Az erkölcsi és politikai tudományok akadémiája múlt év november 28-án tartott utolsó ülésében Leroy-Beaulieu úrtól, a M. Chevalier vejétől egy sürgönyt kapott, mely azon szomorú hírt tartalmazza, hogy ez a jeles nemzetgazda aznap reggel Monplaisir-i (Hérault) kastélyában kimúlt. Szokás szerint az ülés azonnal a gyász jelvényeibe öltözködött. Az akadémia benne legkitűnőbb tagjai egyikét vesztette el, a közgazdaság tudománya pedig egy oly férfiút, aki a legtöbbet tett elveinek terjesztése és alkalmazása körül.
Mérnök, hírlapíró, a Collège de France tanára, az államtanács tagja, képviselő, szenátor, az Institut tagja — végre korunk egy nagy munkása volt Chevalier, ki bírta azon ritka eredetiséget, hogy maga teremtette magát és életének oly változatosan töltött folyamán, megmaradt ugyanazon eszme szolgálatában: s ez a nagy tömeg helyzetének javítása volt. Ez eszmét szolgálta ifjúságában a vállalkozó hevével és vérmérsékletének azzal a kitartásával, amely neki sajátsága volt, s nem tévesztette azt el szemei elől akkor sem, midőn megteremtőjévé lett az Angliával kötött kereskedelmi szerződésnek. Közreműködve azon régi prohibitív tarifák lerontásánál, melyek elszigetelték Franciaországot és szemben Angolországgal, teljes békében, a hadi állapot egy nemét tartották fenn, mintegy a szárazföldi zárlat maradványaként: Chevalier az első helyet vívta ki azon emberek sorában, kik szolgálták az emberiséget a szabad kereskedelem és a béke műveivel, s törekedtek a nép sorsának javítására a vagyonosság emelése és szétárasztása által. Az Angolországgal kötött szerződés: íme, ez az ő legszebb jogcíme a közhálára!
Chevalier született 1806. április 13-án Limoges-ben, szerény kereskedő családból. Miután e város líceumában bevégezte tanulmányait, az École polytechnique-be s innen 1825-ben egy bányászati intézetbe ment, ahonnan, mint mérnök, a Nord département-ba küldetett. De nem maradt ott sokáig. Mindenki tudja, mily csodálatos eszmemozgalom volt az, ami jellemzi a restauráció utolsó éveit. Minden áron el akarták hagyni a járt utat és megújítani mindent, nemcsak a színházat, a regényt, történelmet, bölcseletet, de reformálni akarták a kormányzatot, sőt magát a társadalmat is. És nem riadtak vissza az elmék a legmerészebb gondolattól sem.
A politikai élet körén kívül, mely éppen akkor sodorta el a restauráció kormányát, egy csoport alakult fiatal elmékből, leginkább a tudományos iskolákból, a bankok- és iparvállalatokból újoncozva, kik bizonyos lenézést tanúsítottak a parlamentáris küzdelmek irányában, s kik annak ellenében az ipari átalakulásban, a közlekedési eszközök fejlődésében és a hitelintézetekben látták a béke és jólét új korszakának kezdetét. Ez oldalra kell — mondák — irányozni az értelmiséget, s lerontván a múlt régiségeit, át törekedtek alakítani a politikai, erkölcsi és vallásos intézményeket és előkészíteni az embereket az „új iparos világ számára”. — Lelkesültek Saint-Pierre abbénak tanai és az enciklopédistáknak az államról való lebegő és üres álmadozásai felett; de Saint-Simon Henrik bölcsészetéből iparkodtak az ember és a társadalom kormányzásának tanait és rendszerét levezetni. Egy iskolát alapítottak és megindították a Producteur-t, melyre a júliusi forradalom lezajlása után a Globe következett, visszavevén azt a politikai doktrinereknek azon csoportjától, kiket a forradalom emelt az ügyek élére.
