Politikai irodalmunkban s szónoklatainkban gyakori hivatkozás történik a külföldi intézményekre és szereplő (író-, szónok- és állam-)férfiakra; leggyakoribb az angolokra, ez alkotmányos népre, melyet annyival szívesebben vehetünk példányul magunknak, mert sok történelmi hasonlat van alkotmányos fejlődésünk s politikai szokásaink- és hajlamainkban az övékkel, csak körülményeink és történelmünk kedvezett kevésbé nekünk, mint nekik az övék, amiért ők oly végetlen magasságra emelkedhettek e részben is felettünk s Európa minden más népe fölött. Hasznos és üdvös reájok tekintenünk, nem: hogy nyomdokaikat vakon kövessük s intézményeiket szolgailag másolgassuk, hanem hogy tanuljunk tőlük, ismerjük meg vezéreszméiket s vezérférfiaikat, s küzdelmeikből merítsünk lelkesülést a küzdelemre és kitartásra. A boldogság és szerencse útja egyesnek is hosszú és nehéz; nemzeteknek még inkább az. De elérhető, férfias törekvéssel, lángoló lelkesedéssel és bölcs mérséklettel mindeniknek.
A következő hasábokon a jelenkori Anglia egyik legkitűnőbb államférfiának pályáját és működését vázolja egy munkatársunk, kinek alkalma volt őt közelről szemlélni s személyes ismeretségébe is juthatni.
I. John Bright szül. Lancashireben, Rochdale mellett 1811-ben. Atyja, Jakab, egy, korához képest kitűnő műveltségű gyapjúszövő, a városban levő gyapjúmalom tulajdonosa volt, s gyakori beszélgetéseinek, melyeket fiával a napi kérdések körül folytatni szokott, köszönhető, hogy a fiú szellemi ereje, a legfontosabb politikai kérdések körül mutatott tájékozottsága napról napra jobban emelkedett; feltűnő bámulatára mindazoknak, kik a Greenbanki család belső körével érintkeztek. Alig volt 5 éves, midőn Frederick Robinson a parlamentbe először hozta be a Corn Law-ot (gabonatörvényjavaslatot), mely 30 évnél tovább tartó villongás alapoka lön, s amely oly sok nagy államférfiú hírnevét alapítá meg. A rochdalei iskolák után Yorkshireban volt már John, midőn e mozgalmak — kettős rossz aratás után, — nagyobb mérvben kezdtek hullámot verni, s alig kellett, hogy kora visszatérte s atyja üzletébe tettleges belépése után közelről tanulmányozhassa a mélyre ható baj okait, hogy ahhoz lelke egész erejével csatlakozzék, s ez ügynek szentelje fényes tehetségeinek egész erejét, segíttetve a külső körülmények kedvező volta által is.
II. 1855-ben Manchester borough-vá (mező-várossá) emeltetett, s első senatorai egyike (alderman) Cobden Richárd lett, egy kereskedő. A Mosley-utca raktárában véletlenül szövődött a hatalmas szövetség, mely századok kedvenc eszméjét volt hivatva lerontani, s egy nevelésügyi meetingen a két férfiú már együtt működött. A fiatalabb Brightot, ki korán házasodott, szenvedő neje tartá vissza pár évig még a közügyektől, s csak annak kora halála után, a vigasztaló Cobden mutatta ki pályáját, melyet annyi dicsőséggel futott meg. Érdekes a vigasz, mellyel Cobden zárta be sorait szenvedő barátjához: „Come with me, and we will never rest until we abolish the Corn Laws.” („Jöjj velem és nem fogunk addig nyugodni, míg el nem töröljük a gabonatörvényeket.”) Bright ment, a két egyszerű, hírnév és befolyás nélküli férfiú megindítá a harcot a fennálló társadalmi rend ellen és — megnyerte azt. Cobden koporsóján nemcsak a nemzet könnye, de a dicsőség fénye is sugárzott.
