1. Infláció

Az inflácionizmus olyan politika, amely a pénz vagy a hitel mennyiségének növelésével igyekszik megemelni a pénzárakat és a pénzbéreket, vagy ellensúlyozni a pénzárak és a pénzbérek csökkenését, amely a fogyasztási javak kínálatának növekedéséből fakad.

Ahhoz, hogy megértsük az inflácionizmus gazdasági jelentőségét, a monetáris elmélet egy alapvető törvényére kell hivatkoznunk. Ez a törvény kimondja: a pénz által a gazdasági közösség számára nyújtott szolgálat független a pénz mennyiségétől. Egy zárt gazdasági rendszerben nem számít, hogy a pénz abszolút mennyisége nagy vagy kicsi. Hosszú távon a pénzegység vásárlóereje azon a ponton állapodik meg, ahol a pénz iránti kereslet megegyezik a pénzkínálattal. Az a tény, hogy mindenki több pénzt szeretne birtokolni, nem téveszthet meg minket. Mindenki gazdagabb akar lenni, több javakat akar birtokolni, és ezt úgy fejezi ki, hogy több pénzt szeretne. Ha azonban valaki több pénzhez jut, azt fogyasztása növelésére vagy befektetéseinek gyarapítására fordítja; hosszú távon se nem növeli jelentősen készpénztartalékát, sem nem emeli azt az áruk és szolgáltatások kínálatának bővüléséhez képest jelentősebb arányban. Ráadásul a többletpénz megszerzéséből fakadó elégedettsége nagyban attól függ, hogy ebből a többletből nagyobb részt kap-e, mint mások, illetve hogy hamarabb jut-e hozzá, mint mások. Egy berlini lakos, aki 1914-ben még ujjongott volna, ha váratlanul 1000 márkát örököl, 1923 őszén már az 1 000 000 000 márkát sem tartotta volna figyelemre méltónak.

Ha figyelmen kívül hagyjuk a pénznek a halasztott fizetések mércéjeként betöltött szerepét – vagyis azt a tényt, hogy léteznek rögzített pénzösszegben kifejezett, jövőben esedékes kötelezettségek és követelések –, könnyen beláthatjuk, hogy egy zárt gazdaságban nem számít, hogy a teljes pénzmennyiség x millió pénzegység vagy 100x millió pénzegység. Ez utóbbi esetben az árak és a bérek egyszerűen nagyobb pénzösszegekkel lesznek kifejezve.

Amire az infláció hívei törekednek, és amit a szilárd pénz támogatói elleneznek, az nem az infláció végső eredménye, nevezetesen a pénzmennyiség növekedése, hanem annak a folyamatnak a hatásai, amelyen keresztül a többletpénz beáramlik a gazdasági rendszerbe, és fokozatosan megváltoztatja az árakat és a béreket. Az infláció kétféle társadalmi következménnyel jár: (1) megváltozik a halasztott fizetések jelentése az adósok javára és a hitelezők kárára, valamint (2) az árváltozások nem egyidejűleg és nem azonos mértékben érintik az egyes árucikkeket és szolgáltatásokat. Emiatt, amíg az infláció nem fejti ki teljes hatását az árakra és a bérekre, a társadalomban lesznek nyertes és vesztes csoportok. Azok nyernek, akik az általuk kínált árukat és szolgáltatásokat magasabb áron tudják eladni, miközben az általuk vásárolt árukért és szolgáltatásokért még mindig a korábbi, alacsonyabb árakat fizetik. Ezzel szemben azok szenvednek veszteséget, akiknek magasabb árakat kell fizetniük, miközben saját termékeikért és szolgáltatásaikért továbbra is alacsonyabb árakat kapnak. Ha például az állam a fegyverkezési kiadások fedezése céljából növeli a pénz mennyiségét, akkor a hadiipar vállalkozói és munkavállalói lesznek az elsők, akik hozzájutnak az inflációs nyereséghez. Más csoportok azonban hátrányt szenvednek az áremelkedés miatt mindaddig, amíg az ő termékeik és szolgáltatásaik árai is emelkedni nem kezdenek. A különböző árucikkek és szolgáltatások árának változása közötti időbeli eltérés okozza a hazai pénz vásárlóerejének csökkenéséből fakadó importkorlátozó és exportösztönző hatást.¹