Mint a technikai és mérnöki tudományok iskolájának tanítványa, M. Chevalier nem fojthatta el szimpátiáit ezen iskola iránt, mely elsősorban a tudományoknak és az iparnak megújítását helyezte; küldött is tehát egy napon a Globe-nak egy névtelen cikket, La Marseillaise de la paix címmel, mely a maga valódiságában magába foglalta gondolkodásmódjának és irályának minden eredeti sajátságait. A cikk nagy feltűnést keltett; a szerző, a még alig huszonöt éves ifjú, felvétetett a Saint-Simon-féle egyház gyülekezetébe és a Globe-nak szerkesztésével bízatott meg.
Ez időtájt ipari kérdésekkel, a közlekedési eszközök javításával és részben a földszorosok átmetszése kérdésével foglalkozott, mely utóbbi különösen kedvenc eszméje volt az iskolának, melyhez tartozott. Egyébiránt megvetette munkatársainak valláserkölcsi vitatkozásait. Az ember még manapság is gyönyörrel forgathatja ezeket a fénylő lapokat, melyek egy neofitának lelkesedésétől ragyognak, melyek a nemzetközi forgalom és kereskedésről „amennyiben a keresztény civilizációra tartoznak”, foglaltak magokban nézeteket, melyek azon időben kiméráknak kellett hogy látszanak, de melyeket azóta a vasutak és a szabad kereskedelem nagyon közönségessé tettek. A Chevalier munkatársai azonban nem jelölték meg határozottan az átviteli eszközök új hálózatát s a földszorosok átmetszése módjait; sokkal inkább el voltak foglalva egy új vallás-erkölcsi kódex alakításával. De a régi kódex is megmozdult versenytársa ellen. A saint-simonisták menekültek a rendőrség elől, s Chevalier úgy találta, hogy be van bonyolódva — mint a Globe szerkesztője — a hitfelei ellen indított bűnfenyítő perbe. Szigorú ítéletek hozattak a Herbert Spencerek, Bain Sándorok és korunk más „szociológusainak” megelőzői ellen. Az iskola, melyet már előbb belső egyenetlenség emésztett, szétmállott, nem egy jóravaló tehetséget hagyva örökül a pozitív tudományoknak, az iparnak és a szépirodalomnak. Chevalier, kit egy évi fogságra ítéltek, e büntetésnek előnyére változását nyerte meg; jóakaró befolyások következtében a kormány által az Egyesült Államokba küldetett, hogy ott a közlekedési eszközök rendszerét tanulmányozza.
A híres M. Bertin, azzal a mély emberismerettel, mely sajátja volt, a saint-simonizmus által elcsábított fiatal apostolban az írónak és zsurnalisztának ritka és vonzó tulajdonságait ismerte fel; szellemet, szolid ismereteket, élénk képzeletet, azonkívül eredeti és festői írásmodort. Felszólította őt, hogy az Egyesült Államokban tett utazásaiban szerzett benyomásait küldje el a Journal des Débats számára. Chevalier a legnagyobb készséggel fogadta el az annyira hízelgő és némileg váratlan ajánlatot és írni kezdette azokat az „Észak-amerikai leveleket” (Lettres sur l’Amérique du Nord), amelyek néhány hónap alatt európai hírnevet szereztek neki. Valóban új világ, ismeretlen föld volt az, a termékeny munka és a szabadság által felhalmozott csodák világa, s ezt ő fedezte fel és rajzolta le con amore a vén Európa számára. Mert nem találta-e meg az atlanti tengeren túl a mérnök és a Globe szerkesztőjének álmait megvalósulva; az őserdőkön keresztül a civilizáció számára utat törő pionírokat; a gőzerővel épült óriási városokat; bevégzett csatorna- és vasúti hálózatot akkor, midőn Franciaországban még a tudósok és politikusok is csak úgy tekintették a vasutat, mint egyszerű játékszert, mely a mulattató fizikába tartozik; és ami ezeknél még többet ér, azokat a csinos és jól rendezett műhelyeket, melyekben gentlemaneknek látszottak a munkások, hol fiatal leányok némely esztendőben tisztességes hozományt voltak képesek keresni, mert nem is emlékezett, hogy hallott volna törvénytelen születésről beszélni? Mily mohósággal olvasták Lowellnek, az iparos városok e mintavárosának csábító rajzait! Meglehet, hogy a festő szépítette a képet, de jóhiszeműen tette, másfelől Amerika még nem kölcsönzött annyit tőlünk s nem ment oly szélsőségekbe; s a mi régi tilalmi rendszerünk a maga rohamosan növekvő tőkéi és elszegényedett tömegeivel, az ipart még csak mint valami árkádiai állapotot tüntette fel, melyet réges-régen elveszített.