III. Egy, e kori meetingről, Brightról szólva, e sorokat olvassuk egy akkori lapban: „Feketébe volt öltözve, s kabátja azon különös szárnnyal, mely Fox méltó tanítványait jellegzi, mint élő tiltakozás a világ hiábavalóságai ellen. Fiatal, szép, ideges széles arccal, szelíd, lágy szemekkel, mint Miklós orosz cár, de azért eléggé határozott és szigorú kinyomattal. Mint szónok gyengébb a középszerűnél. Hangja elég jó, de nyers; modora kiállhatatlan, s a mondatokat csodás ügyetlenséggel ejti ki. A helyzetnek nem ura, nincs bizalma magához, sem szavai. Világos, hogy a gyakorlat hiányzik nála. De azért csodálatos bátorsággal azt mondta hallgatóinak, hogy meg akar tanulni szónokolni, s ő neki az idővel sikerülend is.” A következés megmutatta, hogy sikerült is, s a középszerűnél gyengébb szónok ma az egész világ legünnepeltebb szónoka. 1836-ban alakult meg az Anti-Corn-Law Association. Tagjai közt voltak Brotherton, később képviselő, Buckingham, a híres szociálreformer, Duncombe, radikál képviselő, Evart, Roebuck, mind neves emberek ma; Tait, Blanchard az írók közül és Campbell, a költő. 1838. szeptemberében Sir John Bowring, nemzetünk e derék barátja, tiszteletére a manchesteri free-traderek lakomát rendezvén, kimondták Bowring és Howie szónoklatai után, hogy fél rendszabállyal nem elégesznek meg, hanem üldözni fognak mindennemű gabonatörvényt. E gyűlésről szól Bastiat „Cobden et la ligue” című művében: „Hét férfi egyesült Manchesterben; és azon férfias elhatározással, mely az angol-szász fajt jellemzi, kimondták, hogy eltörölnek minden monopóliumot, és zavar, vérontás nélkül, a meggyőződés ereje által keresztül visznek oly, vagy talán még mélyebb forradalmat, mint aminőt atyáink 1789-ben létesítettek.” Az időszaki bizottságban ott látjuk a nevet: John Bright, Rochdale.
IV. Mik következtek ez után? — felesleges elmondani. Anglia története nem ismeretlen annyira nálunk, hogy ismétlésekkel lehetne kitölteni. A kard ki volt húzva, s a győzelem nem maradt el. Ki ne ismerné a hölgyek agitációját, kik imádkozva, körmeneteket, tea-estélyeket rendeztek a szabad kereskedés érdekében; ki ne tudná, mint jött segítségül a közvélemény lelkesedése, amely százezrenként hordta filléreit az apostolok lábaihoz; ki ne tudná, mily demonstrációk rendeztettek széles e birodalom minden városában; mint dőlt sáppadva vissza 1842. februárjában a nagy tory-miniszter Peel kocsijába egy menettel szemközt; ki ne olvasta volna az első találkozást Gladstone, akkor egy tory-kormány minisztere, s a peticionáló küldöttség nyers szónoka Bright közt, miből később oly szoros barátság fejlődött ki; ki ne tudná az agitáció menetét, midőn hat férfi két évig az egész országot lázas izgatottságban tartotta, hat külön kerületre osztván fel agitációit (Bright Skócia alsó részén); ki ne ismerné a manchesteri csarnok megnyitása történetét, hol két óra alatt 560 000 frt gyűlt össze az ügyre; az 1843-i ülésben Gladstone jóslatteljes szavait; és ki ne tudná, hogy a nyomor, vész furiái jövének segítségére a szabad kereskedőknek, s az inség, lázongás, pénzügyi zavarok és jobb megfontolás oda vitték a minisztérium fejét, hogy korszakot alkotó budgetbeszédében 1845-re, Peel is ráállott az alapra, melyen haladva nem volt más irány előtte: csak a manchesteri egyesültek programja.
