A francia forradalom okai

L'ancien régime et la Révolution, par Alexis de Tocqueville. Paris, M. Lévy Frères, 1856.

„Nincs, — úgymond Tocqueville legújabb munkája kezdetén — nincs, a mi filozófjainkat és államférfiainkat inkább szerénységre inthetné, mint a francia forradalom; mert nem volt soha nagyobb esemény, amelynek fonalai távolabbra visszahatnak, amely inkább elő lett volna készítve, s amelyet mégis kevésbé láttak előre.” Nézetem szerint van még valami, ami ha legkisebb hajlamúk volna bölcseinknek és államférfiainknak a szerénységre, szintén kifejthetné bennök e szép tulajdont, — s ez a francia forradalom eredményeiben fekszik.

Nem volt talán még soha politikai mozgalom, melyre a bölcseletnek és államtudományoknak nagyobb befolyása lett volna. A forradalom ugyanazon elvekért küzdött, melyeket a tudomány felállított, megsemmisítette mindazt, amiben a század bölcsei előbb az emberi nem szenvedéseinek forrásait keresték, létesítette, amit a politikusok a közboldogságra szükségesnek tartottak; s mit alkotott? — Kényuralmat egy vagy más formában, a szabadság vagy az egyenlőség nevében, de kényuralmat mindig és mindenütt. S Franciaországban, mely a keresztény civilizáció élén gondolá magát, a cezarizmus és jogtalan demokrácia, melyek által az óvilág civilizációja elveszett, már többször váltották fel egymást a nagy forradalom óta; mintha nemünknek átka lenne, hogy minden haladás végre e célhoz vezessen; mintha emelkedhetésünk köre azon hegycsúcsokhoz lenne hasonló, melyeknek legmagasabb pontján keblünket szorulni érezzük, s vágyó tekintettel nézünk vissza a messze alattunk fekvő térre, honnan feljutottunk s ahová, amennyire lehet, visszasietünk.

Alig van tárgy, mely a gondolkozó figyelmét inkább megérdemli, s ez okból mindazok, kik a legújabb időkben politikával tudományosan foglalkoznak, egy vagy más úton ezen tény megfejtését tűzték ki feladatul. Guizot a demokráciáról írt munkájában s azon röpiratban, melynek címe: „Miért sikerült az angol forradalom?” tulajdonképpen csak azt keresi: miért nem sikerült a francia. Duvergier de Hauraune a parlamenti kormány történetében, és Chambrun a parlamenti rendszerről, Montalembert Anglia politikai jövőjéről írt munkáikban ugyanezen alapeszméből indulnak ki, sőt még Thiers „le consulat et l'empire” című munkája későbbi köteteiben is meglátszik a hatás, mellyel az utolsó évek eseményei voltak reá nézve. Mindazon tisztelet mellett, melyet Thiers a francia forradalom történetében, minden bevégzett tény és győzelmes politika irányában tanúsított, dacára azon rokonszenvnek, melyet I. Napóleon rendszere iránt érzett hajdan, az idézett munka utóbbi részein észreveszszük, hogy az író lelkében kételyek támadtak azon rendszer iránt, melyet nálánál senki sem értett, senki sem adott elő jobban, s amelynek dicsőítése volt egyik célja a konzulátus és császárság története megírásában.

Sohasem volt talán nagyobb egyetértés azok között, kik az állammal tudományosan foglalkoznak. S ha csaknem egyedül álltam, midőn az „Uralkodó eszmék befolyásáról” írt munkámban azon meggyőződést fejeztem ki, hogy a létező bajok s azon forradalmi hajlam, mely korunkat jellemzi és amely a kényuralom útját készíti elő, éppen azon elvek valósításából erednek, amelyeket a francia forradalom felállított: most, főleg Franciaországban, a jeles íróknak egész névsorát hozhatom fel, akik azóta hasonló nézeteket hirdetnek, vagy akiknek állításai legalább ezen nézetekre vezetnek.

Azon visszahatás mellett, mely 1849 óta a gyakorlati politika terén bekövetkezett, bár különböző célokkal s eltérő nézetekből kiindulva, egy más visszahatást veszünk észre az államtudományok körében is; s főleg a francia forradalom történetét illetőleg azt találjuk, hogy egészen változott a szempont, melyből e nagy eseményt egykor tekintették.

Miután szemlénk feladatul tűzte, hogy a tudományok körében történt mozgalmakat a magyar közönséggel megismertesse: ez új irány is annál inkább igénybe veszi figyelmünket, minél inkább előrelátható, hogy az életre sem fog hatás nélkül maradni s minél nagyobb azon befolyás, melyet a francia forradalom félszeg felfogása gyakorolt egész Európa újabb történetére.

A francia népnek elég drágán vásárolt kiváltsága, hogy másfél század óta vezérszerepet visz a politikában. Valamint XIV. Lajos a XVIII. század uralkodóinak, s az utána visszahatásképpen támadt fiziokraták és encyclopaedisták más országok tudósainak mintául szolgáltak: úgy a francia forradalmat s az azt követő állapotokat iskolául tekintik egy félszázad óta, mely más népeknek fölvilágosítást nyújt állapotaik hiányai felől, s amelyben oktatást keresnek az állam miként rendezésére nézve.

Ideje, tiszta fogalmat szereznünk végre a nagy eseményről, melyről annyi szépet olvasánk, s a dythirambusok után, melyekkel a „terreur” férfiainak nagy tetteit dicsőítették, higgadtan szólnunk a nagy esemény okaíról, jelleméről és következményeiről is.

Ezt kezdjük meg, midőn Tocqueville fenn címezett legújabb politikai munkáját olvasóinkkal megismertetjük. Hogy nem kritikát írunk s nem részletes kivonatot, — szemlénk természetéből folyik. Kimerítő ismereteket mindenki csak magából a munkából szerezhet, melynél jobbat olvasóinknak nem ajánlhatunk. Feladatunk nem egyéb, mint fölmutatni azon eredményeket, melyeket a tudomány ez újabb dolgozatnak köszön, s amelyek annál fontosabbak, minél nagyobb érdekűek azon kérdések, amelyekkel foglalkozik.

Tocqueville — mint előszavában mondja — munkája előttünk fekvő első részében azon kérdést veti föl: hogy az a nagy forradalom, mely a XVIII. században mindenütt készülőben volt, miért ütött ki előbb Franciaországban, mint másutt; miként fejlődött mintegy magából azon társadalomból, melyet megsemmisített; minek tulajdonítható, hogy a régi monarchiát oly rögtön és tökéletesen megsemmisítheté? Miután ezen kérdések megfejtése csak a forradalmat megelőzött állapotok ismerete által lehetséges: Tocqueville munkája ezen állapotok vizsgálatával foglalkozik, kimutatván főleg azon befolyást, melyet a régi francia monarchia által behozott kormányzási rendszer Franciaország társadalmi állapotára s ezek a forradalomra gyakoroltak.

Kövessük előadását.

Mikor még Franciaországnak politikai gyűlései voltak, — mond Tocqueville —¹ egy szónokot hallottam egyszer, ki az adminisztratív központosításról szólván, azt a forradalom szép szerzeményének nevezte, amelyet irigyel tőlünk Európa. Megengedem, hogy a központosítás szép szerzemény, nem ellenzem, hogy azt Európa tőlünk irigyli; de azt állítom, hogy az nem a forradalom szerzeménye, sőt hogy a központosítás a régi rendszerből ered; s mi több, a régi rendszer alatt fennállott politikai szervezet egyedüli része, mely a forradalmat túlélte.

A középkor történetét tanulmányozva, semmi sem lep inkább meg, mint azon egyformaság, melyet különböző s csaknem érintkezés nélkül élt népek intézményeiben találunk. Napjainkban az institúciók között felötlő hasonlatot a sajtó működése, politikai rendszerünk, mely Európa népei közt szolidaritást idézett elő, s a közlekedés könnyűsége magyarázza meg: de ha a középkorban éppen olyan nagy, sőt némi tekintetben még nagyobb hasonlatot találunk, e körülményt csak az egyháznak tulajdoníthatjuk; s talán semmi sem bizonyíthatja befolyása nagyságát annyira, mint azon egység, melyet e korban a legkülönbözőbb népek erkölcsi és jogi fogalmaiban, sőt még közéletük formáiban is találunk.²

Általános nézet, hogy a középkori intézmények, melyeknek éppen legterhesebb részei több helyen századunkig fenntartották magukat, sehol sem maradtak fen annyira egész szigorúságokban, mint Franciaországban. E nézet csalódáson alapszik. Tocqueville megmutatja, hogy a régiebb intézmények, ha, a formákat illetőleg, látszólag fennállottak is, — jóval a forradalom előtt elvesztették minden gyakorlati fontosságukat, s tettleg más kezekbe ment át azon hatalom, melyet a középkorban egyes, a kormánytól független közigazgatási testületek és hivatalnokok az ország közügyeire gyakoroltak. A középkori intézmények árnyéka alatt csaknem észrevétlenül egy új adminisztratív testület alakult, mely a trón mellett állva, a királyi tanács neve alatt, lassanként minden valóságos hatalmat körébe vont.

E tanácsnak eredete régi, de hatásköre nagyrészt új és csaknem határtalan volt. A XVIII. században az ország összes hatalma e tanácsban központosult. Az ország főtörvényszéke volt, amennyiben minden rendes törvényszék ítéletét megsemmisíthette; törvényhozója, amennyiben az vitatta meg és indítványozta a törvényeket, az határozta meg és vetette ki az adót; főkormányzója, amennyiben az igazgatás általános szabályainak meghatározása, mint legfelsőbb adminisztratív tanácstól, tőle függött. A fontosabb ügyeket mind e tanács döntötte el, minden ahhoz vezetett vissza, tőle jött minden lendület. S ámbár e testületnek határozatai csak a király helybenhagyása által nyertek erőt, s ámbár e tanács nem nagy urakból, hanem középszerű polgári származású emberekből állott, akiket minden pillanatban megfoszthattak hivataluktól: tőle függött sajátlag Franciaország egész kormányzása. A belügyek vezetése pedig egyes tisztviselőre, a contrôleur généralra volt bízva, kinek kezében központosultak mind a közigazgatás fontosabb ágai.

Ha csak az ancien régime hivatalnokainak lajstromát nézzük, úgy találjuk, hogy akkor minden tartománynak külön minisztere volt; de ha a jegyzőkönyvekből az igazgatás gyakorlati menetét tanulmányoztuk, arról győződünk meg, hogy — néhány kevés fontosságú eset kivételével — mindent a „contrôleur général” intézett, aki lassanként a pénzkiadással járó dolgokat, azaz úgyszólván az egész közigazgatást saját körébe vonva, majd mint a pénz- vagy belügy, majd mint a közmunkák és kereskedési ügyek minisztere lépett föl. Míg e szerint az ország összes közigazgatása Párizsban egy hivatalnok kezében központosult: az egyes tartományokat e hivatalnok helyettesei kormányzák. A kormányzók, kik a királyi hatalmat képviselték az egyes tartományokban, megtarták ugyan hivatalaik címét és külsőségeit: de a valóságos hatalom az intendánsok kezébe ment át, akik nem születésnek, se nem választásnak köszönték hivatalukat; s a kormány által minden pillanatban elmozdíthatók lévén, csak a királyi tanács képviselőiül léptek föl. Valamint e tanács az egész ország kormányzását és közigazgatását hatáskörébe vonta: úgy az egyes tartomány kormánya és igazgatása teljesen az intendánstól függött, aki szűkebb körében a bírói és közigazgatási hatalmat szintúgy egyesíté kezében, mint a királyi tanács az egész országra nézve.

Az intendáns alatt s általa kinevezve subdélégué címmel alsóbb tisztviselők állottak, kik annak kötelességeit az egyes cantonban teljesíték; s ámbár soha a nemesi rendnek tagjai nem voltak, s az intendáns minden pillanatban elmozdíthatá őket: az egész kormányt képviselték igazgatásuk területén.

Látjuk ezekből, hogy az ancien régime kormánygépezete csak az egyes tisztviselők elnevezésében különbözött attól, amelyet Franciaországban később találunk. Ugyanezen meggyőződésre jutunk, ha az akkori kormány hatáskörére fordítjuk figyelmünket.

Az adó nagysága és kivetési módja a kormánytól függött. A taille nagyságát a királyi tanács határozta meg évenként titkos ülésben; ez vetette ki a capitatiót a contrôleur générallal és intendánsokkal egyetértőleg, s az adónak ezen és más nemeire nézve, ő szerződött a bérlőkkel, ő határozta meg a beszedés módját, ő eszközülte a behajtást vagy közvetlenül tisztviselői által vagy legalább ezek felügyelete alatt.

A katonaállításra nézve, a tanács döntötte el: hány újonc állítására köteleztessék mindegyik tartomány. Az egyes provinciákra eső mennyiséget az egyes községekre az intendáns vetette ki, s a subdélégué vezette a sorsolást. Ki a katonáskodástól föl akart mentetni, csak ennek útján nyerhette azt meg.

A közlekedési eszközök a vicinalis utak kivételével, kizárólag a kormány által tartattak fel. A tervet az intendánsok állapiták meg, s a végrehajtásra, mely többnyire ingyen, közmunkák által történt, a subdélégué vigyázott fel. A közcsend és közbátorság fenntartásáról szintén a kormány gondoskodott. Az intendáns szemelte ki a katonákat és nevezte ki tiszteiket még oly városokban is, hol e célra a maréchausséen és rendes katonaságon kívül, külön városi katonaság (garde urbaine) volt.

A kormány gondoskodott a szegényekről, magára vállalva az egyes földesurak ebbeli kötelességeit. Évenként az adó egy bizonyos része volt rendelve e célra. Szóval a kormány figyelme és rendeletei mindenre kiterjedtek, s számos intézmény maradt reánk, amelyekben bizonyos árucikkek miként készítése határoztatik meg, vagy rendelés adatik, hogy a szőlőket irtsák ki egyes vidékeken, melyek a kormány nézete szerint nem alkalmasak bortermesztésre.

Minden szerfölött nagy hatalomnak főveszélye nem az ellentállásban, hanem abban fekszik, hogy a vele szemben álló akadályokkal küzdve, azokat nemcsak legyőzi, hanem megsemmisíti, s így tovább terjed, mint biztosan tennie lehetne. Augustus császártól fogva a világ csaknem minden nagyobb uralkodója jól tudta, hogy semmi sem biztosíthatja inkább a hatalmat, mint ha erős határok veszik körül, melyek által aki e hatalmat gyakorolja, egyszer másszor megszorítva érzi magát, de amelyek egyszersmind erős védfalul szolgálnak neki. Azonban alig ismerünk oly embert, aki a hatalom bizonyos fokára jutva, korlátolhatta volna önmagát. Ezt látjuk Franciaországban is. S ámbár a városok a királyi hatalomnak hajdan nemcsak gátot nem vetettek, sőt eszközül szolgáltak céljai kivitelében: a városok municipális kiváltságai sem tarthaták fen magukat a kormány központosító iránya ellenében, s a XVIII. században elvesztették minden fontosságukat.

E nagy változás, Tocqueville szerint, nem előre kijelölt politika következménye. A kormány pillanatnyi financiális nehézségeknek öntudatlanul áldozta föl a nemzet municipális életét; mit onnan látunk, hogy 1692-től fogva, midőn a municipális hivatalok választását először szüntették meg, s e hivatalokat pénzért adták el, a kormány a városoknak bizonyos pénzösszeg lefizetéséért többször visszaadta e választási jogot³. De bár azon kormányt, mely pillanatnyi pénzügyi nehézségek kikerülése végett ily fontos változásokat tesz közigazgatási rendszerében, nem lehet menteni: Franciaországban mélyebben fekszenek, nézetünk szerint, a helyhatósági szerkezet süllyedésének okai; s e süllyedés akkor is bekövetkezik vala, ha a kormány sohasem is bántja a városok választási jogát.