Ezen utazásnak az Egyesült Államokban nemcsak az az érdeme van, hogy megismertette egész Európát a polgárisodásnak egészen új eszméivel s az amerikaiak hatalmával, de befejezte és megigazította magának az utazónak gazdasági nevelését is. Tanai lényegesen tekintélyesebbek lőnek. A saint-simonizmus nem tanította meg neki a szabadság szeretetét, csak az Egyesült Államok műveinek szemlélete közben békült ki vele, s e pillanattól kezdve ő lett a legerélyesebb és elhatározottabb apostola az ipar és kereskedelem szabadságának.
Nem sokkal Amerikából való visszatérte után, a kormány új misszióval küldte Angolországba (1837); itt is — miként az Egyesült Államokban — észrevette, hogy a magánkezdeményezés műve volt, hogy a közlekedési eszközök minden ágában oly bámulatos hálózatot lehetett teremteni, míg Franciaország — szabályszerű hagyományaiba nyűgözve — határozottan egy helyben maradt.
Ily viszonyok között megértetni törekedett a közönséggel, hogy a verseny korszakában, amelyben vagyunk, nagyon veszélyes dolog, magunkat versenytársaink által túlszárnyaltatni; közrebocsátotta tehát könyvét: Franciaország anyagi érdekeiről; a közmunkák, országutak és a vasutakról (Des intérêts matériels en France, travaux publics, routes, chemins de fer), mely négy következő kiadásban jelent meg és nagyon sokat tett arra nézve, hogy napirendre tűzessenek azon nagy művek, melyekre később a Globe-nak két másik hajdani dolgozótársa, Pereire Emil és Izsák uraknak kelle megadni az erélyes lökést.
Chevalier hírneve napról napra növekedett s annak köszönheti, hogy kinevezték maître de requêtes-nek, az államtanácsba és nemsokára soron kívüli tanácsossá (rendkívüli szolgálatban) 1838-ban, s hogy Rossit ő követte a nemzetgazdaság tanszékében a Collège de France-ban (1841), hogy a legfőbb kereskedelmi tanács tagja lett, végre hogy Aveyron követévé választották 1845-ben.
Azon előadás, mellyel a tanfolyamot megnyitotta, s melyet a Journal des Débats és a Journal des Économistes közöltek, gazdasági irodalmunk legbecsesebb darabjai közé tartozik. Dacára annak, hogy Chevalier nem volt szónok (előadása egyhangú és egy kissé dagályos s a kifejezésekben bizonyos mértékben darabos volt), emelkedett irálya s a nemes hév, mely átvonult minden beszédén, nagyon mély benyomást gyakoroltak a hallgatóságra; idézhetnénk akárhányat hallgatói közül, kik midőn egyikét azon szép előadásoknak, melyekben a tanár lelkesülten írta le, hogy az ipar haladása a tömegek felszabadításának eszköze, elhagyták, ifjúi lelkesedéssel kiáltották fel: Én is nemzetgazda leszek! Kedvenc tárgya volt Chevalier M.-nak feltüntetni a termelés hiányait, a fejlődés szükségszerűségét s annak eszközét és módját. Vajon nem volt-e — amint azt Ch. Dunoyer a Munkaszabadságról (La liberté du travail) írott szép könyvében oly jól bebizonyította — az ipar haladásának lényeges feltétele éppen a munka és kereskedés szabadsága?