V. 1843-ban Bright a parlamentbe jutott be. Durham városa Lord Dungannonnal szemben választotta meg, s ez idő óta, majd Rochdale, majd Birminghamból és Manchesterből Bright folyvást mint parlamenti tag szolgálta hazája s az összes emberiség ügyét. Parlamenti életének nevezetesebb mozzanatait elég lesz érintenem. 1845-ben indítványozta, hogy a vadászati törvények működése érdekében bizottság küldessék ki. 1846-ban Cobden javaslata mellett: az agrikultural bajok enqueteje érdekében emelt szót; s nemsokára a liberál padokról volt alkalma védeni a konzervatív miniszterelnök szabadkereskedelmi nézeteit. Július 2-án a Corn-Law-League célját elérvén, feloszlott, s a szónokok közt ismét ott volt Bright Cobdennel együtt. Fielden javaslatát, mely később Factory-Act (gyártörvény) néven törvénnyé válva, a munkaidőt szabályozza különösen a gyermekek s nőknél, csaknem minden társaival: Cobden s Huméval együtt hevesen ostromolta Bright. A következő években sokkal kevesebb parlamenti működése, mint azelőtt. A háború zivatarai fölverték a kedélyek nyugalmát. A nemes szívű Cobden, a béke-apostol, a szenvedő Magyarország érdekében meg akarta hiúsítani az orosz és ausztriai udvarok kölcsönét, mit a londoni piacon akartak kötni, de nem sikerült neki. Csak egy eszköze volt: az agitáció, s a pénz hatalmasan dolgozott ellene. Annyit elért, hogy az aláírás eredménye nem volt kielégítőnek nevezhető. Bright nem folyt be szenvedő egészsége miatt e küzdelembe. „Nem emlékezem, — így szólt egy alkalommal hozzám, — hogy valamit nyilvánosan szóltam volna az osztrák s orosz kölcsön ellen; de azt tudom, hogy akartam, mert az aláírást én is menthetetlen bűnnek tartottam.”
VI. A magyar ügyi agitáció nagy mérvben oka volt Bright népszerűtlenségének, habár csak közvetve. A magyar ügy által feltüzelt közvélemény lelkesülten tapsolt Lord Palmerston miniszterelnök politikájának, mely háborúba ragadta az orosz birodalom ellen a nemzetet. Cobdenék kényszerű helyzete, mint béke-apostoloké, a közvélemény ellen való úszás volt. Ingerült jelenetek fejlődtek ki az alsó házban, melyek közül egyet idejegyezni nem lesz felesleges, amint azt a ház naplóiban megörökítve találom:
Bright így végzé szónoklatát: Mielőtt elmúlnék a jövő (1855-i) nyár, vagy talán még mielőtt itt volna, újságokat fogunk hallani a Duna torkolatjairól, — a harcmező vad újságait, amelyek e haza százait félelemmel s szorongással töltendik el. Szeretném tudni hát, vajjon a nemes lord tréfái s leplezgetései méltók-e ily időhez, mint ez? A tartaléktalan könnyelműség, amely végig játszatott, véleményem szerint nem volt előnyös legkevésbé sem egy civilizált és keresztyén nemzet nagy és felelős államférfiának reputációjához.
Lord Palmerston: Uram, ha a tiszteletreméltó és tiszteletes úr ... (if the honourable and reverend gentleman) (célzásul a Bright felekezetére.)
Cobden: Rendre utasítást kérek. A nemes lord, úgy hiszem, oly jelzőt használt, tiszteletreméltó barátomról beszélvén, ami a házszabályok értelmében nincs igazolva. Hiszem, nem magyarázom félre értelmét, ha azt mondom, hogy nem volt célzatosan személyes sértéssel mondva; de azt hiszem, e ház többsége nem fog ellenmondani, ha kinyilvánítom, hogy az e helyre nem illő s meggondolatlan volt.
Palmerston: Nem akarok perlekedni, uram, a West Riding érdemes képviselőjével szavak felett; csak azt akarom kimondani, hogy miután a tisztelt képviselő úr (Bright) szíves volt véleményét kifejezni ez alkalommal eljárásom felett: hiszem, jogom van kinyilvánítani, hogy bármily véleménye legyen neki személyileg rólam, vagy az én magán- és politikai működésemről: az teljesen közömbös reám nézve.
A háború megszavaztatott, s Bright 1846-ban egyik legnépszerűbb fia az országnak, 1857-ben politikai paria lett. Cobden népszerűsége, szelídebb természete miatt, nem szállott annyira; Gladstone félrehúzódott; s egy magát szabadelvűnek nevező kormány legfőbb pártolói a fél s egész konzervatívek voltak.
A képviselő-választáson ő is, Cobden, Fox, Miall s a Peel-féle töredék legnagyobb része elbukott. Egy hó múlva azonban már Birmingham ülteté bele a képviselőszékbe.