Miután XI. Lajos a municipális szabadságot — demokrata jellemétől tartva s így jól tudva, mit tesz — megszorította; miután a városok közgyűlésére, mely a XV. században sok helyütt még az egész népből állt csak az úgynevezett notablek s a céhek és társulatok küldöttjei hivattak meg; miután e notablek száma a küldöttek számához képest mindig nagyobbá vált, s a mesteremberek küldöttei egészen kizáratván, végre csak a polgárok küldötteit találjuk, miután ezen változások következésében a nép legnagyobb része közönyössé lett a municipális szerkezet iránt: a városok municipális élete nem volt többé fenntartható csupán az által, hogy a választási szabadságot meghagyták e zárt testületeknek, melyek magukat a város közgyűléseinek nevezték, — főleg oly kormánynyal szemközt, mely, miután az egész közigazgatást kezébe vette, a városi szerkezetben ha nem is akadályt, legalább alkalmatlanságot talált, és amely, hasonló viszonyok között hatalma terjesztésére sokszor éppen az által volt kényszerítve, mert a nagy számot védenie kellett azon zárt testületek ellenében, melyek a város nevében csak saját érdekeiket pártolák.

Bármiben keressük azonban e változás okait: kétségtelen tény, hogy a városok municipális szerkezete a XVIII. században elvesztette minden fontosságát. A városok nem szabályozhaták többé a vámokat, nem vethetének ki adót, nem adhattak és nem zálogosíthatának el immár semmit, nem perelhettek, nem kezelheték s nem adhaták bérbe jövedelmeiket, nem rendelkezhettek azoknak feleslegeiről a kormány közbejövetele nélkül. Szóval, nem volt tárgy, melyre nézve a városok a kormányhoz ne folyamodnának, s amelyben nem attól függene az elhatározás. S amit a városokban láttunk, még nagyobb kiterjedésben feltaláljuk a falusi községekben.

Mióta a földesurak, részint mivel jószágaik kezelését gazdasági tiszteikre bízták, részint mivel fekvő birtokukat darabonként eladva, csak feudalis jogaik jövedelmező részét tartották meg, a falusi községek kormányzásában minden befolyásukat elvesztették; s mióta a vagyonosabb lakosok a falukból a városokba vonultak: a falusi községek, mint hasonló viszonyok közt nem is lehetett másképp, egészen a kormánytól jöttek függésbe. Azon számos hivatalnokból, kik a középkor folytán a községek ügyeit kezelték, a XVIII. században többnyire csak kettőt találunk: az adószedőt és syndicust; de miután amaz az adót az intendáns egyenes rendeletei szerint szedte be, ez pedig a subdélégué parancsa alatt állván, minden eljárásában csak őt képviselte: mindkettő tulajdonképp csak kormányi tisztviselőnek tekinthető; s ha a választási jog, legalább formára nézve, a községek nagyobb részében fen is maradt, s ha a nép e jogához, mindamellett, hogy az intendánsok kijelölése, s a választások sokszor történt megsemmisítése által csaknem illusoriussá vált, még mindig ragaszkodott is: e forma nem változtathatta meg a dolgok lényegét, s igen természetes, ha a községi hivatalok ez időben többnyire már nem tiszteletnek, hanem tehernek tekintettek, melyet mindenki kikerülni iparkodott.

Az „ancien régime” alatt már nem volt város, falu, vagy szállás, nem volt kórház, zárda vagy iskola, mely saját ügyeiben saját akarata szerint járhatott el, saját javaíról saját belátása szerint rendelkezhetett volna. Már akkor a közigazgatás gyámsága alatt állt minden francia, ha ez nem is volt még oly nyíltan kimondva, mint napjainkban.

E korszakot a jelennel összehasonlitva, a kettő között a bírói hivatal szerkezetében fekszik a különbség. Ha azon tökéletes függetlenséget tekintjük, melyben a törvényszékek egyes tagjai a kormány irányában állottak, mint akik pénzen vásárolták hivatalaikat; ha tekintetbe veszszük, minő szerepet játszottak a francia parlamentek minden politikai mozgalom alkalmával, s minő befolyást engedett maga a kormány a törvényszékeknek egyes közigazgatási tárgyakban: úgy látszik, mintha a bírói hivatal állása a közigazgatási szerkezet hiányait legalább némileg ellensúlyozhatta volna. De csalódunk. Ahol a szabadságnak semmi más biztosítéka nincs, az egyes polgárok és testületek jogai egyedül a törvényszékek szerkezete által nem oltalmaztathatnak meg a közigazgatás önkénye ellen. S ha az „ancien régime” állapotjait közelebbről vizsgáljuk, meggyőződünk, hogy a rendes törvényszékek nem voltak ugyan sehol Európában függetlenebbek a kormánytól, mint Franciaországban: de a rendkívüli törvényszékek sem voltak sehol annyira divatban, mint ott.

A múlt században kiadott királyi rendeletek és tanácsi határozatok között igen keveset találunk, melyben ki nem mondatnék, hogy minden azokból támadható pör kizárólag az intendáns vagy királyi tanács előtt indíttassék meg. Azon pörökre nézve, melyek régiebb törvényeken vagy szokásokon alapulnak, a királyi tanács az úgynevezett evocatiok által biztosította befolyását. Nem a törvények, hanem a végrehajtó hatalom által elvül állíttatott fel: hogy minden olyan pör, amelyben közérdek forog kérdésben, vagy amely igazgatási rendeletek magyarázatásából támad, nem a rendes törvényszékekhez tartozik, sőt hogy a király — gyakorlatilag a királyi tanács — minden magánügyet is maga elé vonhat, valahányszor szükségét látja.

Gyakorlatban már akkor is fennállott azon elv, mely Franciaország újabb alkotmányaiban, minden változások dacára fenntartotta magát, hogy tudniillik a közigazgatás tisztviselőit a kormány helybenhagyása nélkül a rendes törvényszékek pörbe nem foghatják. A régiebb és újabb kor között csak abban fekszik a különbség, hogy amit a kormány most a törvények értelmében tehet, azt akkor a törvények megszegésével cselekedte.

Hasonló viszonyok hasonló eredményekre vezettek; s valamint az ó s új rendszer tisztviselői között még irásmódukra nézve is alig találunk különbséget: merőben a mostanihoz volt hasonló azon állás is, melyet a kormányzottak a kormány irányában elfoglaltak.

A contrôleur général nemcsak fontos ügyekben, hanem egyes személyekre nézve is az intendánsoktól kívánt tudósítást. Ezek azokat subdéléguéiktől követelték, s amit ezek nekik jelentettek, úgy adták elő, mintha saját tapasztalásukból tudnák. A miniszter teendői számtalanok. Semmi sem történik nálok nélkül (mint D'Argenson már 1733-ban írja) semmi másként, mint általuk, s ha ismereteik nem terjednek annyira, mint hatalmúk, a legfontosabb dolgokat az alárendelt tisztviselőkre kellett bízniok, akik ez által valóságos urakká váltak. Így egyrészt a közigazgatási gépezet a szükséges ellenőrködés miatt mindig bonyolodottabbá vált, az irományok halmaza nőttön nőtt, s a legegyszerűbb ügyek eldöntése is évekre terjedett; míg másfelől szaporodott a kormányi rendeletek száma, s örökös változások történtek a közigazgatásban. Az „ancien régime” vége felé annyira egymást érték az új rendszabályok, hogy akikre a végrehajtás volt bízva, a sok rendelet miatt azt sem tudták többé, miként engedelmeskedjenek.

S míg a kormány mintegy ellenállhatatlan erőtől ragadtatva, haladt ez irányban tovább tovább: a nép minden osztálya mindinkább elvesztette önkormányzási képességét. Akik a fennállott viszonyoknak ellenei voltak, azok is a központi hatalomtól várták azoknak megváltoztatását. Mirabeau atya, ki a fennállott viszonyok gyűlöletétől elragadtatva, azt mondta egykor, hogy valódi „commissarius bandák”ká lennének a törvényszékek, ha azoknak kinevezése a kormányra bízatnék, mindemellett is csak a kormánytól várta lehetetlen tervei kivitelét; s Tocqueville több forradalom előtti igazgatási kerület levéltárát átkutatván, oly beadványokra talált, melyekben egyesek azzal vádolják a kormányt, hogy hivatásának még mindig nem felel meg eléggé. Miért nem neveztetnek ki biztosok — így szól egy ezek közül — akik az egyes tartományok földművelőinek gazdaságuk célszerűbb vezetésében oktatást adjanak; s megmondják nekik, mit csináljanak marháikkal, miként hizlalják azokat, miként neveljék, hogy és mily vásáron adják el stb. Miután a kormány a gondviselés szerepét vállalta magára, igen természetes, ha minden egyes hozzá folyamodik saját szükségeiben, ha minden bajért a kormányt vádolják, s végre, mint a forradalom előtt látjuk, még a rossz termésért is őt teszi felelőssé.

S most foglaljuk össze röviden a mondottakat.

A birodalom központján álló testület, mely az egész közigazgatásra felügyel; egy miniszter, ki e tanácsot vezeti; minden tartományban egyes tisztviselők, akik a tanács rendeleteit végrehajtják; semmi másodrendű igazgatási, vagy bármily testület, mely engedelem nélkül mozoghatna; rendkívüli törvényszékek, melyek minden közigazgatást érdeklő ügyben ítélnek s a kormány alsóbb tisztviselőit védik. Mi egyéb ez azon központosításnál, melyet ismerünk. Formái még határozatlanabbak, eljárása kevésbé szabályozott, fennállása kétségesebb, de lényegében ugyanaz. Igaz, hogy csak utóbb a forradalom által lőn szentesítve azon nagy elv: hogy a többségnek és annak, aki azt képviseli, minden szabad; bizonyos továbbá, hogy a pulya XV. vagy a vallásos és emberséges XVI. Lajos kezében bármily nagy hatalom sem idézhetett elő oly szörnyű eredményeket, mint midőn a kérlelhetetlen konvent vagy óriási utódja kezére került: de kétségen kívül áll, hogy a kormány az ancien régime alatt már csaknem mind azon tárgyakat hatáskörébe vonta, amelyek most ahhoz tartoznak.

Magában is világos, hogy az országban létező kormányrendszer nem maradhatott befolyás nélkül a forradalom kitörésére és lefolyására; de hogy e befolyást kellőleg megítélhessük, ismernünk kell azon viszonyokat, amelyek között e kormányrendszer alkalmaztatott.

Ha tekintetbe veszszük azok számát, akik a XVIII. század történeteivel foglalkoztak, s a reánk maradt emlékiratok tömegét, melyekből bizonyos emberek és osztályok mindennapi életét apróságokig ismerjük; ha figyelembe veszszük mindazt, amit a forradalom alatt és után a parlamenti tárgyalások folytán a régi rendszer mellett és ellen mondottak: úgy látszik, alig találhatunk többé, amit nem ismernénk; mindamellett Tocqueville jelen munkája talán több és meglepőbb újat foglal magában, mint az, amelyet évek előtt írt az amerikai szövetség demokráciájáról.

Hogy mindenekelőtt a legfontosabbat emeljem ki, lássuk először is Franciaország birtokviszonyait a forradalom előtt.

Általános meggyőződés, hogy a földbirtoknak végtelen felosztása a forradalom következtében történt. Akik ezen felaprózást, mely a birtokosok számát milliókra szaporította, a legnagyobb áldásnak tekintik, és akik az oly földbirtokot, mely a birtokos eltartására elégtelen s őt telkéhez kötve, más élelemkeresettől visszatartóztatja, inkább tehernek, mint jótéteménynek tartják, s a föld feldarabolásában látják Franciaország egyik főbaját, — egyiránt megegyeznek abban, hogy ez állapot a forradalom által behozott törvényeknek tulajdonítható. Tocqueville könyvéből látjuk, hogy e nézet merőben hibás.

Mind azon dolgok között, melyeket Young Arthur Franciaországban első utazása alatt látott, semmi sem lepte meg őt annyira, mint az, hogy a földbirtoknak felét parasztok kezében s a legapróbb részekre földarabolva találta. A híres angol gazdának ily állapotról, mint maga mondja, még fogalma sem volt — „Az örökségek felosztása — így szól egy intendáns a kormányhoz a forradalom előtt néhány évvel beadott jelentésében — aggasztó módon halad előre, s miután minden örökös mindenből s mindenütt megkívánja részét, mindig apróbb meg apróbb darabokra osztják a földeket.”

Egyes gazdasági egyesületek már húsz évvel a forradalom előtt kiemelték e bajt; s Turgot osztozott aggodalmaikban. „Az örökségek felosztása, — úgymond, — oly fokra hágott, hogy a telek, mely éppen elég volt egy család fenntartására, most 5—6 gyermek között daraboltatik fel. Természetes, hogy ezek családostól már nem élhetnek meg birtokukból. Néhány évvel utóbb Necker az országban élő kisebb földbirtokosok roppant számáról beszél; s Tocqueville a földadó kivetésére 1790-ben készült összeírások nyomán a földbirtokosok számát azon helyeken, melyeknek összeírásait átvizsgálhatta, a jelen földbirtokosoknak felére, egyes helyeken kétharmadára teszi: ami csakugyan nagy felosztásra mutat, ha tekintetbe veszszük, hogy az ország népessége azon idő óta egy negyeddel növekedett.⁴

A francia parasztok igen nagy része e szerint már a forradalom előtt földbirtokosokból állott; s habár az ezen osztály kezében levő földbirtok súlyos terhekkel járt: a francia paraszt se e tekintetben, se jogi állására nézve nem volt rosszabb állapotban, mint aminőben ez osztályt Anglia kivételével Európa bármely országában találjuk azon időkben.

Németország nagy részében a XVIII. század végeig még nem volt eltörülve a szolgaság⁵. 1788-ban a német paraszt engedelem nélkül nem hagyhatta el lakhelyét. Urának hatósága alatt állott. Nem változtathatta állását, nem tanulhatott mesterséget, nem házasodhatott engedelem nélkül. Ideje nagy része másnak szolgálatában folyt el. A robot egész szigorúságban fennállott, és sok helyen három napra terjedt hetenként. Ő épitette, ő tartotta fel ura épületeit, ő művelte földjét, ő szállította be termékeit. Bírtokjoga, melyet magának szerezhetett, mindig korlátolt vala; nem adhatta, nem zálogosíthatta el, sőt még használatában is urának akarata határozott, s halála után sem szállt egészen és nagy terhek nélkül gyermekeire.

Franciaországban mindez nem volt többé. A paraszt kedve szerint költözködött, adta vette, művelte vagy elzálogosította birtokát. A szolgaság végső maradványai csak az ország egyes keleti tartományaiban voltak találhatók, a többiekben már idejét sem tudták, mikor szűnt meg, s a tudományos kutatásokból kisült, hogy Normandiában már a XIII. században nem létezett többé.

Hogy a nemnemes terhes feltételek alatt bírta földjét, — nem szenved kétséget; s habár azon jobbágyi tartozások, melyeket a feudalis jogok neve alatt 4-dik augusztusban eltörültek, kevés kivétellel, átalánosak nem voltak is, s nagyrészt csak egyes vidékeken, vagy éppen egyes uradalmakban gyakorolták még azon uri jogokat, amelyeknek hosszú sorozatát a Constituante borzadással hallotta: a francia paraszt állapota nem volt irigylendő. De bizonyos az is, hogy e tartozások egy része Angliában maiglan fennmaradt, anélkül hogy ez által a földművelés emelkedése hátrányt szenvedne; s e tartozások a XVIII. század vége felé Európa minden országában léteztek, sőt a földművelő helyzete éppen e tekintetben kedvezőbb volt Franciaországban, mint másutt, miután több ilynemű terhes tartozások – például az úgynevezett urasági robot (corvée seigneurial) a magánosok által bírt út és hidvámok stb. — Franciaország legnagyobb részében már el voltak törülve; s ami még fontosabb, a jobbágyok függetlenebbekké lettek uraságaiktól, mint ez idő szerint Európa bármely más országában voltak.