Angolország győződött meg legelőször ezen igazságról; felhagyott a régi védvámos rendszerrel, és egy még ismeretlen közgazda, Bastiat, a Landes département földéről, fedezte fel Franciaország előtt, a gabonatörvény elleni szövetség apostolainak, Richard Cobden, John Bright, W. J. Fox neveivel együtt, ennek a mozgalomnak fontosságát, amely inaugurálta a free trade korszakát. A Cobden et Co. Ligue szerzője napról napra jelentékenyebb helyet foglalt el a nemzetgazdák kis csoportjában és új életet vitt abba; d’Harcourt herceg elnöklete alatt megalakult az Association pour la liberté des échanges, melynek sikerült igazgatótanácsába a tudomány minden kitűnőségét: Dunoyert, Blanquit, Renouard-t, Say Horace-ot, Faucher Leont, Wolowskit, Chevalier-t, Bastiat-t, J. Garnier-t s többeket megnyerni.
Egy nap, midőn a bizottság küldöttségileg Guizot-hoz, az államtanács elnökéhez ment, ez azt a rokonszenvező, de alkotmányos választ adta nekik: „Csak legyenek erősek és mi is támogatni fogjuk önöket.”
Bár Chevalier nem volt a bizottságnak tevékeny tagja tanári állása miatt a Collège de France-ban, mégis különösen ki volt téve a védvámosok támadásainak. De ő készen volt a válaszokkal s technikai ismereteinek köszönhető, hogy elleneit saját területükön verte meg és megmutatta nekik — amit a tapasztalat csak megerősített —, hogy ők megelégedtek volna a régi anyag megújításával és a nemzeti gyakorlatra hagyták volna, hogy tartsa távol a külföldi versenyt. Ez a polémia erősítette a tettekre és lelkesíté a tanulmányokra.
Azonban kitört a februári forradalom 1848-ban és tüstént véget vetett a szabad kereskedelmi agitációknak, mivelhogy a szocializmus lármás és meddő követelései foglaltak tért. Az utópiák ezen apály- és dagályszerű mozgalma így ment néhány hónapon keresztül, mialatt Louis Blanc mintegy hivatalossá tette a szocializmust Luxemburgban, s hívei küldöttségileg a városházára mentek, követelendők a munka szervezését; Victor Considerant négy éji ülést kért a nemzetgyűléstől, hogy azt Fourier rendszerére áttérítse; Pierre Leroux azt bizonyítgatá, hogy a társadalom üdvének kérdését nem kell a hizlalás kérdésének tekinteni; Proudhon szervezte a kamattalan kölcsönt és rossz éjszakákat csinált a tulajdonosoknak. De bár ezek viszálykodásban is álltak egymással a társadalom újrateremtésének eszközei felett, akkor mégis egyesültek, midőn arról volt szó, hogy a régi nemzetgazdaságtan ellen beszéljenek és azt a kárhozatos versenyt ócsárolják. A régi nemzetgazdaságtan felvette a kesztyűt s elég naiv volt elmenni a városházára, hogy az „elsőrendű tápszerek felszabadítását” kérje; a városházán, ahol kénytelenek voltak átengedni az elsőséget a boulognei mosónőknek, akik eljöttek, hogy a bér emelését kérjék az ideiglenes kormánytól. Ily viszonyok között a nemzetgazdák elnapolták a szabad kereskedelem terjesztését, hogy védelmezzék a fenyegetett társadalmat a szocializmus ellen. Chevalier jó példával járt elöl.
Emiatt történt, hogy határozottan elbocsátották; az ideiglenes kormány, engedve a szocialisták és a védvámosok által a Collège de France hírneves tanára ellen folytatott egyesült támadásoknak, elmozdította őt a tanári székből;1 de a tanszék helyett eszméinek hirdetőiül fennmaradtak a Journal des Débats lapjai, ahonnan nem űzhették el őt, s amely még inkább, mint a Collège de France-é, megegyezett tehetségének természetével. 1848. március 26-i kelettel a munkaszervezéséről cikksorozatot (Lettres sur l’organisation du travail) kezdett írni, melyből nemsokára egész kötete lett legelső helyre sorozandó műveinek. Ez a könyv még ma sem avult el, és még ma is haszonnal olvasható. Chevalier alaposan megtámadta Louis Blanc rendszerét, ha ugyan nála rendszerről lehet szó és a „társadalmi feloszlás” (liquidation sociale), a jövedelem egyenlő felosztása (de l’égalité des rétributions) eszméje ellenébe állította eszméjét, melyet előadásaiban már előbb kifejtett: a termelés hiányai és a leggazdagabb nemzetek „közepes” szegénységének okairól. A legjobban vezetett statisztikára támaszkodva, a franciák közepes jövedelmét naponként 78 centime-ra becsülte és hozzátette:
„Két módja van annak, hogy a tulajdonból azoknak is jusson, akik abból nem bírnak: a fosztogatás és a takarékosság.
