb Mill iránti ellenszenvét — súlyos gorombaságnak számít.]

Mill összefoglalta és a kor színvonalára emelte a klasszikus elméletet. Befejező és kezdeményező. A liberál-anarchista irányba fejlődő Spencer és George éppen úgy belőle indul ki, mint a liberálszocialista Oppenheimer és minden idők fábiánusai. Legfőbb érdeme azonban a demokrácia alapvető kérdéseinek megfogalmazása.

Mill nem volt túlságosan jó véleménnyel az emberekről, és mind nagyobb aggodalommal nézte, hogy „az ügyek állása az egész világon a kollektív középszerűségnek az emberek feletti uralmára mutat.” „Közönséges és műveletlen csorda” alakítja a világot a saját képére. E konformizmus ellen védekezni kell. „Nem elég a hatalom zsarnoksága ellen védekezni, szükség van a közvélemény elleni védekezésre is ... Korunkban a nonkonformizmus puszta példája, a szokással szembeszállás is szolgálat ... Napjaink fő veszedelme, hogy kevesen mernek excentrikusan élni.” [A közvélemény és konformizmus elleni támadásra Millnek személyi okai is voltak, vagy lehettek. Húsz éven át tartott közeli barátságot Mrs. Taylorral, egy férjes asszonnyal. Az ilyen magatartásnak a viktoriánus Angliában súlyos következményei voltak. Mill és barátnője — aki Mill nyilatkozatai szerint vele majdnem egyenrangú, sőt sokban magasabbrendű szellem, a kortársak feljegyzéseiből kialakuló kép szerint „middle-class-lady”-be oltott George Sand — úgyszólván társadalmi vesztegzár alatt állt. A férj halála után Mill elvette barátnőjét, de a társaság csak felesége halála után fogadta vissza Millt. „Feleségem halála után kezdtem ismét társaságba járni ... Amíg boldog voltam, nem kerestem az embereket” — így „költi át” Mill önéletrajzában a társadalmi nyomás éveinek nehéz emlékét.]

Bármilyen szubjektív okok indították vagy indíthatták Millt a demokrácia bírálatára, ő volt az első, aki a demokrácia kérdéseit pontosan és napjainkig érvényesen felvetette. [Kortársa, Bagehot kételyei a demokráciával szemben meglehetősen szűklátókörű, tisztán politikusi aggályok.]

A demokrácia kérdésével Mill először a Tocqueville-esszében foglalkozik. Tocqueville leírása és bírálata az Egyesült Államok demokráciájáról, amely valamennyi kortársára erősen hatott, Millben megindítja a deduktív gondolkodót: rendkívüli képessége volt ahhoz, hogy minden tényt azonnal elméleti szempontból vizsgáljon.

Demokrácia, többségi uralmat jelent, mondja Mill. A képviseleti kormányzásban azonban a többségi elv nem érvényesül, mert a szótöbbséggel megválasztott képviselők többségi csoportja, pontosabban e „többség többsége, tehát valójában a kisebbség” határoz a polgárok sorsa felett. [A nők kizárását a politikai jogokból, a bevallottan felesége hatása alatt feministává lett Mill külön sérelemnek tartotta.] Mill már azt is látta, hogy a többség többségét végeredményben egyetlen ember akarata, vagy befolyása irányítja. A többségi elv tehát a gyakorlatban nem érvényesül. A kisebbségi képviselet, amelynek Mill lelkes híve volt, szerinte csupán csökkenti, de nem szünteti meg a demokrácia szervezeti hibáját.

A képviseleti kormányzást más szempontból is hibásnak tartja. „A képviseleti gyűlés nem kormányzásra, hanem csupán ellenőrzésre alkalmas.” A képviselőkben nincs és nem lehet a kormányzáshoz szükséges szakértelem és a felelősség nélkülözhetetlen elve sem érvényesülhet a többségi határozatok meghozóival szemben.

A többség műveletlensége és osztályönzése is állandó veszedelem. [Mill, aki — mint általában az értelmiséghez tartozók — túlbecsülte a „művelt osztályok” értelmi képességeit és erkölcsi színvonalát, a műveletlen számszerű többséget az értelmiségiek plurális választójogával akarta ellensúlyozni. Elfeledkezett arról, hogy az osztályönzés nem kizárólag az alacsonyabb társadalmi rétegek tulajdonsága.]

Mindezek azonban, bármilyen fontos, de mégis csak technikai kérdések. Mill látta, hogy nem az a lényeges, kik és hogyan határoznak az emberek sorsáról, hanem az, hogy miről határoznak a kormányzók. A társadalmi kérdés — Mill szerint is — az egyéni és közösségi jogok kérdése. Védekezni kell minden zsarnokság ellen, akár egyesek zsarnoksága, akár a többségé. „A despotizmuson nem változtat, ha a despotákat időről időre népszavazás útján választják.” És „a tapasztalat azt mutatja, hogy a hatalom birtokosai, kik csupán a nép, vagyis a többség megbízottaiból állanak, ha tudják, hogy számíthatnak a többség támogatására, éppoly készek az elnyomásra és az egyéni szabadság megszorítására, mint akármelyik oligarchia szervei.” Meg kell tehát szabni a központi hatalom hatáskörének határát, mert „az olyan szabadelvű alkotmány, amely nem szabadelvű intézményeken nyugszik, hanem csupán a központi kormányra szorítkozik, nemcsak politikai szabadságnak nem nevezhető, hanem gyakran éppen megfordítva, a legalsóbb néposztályban kelti fel az uralkodásra való vágyat. Némely államban a nép nem tűri a zsarnokságot, más államban csupán azt kívánja, hogy mindeniknek egyforma kilátása legyen a zsarnokoskodhatásra ... Ha minden kezdeményezés a kormánytól függ ... akkor a szabadelvű intézmények nem a szabadságvágyat, hanem az uralom és hatalom iránti mértéktelen sóvárgást fejlesztik ki.³ ... A türelmetlen újítók könnyebbnek találják a hatalom megszerzését, mint az emberek meggyőzését ... A demokratikus kormányzat által elnyomottak helyzete még súlyosabb, mint más államszerkezetben, mert az egyén nem találhat másik hatalmat, amelyhez segítségért, vagy legalább részvétért fordulhatna ... Az államhatalom kiterjesztésével a sajtószabadság és demokratikus jogok csupán formai szabadságot jelentenek.”

