Spencer a társadalom jövő fejlődéséről

A nagy angol gondolkodó, ki a társadalomtudományt, a szociológiát, úgy ahogy az manapság létezik, voltaképp megalkotta, A szociológia alapelvei című, több mint 2300 oldalas, három kötetes munkája végén, érdekes pillantást vet az előadottak alapján a társadalmi fejlődés jövendőjébe.

A fejlődés nagy filozófusa, akinek épp az a főérdeme, hogy a fejlődés új világnézetével gazdagította, kitágította az emberi gondolkodást, ez új világnézetnek következetesen kiépített hatalmas rendszerét is adta szintetikus filozófiájá-ban. E hatalmas gondolatépületnek tagja az itt említett három vaskos kötetre terjedő szociológia is. Itt is a fejlődést és pedig a társadalmi fejlődést vizsgálja, vagy mint másképp nevezi, a super-organikus fejlődést.

Végig tekinti a társadalmi élet kifejlődését kezdettől fogva, a mennyire ez manapság lehetséges, valóban éles elméje gondolkodásának kiegészítő munkásságával. Először végig tekinti az általános fejlődést, különös figyelemmel kutatva a vallásos eszmék kifejlődését, melyek szoros kapcsolatban jelentkeznek a társadalmi fejlődéssel. Aztán külön veszi sorra az egyes intézményeket, így a házi intézményeket, a család kifejlődését, a társaságbeli intézményeket, a politikai, az egyházi, a szakemberi s az ipari intézményeket. Mindez hatalmas perspektivát ad a társadalmi élet kifejlődéséről a múltban, az egész munka úgyszólván ezzel foglalkozik.

Szemére is lobbantották a spenceri szociológiának, hogy csak a múlt fejlődésről beszél s mit sem szól a jövő fejlődésről. Főleg Kidd tette ezt, aki azután a Társadalmi fejlődés címen külön munkát írt, a mi csak a jövő fejlődéssel foglalkozott, amivel tehát így mintegy kiegészíteni vélte a spenceri szociológiát. Ez az érdekes munka 1895-ben jelent meg s mindjárt megjelenése évében tizenkilenc kiadást ért, a mi természetes is, mert míg a történelmi alapon felépített, szigorúan tudományos munka kevésbé kelendő, addig az ilyesféle, a társadalom jövőjéről, jobb jövendőről álmodozó társadalom-filozófiai munka sokkal kapósabb.

Maga Spencer a fejlődés jövő irányáról csak nagy vonásokban vázolt futolagos képet rajzol a társadalmi fejlődésről szóló nagy munkája utolsó fejezetében. Mint maga mondja, itt már célszerűtlennek látszott hallgatással mellőzni a fejlődés jövő menetére vonatkozó kérdéseket, mert különben bátran azt mondhatják, hogy a szociológia tanulmányozásának nem vehetjük hasznát, ha az arról adott beszámolóból, a mi történt, nem következtethetünk arra, a mi lesz, hogy akkor egyáltalán nem létezik társadalomtudomány, ha a múlt napokra vonatkozó általánosításai nem nyújtanak világosságot a jövendő napokra vonatkozó gondolatainkba és következéskép kalauzul nem szolgálnak cselekvéseinkhez. Bár előbb nem akarta, itt tehát ki nem kerülheti, hogy ne tegyen a jövendőre nézve egyes hozzávetéseket s ezeket lehetőleg szó szerint fogjuk itt magyarul adni.

A létező tényezők azonban olyan számosak és összeütközők és újabb tényezők felmerülése annyira kiszámíthatatlan Spencer szerint, hogy minden hozzávetést kétségessé tesz, kivéve a legáltalánosabb következtetéseket. Az élet nemének fejlődése várható — szerinte — a tudomány haladása következtében, a mi már eddig is oly sok irányban mélyrehatóan változtatott a társadalmi fejlődésen (például a gyárrendszer). Az egzakt tudomány fejlődése és elterjedése megváltoztatva, amint ez most történik, az embernek a Mindenségről és a benne nyilatkozó Hatalomról való eszméit, fokozatosan fogja még szükségképpen módosítani az egyházi intézmények irányító tevékenységét. Ezzel a jelenséggel azonban szükségképpen vele jár a kapcsolatos erkölcstani rendszer tekintélyének hanyatlása, amelynek pedig most tudvalevőleg felvett természetfölötti szentesítése van. Mielőtt már most ennek helyébe tudományos alapon felépített etika lép, az erkölcsöknek bizonyos veszedelmes meglazulása jöhet létre. A felvilágosultabb felfogások irányában történő haladással egyidejűleg visszafejlődést is látunk régi vallási felfogások irányában és a velük kapcsolatos papi befolyások erősödését. Ez összeütköző folyamatok közvetlen eredménye kiszámíthatatlannak látszik. Időközben különféle fegyelmi rendszereknek van alávetve az emberek természete és különféle módosuláson megy át. Az alantasabb ösztönök, amelyek a vademberi háborúskodás hosszú korszakán át uralkodtak, újra erőre kaptak a fellendült katonai rendszerben; míg viszont a korunkat jellemző sok jótékonyságcselekedet a magasabb érzelmek fejlődését segíti elő. Erkölcsi harc létezik tehát, aminek tényleges eredménye fel nem becsülhető.

Az ipari intézmények jövője a tágabb értelemben vett társadalmi intézmények jövőjéhez kötve. Az előbbire is csak úgy következtethetünk, ha az utóbbira is következtetünk. Külön kell itt szemügyre vennünk az alapvető társadalmi viszonyokat és ezeknek alapvető bonyolódásaikat.

Ha egymagában él az ember, minden megszorító kényszer nélkül, csupán amit a természet rak rá, e korlátok közt törekszik célja felé. Ha a többiekkel együtt él, további megszorító kényszerhatások alá kerül, a miket a többiek jelenléte szab köré. Az első esetben egészen ura önmagának; a másik esetben annyiban megszűnik a maga ura lenni, amennyiben e hozzájáruló megszorító kényszerhatások meggátolják vágyai teljesültét. Egyéniségének megszorítása, eleinte csak negatív alakban (tiltva bizonyos cselekedeteket), majd pozitív alakban is nyilvánulhat (parancsolva bizonyos más cselekedeteket). Ez az eset áll elő, ha az a csoport, amelynek tagja, ellenségeskedésbe jő más ilyen csoportokkal. A társadalmi halmazat akkor nyíltan parancsol oly cselekedeteket, amelyek ránézve ellenszenvesek lehetnek — kényszeríti őt harcolni elcsapatás, rossz bánásmód, esetleg számkivetés terhe alatt. A közösségnek ez uraskodása nagyobb vagy kisebb, a szerint, amint eredeti oka, a külső ellenségeskedés nagyobb vagy kisebb s így a társadalmi fejlődés kezdetén támadó és egymás után való fokozatain keresztül uralkodó kérdés az: Mennyire van alávetve az egyes a mindnek és mennyire független a mindtől? Mily terjedelemben önmagáé az illető és mily terjedelemben másoké?