Mivel az infláció hatásai csupán átmenetiek, az inflácionisták szemszögéből soha nem létezhet „elég infláció”. Amint leáll a pénzmennyiség növekedése, azok a csoportok, amelyek hasznot húztak az inflációból, elveszítik kiváltságos helyzetüket. Bár megtarthatják az infláció során szerzett nyereségüket, további profitot azonban már nem tudnak elérni. Az általuk korábban viszonylag alacsony áron vásárolt javak árának fokozatos emelkedése immár rontja a helyzetüket, mivel eladóként már nem számíthatnak arra, hogy az árak tovább növekednek. Ezért nem szűnik meg az infláció iránti követelés.

Másrészt azonban az infláció nem tarthat örökké. Amint a lakosság ráébred arra, hogy az állam nem szándékozik megállítani az inflációt, hogy a pénzmennyiség vég nélkül növekedni fog, és hogy ennek következtében minden áru és szolgáltatás ára megállíthatatlanul tovább fog emelkedni, mindenki igyekszik minél több árut vásárolni, miközben készpénztartalékait a lehető legkisebb szintre csökkenti. Ilyen körülmények között a készpénztartás nemcsak az általában kamatként nevezett költségekkel jár, hanem jelentős veszteségekkel is, amelyek a pénz vásárlóerejének csökkenéséből adódnak. A készpénz birtoklásának előnyei olyan súlyos áldozatokkal járnak, hogy mindenki egyre inkább csökkenti készpénzkészleteit. Az első világháború nagy inflációi idején ezt a jelenséget „árucikkekbe menekülésnek” és „fellendüléses összeomlásnak” (crack-up boom) nevezték. Ilyenkor a monetáris rendszer szükségszerűen összeomlik; pánik alakul ki, amely végül a pénz teljes elértéktelenedéséhez vezet. Ezt követően vagy cserekereskedelem váltja fel a használatban lévő fizetőeszközt, vagy egy új típusú pénzt vezetnek be. Erre példák az 1781-es kontinentális valuta, az 1796-os francia asszignáta és az 1923-as német márka.

Sok hamis érvet hoznak fel az inflácionizmus védelmében. A legkevésbé ártalmas ezek közül az az állítás, hogy a mérsékelt infláció nem okoz jelentős kárt. Ez valóban igaz: egy kis adag méreg kevésbé ártalmas, mint egy nagy dózis. Ez azonban még nem indokolja, hogy egyáltalán beadják a mérget.

Azt állítják, hogy súlyos vészhelyzetekben olyan eszközök alkalmazása is indokolt lehet, amelyek normális körülmények között szóba sem jöhetnének. De ki dönti el, hogy a vészhelyzet elég súlyos-e ahhoz, hogy veszélyes intézkedések bevezetését igazolja? Minden állam és minden hatalmon lévő politikai párt hajlamos rendkívülinek tekinteni azokat a nehézségeket, amelyekkel szembenéz, és arra a következtetésre jutni, hogy bármilyen eszköz alkalmazása indokolt lehet ezek leküzdésére. A drogfüggő, aki azt mondja, hogy holnaptól felhagy a szerhasználattal, soha nem fogja legyőzni a függőségét. A helyes döntést ma kell meghoznunk, nem holnap.

Gyakran kijelentik, hogy az infláció lehetetlen, amíg vannak munkanélküliek és kihasználatlan gépek. Azonban ez is veszélyes tévedés. Ha az infláció során a pénzbérek kezdetben változatlanok maradnak, és emiatt csökkennek a reálbérek, több munkást lehet foglalkoztatni, amíg ez az állapot fennáll. Ez azonban nem változtat az infláció egyéb hatásain. Az, hogy a kihasználatlan üzemek újra működésbe lépnek-e, attól függ, hogy az általuk gyártható termékek árai az infláció okozta áremelkedés elsőként érintett csoportjába tartoznak-e. Ha nem, az infláció nem fogja őket ismét munkára bírni.