* Akik emlékeznek az étatista-demokrata weimari Németország szabad sajtójának kíméletlen hangjára és a hatalomért folyó könyörtelen harcra, vagy figyelemmel kísérik az Egyesült Államok politikai irodalmának a Roosevelt-intervencionizmus kiépítésével mindinkább durvuló és gyűlölködő szellemét, nem tulajdonítják majd Mill megállapításait „doktrinér” elfogultságnak.

A kormányzati hatalom korlátozásánál Mill elsősorban azt tartotta fontosnak, hogy a kormányzat senkit se zárhasson ki valamely mesterség vagy hivatás gyakorlásából. [Elítélte a kvalifikációs törvényeket is.] A többségi zsarnokság leggyakoribb megnyilvánulása, az osztályérdekeket szolgáló adópolitika ellen pedig úgy akart védekezni, hogy az adók megszavazására csupán az adófizetőknek ad jogot. A más terhére történő adómegszavazás „ugyanolyan eljárás, mintha az embereknek megengednék, hogy minden olyan dologért, amelyet közügynek tartanak, szomszédjaik zsebébe kotorásszanak.” A közpénzek könnyelmű elköltése ellen pedig azt az eljárást javasolta, hogy „a választókat egy kis évi járulék fizetésére kötelezzék, mert így érezni fogják, hogy a pénz, amelyet megszavaznak, részben az övék.”

„Öregkori írásaiban arra törekedett, hogy varázskörrel övezze az egyéni jogokat,” — írja Mac Cunn Mill-tanulmányában. Törekvése nem sikerült. „A szabadságról” írt tanulmányában felállítja a tételt: „az egyénre tartozik az életnek az a része, amely főképp az egyént; a társadalomra az a rész, amely főképp a társadalmat érdekli.” Ez a truizmusként ható tétel nehezen vonható kétségbe, de nem elég konkrét ahhoz, hogy társadalmi rendszert lehessen rá építeni. [Főképp azért, mert a „főképp” megszorítás az alaptételt szétfolyóvá és egyénien értelmezhetővé teszi.] Millt világnézetének alkati hibája képtelenné tette, hogy saját kérdésére választ adjon. Feladta az erkölcsi jogosultság elvét és a célszerűségi elvvel helyettesítette. A célszerűség pedig egyénien értelmezhető. Így telik meg a szélső individualista keret étatista-kollektivista tartalommal. Mill feladja a feltétlen tulajdon elvét, kijelenti, hogy a szabadkereskedelem nem tartozik az egyéni szabadság fogalmi körébe és mind újabb engedményeket téve az állami beavatkozásnak, végül eljut odáig, hogy a születések állami szabályozását követeli. A célszerűségi elven épülő individualizmus így hirdeti végül az államnak az egyének teste feletti közvetlen felügyeleti jogát, sőt kötelességét.

Mill eredményei, legalább részben, nem kielégítők, válaszai nem végső válaszok. De a kérdést, a legfontosabb kérdést helyesen tette fel és ez talán nagyobb szolgálat, mint egyes részletek teljes tisztázása. A demokrácia és a demokráciák még mindig nem adtak választ Mill kérdésére: „mi tartozik a közösségre, mi tartozik az egyénre?” Holott amíg e kérdést, az egyéni jogok és közösségi jogok kérdését nem tisztázzák, a demokrácia menthetetlenül halad a többségi vagy egyéni parancsuralom felé, és a Leviathan-államok elnyelik az embert. A demokrácia vagy megteremti a szabadságot, vagy beteljesedik Mill jövendölése: „az állam, amely törpévé teszi polgárait, hogy esetleg jóindulatú céljainak könnyű eszközei legyenek, meg fogja látni, hogy kis emberekkel nem lehet nagy feladatokat megoldani. És a tökéletesített gépezet, amelyért mindent feláldoztak, végül a vitalitás hiánya miatt semmit nem ér el.”

K. Havas Géza

Lábjegyzetek

1. Az egyéni értelmezésű szocializmust hirdető Carlyle már 1839-ben a „Chartism” röpiratban szintén a nevelést és gyarmati telepítést jelöli meg egyetemes gyógyszerként. ↩

2. L. Brentano fent idézett megállapítását. ↩

3. Akik emlékeznek az étatista-demokrata weimari Németország szabad sajtójának kíméletlen hangjára és a hatalomért folyó könyörtelen harcra, vagy figyelemmel kísérik az Egyesült Államok politikai irodalmának a Roosevelt-intervencionizmus kiépítésével mindinkább durvuló és gyűlölködő szellemét, nem tulajdonítják majd Mill megállapításait „doktrinér” elfogultságnak. ↩