A fosztogatás, még ha teljesen kifosztják is önök a birtokost a szomszédja javára, mégsem fogja eltörölni a szegénységet. Csupán a szerepek cserélődnek meg: a szegény gazdaggá, a gazdag szegénnyé lesz. Mindenkinek a közösbe való dolgozása, feltéve hogy ez az erőszak a kivitelben nem fogja nagyon csökkenteni a termelést, lerontván a bizalmat, mely éltető nedve az iparnak, nem fog-e még többeket tenni szegényekké? Az általános szegénység lesz a tiszta haszon. És jut minden franciának naponként 78 centime táplálkozásra, ruházatra, háztartásra, taníttatásra, élvezetekre, amikhez kell a gazdasági kiadásokat is számítani, amelyeket meg kell tenni a jövő érdekében. De ez az általános elkobzás csalhatatlanul csökkenteni is fogja a termelést, mégpedig rendkívüli mérvben, fele vagy tán éppen kétharmad részben. S ez a legborzasztóbb nyomor rendszere lesz.”
Szerencsétlenségre csak nagyon kevéssé hallgattak a józan ész e szavaira azok, akikhez intéztettek; de Chevalier-nak volt elég bátorsága hallatni azokat oly időben, midőn a józan ész nem volt népszerű. Ezt a bátorságot, mely abban áll, hogy az igazságot elibe tesszük a népszerűségnek és hogy ellene szegülünk az uralkodó napi szenvedélyeknek, hogy mily nagy mértékben bírta Chevalier, annak nemsokára tiszteletre méltó bizonyságát adta egy elhatározó pillanatban. A szocialisták uralma letűnt, s a Collège de France tanára a nemzetgyűlés szavára ismét elfoglalta tanszékét és mi 1849-ben ott látjuk őt izgatni amellett, hogy a francia termények kiállítása nemzetközi iparkiállítássá alakíttassék át. De a védvámosok nem késtek ezen hazafiatlan eszme ellen izgatni és Angolországnak engedték át a dicsőséget, hogy a világkiállítások korszakát ő nyissa meg.
Azon ismeretes kísérleteknek: bebizonyítani, hogy Chevalier azért fogadta oly könnyen a császári kormányt, mivel a Saint-Simon iskolájába volt elmerülve, nem örültek barátai. Ő abban a csalódásban ringatta magát, hogy a híres bordeaux-i program: a császárság a béke! valósággá lesz; ez illúziót nemesen érvényesítette 1870-ben, midőn a szenátus tagjai között nyilvánosan egyedül ő szavazott a háború ellen. Hozzátehetjük még, hogy a császárság mellé sorakozva, őt nem személyes nagyravágyás lelkesíté; ő hitte — s e hitét az események igazolták —, hogy a császárság nem lesz a kamarák védvámos szövetségének uszályhordozója, mint amilyen az előbbi kormány volt. S mialatt újult erővel kezdte meg a harcot a tilalmi rendszer ellen, a Journal des Débats-ban közzétett újabb cikksorozatban az 1851. évi világkiállítás fölött elmélkedve, alkalmat vett magának, hogy megmutassa, miszerint a nagy francia ipar nem szorul védekezésre az angol verseny ellen, melyet a védvámosok ellenállhatatlannak tüntettek fel. „Ez oly pont — mondja ő —, melyre nézve fontos, hogy jól megállapíttassék, mert azon pillanattól kezdve, hogy mi az iparban a legelőrehaladottabb nemzettel egyenlők vagyunk, következik, hogy ingadozás nélkül jó eredményt várjunk a szabad kereskedelem befogadásától, kivált ha tekintettel a versenyben hátramaradottabb üzletek bizonyos számára, az átmenetet ügyesen visszük keresztül.” Ebben az időben bocsátotta közre „A védvámos rendszer neve alatt ismert kereskedelmi rendszer vizsgálását”,2 melyben szokása szerint a tények meggyőző érveivel cáfolta meg a szabad kereskedelem elleneinek gyámoltalan állításait és pesszimisztikus jóslatait. — Befejezésül a tarifák reformjáról egy tervezetet vázolt, mely lényegesen alkalmaztatott az 1860. évi kereskedelmi szerződésben.