Még nagyobb tévedés rejlik amögött az állítás mögött, miszerint nem beszélhetünk inflációról, ha a pénzmennyiség növekedése összhangban van a termelési eszközök és termelési kapacitások kibocsátásának növekedésével. Az infláció miatt bekövetkező ár- és bérváltozások szempontjából teljesen lényegtelen, hogy milyen célokra fordítják a többletpénzt. Nem számít, hogyan teremtik elő a kiadások fedezetét; minden körülmények között jobban szolgálja a közösség és polgárai érdekeit, ha utcákat, házakat és üzemeket építenek, mintha azokat lerombolnák. Ez azonban semmilyen módon nem függ össze az infláció problémájával. Az inflációnak az árakra és a termelésre gyakorolt hatása akkor is érezhető, ha a többletpénzt hasznos projektek finanszírozására fordítják.

Az infláció - a további papírpénz kibocsátása és a hitelexpanzió - mindig szándékos; sosem isteni sorscsapás, mint egy földrengés. Bármennyire is nagy és sürgető egy szükséglet, azt csak a rendelkezésre álló javakból lehet kielégíteni – olyan javakból, amelyeket más fogyasztás visszafogásával kell előteremteni. Az infláció nem hoz létre további javakat; csupán azt határozza meg, hogy mekkora áldozatot kell hozniuk az egyes polgároknak. Az adókhoz vagy az állami kölcsönökhöz hasonlóan ez is csupán a finanszírozás eszköze, nem pedig a kereslet kielégítésének módja.

Azt állítják, hogy háború idején az infláció elkerülhetetlen. Azonban ez is tévedés. A pénzmennyiség növekedése nem teremti elő a hadieszközöket – sem közvetlenül, sem közvetve. Valójában arról van szó, hogy ha egy kormány nem meri nyíltan vállalni a háborús kiadások valódi terhét a nép előtt, és nem meri bevezetni az elkerülhetetlen fogyasztáskorlátozásokat, akkor inkább az inflációt választja a finanszírozás két másik eszköze – az adóztatás és a hitelfelvétel – helyett. A fokozott fegyverkezés és a háború költségeit az emberek minden esetben más fogyasztásuk visszafogásával fizetik meg. Politikai szempontból azonban célszerű – még ha alapvetően antidemokratikus is – azt mondani a népnek, hogy a fokozott fegyverkezés és a háború gazdasági fellendülést hoz és növeli a jólétet. Az infláció azonban mindig rövidlátó politika.

Sok csoport üdvözli az inflációt, mert az a hitelezőket sújtja, míg az adósok számára előnyös. Sokan olyan intézkedésnek tartják, ami támogatja a szegényeket és a gazdagok ellen irányul. Meglepő, milyen mértékben fennmaradnak a hagyományos vélekedések még akkor is, amikor teljesen megváltoznak a körülmények. Egykor a gazdagok voltak a hitelezők, míg a szegények többnyire adósok voltak. Azonban a kötvények, adóslevelek, takarékpénztárak, biztosítások és a társadalombiztosítás korszakában a helyzet gyökeresen megváltozott. A gazdagok vagyonukat üzemekbe, raktárakba, házakba, birtokokba és törzsrészvényekbe fektették, ezért gyakran inkább adósok, mint hitelezők. Ezzel szemben a szegények – a földműveseket kivéve – gyakrabban hitelezők, mint adósok. A hitelezőkkel szembeni politika a tömegek megtakarításait károsítja. Ez különösen súlyosan érinti a középosztályt, a szakembereket, az alapítványokat és az egyetemeket. A társadalombiztosítás minden kedvezményezettje szintén áldozatául esik egy hitelezőellenes politikának.

Nem szükséges külön elemezni az infláció ellenpólusát, azaz a deflációt. A defláció azért népszerűtlen, mert az adósok rovására a hitelezők érdekeit szolgálja. Egyetlen politikai párt vagy állam sem tett még tudatos erőfeszítést deflációs politika megvalósítására. A deflációval szembeni ellenérzés világosan megmutatkozik abban, hogy az inflácionisták folyamatosan a defláció állítólagos káros hatásairól beszélnek, hogy igazoltnak tüntessék fel az infláció és a hitelexpanzió iránti követeléseiket.

Lábjegyzetek

1. [A hazai pénz további kibocsátásával csökken az egyes pénzegységek vásárlóereje, miközben a külföldi fizetőeszközök vagy a deviza relatív értéke emelkedik. Ennek következtében az import drágábbá válik és visszaesik, míg az export ösztönzést kap, mivel olcsóbbá válik. - A szerk.] ↩