Azon tisztviselők, akikre a falusi ügyek kezelése bízva volt, részint a község, részint az intendáns által nevezve ki, mindig az utóbbinak rendelkezése alatt jártak el hivatalaikban, s ha a községi autonomia, — mint feljebb láttuk — ez által nem is nyert, nem szenved kétséget, hogy legalább földesurától egészen függetlenné vált a község. A földesúrnak a XVIII. században a községi ügyekre nem volt többé semmi befolyása. Nemcsak a kezelés, de még a felügyelés is másokat illetett, s mi több, a királyi hatalmat az egyes községben nem a földesúr képviselte többé. Az országos törvények alkalmazása, a katonaállítás, az adó kivetése, a királyi parancsolatok kihirdetése és ínség esetében a községsegély kiosztása mind másokra volt bízva. A földesúr — mire az intendánsok szüntelen emlékeztették subdéléguéiket — csak az első lakos, ki a többiektől vagyona és kiváltságai által különbözik, de nem hatalmánál fogva.

Ha a francia paraszt akkori helyzetét jelen elveink szerint ítéljük meg, lealázónak s nyomottnak találjuk azt: de az sem szenved kétséget, hogy ez elnyomás legnagyobb részben nem a földesúri hatalomnak tulajdonítható; hogy a francia paraszt apró feudalis zsarnokok martalékául a XVIII. században többé nem szolgálhatott; hogy polgári szabadsággal bírt, s hazája földe nagy részét tulajdonának nevezhette. Oly körülmények, melyeket figyelembe vévén, meg kell vallanunk, hogy a dolgok valódi állásától nagyon különböző azon kép, amelyet az érintett osztály állapotáról a forradalom alatt tartott beszédekből alkot az olvasó képződése. Ugyan ez áll a nemzet többi osztályaira nézve.

Sièyes híres röpirata „Qu' est ce que le tiers état” nemcsak azokra, kik a forradalom történeteivel foglalkoznak, de fájdalom azokra is, kik a forradalom elveit mint államférfiak alkalmazták, sokkal nagyobb befolyást gyakorolt, mint aminőt érdemelt. Akik e röpiratot olvassák, azon meggyőződésre jutnak, hogy:

1-ször mindazon néposztályok, melyek 1789-ben a nemesség és egyházi rend ellen felléptek, helyzetükben egyenlők, érzésökben rokonok voltak; egyszóval hogy a nemzet nem kiváltságos része mint egy homogen egész állt szemben azzal, mely kiváltságokkal bírt, vagy legalább mindig olyannak érezte magát;

2-szor hogy a nemzet nem-kiváltságos része a kormányra, közigatásra és törvénykezésre, szóval az ország fontosabb ügyeire semmi befolyást nem gyakorolt, s az állam kormányával összekötött minden jövedelmes állásból ki volt zárva.

Egyiránt hamis mind a két nézet. Mi az elsőt illeti, kétségtelen, hogy a forradalom előtt a nem kiváltságos osztályok vagyonosabb része, a földbirtokosok, művészek, gyárosok, mesteremberek, egyszóval a polgári és középrend e szolidaritást, melyre Sièyes hivatkozik, nemcsak nem érezték, sőt mindent elkövettek, hogy magukat a néptől a lehetőségig elkülönözzék. Az egyesek az által, hogy mihelyt vagyonuk engedte saját számukra nemességet vagy legalább hivatalt vásároltak⁶, az egész rend az által, hogy mint rend, magát kiváltságosnak tekinté. Nemcsak a faluk és városok, de még az utóbbiak különböző sorsú lakosai közt se volt egység; s mint az emberszerető Turgot panaszolja munkáiban, a polgárok oly módon tudták rendezni a fogyasztási adót, hogy csak a város szegényebb lakóit terhelte.

Szintúgy tévedésen alapszik a második nézet is. Egyes főbb hivatalok, mint például a tartományok kormányzósága, és amelyek az udvar fényének emelésére tartoztak, kizárólag a főbb nemesség kezében voltak még; a nagyobb családok megtarták elődeik címeit, de e címek értelme megváltozott. A középkori államszerkezet mellett, mint fentebb láttuk, egy új kormányzási gépezet állíttatott fel, mely lassanként minden valóságos hatalmat magához vont, s ez részint nemesek, részint olyanok kezében vala, akik csak most szerezvén nemességet, kiléptek a polgári rendből, anélkül, hogy a régibb nemesség által hasonlóknak ismertetnének el. Ami pedig azon nagy nyereségeket illeti, melyeket az ancien régime alatt — mint minden rosszul kormányzott államban — egyesek az ország rovására szereztek, első helyen szintén nem a nemesség áll, s a kegypénzek, amelyeket ennek egyes tagjai az udvartól vontak, föl sem tűnnek a fermier generalok s körözetök jövedelmeihez képest.

Ha vád illeti a nemességet, — ami alól senki sem mentheti föl, ha a forradalom történetét ismeri, – inkább azért sújtja őt vád, mivel az ország kormányától egészen visszavonult, s a fennállott hatalom tisztviselőit megvetve és puszta címekhez, s egykori állása jövedelmeihez ragaszkodva, minden befolyásáról oly könnyen lemondott. Azon panaszok, melyeket leghangosabban hirdettettek a nemesség ellen, nagyrészt alaptalanok.

A nemesség, mint egész — mert valamint a tiers état-t nem ítélhetni meg Dantonról vagy Robespierről, úgy a nemességet sem azok szerint, amiket egyes túlzók mondtak vagy tettek — nem volt a felvilágosodásnak ellensége; sőt kelletén túl részt vett korának szellemi mozgalmaiban, s nem gondolva a következményekkel, maga hirdette azon elveket, amelyek vesztére vezettek. A nemesség nem ellenezte a szabadságot; s a forradalom előtt senki sem követelte az ország alkotmányos jogainak visszaállítását nálánál hangosabban. Mindazon biztosítékok között, melyekkel Franciaország harminc éves alkotmányos élete folytán bírt, egy sincsen, amelynek kivivását már 1789-ben utasításul nem adta volna követeinek a nemesség. S ez utasításokat olvasva — mond Tocqueville — örökre sajnálnunk kell, hogy a nemesség a forradalom által megsemmisíttetett. A nemzet ez által egyik lényeges tényezőjétől fosztá meg magát, s oly sebet ejtett szabadságán, melyből sohasem fog egészen kiépülni.

Ugyanezt mondhatni az egyházról is.

Ha a francia egyházat 1789-ben tekintjük, talán türelmetlenséget vethetünk szemére, talán azt mondhatjuk, hogy a túlságig ragaszkodott egyes régi kiváltságaihoz; de azzal senki sem vádolhatja a francia egyházat, hogy a polgári és állami szabadság iránt ellenszenvet, sőt csak közönyösséget mutatott volna. A tiers état-nak a haladási kérdésekben nem volt biztosabb frigyese, s mindazon változások közül, melyeket a nép az egyenlőség nevében józanul követelhetett, alig van olyan, melyet az egyház követjeinek adott utasításaiban nem találnánk.

Szorosan véve a politikában a klérus határozottan a nemzet törvényhozási jogai, a törvényhozás rendes időszakokban tartása s olyatén hatásköre mellett nyilatkozott, milyennel a legszabadabb nemzet törvényhozása bír. Az ország belkormányát illetőleg az egyház, az egyéni szabadság biztosítása végett, az angol habeas corpushoz hasonló intézményeket követelt; felszólalt az államtömlöcök és kivételes törvényszékek ellen; a rendes törvényszékeknél, nyilvánosság mellett, a bírák teljes függetlenségét kívánta; a mellett nyilatkozott, hogy születésre való tekintet nélkül, minden hivatal csak az érdemnek adassék, hogy a katonai kötelezettség alól senki se legyen kivéve; hogy az úri szolgálatokat illő kárpótlás mellett szüntessék meg; hogy a céhek és a kereskedést gátló belvámok törültessenek el; hogy minden faluban ingyen oskolák és más jótékonysági intézetek állíttassanak, egyszóval az egyház, — mely Franciaország politikai életében mindig oly kitűnő helyet foglalt el, s amelynek tagjai, ahol egyes tartományok számos ügyeiket még maguk kezelték (mint például Languedocban) élénk részt vettek a közéletben, — az egyház, mondjuk, most sem maradt hátrább, s szintannyi hazafiságot tanúsított, mint a nemzet bármely más osztálya.

Azon hazafiúi lelkesedést, melyet a francia klérus a forradalom kezdetén tanúsított, nagy kiterjedésű fekvő birtokának tulajdonítja Tocqueville; s miután e részben nézete — amelyben én is osztozom — a papi javak iránt általánosan elfogadott véleménynyel ellentétben áll, legyen szabad ide vágó szavait egész terjedelmükben idéznem.

„Nézetem szerint, — mond Tocqueville — mely a közönségesen elfogadott és erős alapokra támaszkodó véleménynyel ellenkezik, azt merem állítani, hogy a szabadság igen erős tényezőjétől fosztja meg magát minden nép, mely a katolikus klérust földbirtokától megfosztja és jövedelmeit fizetésekké változtatja.”

„Az oly ember, akinek személye nagy részben idegen hatalom alatt áll, akinek családja nem lehet, csak egy erős kötelék által csatoltathatik hazájához, és ez a földbirtok. Vágjuk el e köteléket s tulajdonképpen nem polgára többé egy hazának se. Azon hazában, amelyben véletlenül született, idegenként áll a polgári társaság közepett, melynek érdekei közül őt közvetlenül egy sem érinti. Lelkiismerete a pápától, ellátása a fejedelemtől függ. Egyetlen hazája az egyház. Minden politikai eseménynél csak ennek érdekeit látja. Ha ez szabad és virágzó, nincs köze a többihez. Legtermészetesebb helyzete a politikában a közönyösség. Ily eszmék és érzések oly testületnél, melyre a gyermeknövelés s a nép erkölcsi vezetése bízatott, a közéletben csak veszélyes következéseket idézhetnek elé.”

A francia klérusról a forradalom kitörése előtt senki sem mondhatta ezt; s egyes kivételekkel Tocqueville nézete szerint talán sohasem volt kitűnőbb, fölvilágosodottabb, nemzetiesb egyházi testület, amely a polgári erényeket oly tántoríthatatlan vallásossággal egyesítette volna.

Általán véve azon húsz vagy huszonöt év, mely a forradalmat megelőzte, Franciaországban rendkívüli haladás és jólét korszaka volt, s az akkori közállapotok tanúlmányozása minden elfogulatlant meggyőzhet, mennyire ferdén ítélnek, akik XVI. Lajosban csak azon passiv tulajdonokat keresik, amelyeket jóságnak nevezünk, s amelyeket csak gyöngeségnek tartunk. E szerencsétlen fejedelem, aki népe iránt oly melegen tudott érezni, uralkodása alatt nemcsak elődeinél, de sok oly uralkodónál többet tőn népe javára, akinek hálás emléke a történetekben századokig fenntartá magát.

Igaz, hogy iszonyodnunk kellene, ha a forradalom előtti állapotokról azok szerint ítélnénk, amiket a hivatalos jelentésekben, sőt királyi rendeletekben olvasunk azok felől.

Miután a nép száznegyven év óta nem elegyedett közdolgokba, sokan, mint látszik, azt hivék, hogy az sohasem történhetik többé, s akik a tömeg felébredésétől leginkább tarthattak, fennszóval értekeztek egymás között azon visszaélésekről, melyeknek a nép mindig áldozatja volt. Egyik a népre nézve legterhesebb institúciók szörnyű hiányait emelte ki; a másik szenvedéseinek leírására használta föl egész rhetoricáját; s amidőn helyzetét javítani akarták, mindannyian dühvel töltötték el a nép szívét.

Csaknem megfoghatatlan az a vigyázatlanság, melyet e részben mind a kormánynál, mind a kiváltságos osztályoknál találunk.

Midőn a király tizenhárom évvel a forradalom kitörése előtt az ingyen közmunkát el akarta törölni, ezeket olvassuk a rendelet bevezetésében: „Egyes tartományokat kivéve, csaknem az egész ország összes útjai jobbágyainak legszegényebb részének ingyen munkájával készültek. Az egész teher e szerint azokra hárult, akiknek kezük munkáján kívül más vagyonuk nincsen, s akiknek az utak jó karban tartása kevésbé fekszik érdekükben. A birtokosok, a kiváltságosak, akiknek vagyonuk a közlekedés könnyítése által jövedelmezőbbé válik, nyernek csupán az utak által; s midőn a szegényeket arra kényszerítjük, hogy minden kárpótlás nélkül ez utak jó karban tartására fordítsák idejüket és munkájukat, azon egyedüli eszköztől fosztjuk meg őket, mellyel a nyomor és ínség ellen küzdenek, csak azért, hogy a gazdagok hasznára dolgoztassuk.”

Azon rendeletben, mely a céheket és más iparüző testületeket eltörültette⁷, az mondatik a király nevében: hogy azon jog, mellyel mindenki munkája szabad használatára bír, a birtoknak legszentebb neme, s hogy mindazon törvény, melyet ez ellen hoztak, sérti a természeti jogot, s már magában érvénytelennek tekintendő.

Midőn 1780-ban a király a néppel tudatja, hogy a taille meghatározása, mely, amint említők, addig a királyi tanács titkos ülésében történt, ezentúl nyilvánosan fog eszközültetni s hogy annak emelése registráltatni fog: azt mondja többek közt rendeletében: „Az adózók, kik a taille beszedése által úgy is eléggé gyötörtettek, mostanig még az adó váratlan felemelésének is kitéve látták magukat, úgy hogy legszegényebb alattvalóink terhei sokkal nagyobb arányban emelkedtek, mint más osztályokéi.”

Főleg szűkebb esztendőkben, midőn az országot ínség fenyegeti, azt tapasztaljuk, mintha mindenki inkább azt tűzte volna feladatául, hogy a népet dühössé tegye, mint hogy nyomorán segítsen. Hogy a birtokosokat adakozóbbakká tegye, egy intendáns ily alkalommal „a gazdagok igazságtalanságáról s szívtelenségéről” szól, kik mégis mindenüket csak a szegény munkájának köszönhetik, s akik mikor birtokuk jövedelmezővé tételére fordítják a szegény végső erejét, éhen hagyják őt veszni. Máskor hasonló alkalommal egy királyi rendeletben olvassuk: hogy ő felsége védeni fogja a népet azon fondorkodás ellen, mellyel a gazdagok a munkabért leszállítva őt ínségnek teszik ki. Nem tűri a király, hogy alattvalóinak egy része a másik fukarságának legyen martalékja.

Valahányszor a közigazgatás külön ágai között a monarchia vége felé vita támadt, többnyire a nép nyomorusága iránt tőn egyik a másiknak szemrehányásokat. Így 1772-ben a toulousi parlament a kormánynak azt hányja szemére, hogy ferde rendeletei által a népet éhhalálnak teszi ki; mire a kormány azzal felel, hogy a parlament nagyravágyása és a gazdagok haszonlesése okoz minden bajt. Hogy ezen felszólalások a forradalom későbbi menetére nem maradtak befolyás nélkül; s hogy amit a kormány és a kiváltságos osztályok mondottak neki az elnyomásról, amelyet fölötte gyakoroltak, az utolsó betüig mind elhitte a nép: mindez nem szenved kétséget; sőt erre nézve egyes bizonyítványokat is hozhatunk fel. Így például midőn 1788-ban több tartományi gyűlés az egyes községeket felszólitá, hogy minden panaszukat részletesen adják be, a válaszokban többnyire már ugyanazon elkeseredést találjuk, mely később oly borzasztó módon nyilvánult. De ha a létező hiányok érzete e korszak folytán a nemzet minden osztályában elevenebbé vált; ha az elégületlenség nagyobb és általánosabb volt is: mindenütt kisebbek voltak a visszaélések, melyek azt okozták. A népek, mint az egyesek, mindig akkor érzik leginkább bajaikat, mikor enyhülni kezdenek.