De ezt az újítást nem volt oly könnyű keresztülvinni, mint kigondolni. 1856-ban egy törvényjavaslat nyújtatott be, melynek célja a tiltó vámok emelése volt, de oly rosszul fogadtatott a törvényhozó test részéről, hogy a kormány jónak látta azt visszavonni s azon ígéretet tenni, hogy nem fogja a vámokat emelni öt év eltelte előtt. Másrészről III. Napóleon császárnak sem nagyon tetszett a szabad kereskedelem, amely nem hízeleghette be magát azzal, hogy „napóleoni eszme” volt; ő maga „a cukorkérdés fejtegetésében” (Analyse de la question des sucres) ezt a csak középszerűen bátorító frázist írta a szabad kereskedőknek: „Ha Franciaországban a szabad kereskedelem követői a gyakorlatba át mernék vinni vészes elméleteiket, Franciaország elveszítene gazdagságából valami kétmilliárdnyi értéket. Kétmillió munkás maradna munka nélkül s kereskedelmünk megfosztatnék attól a jövedelemtől, mely befoly az elsőrendű anyagszerek ama roppant mennyiségéből, mely behozatik, hogy kézműiparunkat táplálja.” Megerősítette ezen próféciákat azon kissé merész aforizmával: „Helyesnek tartom kimondani, hogy az áruk mennyisége, melyet egy ország kíván, egyenes arányban áll az ágyúgolyók számával, melyet ellenségei ellen küld.”
Mégis — mint korunk államférfiainak nagy része — III. Napóleon nem tulajdonított mást, mint másodlagos fontosságot a gazdasági kérdéseknek s azok iránti elhatározásait alárendelte ingadozó politikája követelményeinek. Az angol szövetséget, az Orsini-féle merénylet és az „ezredek” híres folyamodványa által nagyon megindíttatva, jónak látta megerősíteni. Chevalier e jó hangulatról értesülvén, azt a szabad kereskedelem előnyére fordítani vállalkozott s 1859 nyarán Angolországba utazott, hogy a free trade párt fejét, Cobden Richárdot megnyerje arra, hogy működnék közre vele a két ország között egy kereskedelmi szerződés létrehozásában. De váratlan és erős akadályokba ütközött. Cobden ellensége volt a kereskedelmi szerződésnek. „Szükséges volna — mondá —, hogy Angolország, midőn ezt a szerződést megköti, részletes ígéretet kapjon Franciaországtól, hogy területén, ahol az 1846-ban teljesen átdolgozott védvámreformokat hozta be, minden nemzettel ugyanazon szellemben fog szerződést kötni.” Chevalier-nak kellett neki megmutatni, hogy a reform nem létesíttethetnék másképp, mint kereskedelmi szerződés által s hogy másfelől mindig Angolország vonakodott a free trade elvei szerint minden nemzetre kiterjeszteni azon előnyöket, melyeket Franciaországnak engedett. — Cobden végre meggyőződött ez okoskodás helyessége felől s ettől fogva tevékeny részt vett a szerződés körüli tárgyalásokban. Ezen tárgyalások történetét maga Chevalier beszéli el Bonamy Price úrhoz, az oxfordi egyetemen a nemzetgazdaság tanárához intézett levelében.3
Cobden Párizsba utazott és a császárral titkos tárgyalásokat folytatott, mert III. Napóleon — amint mondják — sohasem tudott felhagyni konspirátori szokásaival. Cobden meg volt lepetve, s egy Palmerston lordhoz intézett igen érdekes levelében (mely újabban Mme. Salis Schwabe által közzététetett) ezen gyanús eljárást s az ügyvitelnek ily titokzatos módját az erkölcsi bátorság hiányának tulajdonította: „… Éppen úgy, mint majdnem minden francia ismerősömben, barátom Chevalier kivételével, magában a császárban hiányzani látszik az erkölcsi bátorság. Nagy súlyt fektet arra, hogy teljes hallgatás tartassék fenn. Különös dolog! Fould maga mellé kollégái közül bármelyiket óhajtaná Rouher kivételével, aki nem ért azon ügyekhez, melyeket nekünk tárgyalnunk kell. Mulatságos látni, hogy azok az emberek, kik nem haboznak elleneiket ágyaikból a börtönbe hurcoltatni, midőn a nyers erőszak hasznukra válik, annyira hiányával vannak az erkölcsi bátorságnak, hogy ma rettegnek a védvámosok jelentéktelen csoportjától; de így van az.”4