VII. 1858-ban Milner Gibson és Bright indítványa a francia összeesküvők üldözése tárgyában 234 szóval 215 ellen megbuktatta a kormányt, s Lord Derby került a kormány élére. Ez időszakban az indiai ügyek foglalák el Bright figyelmét, amelyek sokkal bővebb tájékoztatást igényelnek, semmint részletesebben lehetne náluk időznünk. Ezért 1860-ra mehetünk át, hol Brightnak nyílt alkalma a kormány két tagjának: Gladstonenak, mint pénzügyminiszternek, s Cobdennek, mint a Board of Trade (kereskedelmi minisztérium) elnökének, kifejezni a nemzet köszönetét nemes küzdelmeikért, mikkel sikerült a Peel-féle reformok teljes keresztülvitele. A francia-angol kereskedelmi szerződés, politikai és nemzetközi értelemben, az összes civilizáció egyik legkitűnőbb munkája, melynek áldásait, míg érvényében volt, bőven érezte Európa, s hiányát, hol pénzügyi zavarok örve alatt semmivé tette a konzervatívizmus, fájdalmasan érzendi: Franciaország. Bright ez alkalommal felülmúlta önmagát, s ez egy beszédével csaknem egészen helyreállítá régi népszerűségét. 1861-ben Gladstone a papírvám eltörlését indítványozta: Bright tüzes szónoklatai mellett keresztül is vitte. Ugyanez időre esik beszéde az amerikai zavarok ügyében, hol a teljes be nem avatkozást ajánlotta régi elveihez híven; s békítő szava a Savoya annexiója feletti heves vitákban. Mily részt vett a parlamenti reform vitáiban, a választói jog kiterjesztésében, s az ezzel összekötött ügyekben: felesleges említenem. Disraeli kormányának ellensége 1866-ban Gladstone kormányában lett a Board of Trade elnöke, s részt vett mindazon vitákban, melyek e kor színezetét adták meg: az ír állami egyház megszüntetése s az ír földbirtok kérdésében. Palmerston halálával a régi whigek s konzervatívek helye két hatalmasabban jellegzett alakkal tölt ki: Disraelivel és Gladstoneval, s ez utolsónak kabinetjében Bright foglalta el azt a helyet, mit az az előtti liberál kormányban barátja, Cobden, tölt vala be.
VIII. Cobden ugyanis 1865. tavaszán Londonban a régi hű barát karjai közt hunyt el. A következő napon az alsóházban Lord Palmerston és Disraeli meleg szavakban emlékeztek meg nemes ellenfelők érdemeiről. Rövid és nyomott szünet után Bright emelkedett föl s zaklatottság miatt néha alig hallható elfojtott hangon mondta a világ legszebb rövid szónoklatai egyikét:
„Uraim — szólt, — érzem, hogy képtelen vagyok szólni ez alkalommal; de a rokonszenvnek mindazon kifejezése, minek tanúja voltam, felette hálára kötelezi szívemet. Az idő, mely azóta elhaladt, midőn ott voltam jelen, hol a legnemesebb s legtisztább szellem, mely valaha emberi alakban jelent meg, eltűnt ez életből, oly rövid, hogy még csak megkísérteni sem merhetem kifejezést adni azon érzelmeimnek, amelyek keblemre nehezednek. Nyugodtabb pillanatra hagyom azt, ha talán lesz alkalmam polgártársaim egy része előtt kifejteni a tanúságot, melyet vonhatunk nemes barátom nemes élete és jelleméről. Csak annyit tudok mondani most, hogy a legbensőbb, csaknem fivéries barátságban eltöltött húsz hosszú év után, nagyon kevéssé tudtam, mennyire szerettem őt, mindaddig, míg el nem vesztettem.”
A ház elnapolta magát, s a West-lavingtoni temetőbe két férfi követte első sorban a nagy halott koporsóját: Gladstone, zárt szempillákkal és feltűnően halvány arccal, és Bright, ki teljesen képtelen volt mély bánatát elrejteni.