Vegyük például az eszkimót. Róluk nem mondható, hogy társadalmat alkotnak a szó teljes értelmében, hanem egyszerűen egymás mellé rendeltségben élnek és nem is tudva, mi az a háború, nincs szükségük kombinált cselekedetekre és következésképpen az egyéni akarat alávetésére az általános akarat alá. Vannak megint olyan kisszámú békés törzsek, amelyek nincsenek ráutalva, hogy közösen működjenek külső ellenség ellen, barátságban élnek egymással és egyéniségük dolgában teljesen a maguk urai lévén, csakis oly ritka alkalmakkor állnak ellenőrzés alatt, mikor valami kihágásért számadásra vonják az idősebbek. A másik végleten a háborúra rendelt társadalmak állanak, amelyeknek tagjai teljesen az államéi. A régi időben például ilyenek voltak a spártaiak, akik mindenikének megvoltak a maga helotái, de viszont ők meg a közösségéi voltak és közösen élvén a mindnyájoktól szerzett élelmen, egyenként kényszerítve voltak polgártársi szervezetüktől életüket harcolással vagy harcrakészüléssel tölteni. Ilyenek például manapság a dahomebeliek amazon-hadseregükkel, kiknek királya hálószobája meghódított törzsfők koponyáival kövezve és azért háboruskodik, hogy, mint ő mondja, több „dzecs”-et — vagyis koponyát — szerezzen hajlékához és föltétlen ura az összes egyéneknek és javaiknak. Betű szerint valósítva meg a dicsekvő nagy mondást: L'État c'est moi, az ő személyében az államé mindenki és minden.

Épp a társadalmi egyed és az egész társadalmi halmazat viszonylagos hatalmából eredő különbségek a leggyökeresebbek a társadalmi szervezetben. Időleges háborúskodás azáltal, hogy alárendeltséget követel a hadsereg különféle fokozatain át, egyszersmind az egész társadalomnak a hadsereggel szemben való alárendeltségét követeli, miért is afféle rendőrbiztosi szerepet játszik. Alárendeltséget követel tehát e rendőrbiztosi rendszer egész ranglétráján. Fokozatos alávetettség törvénye az egész szervezetnek. Fordítva meg a háborúskodás csökkenése e rend meglazulását hozza létre. Minden egyesnek a vágya, hogy tehetségét saját javára használja fel, mely az egész vonalon ellenállást fejleszt a katonáskodás kényszerének, akkor kezd érvényesülni, mikor a katonáskodás aláhanyatlik. Egyéni maga-érvényesítés időről-időre áttöri a társadalom e merev rendjét és a polgárok mindinkább több hatalmat nyernek önmagukon.

A társadalmi szervezet és a társadalmi tevékenység ez alakjaival kikerülhetetlenül együtt járnak a megfelelő eszmék és érzelmek. Hogy fennállhasson, a közösség szervezettségének megfelelőnek kell lennie tagjai természetéhez. Ha valamely gyökeres változása a körülményeknek változást hoz létre a közösség szervezetében tehát tagjai természetében, akkor tagjai természetének vagy a közösség szervezetének azután megfelelő változáson kell átesnie. És ezeknek a változásoknak ki kell fejeződniök az átlagos érzésekben és véleményekben. Az egyik végleten a hűség a legfőbb erény és az engedetlenség bűn. A másik végleten szolgai alávetettséget megvetendőnek tartanak és a szabadság megóvását a férfiasság fővonásának tekintik. E végletek közt végtelen elütő keverékei vannak az ellentétes érzéseknek.

Ezért mondja Spencer, hogy ha azt akarjuk, hogy helyesek legyenek azok a következtetések, amelyeket a küszöbön levő társadalmi változásokra nézve vonhatunk, vezetőnkül azt a megfigyelést kell fogadnunk, vajjon a fejlődés menete minden egyes embernek a többiek részéről való tulajdonjoga irányában, vagy pedig minden egyes embernek saját maga tulajdonjoga irányában halad és a megfelelő felindulások és gondolatok felé. A gyakorlatban keveset nyom, hogy milyen e mások részéről való tulajdonjog jellege, vajjon fejedelem, oligarcha, vagy demokratikus többség vagy pedig valami kommunista szervezet kezében-e e tulajdonjog. Nem ez a fő, hanem az a lényeges kérdés: vajjon mennyire van akadályozva az egyén tehetségeinek saját javára való használatában és mi az a hatalom, mely megakadályozza őt ebben, vagy kényszeríti. Ez a tulajdonjognak másoknak való alávetése fokozódik vagy csökken különféle feltételek szerint. Az már e szempontból kérdés tárgya sem, hogy ez a másoknak egyesülése politikai-e, társadalmi-e, vagy ipari-e?

Az aktuális példákat Németországgal kezdi. Németországnak már 1870 előtt is nagy fokban fejlett katonai rendszere volt, azóta csak kiterjesztette és javította. Minden fizikailag alkalmas ember bizonyos korban katona akár kiképzésben, akár tényleges szolgálatban, akár tartalékban. Az államnak e tulajdonjoga az alattvalókhoz azokra is kiterjeszkedik, akik idegenbe utaztak. A roppant nagy értékű fegyverfelszerelés előteremtése céljából a polgári életben élőket mindinkább megadóztatják. Ez pedig azt jelenti, hogy oly mértékben, amennyiben keresetükből bizonyos részeket az állam elvon, az államéi lesznek, tehetségüket az ő céljaira kell használniok, nem a sajátjaikra. És a teljes katonai szervezettípushoz való közeledést lát Spencer a katona-császár növekedő autokrata hatalmában, aminek súlyt a mennyben levő ősöknek való felelősség teljesen pogány gondolata ad. Érdekes e nyilatkozat attól a Spencertől, aki tudvalevőleg a német császártól felajánlott érdemrendet visszaküldte, mint meg nem rendelt küldeményt. A német polgárok szerinte tehát nem teljesen önmagukéi.