„Midőn a fiscalisi törvények tanulmányozásához fogtam, — mond Mollien, memoires-jaiban, — megijedtem attól, amit azokban találtam. Szerencsére nem szorítkoztam a törvények olvasására, s kevés idő múlva azon meggyőződésre jutottam, hogy e törvények szövege és alkalmazása közt ugyanazon különbség létezik, mint a régi és mostani pénzügyi tisztviselők között. Akik e törvényeket alkalmazzák most, mindig a büntény és büntetés lejjebb szállítása mellett nyilatkoznak.”

S ami a pénzügyi állapotokra nézve áll, ugyanaz áll minden egyébről.

A controleur és intendánsok 1780-ban még mind azon jogokkal élnek, amelyeket hivatali elődeik 1740-ben gyakoroltak. Hatáskörük nem változott, hatalmúk nem kevésbé korlátlan: de csak a hivatalos levelezéseket kell átnéznünk, hogy meggyőződjünk azon roppant átalakulásról, mely azóta történt. Amint negyven évvel ezelőtt minden felsőbb hivatalnok csak arra gondolt, hogy tartományát rendben tartsa, s abból a lehetőségig sok adót szedjen be: úgy most csaknem kivétel nélkül, mindegyik a közjólét emelését tűzi feladatul, s csak a kormánynak egészen megváltozott iránya magyarázza meg a haladást, amelyet a nemzeti jólétre nézve már a forradalom előtt tapasztalunk, mikor még egész szigorúságokban fennálltak a régi törvények.

A XVII-ik század vége felé szembetűnő hanyatlást találunk Franciaország belállapotaiban, s mielőtt az öröködési háború megkezdetett és XIV. Lajos végképp elvesztette azon túlnyomó befolyást, melyet Európa ügyeire gyakorolt, — már akkor senki sem kételkedett e szomorú tényen. Az intendánsok e század vége felé a burgundi hercegnek beadott emlékirataikban mind erre céloznak, s a nemzet hanyatlásáról, és pedig nem is mint valami új tüneményről, szólanak. A népesség ezen generalitásban több év óta tetemesen megfogyott: jelenti az egyik; e városban, mely valaha gazdag és virágzó volt, minden ipar megszűnt: jegyzi meg a másik. Ez arról panaszkodik, hogy a tartományában egykor létezett gyárok elhagyattak; amaz: hogy a mezei gazdaság tartományában húsz évvel ezelőtt sokkal virágzóbb állapotban volt, mint jelenleg; a harmadik, hogy az orleansi intendaturában a lakosok száma s a termelés az utolsó harminc év előtt egy ötöddel fogyott.

Körülbelől harminc vagy negyven évvel a forradalom előtt mindez megváltozik. Mindenütt új életet látunk, mely részben a közvélemény által gyakorolt hatalomnak, de, meggyőződésem szerint, még inkább XVI. Lajos emberszerető törekvéseinek tulajdonítható. Az általános befolyáson kívül, melyet abszolút országokban az uralkodó akarata a közélet minden ágaira gyakorol, s amely Franciaországban a nép monarchikus érzéseinél fogva még nagyobb volt, mint máshol, bizonyítja ezt azon tagadhatatlan tény is, hogy e haladás éppen 1774-től, XVI. Lajos uralkodása kezdetétől, válik leginkább szembetűnővé.

Ezen évtől kezdve az ipar kifejlődése következtében a fogyasztási adó szüntelen növekszik; a haszonbér, melyet az annak beszedésével megbízott társaságok a kormánynak fizetnek 1780-tól 1786-ig tizennégy millióval nagyobbá vált; s Necker 1781-ki compte rendue-jében két millióra számítja a fogyasztási adó évenkénti emelkedését. S miután a király éppen a nép legszegényebb osztályaira terjeszté ki főleg figyelmét, oly annyira, hogy szándékai kivitelét e részben nem is bízta minisztereire: nagy részben neki köszönhetni mindazt, ami csak a nép helyzete javítására a kormány által történt.

Oly országban, amelynek korlátlan hatalmú fejedelme a jótékonysági intézetekkel maga foglalkozik, s mikor a királyi vad által a földművelőknek okozott károk forognak kérdésben, maga készíti minisztereinek a rendelet indokolását, csakhogy minél tökéletesebb legyen a kármentesítés, — mint Turgot beszéli XVI. Lajosról —; és ahol minden tisztviselő tudja, hogy az által hízeleghet leginkább urának, ha a nép szegényebb osztályának kedvez kötelessége teljesítésében: az ily országban a legcéliránytalanabb sőt embertelenebb törvények sem akadályozhatják a nép gyarapodását és haladását. S ha bámulunk egyes tüneményeken, minőt például Young Ártur említ, hogy 1788-ban Bordeaux üzlete nagyobb volt Liverpoolénál, és hogy az utolsó időben Franciaországban inkább emelkedett a tengeri kereskedés mint Angliában; s ha csaknem megfoghatatlannak látszik, hogy — amint Tocqueville állítja — a forradalmat megelőzött 25 év alatt a rossz törvényhozás dacára az általános jólét Franciaországban oly fokra emelkedett, aminőt ez ország történetében csak azon 37 év alatt találunk, melyben az alkotmányos kormányzást élvezte: mindez csak azon roppant hatást bizonyítja, melyet egy valóban jó fejedelem egész népek helyzetére gyakorolhat.

Tagadhatatlan, hogy Franciaországnak még most is nagy reformokra volt szüksége, habár a nép helyzete mindenütt jobbra változott. A fejedelem legjobb szándékai s mindazon hatalom dacára, melyet a közvélemény már akkor gyakorolt, kikerülhetetlenek a visszaélések, ahol oly törvények vannak mint akkor voltak Franciaországban. Nemcsak egyes földesurak jószágain, akik úri jogaikat kérlelhetetlen szigorúsággal követelték, de egész tartományokban oly helyzetben volt még az adózó nép, amely kiáltó ellentétben állt az összes irodalom, sőt maga a kormány által hirdetett elvekkel.

Franciaország akkori állapotjában a legnagyobb egyenetlenség uralkodott. Ha Ile de France generalitásának akkori adminisztratív levéltárait átnézzük, azt látjuk, hogy ott a régi visszaélések csaknem egészen megszűntek. A jobbágyok vagyonbeli szabadsága sokkal biztosabb, mint másutt. A személyes szolgálat megszűnt, az adó mérsékeltebb, beszedése rendesebb és egyenlőbb. Másutt, például a Loire mentében, főleg Poitou és Bretagneban csaknem egészen fenntartották magukat a régi állapotok s ez egyenetlenség kétségkívül sok elégületlenségre adott alkalmat. A nemesség adómentessége terhesebbé vált a nem kiváltságos osztályokra, mióta a polgári rend számos és éppen legvagyonosabb családai nemességet vagy hivatalt vásárolva, e kiváltságban részesültek, az országos adó megnövekedett; s ez adó — valamint a nemesség által a feudalis jogok címe alatt jobbágyaiktól szedett jövedelmek — elviselhetetlenebbnek látszott, mióta a nemesség nem teljesítette többé azon kötelességeket, amelyekért kiváltságait élvezte s jogaival felruháztatott. Mindenki tudta, hogy a taille, mely most kizárólag a népet terhelé, azon hadi szolgálatok pótlására hozatott be, amelyek hajdan a nemesség vállain feküdtek, tudta, hogy azon viszonyból, mely egykor a jobbágy s földesúr közt létezett, csak az előbbinek kötelességei maradtak meg.

Ezen állapotok, Franciaország akkori műveltsége mellett, nem voltak többé fenntarthatók; s ha valaki a jelen helyzettel elégült lett volna is: a Régence és XV. Lajos kormánya elevenebb emléket hagyott maga után, hogysem mindenkinek eszébe ne jutottak volna azon következmények, amelyeket XVI. Lajos halála gyakorolna az ország nevekedő jólétére, ha ez esemény a törvények célszerű megváltoztatását megelőzné.

De ha Franciaországnak a közigazgatás legtöbb ágában reformra volt is szüksége: az ország belviszonyait tekintve, úgy látszik, mintha egy nemzet sem volt volna soha kedvezőbb helyzetben, hogy politikai átalakulása nehéz munkáján rázkódtatás nélkül menjen keresztül. A kiváltságos osztályok, — vagy legalább kitűnőbb és felvilágosodottabb részök — átlátták a reform szükségét; az irodalom és középrend fennhangon követelte azt; s a nép megszokva századok óta, hogy sorsa fölött mások határozzanak, nem zavarta meg nyugtalanságával ez üdvös irányt. Ellenszegülés, egyes nagy urakon kívül, csak a nemesség azon részénél volt található, mely jószágain lakva, korával nem haladt, vagy földbirtokát lassanként eladva, földesúri jogaihoz azért ragaszkodott, mert ezeken kívül más jövedelmekkel nem bírt. Legfeljebb még a főbb papság egy részét számíthatjuk ide. De ha meggondoljuk, hogy éppen azon okok, melyek a nemesség egy részét a reform elleneivé tevék, azt befolyásától megfoszták, továbbá, hogy akik az úr és jobbágya közt létező viszonyok változatlan fenntartását akarták, politikai tekintetben azok is gyökeres változásokat kívántak; s végre hogy az egyház számra és befolyásra nézve legnagyobb része — a lelkészek s az egész alsóbb klérus — a középrenddel egyetértett: át kell látnunk, hogy az érintett ellenszegülés nem gördíthetett komoly akadályokat a reform elé.

Franciaországban — mint fentebb a közigazgatásról szólva, láttuk — a király és kormánya kezében központosult minden valóságos hatalom; s valamint a reformnak, legalább amennyiben a nép anyagi jólétével összefüggött, XVI. Lajosnál nem volt buzgóbb pártolója: hasonló irányt találunk az akkori kormánynál is. A fiziokraták tanai sehol sem gyakoroltak nagyobb befolyást, mint a közigazgatás soraiban; s a kormányi jelentésekben és rendeletekben ugyanazon elveket és szójárásokat találjuk, melyeket az irodalom népszerűekké tett, sőt a látszólag legszárazabb közigazgatási okiratokban sem hiányzik még azon dagály és érzékenység se, amely Diderot Rousseau és más akkor divatos írók munkáit jellemzi. Ki kétkedhetett volna ily viszonyok közt a reform sikerén; ki gondolhatá, hogy amit valamennyien akarnak, csak hosszú küzdések után lesz kivihető?

Egy félszázadnál több múlt azóta. Akik a nagy forradalom küzdelmeiben részt vettek, nincsenek többé; s e nagy esemény története, új hasonló tapasztalásaink által érthetőbbé vált; de a forradalom kitörését s vérengző folyamát most is alig foghatjuk meg, főleg, ha — miként a forradalomról írt könyvekben többnyire történik — egyes emberek vagy osztályok hibáiban és büneiben keressük e nagy esemény magyarázatát.

Hogy azok közül, akik e nagy eseményben résztvettek, senkit sem mondhatunk egészen hibátlannak, hogy a király gyöngesége és ingadozásai, a kiváltságos rendek makacssága, a középosztályok túlzó követelései, s a nép hiszékenysége és hálátlansága, mellyel új vezetőit követvén, a vett jótéteményekről megfeledkezett, megannyi tényező, mely a dolgok erőszakos fejlődését előmozdítá: mindezt ki vonja kétségbe? Ahol egész nemzet eltéved, az egyesek sem maradnak helyes ösvényen; s a közszerencsétlenség közepett sok egyes bünt és alávalóságot találunk, amelyet azért mentegetni és szépiteni nem szabad. De mindez együttvéve sem magyarázhatja meg a forradalmat. Az okok mélyebben fekszenek, s olyanok, melyeket egyesek akarata és hatalma nem háríthatott el. Föltalálhatja az okokat, aki figyelemmel kísérte, amiket e részben eddig elmondtunk. Az első okot kétségen kívül a különböző osztályok egymás iránti viszonyaiban kell keresnünk.

Nem tartozom azok közé, kik a középkor institúcióit az emberi ész remekének tartják. Azon nagyszerű haladást tekintve, melyet az europai emberiség az úgynevezett középkor alatt tön, nem oszthatom ugyan azoknak nézetét, akik történeteink ez időszakában csak sötétséget és általános nyomort látnak; de még kevésbé hiszek azon leírásoknak, melyeket, mióta visszahatás támadt a forradalmi eszmék ellen, a regényirodalomtól kölcsönöztek politikai íróink. Amit csak távolról nézhetünk, szükségképp egyoldalúlag látjuk; s ha saját múltjára visszatekintve, az egyes ember is többnyire szebbnek, vagy szomorúabbnak találja azt, mint aminőnek egykor érezte: mennyivel inkább tapasztaljuk azt, mikor egész népek vagy korszakok rég múlt állapotjai forognak kérdésben.

Az újabb kornak úgy hiszem nem irigyelhető kiváltsága, hogy jogait és alkotmányait elvek szerint construálja. A régiek másképp cselekedtek. Ők elveiket a létező jogból és alkotmányokból vonták le, ezek pedig a létező viszonyokból fejlődtek, változva, tökéletesülve, avulva és megszűnve, mint maguk a viszonyok. S valamint azon alkotmány, melynek mesterséges gépezetét oskoláinkban tanuljuk, Romában soha nem létezett egész tökéletességében: úgy a feudalis államszerkezet, melyet tudósaink oly következetesen kidolgoztak, szintén nem volt található soha és sehol az egész középkor folytán. Tökéletes rendszert, amelyben minden csak egy elvből foly, éppoly kevéssé kereshetünk a középkorban, mint történeteink bármely időszakában. De ha azon idealis láncolat, melynek egyik karikája a másiktól függ, míg az egészet a királyi hatalom tartja föl, egész tökélyében sohasem is létezett; bizonyos mindazonáltal, hogy a középkori institúciók egészben véve egy hatalmas rendszert képeztek, nem alkalmatost arra, hogy eszköze legyen a haladásnak, mely a középkor folytán csak az egyes működésére volt hagyva, de célszerűt, hogy az államot a magaminőségében fenntartsa, s olyat, amely alatt igen sokan nagy mértékben élvezték a szabadságot.

A hübéri jogok azon osztálya, mely a középkorban a királyi hatalomnak korlátul szolgált, a XVIII-ik században csaknem mindenütt le volt ugyan már rombolva: de a kötelék, mely a nemest jobbágyához csatolta, még egészen a régi maradt; s ha a különböző osztályok kölcsönös helyzetét az egyikre terhesnek mondhatjuk is. legalább nem volt benne következetlenség. Mindegyik résznek fennmaradtak jogaival kötelességei is.