IX. Mint miniszter, új választásra bocsáttatá magát. Nem volt ellenfele sem. Népszerűsége tető ponton állott. A kormány egyik tagja, a derék pénzügyminiszter Lowe, az oxfordi iskola elveinek híve, önkénytelen ellenszenve mellett is a rideg manchesteri Brightot tisztelni tartozott. De Bright nem tudott kíméletes lenni. A reform-viták alatt alkalmazott szójátéka, mellyel a separát állást foglaló Lowét és Horsmannt a skót köpeny-pártjának nevezte, amelynek haja bundájától meg nem különböztethető, szerte járt a házban, s a konzervatív párt epés nyelve egy alkalmat sem mulasztott el kimutatni az ellentétet Gladstone tranzakcionárius jellege, s Bright quackeri merevsége között. Hozzájárult egy másik is. A „Free Breakfast table” elvét Bright pronunciálta s beszédeiben terjeszté. E szerint a tea-, cukor- és kávé-adó lennének eltörlendők, s az összes adók súlya teljesen átteendő az egyenes adókra. Merész újítás, melyre Bright csak Gladstonet hiszi képesnek, s bizonnyal nem Lowét, ki a hullámzást éppen nem a jövedelmi adó emelésével akarja megkezdeni. A súlyos helyzet még súlyosabbá tétetett a radikálisok állása által, kiknek egy része Fawcett nyomán hova-tovább távolodik a régi radikál programtól, más része John Stuart Mill földelvételi elméleteit, harmadik része Dilke köztársaságát, negyedike Miallnak az uralkodó vallás megszüntetése iránti nézeteit hirdeti, s kikben hű követőre legfeljebb egyes konkrét kérdésekben találhatna a régi radikálpárt vezére.
Bright érzi a helyzet súlyát, s Edinburghban a munkások előtt egy beszédében nyíltan kimondta elégedetlenségét a kor habozása fölött:
„Hosszú az út — szólt — a Belgrave Squaretől a Bethnal Greenig. Nem tudjuk megmérni a távolságot, mi van a gazdagok palotái s a szegények nyomorult kunyhói között; a hatalmas bőkezű s pazar fényűzése, és azon millióknak reménytelen nyomora közt, kik alattok nyögnek; de kérdem önöket, mint ahogy ezerszer megkérdem magamat, nem lehetne-e, hogy a nyomor és szenvedés ezen borzasztósága enyhíttessék és végleg megsemmisüljön... Nem lehetne-e, hogy egy hatalmas kéz nem vasból, de keresztyén igazságból és szeretetből, leszálljon az erkölcsi mélységbe, még mélyebbre, mint a tengeralatti távírda, hogy fölhozza onnan a nyomor fiait és leányait, és a sokaságot, mely az elveszés szélén áll? Ez a nagy problema, mely előttünk áll. Nemcsak az államférfiak, nemcsak az ige hirdetői előtt. Minden egyes tagja a nemzetnek járuljon hozzá megoldásához. Most hatalmas e nemzet, s ha hatalmához bölcsesség is járul, az utánunk jövő nemzedék elérheti a napot, amelyet mi, legjobb igyekezettel készítünk előre, s amelyet remélünk, hogy mihamarabb megérkezend.”
X. Ily nézetekkel, ily körülmények között vonult félre, egy kiküzdött csata árán elérve az óhajtott paradicsomba, a nélkül, hogy a csata hevében a kinyert ütközet miképp leendő felhasználásáról gondoskodott volna. Ellentéte a titkos szavazás kérdésében Stuart Millel, nem az ő népszerűségének ártott, mely kétségkívül ingatlan alapokon áll. Midőn csak e napokban a staffordshirei választók egy emlékkel tisztelék meg, méltán véshették reá Gladstone tanácsára e szavakat: „Viro facundissimo civilissimo.” („A legékes-szólóbb s legműveltebb férfiúnak.”) Válasz-beszéde egyike összes beszédei legszebbikének. Visszatekint benne hosszú politikai működésére és meg van elégedve magával. Vissza a szabad kereskedés előtti szomorú időkre, s azon korra, midőn John Ricardóval együtt harcoltak a régi hajózási akta ellen; vissza azon időre, midőn a soknemű újságadó miatt lapot, a közművelődés e kitűnő faktorát, olvasni nem lehetett, összehasonlítva a mostanival; vissza a parlamenti reformra, mely hiányos ugyan, de elég erős arra, hogy a többi reformok átvitelére képessé legyen; az ír egyházi és ír földkérdési vitákra, melyek így mehettek csak keresztül. „Íme — folytatja, — a lordok háza, mely a politikai tudatlanság és szenvedélyesség végső refugiuma volt mindig, elfogadta most a titkos szavazást, miáltal mindenik választó teljes függetlensége biztosíttatott.” Érzi, most csaknem húsz év múlva, hogy semmiben sem adott neki inkább igazat a történelem, mint az orosz háború elleni eljárásában, miért annyit kellett szenvednie. Nyugodt lelkiismerete az északamerikai háborúval szemközt is, amelybe a be nem avatkozást hirdeté, s amelyért most, majdnem oly keservesen lakolt a nemzet. S ez előnyök mind békés úton érettek el. Tudja, hogy vannak elégedetlenek is: a konzervatívek. Ezek elleneztek minden pontot; s valóban oly tudatlanoknak s a kérdések vitatására oly képteleneknek látszanak ezek, hogy kígyógyulások felette kétséges. „De valamint — végzi beszédét, — a nap süt s az eső esik jók és gonoszok földére: úgy a bölcs és jóltevő törvényhozás áldásaiban nem kevésbé részesülnek azok, kik ellenezték, mint azok, kik előmozdíták ezt.”