Ipari tevékenységüknek ellenőrzése is azonban a középkor napjaira emlékeztet. Mint látjuk Spencer elég erős szavakban ítéli el a jelen állapotokat. Németországban — mondja Spencer — a régi jutalmazó rendszer (system of bounties) van érvényben. E mellett például a cukorra a belső fogyasztás szerint adó van kivetve s épp úgy előírt határa van a termelt mennyiségnek. Újabban megszorították a pénzpiaci tárgyalásokat és betiltották a gabona határidőüzletet. További tágkörű törvényes kényszert lát Spencer az öregkorbeli nyugalomdíj-rendszerben. Azután ilyen a kormánynak az az újabb intézkedése kényszerrel ható művészcéhek alapítására: nyilvánvaló visszaesés — mint Spencer mondja. Ezek és más egyéb a munkaadók és alkalmazottakra vonatkozó rendszabályok annyira az állam teremtményeivé teszik őket, hogy nincs hatalmukban a saját tehetségüknek kényszer nélkül való használata. Érdekesek e megfigyelések, ha talán túlzottak is az individualizmus nagy filozófusától, Spencer ugyanis mindig első irodalmi fellépésétől fogva hatalmas védője volt az egyéniség jogainak a társadalmi életben az állami szervezet túlkapásaival szemben. A mellett ez érdekes megfigyelések jórészt a mi állapotainkra is ráillenek.

És még odahaza is így van ez — folytatja Spencer. Eubule Evansra hivatkozik Spencer, aki a német életben 1870 óta létrejött változásokról szóló jelentésében ezeket mondja:

„A függetlenségnek kis lehetősége van meg a beszédben és cselekvésben. A rendőrség mindig az ember sarkában . . . félig iskolamester, félig dajka gyanánt felül akarja vizsgálni (a rendőr) minden cselekedetedet, a bölcsőtől a sírig, katonai szigorúsággal és kérlelhetetlenséggel, a mi megfoszt minden függetlenségedtől és merő plasztikus géprész (item) szerepére süllyeszt . . . ha Németországban akarsz maradni, fel kell áldoznod egyéniségedet, mint útleveledet fel kell mutatnod, a rendőri tekintélyek felügyeletének.”

Vegyük hozzá, folytatja Spencer, hogy ilyen tanúságot tesz nemcsak a külföldi, hanem egy német ember is, aki talán mindnyájuk felett a legilletékesebb bíró e tekintetben. Bismarck herceget érti, aki 1893 egy Lippe hercegségbeli küldöttségnek ezeket mondta:

„A jövőt illető félelmem és aggodalmam az, hogy a nemzeti öntudatot elfojtják a bürokrácia boa constrictorjának gyűrűi, a mi már is rohamos haladást mutat az utóbbi néhány év alatt.”

Spencer ebben annak a fentebb adott állításának is igazolását látja, hogy az uralkodó érzéseknek és eszméknek az uralkodó társadalmi szerkezettel egybevágóaknak kell lenniök (prevailing sentiments and ideas must be congruous with the prevailing social structure). A mi a Bismarcktól féltett elfojtást illeti a nemzeti öntudatnak, felemlíti Evans nyilatkozatát a németeknek bürokratikus ellenőrzésről való felfogásáról. Szerinte „Hosszú megszokás második természetükké tette; nehezen képzelhetnek el más valami igazgatás rendszert”.

Érdekesen folytatja Spencer, mikor azt mondja, most már megértjük, miért öltött oly nagy arányokat a szocialista mozgalom Németországban. Megérthetjük, miért találtak náluk követőkre e tanítás elméleti kifejtői, Rodbertus, Marx, Lassalle és tevékeny szószólói Bebel, Liebknecht, Singer és mások a politikailag oly nagy fontosságú testületben is. Mert — mondja Spencer s ez bizonyára igen eredeti és Spencer individualista, a szocializmust épp e szempontból elítélő felfogásában gyökerező kijelentés — a szocialista rendszer egyszerűen csak más formája a bürokratikus rendszernek. Spencer t. i. egész irodalmi pályáján erősen elítélte a szocialista törekvéseket, mert a szocializmus mibe sem veszi az emberi egyéniség jogait, nem számol az emberi egyéniségnek a nagy önfenntartó és fajfenntartó ösztönökben adott természetes rugóival, mint minden cselekvés, emberi működés természetes kútforrásaival. Ezért ő mindig valami lehetetlen, megvalósíthatatlan mesterkélt dolognak tekinti a szocializmust, mely az emberi cselekvés e természetes rugóitól, melyek épp az egyes sajátos egyéniségekben rejlenek, fosztaná meg a társadalmi életet s így alapjában aláásna, ha egyáltalán megvalósítható is volna, minden természetes társadalmi fejlődést, társadalmi életet. Bizonyos határig mindenesetre mély alapon felépített jogosult felfogás, de mint ha Spencernél mégis merőben individualista szempont egyoldalú megvilágításában túlerős, nem természetes árnyékú kép volna ez a szocialista törekvésekről. Tagadhatatlan azonban, hogy a cselekvés természetes rugóit jól pillantotta meg a nagy angol gondolkodó éles elméje az emberi egyéniség természetes ösztöneiben s ezeket számításon kívül nem hagyhatja többé semmiféle komoly számba menni törekvő szociológus okoskodás.

De térjünk vissza magához Spencerhez. Katonai uralomforma, polgári uralomforma és ipari uralomforma lényeges természetükben ugyanazok. A köztük levő rokonságot másképp is láthatni az olyan tényeken, hogy míg a katonai uralkodók megtartották az állam-szocializmusnak határozott formáit, addig az alattvalók „a nemzetnek fegyverre nevelését” hirdették, mint az erfurti szocialista kongresszuson 1891-ben. Spencer arra is emlékeztet, hogy mily későn halt ki a feudalizmus Németországban, hogy mennyire kevéssé szoktak hozzá a németek a maga-urasághoz és mennyire hozzászoktak a mások uraságához. Ha ezt meggondoljuk — mondja —, akkor megérthetjük, mennyire nem kifogásolhatónak tetszik nekik a mások uraságának az a rendszere, amit az állam-szocializmus magában foglal.

Spencer felemlíti, hogy a lapokból figyelemmel lehet kísérni, hogy Németország és Franciaország mily fokban vesznek részt katonai fejlődésükben. Mind a két fél politikai területe energiája nagy részét fogak és karmok beszerzésére fordítja. Minden növekedés az egyik oldalon gyorsan növekedést hoz létre a másik oldalon. A megtorlásra fegyverkező Franciaországnak hadereje nagyon megnövekedett. A hasznavehető férfiak javarészét vonja el a sorozás. Hogy ezt a nem-termelő osztályt, melyet mint harcosokat az állam magáévá tett, fenntarthassa, az állam a munkásokkal keresetük egy arányos részét feláldoztatja és magáévá teszi is őket e rész arányában, sőt sokkal nagyobb arányban is. A katonai szervezettel azután együtt jár a katonai tevékenység. Így dicsérte nemrég a francia külügyminiszter a gyarmatokról szólva Franciaország hódításait, hogy a többi nemzetekkel együtt részt vesz e politikai betöréses rablásokban, hogy erőszakkal elveszi az alsóbb rangú népektől a területeket, „Franciaország visszanyerte bizonyos részét annak a dicsőségnek, amit annyi nemes vállalkozás biztosított neki előbbi századokon át”.