Franciaország helyzete különböző. A feudalis viszonyok politikai részét illetőleg ezen ország és mások között a XVIII. században kevés különbséget találunk; s azon tartományokban, melyekben a régi alkotmányos formák fennálltak, a háromrend a kormány több ágaira még mindig fontos befolyást gyakorolt, de a királyi hatalom azon küzdelemben, melyet a nemesség ellen folytatott, nem szorítkozott egyedül ennek politikai jogaira. Miután a korona, jogai kiterjesztésében, mindig a nép többi osztályaiban kereste frigyeseit, s századok óta azon törekedett, hogy a nemességet minden hatalmától megfoszsza, szét kelle szakítania azon kötelékeket is, melyek a földesurat hajdani jobbágyaihoz kötötték. Részint mivel a francia király mindenek előtt a nemesség fejének tekinté magát, s nem akart nélkülözni azon fényt, mellyel a gazdag főrend környezé udvarát; részint mivel Richelieutől kezdve mindazok, akik az országot a király nevében kormányzák, maguk is e rendhez tartoztak: ami csak a feudalis jogokban a nemességre nézve hasznos és jövedelmező volt, mind meghagyatott, de mind megsemmisítették, ami annak befolyást szerezhetett volna. Így történt, hogy Franciaországban kétszeresen terheseknek látszottak azon jogok, melyeket a nemesség szűkebb korlátok közé szorítva élvezett ott, mint másutt. Miután a nemesség jogainak megfelelő kötelességei egészen megszűntek; s azon viszonyokból, melyek a földesurat egykor jobbágyához kötötték, csak az tartotta fen magát, ami az utóbbira nézve terhes volt: megszűnt minden, amit a jogok igazolására lehetett felhozni: s innen magyarázhatjuk ki azon gyűlölséget, mely Franciaországban a forradalom előtt s annak egész lefolyása alatt a nemesség ellen létezett; ámbár mint a fennebbiekből láttuk, a nemes és nemnemes osztályok között itt kevesebb volt a különbség, mint ez időben más államokban.

Miután az ország földbirtokának több mint fele a nem kiváltságos osztályok kezébe ment át; miután az ipar által meggazdagodott polgár vagyonra és műveltségre nézve a fönemességgel egy sorba és sokszor magasabbra emelkedett, s az országnak valóságos kormánya is olyanok kezébe jutott, kiket, miután megnemesedtek is, sohasem ismert magához hasonlóknak a régi nemesség; miután egyszóval (mint Tocqueville második könyve 8-ik fejezetében részletesen kifejti) nemcsak az egyes tartományok, hanem minden tartományban a különböző osztályok egyedei, legalább mind azok, kik a szoros értelemben vett népnél magasabbra emelkedtek, naponként hasonlóbbakká váltak egymáshoz; s a felsőbbség, melyet a kiváltságos osztályok maguknak követeltek, se műveltségi, se vagyonbeli állásúk, se a hazának tett különös szolgálatok által nem volt többé igazolható; mindezek után csak természetesnek találhatjuk, hogy mindazon erőt, mely azoknak, kik e felsőbbség által magukat sértve érezék, — rendelkezésökre állt, arra használták, hogy lerontassanak azon gyönge korlátok, melyek az osztályokat egymástól elkülönözék. Minő sikerrel, könnyen beláthatni, ha tekintetbe veszszük egy részről azon osztályok tehetetlenségét, amelyeknek a létező állapotok fenntartása érdekükben feküdt, más részről azon hatalmat, mellyel a fejedelem nevében fellépő igazgatás monarchikus országban mindig bír, oda számítván azon befolyást is, melyre Franciaországban az irodalom emelkedett.

Ha a különböző osztályok közt fennállott ellentétben keressük a forradalom első és legfőbb okát, a másik okot éppen az irodalomnak e túlnyomó befolyásában s azon irányban fogjuk találni, melyben az irodalom e befolyását használta a XVIII-dik század folytán.

Nagy csalódás azt hinni, hogy az irodalom befolyása csupán a sajtó szabadságától függ. A tapasztalás éppen az ellenkezőt bizonyítja. Bármi nagy az irodalom befolyása oly országokban is, melyek politikai szabadsággal bírnak (s amelyekben találunk csupán valódi sajtószabadságot): e befolyás, főleg a nép vallásos és politikai nézeteit illetőleg, sohasem oly nagy, mint ahol a politikai jogok a műveltségi állásnak meg nem felelvén, az irodalom minden új eszmék s eltitkolt vágyak egyedüli közlönyévé válik, s a nép által minden sérelmei tolmácsának, s a kitűnőbb egyéniségek által azon egyedüli eszköznek tekintetik, amellyel, eszméket terjesztve, befolyást szerezhetnek maguknak. Világosan látjuk azt Franciaországban is. Az irodalom egy nemzet gondolkozásmódjára, vágyaira és reményeire sem gyakorolt soha nagyobb befolyást, mint ez országban; s ezen befolyást soha se használta nagyobb következetességgel az összes fennálló viszonyok felforgatására.

A csapások, melyek ez úton a létező állapotok ellen irányoztattak, többnyire közvetve intéztettek. Aránylag csekély volt azon írók száma, kik a politikával rendszeresen foglalkoztak, s még kevesebb azoké, akik a létező viszonyok helyett pozitív javaslatokkal léptek volna fel; annál több történt mellékesen. Ha áttekintjük ama kor irodalmát, a legnehézkesebb értekezéstől a legigénytelenebb dalig, alig találunk művet, mely az akkori állapotokat élc, célzás vagy valamely észrevétel által meg nem támadta volna. Az egész irodalmat s vele együtt a nemzet művelt osztályait — melyeknek véleményét az irodalom egyrészről képviseli, a másikról alkotja — a forradalom előtt azon meggyőződés hatotta át, hogy az elavult és sokféleségök által csak zavart okozó törvények és szokások helyébe, amelyek szerint az ország eddig kormányoztatott, az észből s természetjogból meritett egyszerű és mindenki által érthető törvényeket kell behozni.

Ha meggondoljuk, hogy azon időben, melyről szólunk, Franciaországban nemcsak a nemesség, hanem csaknem mindazok, akik az irodalommal foglalkoztak, a kiváltságosak sorába tartoztak, — mert hisz a hivatalok roppant száma, s a nemes levelek bőkezü osztogatása mellett, száz út nyílt minden, némileg kitűnőbb embernek, kiemelkedni a nép soraiból; ha tekintetbe veszszük, hogy azon társaság, mely az írók legmerészebb megtámadásait a fennálló ellen megtapsolta, az oly lelkesedéssel üdvözölt elvek elfogadása által csak veszthetett: — csaknem bámulatosnak tetszik az a közös egyetértés, melyet a létező viszonyok felforgatására nézve a forradalom előtt a francia irodalomban találunk. Még feltűnőbb azon tény, hogy míg egy részről a fennálló megtámadására csaknem az egész műveltebb osztály szövetkezett: úgyszólván senkit sem találunk, aki a létező viszonyok védelmére felszólalna s azokat fenntarthatóknak, vagy csak törvényeseknek ismerné. De mindez könnyen magyarázható, ha Franciaország akkori helyzetét tekintjük.

Régi tapasztalás, melyet az ó és újkor története egyaránt tanúsít, hogy azon mozgalmak, melyek a nép érdekében történnek, mindig olyanok által kezdetnek meg, sőt nagyrészt olyanok által vitetnek keresztül, akik, ha személyes érdekeiket tekintjük, e mozgalmak által csak veszthetnek. A jogegyenlőség első bajnokai mindig az arisztokrácia soraiból kerültek ki, azok közül, kiknél a társaságban elfoglalt előkelő helyzet a személyes kitűntetés utáni vágyat kifejti; s hogy e jelenséget Franciaországban nemcsak egyeseknél, hanem kevés kivétellel az egész arisztokráciánál feltaláljuk: az érintett okon kívül részint abból magyarázható, mivel senki sem kételkedett a létező viszonyok szilárdságán, s így akik szabadelvü nézeteket hirdetve, a divathoz alkalmazák magukat, ebben semmi veszélyt nem látnak a fennálló viszonyokra nézve; részint az az oka, mivel a létező viszonyok tulajdonképpen egy osztály igényeit sem elégitették ki, legkevésbé azokéit, akik, ha a jelent a múlttal összehasonliták, arra a meggyőződésre jutottak, hogy jelen állásúk nem felel meg annak, amely a törvény szerint illeti őket, s amelyet elődeik elfoglaltak.

Ha Franciaország helyzetét tekintjük a XVIII. században: abszolút monarchiát találunk, akadályozva eljárásában egyes osztályok kiváltságai, s egyes institúciók által, amelyek a múltból ittott még fenntartották magukat, de minden rendes korlátok nélkül. Miután azonban az a változás, amely a királyi hatalmat az ország kormánya korlátlan urává tette, nem egyszerre, hanem fokonként történt; sőt miután még a királyi hatalomnak körére nézve is tetemes különbségek voltak az ország különböző részei között, s egyes tartományok eleven emlékeit tartották fen azon jogoknak, melyeket a három rend egykor az egész országban gyakorolt: igen természetes, ha mindenkinek szemébe tűnt azon ellentét, mely az ország alaptörvényei s a fennálló viszonyok közt létezett.

A gyökeres újítás legbuzgóbb ellenei is elismerik, hogy hiányos és 1789-ben többé nem volt alkalmazható azon alkotmány, mellyel egykor bírt Franciaország. Így az Actes des apotres (egyike azon lapoknak, melyek a Constituante eljárását conservativ szempontból legkövetkezetesebben ostromolták) maga bevallja, hogy a régi alkotmány nem egyéb chaosnál. „Ez annyira magasztalt alkotmányban, a rendek közül, melyek együttvéve a törvényhozó testet képezik, külön mindegyik veto-val bír a többiek irányában; ez után jön a végrehajtó hatalom vetoja; ha idáig jöttünk, a törvénynek meg a 13 parlament, 12 chambres des comptes, 12 chambres des aides vetoján kell keresztül mennie; mire még a harminc tartományi igazgatás vetoja következik. Úgy hogy a lehetőség csaknem megszámíthatlan minden törvény visszavetésére. S ezt nevezték mégis mérsékelt monarchiának! Kétségkívül igen mérsékelt, miután csak befogatási parancsok (lettres de cachet) és lits de justice-k segedelmével állhatott fen, mint 1758 és 1788-ban láttuk.” Miből azt a következtetést vonják az „Actes des apotres”-ben, hogy a régi alkotmány alatt se a király, se miniszterei, se a nép nem szabad, s hogy valóságos képtelenség ily alkotmányt fenntartani vagy életbe léptetni. Hasonlókép nyilatkozik Montlosier (De la monarchie francaise)⁸.

Bármi feltűnők voltak is azonban minden gondolkozó előtt a régi alkotmány hiányai; miután a létező állapotok szinte nem voltak kielégítők, sőt a tapasztalás azt mutatta, hogy azon tartományok, melyekben a régi alkotmánynak legalább egyes részei fenntartották magukat, aránylag jobb állapotnak örvendenek: természetes, ha az alkotmány visszaállítása legalább jelszavul szolgált mindazoknak, akik a létező viszonyok megváltoztatását kívánták; s ha a rég elavult és fenntarthatatlan alkotmány követelése erős fegyverül használtatott oly abszolutizmus ellenében, mely ellen maga a király tiltakozott ⁹.

Valahányszor általános egyetértést találunk a politikában; meg lehetünk győződve, hogy a különböző pártok és osztályok csak azért egyesülnek egy közös irányban, mert mindegyikök különböző eredményeket vár. Ezt látjuk Franciaországban is. Míg a nép a feudalis terhek megszűntetése után sovárog; s az. úgynevezett harmadik rend a jogok és terhek egyenlőségét követeli: addig a nemesség — legalább nagyobb részben — azon alkotmányos állását kívánja vissza, melyben elődei álltak, s buzgón csatlakozik a mozgalomhoz, amelynek első következményeként az ország rendi szerkezetének helyreállítását várja; s minden osztálynál egyaránt pártolásra talál azon irodalom, mely mindezen irányoknak közlönyül szolgál.

Az irodalom roppant befolyása valamint a forradalom előkészítéseire, úgy annak lefolyására szembetűnő. Ha a 89 előtti időszakot tekintjük, ennek köszönhető azon általános meggyőződés, hogy a létező állapot fenntarthatatlan; a forradalom alatt ennek tulajdoníthatjuk nagyrészt kicsapongásait, ennek végre eredményeit, vagy inkább eredménytelenségét, amennyiben a forradalom célja a szabadság megállapítása volt.

A francia forradalmat más hasonló népmozgalmaktól leginkább két dolog különbözteti meg: az a befolyás, melyet tisztán elméleti kérdések gyakoroltak az eseményekre, és azon szenvedély, sőt vakbuzgóság, amellyel a vallás tanait és mindazt, ami a kereszténységgel összefügg, megtámadták. Mindkettő az irodalom rendkívüli befolyásának tulajdonítható.

Minden korban voltak egyesek, kik a jelennel elégedetlenűl az emberi nem jobblétét csak a létező viszonyok tökéletes felforgatásában s oly állapotok létesítésében keresték, amelyeknek minden részletei egy elvből fejlődve, logikai következetességgel függenek öszve. Éppen mivel a tökéletesülési vágy velünk született, mindig voltak olyanok, kik az ember földi feladatát nem abban vélték feltalálni, hogy tökély után törekedjék, hanem abban hogy azt elérje; s elvonatkozva az élettől logikai rendbe hozták ábrándjaikat. Valamint a költészet egy vagy más neme, úgy az utópiák sem hiányoztak soha; s mint amaz, úgy ezek sem voltak befolyás nélkül a gyakorlati életre. De hogy egy nagy nemzet, mely több mint ezer évi történettel bír, mely századok óta szomszéd népeire sőt az egész világra nagy befolyást gyakorolt s a műveltségnek magas fokán áll, múltjáról egyszerre megfeledkezik, s megvetve, aminek dicsőségét és jelen állását köszöni, egyszerre utópiákért lelkesüljön; hogy jeles férfiak, akik egész életöket a történet tanulmányozásának szentelék, abban keressék koruk feladatát, hogy újra kezdje a történetet; hogy egy nagy testület, mely több kitűnő egyént foglalt magában mint talán a világ bármely törvényhozásában volt valaha, oly pillanatban, midőn a hazát a legnagyobb veszélyek környezik, minden egyebet mellékesnek tartson, s tisztán elméleti vitatkozásokkal foglalkozzék, abban keresve hivatását, hogy az emberi jogokat a lehetőségig tisztán formulázza, alkotmánya elé függeszsze, s tekintet nélkül a létező viszonyokra ezen alapelvekből vonja le törvényeit: mindez oly tünemény, amelyhez hasonlót nem találunk a világtörténetekben, s amelynek magyarázatát csak abban kereshetjük, hogy a francia nép kizárólag az irodalomnak köszönte politikai növelését.

A francia forradalom ugyanazon szellemben vezettetett, melyben az államról a XVIII-ik században megjelent elvont könyvek irattak. Az általános elméletekhez, tökéletes rendszerekhez, s minden törvények symmetriájához ugyanazon hajlamot találjuk mindkettőben; ugyanazon bizodalmat a theoriához; ugyanazon rögeszmét, mely az írót és törvényhozókat arra bírta, hogy az alkotmány javítása helyett a nemzet üdvét csak az összes létező viszonyok felforgatásában, csak filozófiai elvek nyomán, a logika szigorú szabályai szerint készült alkotmány létesítésében keressék. Ha meggondoljuk, hogy az írónak főérdemei: azon bátorság, amellyel elveit a fennálló viszonyok ellenében fölállítja, a következetesség, mellyel azokat keresztül viszi, sokszor éppen legnagyobb hibái az államférfiúnak, megítélhetjük azt a hatást, melyet az irodalomnak egyoldalú és korlátlan befolyása a dolgok kifejlődésére Franciaországban gyakorolt; főleg miután az irodalom, a fennálló államszerkezet ellen működvén, egyszersmind a nép vallásos fogalmait is megingatta, s így a nemzetet azon pillanatban fosztotta meg legerősebb támaszától, midőn arra leginkább volt szüksége.