XI. Brightról, mint szónokról, felesleges — mint íróról, lehetetlen sokat mondani. Mint szónokot ismeri az egész világ. Senki sem bírja a nyelvet jobban, mint ő: senki sem használja föl előnyét inkább, mint ő. Nekem úgy tetszik, hogy a szónok kvalifikációja: a nyelv bírása és a tárgyismeret. Bright keveset beszélt aránylag, de tárgyát teljesen bírva mindig. Egy-két rögtönzését kivéve, amelyekben a hang közvetlensége s az érző kebel nemessége kap meg, minden beszéde kidolgozott, jól átgondolt egész. Soha nem fecseg, s mindig kothurnusban jár. Gondolatja és stílusa, mint csengő, átlátszó hangja, nyilsebesen s ami fő, egyenesen megy. Soha nem reszket sem egyik, sem másik. De a változat azért erős, megkapó. Gladstone lapos, Disraeli pattogó, Fawcett hullámzó, Stuart Mill folyó, de Bright s egyedül Bright korrekt. A régi cicerói latin stílusnak egyetlen nemesb képviselője ő. Igaz, hogy ez irány nehezen fészkelhető be az új keretbe; de ha sikerült: megkapó. Utánozni nehéz, gyönyörködni benne egész az elmerülésig lehet. E tekintetben egyetlen tünemény.
Mint író, kiadta Rogerssel Cobden beszédeit. Alapított egy Cobden-klubbot eszméi védelmére, melynek egy névtelen kiadmánya valószínűleg tőle van. „Öreg politikusok korrekt követőket nem találnak, kinőtt belőlük a nemzedék. Helyeslem átalában a Cobden-klubb iratainak szellemét, a nélkül, hogy elfogadnám minden állítását vagy helyeselném az általa kiadott minden értekezést” — szól hozzám e hó 11-én írt levelében. Többet, tudtommal, irodalmilag nem tett.
XII. Egy kitűnő vezérférfit mutattam be; többet: egy kor történetét. A régi radikálok történetét, kik befejezték a küzdelmet. Brightnak élete tökéletesen teljes, befejezett. Ha végképp lelépett a pályáról: nem elébb tevé azt, mint kitűzött céljait megvalósítá; ha ott marad: új doktrinákat kell elfogadnia. A régiek túlszárnyaltattak. Ők tolták a korszellem kerekét; az már most futásban van, s elhagyja őket, ha nem sietnek vele. Az alaki szabadságért szép volt a küzdelem; de a mai kor politikusa csak eszköznek tekinti azt kezében, mellyel működni kell: bekötni a társadalom sebeit, elfojtani a nyomort, s teremteni egyetemes boldogságot. Erre nemcsak a régi szabadelvűség, de a régi radikálizmus sem elég. Új elvek, új emberek. Palmerston helyén Gladstone ül, Cobden helyett Fawcett és Stuart Mill vezet, s a szabadkereskedelem chartistái s a francia jakobinizmus helyén nem jogegyenlőségre vagy királyvérre sovárgó tömeg, hanem a szocializmus áll, amely mind ennél többet ohajt minden változatában: — közjólétet, boldogságot.
György Endre.