E katonai szerkezet, tevékenység és érzéssel együtt külön polgári szerkezet létezik. Még a feudalis és monarchikus korszakban megfelelő bürokrácia sarjadzott ki, mely a forradalom előtt olyan fejlett volt, hogy a polgároknak a harcolás céljából való tulajdonjoga mellett külön tulajdonjoga fejlődött ki; mint tisztviselőnek, jogismerőnek, annyira, hogy az ipar is törvényes kényszer alá került. E bürokrácia fennmaradt a császárság alatt is és fennáll most is a köztársasági forma alatt, még szélesebb alakban, mert Paul Leroy-Beaulieu szerint az utolsó 15 esztendőben 200 000 új polgári tisztviselőt neveztek ki. Spencer szerint abból az egyszerű tényből, hogy a francia rendőrségnek feladata mindenkinek lakását és cselekedeteit ismerni, könnyen következtethetünk arra a szellemre, ahogyan a francia polgárokkal kormányuk bánik. Szándékaiknak ily bejelentése rokon a katonáknak a névsorolvasáskor adott válaszával vagy a matrózoknak a szemlénél való megjelenésével. Természetesen az ily ellenőrzés nagyon sokféle lesz, így külön rendszabályozás van arra, hogy otthonmaradás után mikor menjen az asszony megint munkába, megint van olyan, amelyik megakadályozza az illetőnek, hogy háza homlokzatát olyannak csináltassa, ahogy neki tetszik. Az egyformaság e mániáját jól példázza ama miniszter, aki azzal dicsekedett, hogy adott órában Franciaországban minden tanuló ugyanazt a leckét mondja fel; oly természetnek a következménye, mely többre becsüli az egyenlőséget, mint a szabadságot. Gyönge kifogás — Spencer szerint — a kényszer ellen, hogy mindnyájan egyenlően kényszerítvék. A forradalom napjaiban új rendszabályok egész sorát tették az eltörölt régiek helyébe s ezek még apróbb részletekre terjeszkedtek ki, addig a képtelen határig mentek, hogy bizonyos ünnepen, meghatározott pillanatban az anyáknak gyöngéd szemekkel kell gyermekeikre pillantaniok! A hűbéres világban — mondja Spencer — a jobbágy corvées-kat szolgált urának, dolgozván jószágán annyi és annyi napot az évben és most több mint 90 napnyi corvées-t dolgozik a mai francia évente kormányának. Ily mértékben jobbágya a közösségnek, mert az már nem tesz különbséget a számításban, hogy munkát szolgáltat-e vagy pénzbeli egyenértéket. Így hódíthatott a franciáknál is a szocializmus. St. Simon, Fourier, Proudhon, Cabet, Louis Blanc, Pierre Leroux dolgoztak ott ez irányban. A franciának, aki az alárendeltséghez szokott mint katona és mint tisztviselő, alkalmazkodott természete van. Oly katonai hagyományokat örökölve, amelyekben dicsőségét találja és az iskolában katonai fegyelemnek alávetve, ellenkezés nélkül fogadja el az ipari uralmi rendszert. Noha intézményei neki szabadságot látszanak adni, oly módon veti magát alá ellenőrzésnek, a mi elrémíti azokat, akik jobban értik, hogy mi a szabadság. Meglátszott ez — mondja Spencer — az 1883-iki párisi kereskedő-egyesség kongresszusra kiküldött angolok megjegyzésein, akik kárhoztatták a polgároknak hivatalos lábbaltaposását, mint „szégyenletes dolgot a köztársasági nemzetre és anomáliát a köztársasági nemzetnél”.

Ezután Angliát véve szemügyre, úgy találja Spencer, hogy az itt található tapasztalatok csak megerősítik a Franciaországra és Németországra vonatkozókat, első sorban az ellentét, másod sorban a megegyezés által. Angliában ugyanis a mások urasága kisebb volt, mint Franciaországban és Németországban úgy katonai, mint polgári alakjában, kevesebb is volt a haladás érzésben és eszmékben a mások uraságának amaz alakja felé, amelyet a szocializmus tartalmaz. A feudalizmusnak koraibb lehanyatlása a maga belső összeütközéseivel és a maga szolgaságával és a katonai szervezetnek rákövetkező kisebb fokú kifejlődése hozták magukkal, hogy az angol hosszabb időn át a hadseregbeli élet tartalmazta pozitív kényszernek nem volt oly nagyon alávetve és — kivéve a tényleges háború idejét — az újoncozás hiánya különben is feltűntetik e társadalmi jellemvonást. Épp ezért, ha összehasonlítjuk — mondja Spencer — kevés előírás történt a polgárokkal szemben üzletének vezetésére, életének irányítására vonatkozólag. Az ipari rendszabályozás aránylag kevés volt s egy emberöltő óta a rendőri felülvizsgálat meg éppen nagyon szűk körű lett. Angliában csak Robert Owen-t említhetjük fel mint szocialista írót, rajta kívül itt nem volt tekintélyesebb kifejtője a szocializmusnak. A szocialista propagandának nem volt oly nagy terjedelmű sikere Angliában, mint más országokban és noha most már nagy hatalma van, a tömegek mégis kevés elismert szocialista képviselőt küldtek a parlamentbe.

De a megegyezéssel is igazolja Anglia az előbbi tapasztalatok igazságát. Mind a három országban a fegyverkezés és a támadó tevékenység fokozódása változásokat hoztak létre a katonai társadalmi típus felé épp úgy a polgári szervezettség fejlődésében a megfelelő velejáró érzésekkel és eszmékkel, mint a szocialista elméletek elterjedésében. Mielőtt a kontinentális hadseregeknek eme hatalmas megnövekedése kezdődött volna, gyakran voltak ijedelmek Angliában az ő készületlen állapotuk miatt, és azóta állandó a gyarapodás erődítésekben, hadihajókban, csapatok számában időről-időre, amint az ország védetlen voltáról riasztó híresztelések jöttek, a miket mindig újabb gyarapodás követett. Az eredmény az, mint Spencer valami bizalmas forrás után közli, hogy míg az összes angol hadierő 1846-ban szárazon 260 000-t, tengeren 42 000-t számlált, jelenleg 714 000-t és 93 000-t számlál. Röviden szólva, 50 év alatt a hajóerő több mint megkétszereződött és a hadsereg majdnem megháromszorozódott. Ezalatt az egész évi kiadás fegyverkezésre, védelmi eszközökre több mint 35 000 000 font. Egy nemzedék alatt az önkéntes mozgalom hozzászoktatta a polgári tömegeket a katonai rendhez, újra felkeltve harcos ösztöneiket. Így volt a nyilvános iskolák felsőbb osztályaiban egész csapat tanulóval, a kiknek megvannak a maguk katonai rendgyakorlataik sőt még bábvivásuk is s Londonban az alsóbb osztályok tanulóival, mint a Church Lads' Brigade, melyben hasonlóan katonai fegyelmezésben részesülnek és mindkét esetben a béke vallása papjainak kifejezett helyeslésével. Míg az állandó táborokban, az évi szemlékben és az önkéntesek báb-vívásában épp úgy, mint a sokkal fontosabb katonai nagygyakorlatokban, a mikre erőszakkal vesznek időt, a háborúhoz idomult szervezet és élet felújulását mutatjuk — mondja az angol Spencer — egybekapcsolva most újoncozó ügyosztállyal, katonai vezetéssel. Sokszor a fegyverkezés növekedése a támadó tevékenység növekedésével járt. Egy-más ürügy alatt a gyöngébb népeket gyarmatai gyanánt bekebelezte Anglia. 1850-ben 48 területe, gyarmata, telepítése, védettsége volt, 1897-ben 77 s újabban — mint Spencer mondja — úgyszólván mindig hoznak az újságok híreket fegyvereink előhaladásáról, gyakran több helyen egyszerre.