Első tekintetre csaknem megfoghatatlannak tetszik az a határtalan elkeseredés, melyet a forradalom alatt a keresztény vallás ellen találunk. Az egyenlőség, a népek közössége, a testvériség — mely a szegényt és gazdagot összeköti, kötelességül téve mindenkinek, hogy embertársai javáról gondoskodjék, — a humanitás és emberszeretet elvei, melyekért a forradalom annyira lelkesült: mind e vallás által hirdettettek először. S ha a fennálló viszonyok nem is feleltek még meg ez elveknek: bizonyos, hogy a keresztény vallásnak, sőt az egyháznak volt köszönhető minden lépés, mely századok óta történt ezen irányban. Az oldotta meg a rabszolgák láncait, az korlátozta a világi hatalom zsarnokságát, mely ellen az elnyomott nem talált más oltalmat; annak köszönhetni azon számos intézeteket, melyek a középkor alatt, a szegényebb osztályok fölsegélésére alakultak. A tapasztalás azt mutatja, hogy éppen a legszabadabb nemzetek: az angol, az amerikai és svájci a legkeresztényebbek egyszersmind, s ha vallásunk tanait tekinti, minden gondolkozó meg fog győződni, hogy az a hatalom, melyet a vallás elvei az életre gyakorolnak, nemcsak nem áll ellentétben a polgári szabadsággal; sőt hogy az minden valódi szabadság nélkülözhetetlen feltétele; mert az anyagi hatalom, mellyel a világi hatóságokat felruházzuk, csak azon arányban válik nélkülözhetővé, amelyben az állam és egyesek jogai a vallás magasabb szentesítése alatt állnak.

A vallástalanság, vagy helyesebben mondva: az a düh, mellyel a vallást a forradalom alatt megtámadták, mint Tocqueville helyesen jegyzi meg, mindenekelőtt azon összeköttetésnek tulajdonítható, melyben az egyház a forradalom előtt az állammal állott.

Míg az ember oly vágyakat érez, melyeknek kielégítését e földön hasztalan keresi; míg a tudomány minden kételyére nem felelhet; míg a boldogtalannak vigasztalásra lesz szüksége, azaz amíg műveltség lesz: mindaddig a vallás nem veszti el hatalmát az emberek felett, s akik a vallás tanait hirdetik, nem lehetnek befolyás nélkül az államra. A mi a legfontosabb elveket illetőleg minden egyes meggyőződésére hat, szükségképp hat azon viszonyokra is, amelyek közötte, s más egyesek, vagy közötte és az állam között léteznek. Csalatkozik, aki úgy érti az állam és egyház egymástól elkülönözését, hogy az állam más sőt ellenkező elveket követhet, mint amelyeket polgárainak vallása szentesít. Minden ellentét, sőt minden észrevehető eltérés vagy a vallást vagy az államot rontja meg. Ahol az élet legfontosabb viszonyai, a vallás elveire való tekintet nélkül, rendeztettek el, ott az emberek idővel közönyösek lesznek a vallás egyéb tanai iránt is; vagy nem tartja fen magát az állam, mely polgárainak meggyőződésével ellentétben áll. De éppen mivel a vallás elhatározó befolyást gyakorol az államra; mivel ezen befolyás nélkülözhetetlen, szükséges az is, hogy kerültessék minden, ami azt veszélyeztethetné. A vallás befolyása olyan, mint az észak csillaga, amely szerint a hajós útját irányozza. Csak az által uralkodik, mivel elérhetetlen magasságban áll. Ha a vallás vagy az egyház (mert a tömeg a kettő között különbséget nem szokott tenni), magas állásából alászáll; ha a mindennapi élet súrlódásai közé vegyűl, s nemcsak mások által tekintetik az államgépezet egyik kerekének, hanem önmagát annak tekinti: ez esetben oly hatalomból, mely az államot szellemileg kormányozza, az államban felsőbbségért küzdő hatalmak egyikévé válik, s e küzdtéren a világi hatalom végre mindig erősebb.

Ez történt Franciaországban is. A forradalom előtt sehol sem látszott szilárdabbnak a kath. egyház állása. A vallástalanság csak a társaság felsőbb rétegeiben terjedett el, s a nép még oly erősen ragaszkodott egyházához s annak szertartásaihoz, hogy például a nép összeírásánál azt tartották a legkönnyebb és legbiztosabb módnak, ha az egyes községekben azoknak száma vétetik fel, kik húsvéti ájtatosságokat elvégezék. Azok száma, akik az úrvacsoráját felvették, akkor még a népesség összes számának felelt meg. Ötven évvel utóbb a kath. kultuszt vad dühvel támadák meg, vérpadra hurcolák az egyház szolgáit, s oly üldözés vevé kezdetét, aminőt Diocletián óta nem szenvedett egyházunk, s nem a kereszténységgel ellenkező más vallás nevében, hanem, ami egyetlen példa a történetekben, tisztán ellenszenvből, vakbuzgalomból a vallástalanság iránt. E rögtöni változásnak első, s, ha a nép alsó rétegeit tekintjük, fő oka az egyház világi állásában kereshető. Az egyház oly tökéletesen beleillesztette magát a létező viszonyokba, oly erősen összefűzte létét az államéval, hogy a nép a kettőt nem tudta egymástól elválasztani, s midőn a világi hatalom láncait széttörte, szenvedélyében elfelejté, hogy azok, akiket mint paireket a trón körül lát, egyszersmind püspökei, s akik tőle a dézmát szedik, vallásos vezetőknek és vigasztalóknak rendeltettek.

De nézetem szerint ez nem egyedüli s nem is a legfontosabb ok. Egy másik, mélyebben fekvő ok, melyet Tocqueville nem említ, azon ellentétben keresendő, mely a kereszténység alapeszméi, s a forradalom politikai elvei közt létezik.

Legyen szabad e nézetemet, melyet másutt hosszasan kifejtek¹⁰, röviden előadnom.

Az óvilág műveltségének maradványai a renaissance korától mostanig sehol se gyakoroltak nagyobb befolyást, mint államtudományaink körében. A római császárság emléke az egész középkor alatt elevenen fenntartotta magát s nagyrészt ennek tulajdoníthatni azon következetes törekvést az abszolutizmus felé, melyet e korszak fejedelmeinél találunk. A XV-ik században e törekvés már nagy eredményekre vezetett, s ha a királyi hatalom távol is vala még azon állástól, melyet a XVIII-ik században elfoglalt: úgy találjuk, hogy csaknem mindenütt legyőzte már a legnagyobb akadályokat, amelyek törekvéseinek útjában állhattak. Mi természetesebb, mint hogy azon elveket, melyeket a római impérium az állam iránt felállított, nemcsak az uralkodók, hanem azon osztályok is lelkesedéssel fogadták, amelyek a királyi hatalomban a közrend és saját jólétük egyedüli pártfogóját látták. A római jog, melyben azon elvet találjuk: hogy a fejedelem akarata törvény erejével bír, miután a nép minden hatalmát s uradalmát átadta neki¹¹, — szükségképp népszerű volt a királyok udvaránál; s azon általános pártolást, melyre a régi irodalom a renaissance korszakában minden műveltebb uralkodónál talált, eléggé indokolva látjuk azon elvek által, melyeket az irodalom a fejedelmi hatalomról felállított.

Azon állás, melyet az állam már a reformáció korszakában elfoglalt az egyház irányában, legjobban bizonyítja azt a befolyást, amelyet ezen, a tudós világ által előszeretettel hirdetett elvek a népek életére gyakoroltak.

Ne higyje senki, hogy csupán a fejedelmek vették igénybe azt a zsarnoki hatalmat, amelyet VIII. Henrik az egyházra gyakorolt, s amelynélfogva akkor Anglián kívül is a fejedelem akarata s tisztán a világi hatalom nevében egyes országokban majd a reformáció, majd a katolikus hitvallás behozatott és ismét eltiltatott. Mi az állam jogkörét illeti, a XVI-ik század folytán nem monarchikus formájú államokban is ugyanezen elveket találjuk.

Alig menekült meg Zürich a konstanci püspök törvényhatósága alól, s a reformált egyház azonnal az államnak rendeltetett alá. A püspöki hatóság egy részét a nagy tanács gyakorolta. Ha a felsőség meggyőződött arról, hogy a keresztény igazsággal valami ellenkezik: azonnal eltörlé; ha valamely új intézkedést az evangeliummal megegyezőnek talált, azonnal életbe lépteté. Egyházi és világi dolgokban egyaránt azon elv szolgált zsinórmértékül: hogy a kisebbség engedni kénytelen a többségnek. Aki a reformációnak hódolni nem akart, akadályozva lőn vallása gyakorlásában. Ugyanezen elveket találjuk a katolikus Svájcban is, Bern, Schwyz, Solothurn, Luzern, Uri, Unterwalden, Zug és Glarus küldöttei, akikhez később a Vallisiek is csatlakoztak, 1524-ben azon elv szerint: hogy nekik mint a világi felsőségnek vált kötelességükké, némely pontokban segédkezet nyújtani, hogy a tiszta hit mellett maradhassanak, a legfontosabb s tisztán egyházi ügyekben rendelkeznek¹². Az 1566-iki helvét hitvallás azon elve: „magistratus omnis generis ab ipso Deo est institutus, ad generis humani pacem et tranquilitatem, ac ita ut primum in mundo locum teneat”, és a katolikus helységek papságának azon nyilatkozata, hogy a zsinat határozatai és az in coena domini bullának követésére csak kegyelmes uraik és elöljáróik törvényhatósága és parancsának fenntartása mellett kötelezik magukat, mindezek — mondjuk — csakugyanazon elvek következetes alkalmazásai.

Hogy ez elvek minden egyéni szabadság megsemmisítésére vezetnek: magában világos. Mert ha a világi hatalom az egyesek lelkiismeretébe is beleavatkozhatik, ha az egyháznak (vagy is annak, amit isteni eredetűnek ismertek el) illő állását az államhatalom mutatja ki: ugyan hová meneküljön a polgár e hatalom túlcsapongásai ellen? De világos az is, hogy az egyház függetlensége, mely vallásunk lényegéhez tartozik, nem fér össze az államhatalomnak ilyes kiterjedésével. Oly egyház, mely vallási elveihez ragaszkodva, minden világi érdeket alárendel a szellemieknek, egyházi dolgokban sohasem ismerheti el az állam felsőbbségét. Az állam mindenhatósága s a keresztény szabadság nem férnek meg egymás mellett.

A XVII. és XVIII-ik században kevésbé tűnt fel ez ellentét. A protestáns egyházak, hogy magukat saját körükben új szakadások és a katholicismus foglalásai ellen ótalmazzák; s a katolikusok, hogy a reformációnak, a világi hatalom karával élve, annál jobban ellenállhassanak, könnyen elnézték e hatalom beavatkozásait. De akik mélyebben láttak akár az egyház, akár az állam szempontjából tekinték a dolgokat, érezék ezen ellentétet; s bár kisebb arányokban, e korszak folytán sem szűnt meg a két hatalom között azon küzdelem, amelynek az emberiség szabadságát köszönheté. A VII. Gergelyek és III. Incék ideje lejárt; de ha a római szék vitatkozásait XIV. Lajossal figyelemmel követjük: úgy látjuk, hogy az egyház még sem mondott le háttérbe szorított követeléseiről; amint más részről Franciaországban XIV. Lajos, Portugalban Pombal, Ausztriában II. József eljárása arra mutat, hogy a világi hatalom, mely magának minden egyebet alávetett, az egyház függetlenségének végső maradványait sem akará többé tűrni.

Utóbb még világosabban tűnt föl ez ellentét. Az a visszahatás, mely Franciaországban a XVIII. század folytán támadt az abszolút királyi hatalom ellen, nem változtatta meg azon elveket, melyeket a monarchia az állam hatalmának határaíról felállított. Valamint XIV. Lajos a római császárságban, úgy a forradalom a római és görög respublikákban kereste kormány a mintáját; a különbség csak abban áll a kettő között, hogy előbb a király, majd a nép nevében követelték az állam mindenhatóságát, ami szükségképp oda vezetett, hogy azon kímélet helyett, mellyel az állam jogai az egyház irányában elébb alkalmaztattak, később a nép abszolút szuverenitásának elve az egyház irányában is szigorú következetességgel alkalmaztatott s így az állam és egyház elvei között létező ellentét szembetűnőbbé vált.

Már Rousseau tisztán belátta és sajátságos nyíltságával a contrat social utolsó fejezetében ki is mondotta ez ellentétet. Ha igaz, hogy jól rendezett állam csak ott létezhetik, „ahol minden egyes tökéletesen alárendeli összes erejét a közakarat legfőbb kormányának” (I. k. 6. fej.), s ha e szerint az államnak abszolút hatalomra van szüksége s az egyes szabadsága az államra nézve kevésbé fontos dolgokban fennállhat ugyan, de minden tárgy fontosságát csak az állam határozhatja meg (II. k. 4. fej.), ha az államnak az egyénnel minden viszonyában érintkeznie, ha az egyént minden fontosabb cselekményeiben vezetnie s arra kell növelnie, hogy az ő akaratának feltétlenül hódoljon; szóval, ha azt kívánja az állam célszerű elrendezése, hogy a polgárok egyénisége megsemmisíttessék: akkor az államot vallási dolgokban is a legtökéletesebb szuverenitás illeti. E szempontból mindegy: hogy egyesre, vagy a többségre van-e ruházva e szuverenitás gyakorlása. Azon elv, mely az egyént teljesen aláveti az államnak, ugyanazon következtetésekre vezette Hobbest és Rousseaut: hogy a világi és egyházi hatalom megosztása célszerűen rendezett államszerkezettel nem férhet össze. Ha-azt akarjuk, hogy az egyén akár egyesek akár a többség rabszolgája legyen: annak kell lennie vallási tekintetben is; — s nézetem szerint — saját elveinek következéseit, s a keresztény vallás lényegét helyesen fogta fel Rousseau. mikor azt állítá, hogy államideálja lehetetlen, míg a kereszténység fennáll; s mikor e meggyőződésből kiindulva, e vallást saját nézpontjából minden vallások között a legrosszabbnak nyilvánítá (si evidemment mauvaise que c'est perdre le temps de s'amuser à le demontrer. L. IV. ch. 8.).

Miután Rousseau és követői egészen az ó-kor államai szerint alkoták ideáljaikat: azt kelle tenniök azon viszonyra nézve is, melyben a vallás az államhatalom irányában áll. Miután tehát a nemzeti kultuszok kora megszűnt, s a kereszténység, mint az összes emberiség vallása, egyes országok törvényhozásától nem függhet: a vallás és állam tökéletes egysége csak úgy létesíthető, ha az állam maga alkotja vallását, s annak elfogadására kényszeríti polgárait¹³.

Mindez természetes és logicai következménye azon elveknek, melyeket nemcsak Rousseau, hanem jelesebb kortársai is felállítottak az államról: s azon eljárás, melyet a forradalom az egyház irányában követett, nem egyéb, mint ezen tanok következetes alkalmazása. A francia forradalom politikai elvei, s az egyház iránti eljárása oly világos összefüggésben állanak egymással, hogy az utóbbinak főokát csak az előbbiben kereshetjük. Azon állás, melyet az egyház a forradalom előtt az államban elfoglalt, feudalis jogai, melyek az egyház tagjai és a nép között súrlódásokat idéztek elő, mind előmozdíták a mozgalom kitörését, de a mozgalom maga nem vala kikerülhető, s ha csak az irodalmat tekintjük, nem szenved kétséget, hogy annak keresztényellenes szelleme, nem az egyház állásának, hanem a vallás elveinek, s azon ellentétnek tulajdonítható, melyben azok az állam abszolút szuverenitásával állanak.

Az irodalomnak ezen, mind a fennálló államszerkezetre, mind a vallásra egyaránt veszélyes irányán kívül, vannak még más tényezők is, melyeket, a forradalom okait keresve, mellőznünk nem lehet.

Egyike a főbbeknek Párizs nagysága és határtalan befolyása.