Midőn a titok közhírré lett, a védvámosok heves panaszokban törtek ki; de már későn, mert a szerződés meg volt kötve és a sok hiba között, melyet a császár elkövetett és amelyek őt magát is örvénybe rántották, ez a kereskedelmi szerződés az, mely ha a napi politikának tetszését nem is nyerte meg, mégis megmaradt és meg is fog maradni legszebb művének; ennek tulajdonítható kiszámíthatatlan mérvben Franciaország ipari és gazdasági fejlődése, az emelte a forgalmat a két ország között 400 millióról 1700 millióra, sőt ami érdekes: ahelyett, hogy — amint a védvámosok mondták — az angol áruk elárasztanák piacainkat és elnyomnák iparunkat, inkább — mint Chevalier állította — a francia áruk azok, melyek „elárasztották” Angolországot; francia árukból Angolországba való kivitel kétszerese vagy háromszorosa a Franciaországba bevitt angol terményeknek. 1878-ban Franciaország kivitele Angolországba, a brit termények bevitele Franciaországba s a külföldi és gyarmati termények újrakivitele volt 67 964 854 font st., ami frankokban 1 699 371 350 frank. Az 1847–1856 közötti tíz év alatt a forgalom Francia- és Angolország között sohasem haladta meg átlag a 406 milliót.
1867-ben a világkiállítást rendező bizottságba neveztetvén ki, Chevalier magára vállalta a Nemzetközi jury jelentése bevezetésének megírását (Introduction aux rapports du jury international); talán ez a legtökéletesebb műve, melyben az iparkérdésekben való szakképzettség a gondolatok és az irály szépségével párosult. Egy nagyobb táblázatban összefoglalva eszméit a tömeg jóléte fejlődéséről, vagy amint ő mondá, a harmadik rend másik felének részvételéről az ipari haladás folytán sokszorozott vagyonosodásban, a népek békés összeműködéséről, mely a tökéletesített közlekedési eszközök és a szabad kereskedelem által valósíttatott meg: ez eszmék azok, melyek őt egész életében foglalkoztatták, s melyek életének szenvedélyét képezték, és nem is szűntek meg azok őt foglalkoztatni utolsó napjáig. A császárság ledőlte után visszavonulva a magánéletbe, 1875-ben elfogadta egy társaság elnökségét, mely a Francia- és Angolország közötti tenger alatti csatorna ügyében tett tanulmányokat és erősítette a fogyatkozó erőket arra a munkára, mely gondolatában a kereskedelmi szerződést befejezte és biztosította.
1851 óta az Institut tagja, a nemzetgazdasági társulat elnökeinek egyike, tanár, író, a legtekintélyesebb tanító volt Chevalier, s egy és ugyanazon időben a tudomány legragyogóbb és legfáradhatlanabb terjesztője; korunk legelső rangú nemzetgazdái között kitűnő helyet foglalt el.
S midőn szellemének fényes tehetségei világhírű nevet szereztek neki, jóakaró és nyílt jelleme mindenki szeretetét biztosították számára s e kettőnek köszönheti, hogy az emberek között csak bámulókat és barátokat számlált.
Mándy Lajos.
(G. de Molinari után a Journal des Économistes-ből.)