Így növekedik az egyesek felett az állam urasága, a mi összefügg azzal a ténnyel, hogy őt katonának használja. Ez a közvetlen állam-uraság az egyeseken. Spencer ezután a közvetettet veszi szemügyre, a mi az előírások, kényszerszabályok felhalmozásában és az általános és helyi adók felgyarapodásában nyilatkozik.

Így arra a polgári uralmi rendszerre, amely a múlt század közepétől terjedt el, jellemző az állami vagy közhatósági nevelésrendszer, amelynek fenntartására részben általános adók, részben helyi adózások útján a polgárok bizonyos keresete fordítattik.

Nem a szülő, hanem a nemzet most a gyermek tulajdon-ura első sorban, előírva élete folyását és határozva ama dolgokról, a miket tanulnia kell, és azt a szülőt, aki nem veszi tekintetbe vagy kétségbe meri vonni a nemzet e tulajdonjogát, megbüntetik. Hasonló szellemű ellenőrzést terjesztettek ki magukra a szülőkre is élete mire-fordításáról és vagyona használatáról 1884-ben — mondja Spencer — 59 okiratot neveztem meg, mely tovább szabályozza a polgárok viselkedését, amit 1860 óta bocsátottak ki [Az ember az állammal szemben (The Man versus the State) Chap. I.]. Azóta ez az emberek életébe beavatkozó kényszerítő törvényhozás nagyban kiterjedt. 1894-ig vagy még 43 ilyen intézkedést bocsátottak ki. Az emberek jövedelmét érő óriási kiadás kísérte a megszorítások, az igazgatások e felszaporodását. Igaz, hogy erre azt szokás mondani, hogy ennek fejében ingyen előnyöket élveznek, de a lényeges tény az, hogy ilyen eljárással mintegy tulajdonjogot nyer az állam az illetőhöz s javaihoz.

Épp ezért újabban Angliában is erősen terjed a szocializmus. A mire pedig e mozgalom hívei törekednek, abban a társadalmi formában a maga-uraság (self-ownership) teljesen eltűnnék s a mások-urasága (ownership by others) fog jönni helyébe minden téren.

Így úgy Angliában, mint egyebütt az intézményeken, tevékenységekben, érzésekben és eszmékben ugyanaz a határozott irányzat mutatkozik és ez az irányzat napról-napra kifejezettebbé válik. A tömegek elméjében, amint a törvények útján több jótéteményt keres, és a törvényhozók elméjében, amint azoknak a várakozásoknak megvalósítását kísértik meg, amelyeket keltettek, mindenütt a társadalmi egyed életének fokozatos alámerülését látjuk a halmazat életébe. Hogy a költő sorát variáljuk: „Az egyedek elhervadnak és az állam gyarapszik mind tovább.”

Természetesen a parlament tagja, aki maga is pártja kényszerének van alávetve, másoknak törvényes kényszerítését minden ellenszenv nélkül tekinti. Politikailag tekintve, vagy annak a nyájnak tagja, amely vezetője tulajdona, vagy pedig alázatos szolgája, tulajdona a választók ama gyűlekezetének, akik őt megválasztották, és ennyiben feláldozván maga-uraságát, nem nagyon becsüli a rendes polgárok maga-uraságát. Ha valamely befolyásos testület, tagjaitól valami új beavatkozást akar kieszközölni, az a tény maga, hogy újabbat akar a többi eddigi kényszerhez csatolni, vagy keresetük további részét akarja magáévá tenni, a legcsekélyebb mértékben sem szolgál arra, hogy elijessze az illetőt attól, hogy kért szavazatát odaadja. Valósággal érzi, hogy nem tehet másképp, ha azt kívánja, hogy visszatérjen a következő választásnál. Hogy azután egy újabbat tesz az emberek mozgásait megakadályozó háló sokrétű fonadékaihoz, az már közömbös dolog. Csak azt veszi tekintetbe, amit „az eset meritumának” nevez és vonakodik kérdezni, mi lesz a vége, ha mindig a közvetlen dolgokra nézünk és nem ismerjük a távolabbiakat. Mindennap újabb lépést tesz a szocialista eszmény felé, noha egyáltalán vonakodnék azt gondolni, hogy valaha oda fog érni, és mindennap, hogy helyét megtartsa, iparkodik túltenni politikai vetélytársain ily lépések tételében.

Mélyreható elemzése a képviselő rendszer fogyatékosságának, amelyet szükségkép magával hoz. A képviselő, hogy ez állását, megbizatását továbbra is biztosíthassa, kénytelen szükségképpen a körülmények parancsoló szava szerint szavazni s éppen nem ahogy független, önálló ítélete sugalná. És épp ez okozza, hogy a fejlődés szükségkép máshova vezet, mint ahogy az illetők gondolnák.

Spencer e helyen a francia Dr. René Lavollée-t idézi: „Ez a veszedelme a választó enchèreknek, amelyekkel a munkás és társadalmi kérdéseket tárgyalják a pártok közt . . . Így verhetett gyökeret az államszocializmus oly ország törvényeiben, amely sokáig a self-government-nek és az ipari szabadságnak soká klasszikus földje volt. Ha valaha a szocializmusnak sikerül hatalmába venni, nagy részben a politikusok hibás eljárása és vétkes gyöngesége lesz az oka e siralmas eredménynek.”