Rég átlátták ennek veszélyeit, és már XIV. Lajos kormánya legfényesebb korszakában hat ízben megkísérté, hogy a város terjedését rendeletek által megakadályozza. Hasztalan. „Nincs többé Franciaországban egyéb, mint Párizs s azon távolabb tartományok, amelyeket Párizs még nem emészthetett fel;” így ír Montesquieu 1740-ben barátjai egyikéhez. Ugyanez ellen panaszkodik 1750-ben Mirabeau marquis, a híres szónoknak ismert apja. Ezt emeli ki Young Arthur is, ki a fővárost kevés nappal a Bastille ostroma előtt hagyta el, s nem győzte bámulni az ellentétet a között, amit a városban, s amit a vidéken tapasztalt „Párizsban a legélénkebb tevékenység és lárma” — így szól ő — „soha ehhez hasonló mozgalmat még Londonban sem láttam. Minden pillanatban új röpiratok jelennek meg, egy hét alatt kilencvenkettő hagyta el a sajtót.” Ugyanekkor a tartományokban a legnagyobb csend és tétlenség uralkodik; s a híres utazó, ha valamely városban a lakosoktól kérdé, mit fognak tenni? mindenütt azt nyeré válaszul „hogy várniok kell, mit tesz Párizs. Ezen emberek — teszi hozzá — még vélekedni sem mernek, míg azt nem tudják, mit gondolnak Párizsban.”

Ismerjük azt a befolyást, melyet a párisi nép a forradalomra gyakorolt; de csalódnánk, ha azon kártékony hatást, melyet a főváros túlságos terjedelme Franciaország kifejlődésére gyakorolt, csak a városi pór által az ország törvényhozásán elkövetett brutalis erőszaknak tulajdonítanók. Politikailag izgatott korszakokban alig képzelhető nagyobb veszély, mint ha a törvényhozás, amelynek főkelléke a függetlenség, oly helyzetbe állíttatik, hol durva erővel szemközt e függetlenséget csak rendkívüli erények által tarthatja fel. A Catók és Boissi d'Anglasok mindig ritkák voltak a világon, s Északamerika institúciói között nincs talán egy, mely a rend és szabadság fenntartására fontosabb annál, hogy Washingtonba tették a szövetség kormányát és törvényhozását¹⁴.

Még fontosabb azonban a hatás, melyet Párizs kiterjedése Franciaországra az által gyakorolt, hogy a nemzet legműveltebb és vagyonosabb osztályai s főleg a földbirtokos nemesség nagyobb része e városban telepedtek le.

Ha meggondoljuk, hogy — amint feljebb említők — a hűbéri viszonyok maradványai sehol sem voltak terhesebbek, mint azon tartományokban, amelyeknek népe a forradalom alatt a trón védelmére fegyvert fogott: legalább kétely támadhat bennünk, vajjon az egész forradalom nem vett volna-e más, talán Franciaország érdekében kedvezőbb fordulatot, ha az összes nemesség, mely a fővárosban vagyonát és tekintélyét vesztegeté, a bretagnei s vendéei földesurak példáját követve jószágán él, s azon természetes köteléket, mely a nagyobb birtokost a kisebbel, sőt az egész földművelő osztálylyal összefűzi, önmaga nem tépi szét. Mert minden, főleg a földbirtokra alapított arisztokráciának befolyása, nem a törvényhozás, hanem csak az arisztokrácia hibája által veszhet el. Ha természetes állásáról maga megfeledkezik, csak akkor felejtik azt el mások is; ha a földművelő osztályokat az arisztokrácia hagyja el, csak akkor hagyják őt el azok is, csak akkor aljasul a trón támaszából annak fényes de töredékeny ékességévé, mint Franciaországban a forradalom alatt láttuk. Tagadhatatlan az is, hogy a kormány eljárása az utolsó században szintén elősegíté a forradalmi eszmék fejlődését. Ha a hidak és utak igazgatósága csak az egyenes vonalt tartva szemei előtt, töltéseit a szántó földek és rétek közepén vezette át, s a magántulajdont, sokszor kártalanítás nélkül, sérté; ha a kormány az egyes községekben létező kegyes alapítványokat, a hagyományozók végrendeletei mellőzésével más célokra fordítá; ha főleg szűk esztendőkben, az árakra nézve maximumokat határozott: mindezen példákat nem felejtették el, s a birtokjog ilyetén sértései csak annál veszélyesebbekké váltak, miután a közjó nevében történtek.

Főleg XVI. Lajos kormánya hibázott e részben. Az utolsó 25 év alatt úgy szólván semmit sem hagytak meg régi helyén. A céhek eltörlése s részben visszaállítása, az úrihatóság megszűntetése, a törvénykezési rendszer körül tett változások, főleg a gyökeres reform, mely az ország közigazgatására nézve 1787-ben történt, a nemzet minden osztályait zavarba hozák; s elmondhatjuk, hogy ha az ország főkormánya látszólag megtartá is még elébbi alakját, az egyes polgár egymás közötti és az államhoz való viszonyaikban a forradalom előtt már a legnagyobb anarchia uralkodott.

Hogy e változások, melyek a legnemesebb indokból történtek, magukban véve üdvöseknek mondhatók, nem szenved kétséget. Senki se tagadhatja, hogy az 1787. évben behozott igazgatási rendszer az egyes hatóságok körét és eljárását sokkal világosabban és célszerűebben jelölte ki; de a tapasztalás hamar megmutatta a veszélyeket, melyek ily rögtöni változásokból következnek, főleg ha oly tárgyak körül történnek, melyek minden osztály mindennapi életébe vágnak. Az új — bár sokkal tökéletesebb — közigazgatási rendszer csak nagyobb zavart vont maga után. A régi állapot hiányait a gyakorlat részben pótolta, a megszokás tűrhetőkké tette; az új rendszer, mely tekintet nélkül az egyes tartományok különböző helyzetére és szokásaira, mindenütt egyszerre hozatott be, egyaránt idegen volt mindenki előtt. A tisztviselő éppoly bizonytalan vala hatáskörére nézve, mint az egyes polgár az iránt, kihez forduljon; s az adminisztratív rendszer látszólag legüdvösebb átalakitásának következménye csak az volt, hogy az ország közigazgatása úgyszólván megakadt, s a kormány azon hatalomtól, melyet az összes közigazgatásra gyakorolt, éppen akkor fosztatott meg, midőn arra legtöbb szüksége volt. Oly körülmény, mely szintoly elhatározó volt azon állásra, melyet a királyi hatalom a népmozgalom irányában elfoglalt, amint a kormány pénzügyi nehézségei sietteték a mozgalom kitörését.

Mindezeknél még fontosabb azon befolyás, melyet a francia forradalomra — mint minden nagy eseményre — a nép jelleme gyakorolt. „Ha e nemzetet magát nézem, — e szavakban jellemzi Tocqueville a franciákat — rendkívüliebbnek találom azt története minden eseményeinél. Volt-e valaha nép a világon, melynél annyi ellentétre akadnánk, mely minden tetteiben annyira túlzó, annyira inkább érzéseit mint elveket követő; s mely ez okból mindig több jót tesz és több rosszat, mint tőle várunk; néha alantabb áll más népeknél, többször sokkal magasabban. Volt-e nemzet, annyira változhatatlan fő hajlamaiban, hogy két ezer év előtt készült leírásokból megismerhető, s mégis annyira változó mindennapi gondolkozásában és ízléseiben, hogy végre magát sem foghatja meg, s amit maga tett, sokszor szintoly meglepéssel látja, mint mások. A legotthonosabb és szokásaihoz ragaszkodóbb, ha magára hagyják; s kész mindenre, kész a világ végeig menni, ha akaratja ellen egyszer háza köréből és szokásaiból kiragadtatott. Volt-e néppoly kormányozhatatlan hajlamú, s amely mégis könnyebben megszokja fejedelmei önkényes sőt erőszakos kormányát, mint azt, hogy a főbb polgárok rendes és szabad igazgatása alatt álljon; ma minden engedelmességnek nyílt ellene, holnap oly szenvedélyes szolga, minőt a szolgaságra leginkább termett népek közt is hasztalan keresünk; egy hajszálon vezethető, míg senki ellent nem áll, kormányozhatatlan mihelyt valahol az ellentállás példáját látja; e szerint mindig ámítván urait, akik tőle vagy kelleténél inkább, vagy kevésbé tartanak; sohasem oly szabad, hogy lenyűgözésén kétségbe kellene esni, és sohasem annyira lenyűgözött, hogy láncait szét ne törhetné; mindenre alkalmatos, de csak a harcban kitűnő; a véletlennek, az erőnek, a sikernek, a fénynek és zajnak inkább bámulója, mind a való dicsőségnek; képesebb hősiességre mint erényre, lángészre, mint józanságra, képesebb roppant feladatokra, mint nagy dolgok kivitelére; a legkitűnőbb s legveszélyesebb Európa népei között; arra hivatva, hogy más népek előtt felváltva bámulat, gyűlölet, sajnálkozás és borzalom tárgya legyen; de hogy azok soha iránta közönyösek ne lehessenek.”

Más nemzetnél százados institúcióinak megváltoztatása ily rögtön talán nem történhetett volna; hasonló tettekre, minőket a forradalom alatt borzadással látunk, más nemzet talán nem ragadtatná el magát, és a „comité de salut publique” eljárása, valamint az a rögtöni — csaknem csudálatos — visszahatás, mely 9-ik thermidor után bekövetkezett, valószínűleg egyaránt lehetetlen volna komolyabb népeknél.

Összefogván a mondottakat, azon meggyőződésre jutunk: hogy azon viszonyok és állapotok, melyek a forradalmat előidézték, s annak szerencsétlen irányát elhatározák, főleg a kormány századok óta követett ferde eljárásának eredményei.

Ha a francia arisztokráciát a néptől egészen elszigetelve látjuk; ha azon osztály, mely Angliában a nemzet élén áll, s amely Franciaország régiebb történetében hasonló helyzetet foglalt el, udvari nemességgé s pénzarisztokráciává változott (mert hisz a nagyobb birtokos, aki javainak kezelését egészen másokra bízva, jövedelmeit a városban költi el, miben különbözik a pénztőzsértől?); ha a földművelő benne érdekeinek természetes képviselője helyett itt csak elnyomókat látott, akiket személyesen nem is ismer, akiktől semmit sem vár, akikhez őt élvezett jótétemények nem kötik, s akiknek nevében tőle majd munkája, majd jövedelme egy része követeltetik: vajjon ezen viszonyok nem a kormány törekvéseinek eredményei voltak-e?

Soha egy kormány sem dolgozott valamely cél elérése után századokon által nagyobb következetességgel, mint a francia munkált azon, hogy a nemességet minden befolyásától megfoszsza. Sugertől XIV. Lajosig minden nagyobb király és államférfiú arra törekedett. A lehetőségig távoltartani a nemességet és földnépet egymástól: ez az, amiben a kormány az utolsó két század folytán kereste egyik fő feladatát. A miről IV. Henrik panaszkodott: hogy a nemesség elhagyja jószágait, — utódai célul tűzték ki. Azon kérdések között, melyeket a kormány az egyes tartományok intendánsaihoz intézett, mások között azt találjuk: vajjon a tartomány nemessége jószágain él-e? mire az intendánsok egyike,— akinek levele Tocqueville kezébe jött — válaszában panaszkodik, hogy tartománya nemessége, a helyett hogy kötelességeit a király személye körül teljesítné, inkább parasztjai között marad. Történetesen éppen Anjou, a későbbi Vendée intendánsa emeli e panaszt, azon nemesség ellen, mely utóbb a trón védelmére fegyvert fogott, s ezt kétségen kívül csak azért teheté, mert a helyett, hogy a versaillesi előtermekbe tolakodott volna, parasztjai között maradt.

Azon jogok, melyeket a főbb nemesség a középkor alatt élvezett, az állam egységével, s a királyi hatalom természetes állásával nem fértek össze. Hogy Franciaország nagy állammá váljék, le kelle győznie azon akadályokat, amelyek ennek útjában állnak, s ezek között a nemesség hatalma és függetlensége volt a legnagyobb. Mi természetesebb, mint az, hogy a királyi hatalom, híven emlékeihez, az előbbi irányt akkor is követte, miután a nemesség, amely ellen századokig küzdött, rég elvesztette mindazt, ami által a királyi hatalomra egykor veszélyessé vált. Amit a kormányok külpolitikájukban régóta tudnak, hogy egykori ellenségeik később legbiztosabb frigyeseik lehetnek, — többnyire elfelejtik, ha a belügyekről van szó; s Franciaország nem az egyedüli állam, mely legerősebb támaszaitól fosztotta meg magát az által, hogy jelen helyzetét felejtve, egykori, de már rég nem létező veszélyek és ellenségek ellen küzdött.

S ha azon káros befolyást tekintjük, amelyet az irodalom gyakorolt a forradalomra, erre nézve sem menthetjük fel Franciaország előbbi kormányait. Részint elnézés, részint nyílt pártolás által ők maguk gyámolították azon irányt, mely később a királyi hatalomra nézve oly veszélyesnek mutatkozott.

Miután oly államban, mely abszolút hatalmat követel, e hatalom tisztviselői és az egyház között összeütközések nem maradhatnak el: a kormány az irodalomban, mely pillanatnyi elleneit megtámadja, sokszor frigyeseket lát, vagy legalább nem bánja, ha az elégedetlenség oly tárgyak ellen fordul, melyek reá nézve látszólag idegenek. Ezt látjuk Franciaországban is. Míg az irodalom a napi kérdések megvitatásától eltiltva, mindazon keserűséggel, amelyet a létező viszonyok ezerek keblében meggyűjtöttek, az ellen fordult, amit megtámadnia szabad volt, s azon aljasságot, mellyel az intendáns és annak legutolsó tisztviselője előtt hajlongott, az által gondolá jóvá tehetni minden firkász, hogy mindazt, ami mások előtt legszentebb, hallatlan merészséggel bemocskolja: addig a kormány nyugodtan nézte e zajt, meggyőződve, hogy ha a vallás és erkölcsiség minden alapjai megingattatnak is, ez reá nézve sokkal kevésbé veszélyes, mint az lenne, ha az irodalom a legkisebb államszolga vagy tisztviselő ellen fellépni bátorkodnék.

Még szembetűnőbb a kormány hatása az irodalomra, ha az irodalom azon részét tekintjük, mely az állammal foglalkozott. Itten nyílt pártolásra talált azon irány, mely minden létező viszony megváltoztatását tűzte célul.

Tocqueville helyesen jegyzi meg, hogy a fiziokraták és ökonomisták, ha nem is a forradalom kitörésére, legalább annak menetére az úgynevezett filozófoknál nagyobb befolyást gyakoroltak. Minden létező jognak, s a múltnak megvetése sohasem hirdettetett oly leplezetlenül, mint ezen iskolák munkáiban. „A nemzet századok óta hibás elvek szerint kormányoztatik, úgy látszik mintha létező állapotjait csak a véletlennek köszönné:” monda Letronne. S e meggyőződésből kiindulva, nincs ami az indítványozási merészségnek korlátokat szabhatna. Nincs olyan törvény, amelynek, rögtöni eltörlését nem követelnék, nincs szerződés, nincs magánjog, amelynek tisztelete az írókat visszatartóztatná. Természetesnek, sőt szükségesnek látszik minden létező viszony felforgatása, mihelyt rendszerük symmetriájához nem illik, s ellentétben áll a közjóval, amellyel szemközt minden szerződés vagy jog elveszti erejét.

Csupán az elveket tekintve, nem találunk különbséget azok között, amelyeket a francia forradalom követett, és azok közt, amelyeket e tudományos iskolák felállítottak. Az alapeszme mindkettejöknél ugyanaz. Már az ökonomisták hirdették azon elvet, hogy az államnak joga nemcsak alattvalóinak kormányzására szorítkozik, hanem szabadságában, sőt kötelességében áll a nemzetet előre kijelölt terv szerint bizonyos meggyőződésre s érzésekre növelni; s Bodeau nyíltan kimondja: „hogy az állam az emberekből azt csinálhatja, amit akar.”