Ez általános ösztönszerű vágynak — folytatja Spencer — a társadalom oly alakja felé, amelyben mindenféle magántevékenység helyét, amit egyéni okozat irányít, a kormányakarat irányította köztevékenység foglalja el, kikerülhetetlenül sokkal gyorsabban kell célt érnie a legújabb szerves változások folytán, amelyek tovább növelik azoknak hatalmát, akik a közigazgatással nyernek és csökkentik azok hatalmát, akik ezzel vesztenek. Már a nemzeti és községi kiváltságok úgy alakulva, hogy felbontják a szavazatadást a teherviselők részéről, azt eredményezték, a mire már régebben rámutattak, hogy ezt kell létrehozniok a sokféle vegyes és pazarló kiadásban. És most hasonló kiváltságok elterjedése a hitközségekben még csak növeli az ily eredményeket. Minden hitet felülmúló együgyűséggel a törvényhozók arra a következtetésre jutottak, hogy a dolgok jól fognak menni, ha a sok mondja a kevésnek: „Mi el fogjuk határozni, mi legyen a teendő és ti fizetitek”. Asztali beszélgetések mutatják, hogy sok műveltnek nevezett népnél úgy tekintik a kormányt, mint akinek határtalan hatalma van határtalan pénzforrásokkal kapcsolatban, és a politikai beszédek azt a népies gondolatot adják róla, mintha valami földi gondviselés volna, aki megtehet értük mindent, ha az érdekelt emberek is úgy akarják. Természetesen megtörténik, amit egy szocialista felolvasó ír: „Azokkal az érvekkel, amelyekkel a hallgatókat szocialistákká megnyerjük, az áttérésre is rábírhatók”, mert a hallgató előtt nem mutatnak rá, hogy a minden egyesnek juttatandó jótétemény voltaképp mindnyája munkájából származó jótétemény, amit kényszer alatt hajtanak végre. Nem látja, hogy a tál levesben is csak úgy lehet része, ha feladja születése jogát. Nem jut eszébe, hogy ha abrakolják, hajtani is fogják . . .

Összeszegezve az eddigieket ezeket mondja Spencer: Kikerülhetetlennek látszik az a következtetés, hogy ezeknek a közreható okoknak az egyén maga-uraságának a közösség uralmába való felolvadását kell majd előidézniök, a mi részben kollektivizmussal és teljességében meg kommunizmussal fog járni. A társadalmi változás hajtóerejének, mint minden más hajtóerőnek összegéhez mért megfelelő hatást kell létrehoznia, levonva természetesen a vele szemben kifejtett ellenállást. Ebben az esetben pedig nagyon kicsi az ellenállás. Ha a kooperatív termelésnek nagy elterjedésére számíthatunk, akkor lehet némi reményünk e fejlődés fenakasztására. De még ha ennek növekedése igazolná is szószólóinak hitét, úgy látszik, csak gyönge akadályul szolgálhat.

Hogy a közeledő átalakulás mily módon fog történni természetesen bizonytalan — mondja Spencer. Hirtelen helyfoglalása a tervbe vett rendszernek annak helyében, amely rendszer most fennáll, ahogy a vörös zászló hordozói értik, kevésbé látszik valószínűnek, mint a fokozatos átalakulás. Hogy előidézzük ezt a változást, szükséges, hogy fokról-fokra terjesszük ki az állami rendtartást és szorítsuk meg az egyéni cselekvést.

Érdekes látszólagos ellentét mutatkozik itt Spencer gondolkodásában. Az individualizmus nagy filozófusa, az egyéniség jogainak lángelméjű védője s mindenkor minden írásaiban buzgó szószólója, bár a társadalmi téren is e jogok mellett tört lándzsát és szíve melegével szól a mindent középpontosító államhatalom túlkapásaival szemben az egyéniség megcsorbított természetes jogairól, mégis a jövő fejlődés legvalószínűbb irányáról épp a közelmúlt és a jelen fejlődés alapján, bár helytelenítőleg, de mégis a szocializmus hirdette társadalmi kooperatív rendszert jelöli meg, amelyhez épp az állami igazgatás, rendtartás mind nagyobb fokban való kiterjesztése vezetne. Épp ez a tény és a sajátos ellenszenv, mellyel ezt megállapítja, mutatja, mennyire tárgyilagos és lelkiismeretes, mennyire a tényekhez ragaszkodó, igazán pozitív elme ő ítéletei megalkotásában. Az ellentét tehát csak látszólagos. Csak fáj neki az individualizmus nagy védőjének, ez ellenkező tényt konstatálni. De e fájdalom nem teszi igazságtalanná.

Az átmeneti fejlődést az államhatalom mind nagyobb fejlesztésében látja az állami közigazgatás és rendtartás útján és az egyéni cselekvés fokozatos megszorításában, a mi szükségképpen vele jár az előbbivel. Ha a középponti igazgatás és a felszaporodó helyi igazgatások hivatalos működést hivatalos működésre halmoznak, ha évről-évre több dolgot végeztetnek közhatósággal és mind kevesebb dolgot hagynak a magán hatáskör teendőjekép, ha a társaságok üzleteit egyiket a másik után átveszi az állam, vagy a törvényhatóság, mialatt az egyesek üzleteit fokozatosan gyöngítik a hivatalos versenytársak, akkor nem hosszú idő múlva, a jelenlegi akarattól függő ipari szervezet helyét teljesen kényszerrendszerű ipari szervezet fogja bitorolni. Végre az értelmi munkás is úgy fogja látni, hogy nincs másutt hely számára, csak egyik vagy másik közügyosztálynál, míg a kézműves úgy fogja látni, hogy senki sincs, aki őt alkalmazza, csak a közhivatalok. És így jön létre az olyan állam, amelyben egyik ember sem teheti azt, a mi neki tetszik, hanem minden embernek azt kell tennie, amit neki mondanak.

És most igen szépen fakad ki az individualizmus nagy gondolkodója, elsiratva mintegy az így eltűnő szabadságot. A fentebbiek után ugyanis így folytatja Spencer:

A szabadság teljes elvesztése lesz így azoknak a sorsa, akik nem érdemelték ki a szabadságot, melynek birtokában valának (On entire loss of freedom will thus be the fate of those who do not deserve the freedom they possess). Megmérettek a mérő serpenyőben és üreseknek találtattak: nem lévén meg bennük sem a kívánt eszmék, sem a kívánt érzések. Csak az oly természet, amely fel tud áldozni mindent, hogy megvédje személyes cselekvés-szabadságát és ég a vágytól, hogy megvédelmezze másoknak hasonló cselekvés-szabadságát, tudja fenntartani állandóan a szabad intézményeket. Mialatt nem tűr támadást maga ellen, oly egyetértésnek kell benne lennie, amely nem tűr támadást felebarátai ellen, legyenek bár felebarátai ugyanabból a fajból vagy más fajból.

A kényszerített cselekvésre szervezett társadalomnak — folytatja — a többi társadalmak ellen tagjait kényszernek kell alávetnie. Oly arányban pedig, amint az emberek jogait lábbal tapodja ez kifelé, lábbal fogja tapodni az emberek jogait befelé is. A történelem nyilvánvalóvá tette azt az igazságot, hogy a zsarnok és a rabszolga hasonló fajtájú emberek, csak különféle helyzetben. Legyen ez bár a régi Egyiptom királya, rabja a papoktól rákényszerített minden napra előírt élet merev hagyományának, legyen a római patricius, rabszolgák ura és maga is az állam rabságában, legyen a hűbéres úr, ura a maga jobbágyainak, de neki is ura a suzerain, legyen a mai kézműves, feladva a maga testületének a saját jogát, hogy szerződéseket kössön és megbüntesse ellenszegülő segédjét, egyaránt láthatjuk mindezekben, hogy azok, akik mások egyéniségét nem becsülik meg, egyik vagy másik irányban nekik is fel kell áldozni a sajátjukat másoknak. Az ily lelkületű emberek nem tarthatnak fenn szabad intézményeket. Valami kényszerítő kormányrendszer alatt kell élniök és ha régi formái elvesztették erejüket, új formákat kell létrehoznia.

Itt az a gondolat lép előtérbe, amely az egész munka, A szociológia alapelvei végén alapgondolatul szerepel, hogy a társadalmi szervezet formáit az emberek természete szabja meg és hogy csakis amennyiben természetük javul, lehetnek jobbak e formák is.¹ Az emberek természete szabja meg a társadalmi szervezet formáját. Ez az alapgondolat, mely az előző záró fejezetben a múlt fejlődés vizsgálatából, melyet több ezer oldalon végzett, leszűrődött s íme ez az alapgondolat vezeti őt az ismeretlen jövő fejlődésére való következtetésében is. A társadalmi szervezet formája tehát olyan, amilyen az emberek természete. Nem panaszkodhatnak ellene. Olyan, a milyet megérdemelnek, a milyenre rászolgálnak a saját természetükkel. Sajnos — ahogy Spencer is megvilágítja — hogy e természet sokkal inkább hajlik a szolgaság, mint a szabadság felé. Az egész történeti fejlődés ezt mutatja s az ebből és a forrongó jelen mozgalmaiból szőtt érdekes következtetések Spencernél a jövőre nézve ily kilátást adnak.

Szinte úgy tetszik nekünk, amint e tényen elgondolkozunk, hogy az emberek nagy többsége mintegy nem elég önálló, elég független ahhoz, hogy szabadon élhessen, a maga lábán járjon s a maga esze után induljon, hanem lelki szüksége van a vezettetésre, az irányításra. Ez a nyájnak, a tömegnek általános szükséglete pásztorra, vezetőre. Az az általános pszichológiai tény, amit a francia Gustave Le Bon fejtett ki oly szépen, hogy az embertömegek áhítják a határozott, energikus akarattal fellépő vezetőket, népvezéreket.²

Nos, úgy látszik, a mi a tömegeknél egyes esetekben így van, az a társadalmi élet egész világára is alkalmazható, akkor is, ha az a tömeg nincs mint tömeg együtt, akkor is minden egyes tagjában, legalább a nagy többséget tekintve, óhajtja, áhítja a vezetést, az irányítást, az előírást. Ebbe a legtöbb úgy belenyugszik a maga természetes renyheségével. A szellemi élet általános oekonomiája nyilatkozik meg e téren, mert abba az előírásba való belenyugvás sokkal kevesebb munkába kerül, mint önálló, eredeti tevékenység, önálló eredeti munkakörben.

Hogy egyes esetekben ez csakugyan így van, azt Janet³ világította meg érdekes klinikai kutatásaival. Ő gyöngébb idegzetű, beteg idegrendszerű embereket vizsgált s oda jutott, hogy az ilyeneknek lelki szükség a vezetés, mely valósággal pótolja gyönge, hiányos, bomlásnak indult akaraterejüket. Nos, ez elszigetelt tény bizonyos megszorításokkal általánosítható, amennyiben azt mutatja, mily természetes hajlandóság rejlik általában az idegrendszerben arra, hogy az egyén mások által vezettessék. Természetes a következtetés, hogy mennél nagyobb az illetőnek akaratereje, annál kevésbé vezethető, sugalmazható. Az előbbi emennek talán csak negatív kifejezése. Pozitív ténynek inkább a kevésbé vezethetőség, a sugalmazhatóság kisebb foka látszik.

Mi tehát ebben az általános lelki szükségben, hogy vezettessék, a mi a nagy tömegnél úgy szólván általános, látjuk ama tény forrását, hogy a tömegek inkább hajlanak a szolgaság, mint a szabadság felé. A nagy tömeget tekintve, még a szabadságharcok is csak úgy voltak lehetségesek, hogy egyes nagy vezetők után indult a tömeg, tehát mintegy annak szegődött szolgálatába, annak vetette oda magát. Mondom, csak a nagy tömegre illik ez rá a maga általánosságában.

Amivel Spencer végzi, hogy ha a kényszer régi formái erejüket veszítik, új formákat kell létrehozni, e gondolat is a nagy tömeg ily vezetésére, ily sugalására vonatkozik. Körülbelül hasonló szavakkal fejtegeti a tömegek ily sugalását fent említett könyvében Gustave Le Bon, mikor azt mondja, hogy ha a politikai jelszavak elavultak, csak új szavakat, új cégéreket kell kitalálni, a mikkel jól lehessen sugalmazólag hatni a tömegre, a régi rendszer az alatt az új cégér alatt egész bátran megmaradhat, a régi kényszer, mert nem a rendszer fő a tömeg előtt, hanem az erősen sugaló nagy szavak.

Noha így a jövőbe vetett pillantás az egyéniség jogainak fokozatos eltűnését mutatja a fokozatosan felnövekvő államhatalomban, másrészt Spencer ebben is az általános fejlődés ritmikus menetét, az actio, reactio törvényét látja. Századokon át — mondja Spencer — fogyott a kényszerítő rendszabályozás, mondhatni a múlt század közepén, főleg Angliában érte el e fejlődés tetőpontját, amennyiben oly fokára jutott az egyéni szabadságnak, amilyen soha előbb nem létezett, mióta nemzetek kezdtek kialakulni. Az emberek úgy mozoghattak, amint nekik tetszett, azon dolgozhattak, a mi nekik tetszik, üzletet csaphattak azzal, a kikkel nekik tetszett. Ez a fejlődés, mely a múlt zsarnoki szabályait összetörte, rohanva oly határt ért el, ahonnan visszafelé való mozgás kezdődött. A régi fajta megszorítások és előírások helyébe fokozatosan új fajta megszorításokat és előírásokat raktak. A hatalmas politikai osztályok uralma helyébe az emberek kidolgozták a maguk számára a hivatalos osztályok olyan uralmát, amely épp oly hatalmas lesz, vagy valószínűleg még hatalmasabb, — ez osztályok tényleg csak úgy különböznek azoktól, amelyeket a szocialista elméletek emlegetnek, mint a középkor gazdag és gőgös egyházi hierarchiája különbözött azoktól a szegény és alázatos térítőcsoportoktól, amelyekből kinőtt volt.