Minden társadalmi hierarchiának, minden osztályi és más különbségnek eltörlése; oly nép, mely jogilag tökéletesen egyenlő, s hasonló állású egyénekből áll, s amely az állam egyedül törvényes fejedelmének tekintetik, de akarata kivitelére minden törvényes eszközöktől meg van fosztva, s megbízottját, aki nevében kormányoz, legfeljebb forradalom által kényszerítheti akarata teljesítésére: — íme azon ideál, melyet az ökonomisták és fiziokraták maguknak a legtökéletesebb kormányról alkottak, s amely őket arra bírta, hogy tisztelettel hajoljanak meg Kína előtt; ahol ezen ideál még legjobban létesíttetett.

De nemcsak ezen általános elvekre, hanem egyes szabályokra nézve is csak azt vitte ki sokban a forradalom, amit az érintett iskola hívei rég hirdettek. Így például Franciaország új területi felosztását egy ökonomista munkájában negyven évvel elébb indítványozva találjuk, mielőtt az assemblée Constituante e rendszabályt a világ bámúltára keresztül vivé; sőt még a kommunizmus és szocializmus, a francia forradalom eszméinek e végeredményei, sem igényelhetik az újdonság érdemét. Morelly „code de nature”-je, már magában foglalja azon bámulatos elveket, amelyeknek buzgó hirdetése napjainkban meglepett bennünket¹⁵.

Mindezen elvek hirdetése a kormány által nemcsak elnézetett, de pártolásban részesült, s ez természetes. Aki tökéletes egyenlőséget akar, s azt kívánja, hogy az állam tekintet nélkül minden egyéni jogokra, csak a közjót tartsa szemei előtt, annak első feladata az, hogy az állam hatalmát a lehetőségig erőssé tegye. „Szükséges, hogy az állam mindenható legyen:” mond Mercier de la Rivière. — „Legyünk azon, hogy az állam feladatát jól megértse, azután hagyjuk szabadon” — szól egy másik író. Quesnaytől Bodeau apátig nincs e részben különbség az egész iskola nézetei között; s mivel valamennyien átlátták, hogy az egész népet oly messzeható és általános újítások elfogadására bírni, aminőket ők indítványoztak, csaknem lehetetlen, a fiziokraták és ökonomisták a királyi hatalom szilárdításában keresték terveik egyik legbiztosabb eszközét. Letronne csak egész pártjának nézetét fejezi ki, mikor azt mondja: „hogy Franciaország helyzete sokkal kedvezőbb Angliáénál, miután a legnagyobb reformok, amelyek az egész ország állapotját megváltoztatják, rögtön vitethetnek keresztül, míg az angoloknál az ily reformokat a pártok akadályozzák.” Oly tanok, melyek a korlátlan királyi hatalmat a polgári társaság legtökéletesebb formájául állítják fel, s oly állapot létesítését tűzik célul, amelynél minden egyéb különbségek megszűnvén, csak azon felsőbbség hagyatik meg, amellyel a hivatalnok az állam által felruháztatott. Hogy ne találtak volna pártolást e tanok az oly kormánynál, amely egy század óta ugyanezen célok felé törekedett. De szintoly természetes az is, hogy e pártolás hatalmasan elősegíté e tanok elterjedését; s így miután azok a forradalom kifejlődésére észrevehető hatást gyakoroltak, senki se mentheti fel a kormányt azon vád alól, hogy rövidlátásában önmaga ásta alá hatalmának alapjait, s önmaga dolgozott azon elvek terjesztésén, melyek a dolgok természete szerint csak vesztére vezethettek.

Szintén ez áll a többiekre nézve.

Ha Párizs túlnyomó befolyása a forradalomra káros hatást gyakorolt: Párizs nagy részben a kormánynak köszönte ezen állását. Részint kormányrendszere, részint az által, hogy a birtokos nemességet a főváros körébe voná, a kormány maga fosztotta meg a tartományokat minden fontosságuktól. Az a megvetés, amelyet a forradalom minden történeti jog iránt mutatott, az a könnyűség, amellyel százados intézményeket felforgatott, mind az „ancien régime”-nek tulajdonítható. A forradalom e részben csak az előtte létezett kormányok példáját követte és soha se mehetett volna annyira, ha a jog iránti tisztelet az előbbi kormányok eljárása által a nép szívében nem semmisíttetik meg. A pénzügyi nehézségek is, amelyek a forradalom kitörésére alkalmul szolgáltak, részben a kormány könnyelmű s hibás kezelésének tulajdoníthatók, s ha a francia, mint minden nép, jellemének magyarázatát csak múltjában kereshetjük, ki nem látja át, hogy akik e népet századokig kormányozák, elhatározó befolyást gyakoroltak jelleme kifejlődésére?

De bármily felelősség nyomja is azoknak vállait, akik Franciaországot XIV. Lajostól kezdve kormányozák, elfogultság nélkül tekintve a dolgokat, be kell vallanunk, hogy mindazon hibák, amelyeket a kormány elkövetett, s amelyekből – mint Tocqueville mondja — a forradalom szükségeskép kifejlődött, nem egyeseknek, hanem inkább azon rendszernek tulajdonítható, melyet Richelieutől fogva Franciaország minden kormánya követett.

Azon kérdés megfejtésére, amelyet Tocqueville munkájában kitűzött: hogy az a forradalom, mely a XVIII-ik században mindenütt készülőben volt, miért ütött ki Franciaországban előbb, mint másutt? előbb azon kérdést kell kitűznünk: mi az, amiben Franciaország állapota a XVIII-dik század alatt más országok állapotától leginkább különbözött? S ha e kérdést vizsgáljuk, meggyőződünk, hogy Franciaország semmiben sem különbözött inkább más országoktól, mint kormányrendszerében, s hogy ezért valamint az a túlnyomó befolyás, amelyet e hatalom Európa ügyeire egy ideig gyakorolt, e rendszernek volt következménye: úgy későbbi nyomorúsága s ezt követő forradalma is szintennek tulajdonítható. Ha a centralizáció, melyet annyian a forradalom legfontosabb eredményének tekintenek, e nagy eseménynek nem eredménye, hanem inkább fő oka: könnyen kimagyarázhatjuk azon egyébként megfoghatatlan tüneményt is: hogy ámbár mindazon viszonyok és állapotok, amelyek közönségesen a forradalom okainak tekintetnek, rég nem léteznek többé; s ámbár Franciaország, az utolsó félszázad alatt, nemcsak uralkodóinak személyeit, hanem az uralkodásnak formáit is annyiszor megváltoztatá: minden új kísérlet ugyanazon eredményre, a respublika, a korlátlan császárság s az alkotmányos monarchia mind új forradalomra vezetett.

Valamint az „ancien régime” a históriai jog alapjáról eltérve, s leküzdve azon akadályokat, amelyek az államhatalom független mozdulatainak útjában állottak, nem állhatott meg az egyszer választott ösvényen s apránként kénytelenségből lerontá mindazt, ami ezen jogalapon állt (habár egyesek bizonyosan átlátták, hogy így a trón egyszersmind legbiztosabb támaszaitól fosztatik meg): úgy azon kormányok, amelyek Franciaországban a forradalom óta egymást követték, éppoly kevéssé kerülhették el helyzetük természetes következményeit.

Miután az állam mindenhatósága oly valami, aminek képtelenségét csak azért nem látjuk át első tekintetre, mert a szójárást megszoktuk; de ami korlátolt emberi természetünknél fogva elérhetetlen: igen természetes, ha mindazon kísérletek, melyek Franciaországban egy félszázad óta történtek, eredményhez nem vezettek; s nem fognak vezetni ezentúl sem, mindaddig, míg az államszerkezetnek legcélszerűbb formáit keresve, oly célok tűzetnek ki, amelyek elérhetetlenek.

Franciaország hosszú politikai vajudásai között jó időket élt. Az a harminchárom év, mely alatt az állam alkotmányos monarchia elvei szerint kormányoztatott, mint általános jólétnek és haladásnak korszaka hozatik fel e rendszer barátjai által; mások nem győzik dicsérni a közmegelégedést és bőséget, melyet ez ország jelen fejedelme alatt élvez. Általán véve bizonyos, hogy a centralizáció monarchikus országban kevesebb rossz következéseket szül, mint ahol az állam korlátlan hatalma a nép által gyakoroltatik. De felejthetjük-e, hogy Franciaország alkotmányos létének rövid korszaka a júliusi forradalom által zavartatott meg, s hogy azon jólét, melyet Franciaország némelyek állítása szerint jelenleg élvez, a császár kitűnő egyéniségétől függ, s hogy az oly állapot, amelyben egy egész nagy népnek jóléte ily feltételen alapszik, kielégítő és egészséges állapotnak nem mondható.

Voltak Trajanok és Titusok, s a római világ talán soha nem élt boldogabb napokat, mint az Antoninusok bölcs kormánya alatt; de valamint e jólét senkit sem győzhet meg azon kormányzási formák üdvösségéről, amelyeknek dacára egyes erényes fejedelmek népeiket boldogíták: úgy Franciaország állítólagos gyarapodása sem bizonyítja azon államelvek jótékony hatását, amelyek a dolgok természete szerint csak a cezarizmushoz, azaz oly kormányformához vezethetnek, mely mindig forradalommal kezdve, mindig új forradalmakat vont maga után.

Miként a műveltség fokához képest a szabadságnak mindig csak egy bizonyos foka lehetséges: úgy van az állam hatalmával, vagyis a szabadság megszorításával is. Az állam tökéletes abszolutizmusa éppúgy az utópiák sorába tartozik, mint a korlátlan szabadság, s akik ezt elfelejtve, mint Franciaországban látjuk, az államot minden korlátaitól meg akarják szabadítani: csak támaszaitól fosztják azt meg. Így volt az s így lesz mindig; s valamint Franciaország félszázados története, úgy a jövő is igazolja Tacitus szavait: „quam orduum, quam subjectum fortunae cuncta regendi onus”; igazolni fogja mindaddig, amíg a cuncta regendi onus az állam természetes feladatának tekintetik. Hogy túlemelkedve honfitársai előítéletén, mindezt belátá és bátran kimondá, sőt adatokra támaszkodva bebizonyítá, abban fekszik Tocqueville főérdeme s munkájának több mint irodalmi fontossága.

Lábjegyzetek

1. Tocqueville. L'ancien régime et la Revolution. Liv. II. Chap. II. 49. l. Hogy e cikkelyt felette számos jegyzetekkel ne terheljük, a lapok idézését, melyekről egyes helyek vétettek ezentúl mellőzve, csak azt jegyezzük meg, hogy ahol csak tehetjük, saját szavaival adjuk a nagynevű szerző állításait. Azon eszméket, melyeket Tocqueville formulázott, senki sem adhatná elő szebben és tisztábban. ↩

2. Hogy ezen egyezést az egyháznak köszönhetjük, már abból világos, mert csak azon országokra terjed, amelyek a római egyház alatt állottak, míg Európának a keleti egyházhoz tartozó népei egészen különböző irányban haladtak. ↩

3. Nyolcvan év alatt hatszor történt ez. ↩

4. Miután a forradalom alatt elkobozott nemesi és egyházi birtokok — mint arról Tocqueville az eladási jegyzőkönyvek áttekintése után meggyőződött — nagyrészt olyanok által vétettek meg, akik már földet bírtak: a földbirtokosok száma ez erőszakos rendszabály által kevésbé szaporodott, mint gondolnók. ↩

5. Schleswig-Holsteinban csak 1804-ben, Nassauban 1808, a Bergi nagyhercegségben Napóleon által 1808-ban, a Westphaliai királyságban és Lippe-Detmoldi hercegségben 1809, Schaumburg-Lippe és a Svéd-Pomeraniában 1810, Hessen-Darmstadtban 1811, Oldenburgban 1814, Würtembergben 1817, Meklenburgban 1820, Szász-Lausitzban 1832-ben történt e szolgaság eltörlése. ↩

6. Bizonyítja ezt az utolsó században kiosztott nemes levelek roppant száma s a hivataloknak, — melyek pénzért adatván a kormánynak tetemes jövedelmi forrásul szolgáltak, — rendkívüli szaporítása. Tocqueville egy középszerű nagyságú tartományi város jegyzőkönyveit 1750-ből átnézvén, százkilenc bírói hivatalnokot, és százhuszonhat végrehajtó tisztviselőt talált. ↩

7. Mindezen testületeket, valamint a közmunkát megint visszaállították néhány hónap múlva. ↩

8. Igen hibáznak, úgymond ő, akik azt állítják, hogy Franciaországnak 1789-ben nem volt alkotmánya; sőt egy helyett nyolc tíz alkotmánya volt, melyek közül mindenki kénye szerint választhatott. Despotismust akarunk? ezt mindenütt találhatott. Mérsékelt monarchiát? hisz a király az alkotmány szerint az ország alaptörvényeihez nem nyúlhat. A szenátus túlnyomóságától félünk? hisz a király az egyedüli törvényhozó: si veut le roi, si veut la loi, vagy ha a király s nép között közvetítőt kívánunk, csak választanunk kell a parlamentek, az országos rendek, vagy a pairek udvara közt. ↩

9. Dicsőségünknek tartjuk — szól XVI. Lajos egyik rendeletében, — hogy egy szabad nemzetnek parancsolunk. ↩

10. A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra. ↩

11. Quod principi placuit legis habet vigorem, utpote cum lege regia, quae de imperio ejus lata est, populus ei et in eum omne suum impérium et potestatem conferat. Pand. Fr. 1. pr. D. 1. 4. ↩

12. Bluntschly: Bundesstaatsrecht VI. k. és Bullinger a reformáció története. ↩

13. Il y a une profession de foi purement civile, dont il appartient au souverain de fixer les articles, non pas précisément comme dogmes de religion, mais comme sentiments de sociabilité. — Sans pouvoir obliger personne à les croire, il peut bannir de l' état quiconque ne les croit pas. Que si quelqu' un après avoir reconnu publiquement ces mêmes dogmes, se conduit comme ne les croyant pas, qu' il soit puni de mort, il a commis le plus grand des crimes, il a menti devant les lois. Chacun peut avoir au surplus telles opinions, qu'il lui plait, sans qu'il appartient au souverain d'en connaitre. Les sujets ne doivent compte au souverain de leurs opinions qu'autant que ces opinions importent à la communauté. (L. IV. ch. 8.) ↩

14. Nagyobb városok; — bár mit mondjanak Párizsról — sohasem képviselik az országot. Valamint azon műveltség és vagyon, amelyet azokban találunk, az ország általános műveltsége és vagyonossága mérlegéül nem szolgálhat: úgy azon kétségbeejtő nyomor és romlottság sem terjed falain túl, amit néha a fővárosi nép legalsó rétegeiben tapasztalunk. Nagyobb városokban az osztályok különbsége mindig nagyobb, az ellentétek mindig élesebbek, s főleg ha, mint Párizs a XVIII-ik században s napjainkban csaknem minden főváros, az ipar főhelyévé váltak, érdekeik is lényegesen különbözők az ország érdekeitől; mi, ha a városi népesség helyzeténél fogva a törvényhozásra kényszerítő befolyást gyakorolhat, az egészre nézve talán a legfontosabb érdekek feláldozását vonja maga után. ↩

15. „A társaságban semmi sem lesz valakinek külön tulajdona.” — így szól ezen törvénykönyv első cikkelye. — „A tulajdonjog undorító, s aki azt ismét vissza akarná hozni, mint veszett bolond, s az emberi nemnek ellensége el fog záratni egész életére. Minden polgárnak ellátásáról és élelméről az állam gondoskodik, minden egyes csak a köznek dolgozik,” ez a második cikk rendelete. „Minden termékek s készítmények közraktárakba tétetnek le, s innen az egyes polgárok között szükségeik szerint osztatnak fel. A városok egy terv szerint fognak építtetni, az egyesek lakása között nem lesz különbség. Öt éves korukban a gyermekek elvétetnek családjaiktól, s az állam költségén közösen s egészen egyenlő módon neveltetnek.” ↩