Hogy meddig fog tartani a társadalmi élet e phasisa, amely felé közeledünk és mily úton-módon fog véget érni, természetesen oly kérdések — mondja Spencer — melyekre nem felelhetünk. Valószinűleg itt ilyen kimenetelű lesz, amott meg másféle. Egyes esetekben hirtelen széttörése állhat elő a láncoknak, melyek tűrhetetlenekké váltak, katonai despotizmust idézve elő. Más esetekben fokozatos hanyatlást követő kipusztulás lehet a vég, mely hanyatlás eredetileg az érdem és díjazás között levő természetes viszonynak, mellyel egyedül lehet csak a faj tevékeny életerejét fenntartani, eltörlődéséből állt elő. És még további esetekben oly népek juthatnak uralomra, akik még nem vesztették el férfias erejüket leggyöngébbjeiknek ápolgatása által, oly népek, akik előtt a szocialista szervezet úgy hull össze, mint a kártyavár, mint a régi péruiaké egy marék spanyol előtt.

De azért a fejlődés folyton tovább tart — folytatja Spencer. — Az emberi természet mindig jobban alkalmazkodik a társadalmi állapothoz, amely fejlődés ott vette kezdetét, mikor a vademberek először gyűltek össze hordákba a kölcsönös védelem céljából. Mint más téren is a természetben, úgy alakulnak át itt is az egyes teremtmények szerkezetükben és ösztöneikben, fokról-fokra úgy mintázódnak, hogy önmaguk boldogulását és fajuk boldogulását biztosítsák. Ily fejlődés megy végbe az emberi lényekben is. Ilyen fejlődés ment végbe a múltban és fog végbe menni a jövőben. Fokozatos hozzáalkalmazkodás ez a környezettől megszabott élethez. A tökéletlenebb típusok le fognak tűnni, amint tökéletesebb típusok támadnak. Más téren is a fejlődés nem mindig tökéletesedés. Gyakran ideiglenes visszaesés is, noha végeredményben a fejlődés mindig előre halad. Maga a fejlődés azonban nem mindig jobbra válás.⁴ Nincs egyenletes felfelé haladás az alsóbbról a magasabb típusokra, hanem csakis valamely alaknak alkalmi létrehozatala, amely alak azután bonyolultabb feltételekhez való nagyobb alkalmazkodottságánál fogva képesebb lesz hosszabb és variáltabb fajtájú életre.⁵

A fejlődés egységesüléseképp (integratio) a társadalmi fejlődés mind nagyobb és nagyobb nemzeteket hozott létre. A jövő fejlődés eredményeképp a legfelsőbb rangú nemzetek szövetsége várható, mely a legfelsőbb tekintély volna (a federation of the highest nations, exercising supreme authority) s melynek mintegy előre vetett árnyékát látja Spencer a hatalmak közt létrejövő alkalmi megegyezéseknek. E nemzetek szövetségének volna feladata megtiltani a háborút egyes nemzet tagjai között, végét vetni ennek az újrabarbárosításnak, a mi folytonosan rombolja a polgáriasodást.

E ponthoz bizonyára sokat lehetne hozzá szólni. A háborút nemcsak mint a polgáriasodást romboló valamit lehet tekinteni, hanem új polgáriasodások, új művelődések erjesztő, alakító folyamatát. Igaz, rombolja a régit, de azért, hogy az újat hozza létre. A természeti igazság, ha valahol, úgy itt is alkalmazható, hogy az arra alkalmasabb fajé a jövő. A másiknak, a többinek vele szemben pusztulnia kell. Az ily háborúk a fejlődés természetes szolgálatában állanak és — úgy látszik — aligha lesznek kikerülhetők valaha. Igaz viszont, hogy a Spencer-féle nemzetek szövetsége már eddig is megvalósult részben s az utóbbi háborúkban némileg szerepelt is.

Ez alapon tovább indulva így végzi Spencer A szociológia alapelvei-nek Zárószavát:

Ha ez a békefenntartó szövetség megalakult, jelentékeny haladás jöhet létre amaz egyensúly felé a szervezet és a feltételek között — a belső tehetségek és külső követelmények között — amelyet az emberi fejlődés végső stádiuma magában foglal. A társadalmi állapothoz való alkalmazkodás, amit most társadalmi összeütközések akadályoznak minduntalan, akadálytalanul haladhat előre. Ekkor a nagy társadalmak, ha más tekintetben különböznek is, azokban a fő jellemvonásokban hasonlatosak lesznek egymáshoz, amelyek az egyed teljes maga-uraságából folynak és a halmazat részéről semmi másféle csak szenvedőleges befolyás gyakorlásából. Az egyik részről a támadó ösztönök folytonos elnyomásával és amaz érzések gyakorlásával, amelyek a közboldogulás szolgálatára hajtanak és más részről a fokról-fokra kevésbé szükségessé vált megszorítások elejtésével oly fajta embernek kell előállania, amelyik oly szervezetű, hogy míg saját vágyainak eleget tesz, egyszersmind a társadalmi szükségleteknek is eleget tesz.

Ez az alapgondolat, mellyel Spencer a jövőbe vetett pillantás perspectiváját lezárja. Ez a gondolat, melyet — mint mondja — hosszú tanulmányok erősítenek meg s mely hitet közel ötven év előtt fejezett ki, az hogy:

„Az utolsó ember olyan lesz, akinek magánszükségletei összeesnek a közszükségletekkel. Az a fajtájú ember lesz, aki önkéntelenül kifejtve saját természetét, mellékesen teljesíti egyszersmind a társadalmi egyed működését is, és mégis csak úgy lesz képes kifejteni a saját természetét, ha a többiek mind szintúgy cselekesznek.”

Dr. Pekár Károly.

Lábjegyzetek

1. The forms of social organization are determined by men's natures . . . only as their natures improve can the forms become better. Princ. of Soc. Industr. Instit. Chap. XXII. végén. ↩

2. Gustave Le Bon: La Psychologie des foules. Magyarul részletesen ismertetve Dr. Pekár Károlytól: Az embertömegek pszichológiája. Athenaeum, 1899. I—II. ↩

3. Pierre Janet: Sur le besoin d'être conduit. Revue filozófique. ↩

4. Evolution does not imply a latent tendency to improve, everywhere in operation. ↩

5. There is no uniform ascent from lower to higher, but only an occasional production of a form which, in virtue of greater fitness for more complex conditions, becomes capable of a longer life of a more varied kind. ↩