A szocialista rendszerben minden termelési eszköz a nemzet tulajdonában áll. Az állam határozza meg, hogy mit és hogyan kell termelni, és minden egyes személynek kioszt egy részt a fogyasztási javakból a saját fogyasztására
Ez a rendszer két különböző minta szerint valósítható meg.
Az egyik minta – nevezhetjük marxista vagy orosz mintának – színtisztán bürokratikus. Minden gazdasági vállalkozás az állam egy részlege, akárcsak a hadsereg, a haditengerészet vagy a postai rendszer igazgatása. Minden egyes üzem, bolt vagy tanya ugyanabban a viszonyban áll a felsőbb központi szervezettel, mint egy postahivatal a postarendszerrel. Az egész nemzet egyetlen munkahadsereget alkot, kötelező szolgálattal; ennek a hadseregnek a parancsnoka az államfő.
A második minta – nevezzük német rendszernek – abban tér el az elsőtől, hogy látszólag és névleg fenntartja a termelési eszközök magántulajdonlását, a vállalkozást és a piaci cserét. A vállalkozók vásárolnak és eladnak, fizetik a munkásokat, adósságokat vállalnak, kifizetik a kamatokat és az amortizációs költségekeket. De valójában csak névleg vállalkozók. Az állam határozza meg ezeknek a látszólagos vállalkozóknak, hogy mit, hogyan és mennyiért termeljenek, milyen áron és kitől vásároljanak, valamint kinek adjanak el. Az állam írja elő azt is, hogy a tőkések milyen feltételekkel és kire bízzák a pénzüket, valamint hogy a munkások hol és milyen bérért dolgozzanak. A piaci csere csupán látszat. Mivel minden árat, bért és kamatot az állam határoz meg, ezek csak látszólag árak, bérek és kamatok; a valóságban pusztán a parancsutasítások által megszabott mennyiségi arányokat fejezik ki. Nem a fogyasztók, hanem az állam irányítja a termelést. Ez a szocializmus a kapitalizmus külsőségeivel. Megmaradnak a kapitalista piacgazdaság megszokott címkéi, de itt valami egészen mást jelentenek, mint a valódi piacgazdaságban.
Fel kell hívnunk a figyelmet ennek a rendszernek a lehetőségére, hogy elkerüljük a szocializmus és az intervencionizmus összekeverését. Az akadályozott piacgazdaság, vagyis az intervencionizmus éppen abban különbözik a szocializmustól, hogy továbbra is piacgazdaság marad. Az állam igyekszik kényszerítő hatalmával befolyásolni a piacot, de nem célja annak teljes megszüntetése. A célja az, hogy a termelés és a fogyasztás más irányba haladjon, mint ahogyan az akadálytalan piac diktálná, és ezt úgy próbálja elérni, hogy a piac működésébe utasításokat, parancsokat és tilalmakat épít be, amelyek végrehajtására készen áll a hatalmi és kényszerítő apparátusa. Ezek azonban elszigetelt beavatkozások; nem alkotnak egy átfogó és integrált rendszert, amely teljes mértékben szabályozná az árakat, béreket és kamatlábakat, és amely így maradéktalanul az állam kezébe helyezné a termelés és a fogyasztás irányítását.
Ennek az esszének nem célja azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy megvalósítható-e a szocialista gazdaság. Elemzésünk tárgya az intervencionizmus, nem pedig a szocializmus. Ennek megfelelően csak érintőlegesen jegyezzük meg, hogy a szocializmus mint általános gazdasági rendszer nem lehet működőképes, mivel egy szocialista társadalom nem volna képes racionális kalkulációt végezni gazdasági kérdésekben. A kapitalista gazdaságban a gazdasági kalkuláció alapját a piaci árak képezik, amelyek a piacon alakulnak ki minden áru és szolgáltatás, így a termelési javak és a munkaerő-szolgáltatások esetében is. Csak a pénzben kifejezett árak teszik lehetővé, hogy a különböző javak és a különböző minőségű munkaerő ráfordításait közös nevezőre hozzuk, és így összehasonlítsuk azokat a piacon realizált vagy realizálható árakkal. Ezáltal lehetőség nyílik arra, hogy konkrét számadatokkal meghatározzuk egy tervezett tevékenység várható hatását, valamint megértsük a múltban végrehajtott tevékenységek tényleges következményeit. Egy szocialista gazdaságban, ahol a termelési javaknak nincs piaca – mivel azok teljes mértékben állami tulajdonban vannak –, hiányoznának a termelési javak árai, és nem lenne mód ilyen számítások elvégzésére.
Tegyük fel például, hogy egy szocialista ország kormánya szeretne építeni egy házat. A ház épülhet téglából, fából, kőből, betonból vagy acélból. A döntéshozó állam szemszögéből mindegyik megoldás különböző előnyökkel jár, eltérő munka- és anyagráfordítást igényel, valamint más előállítási időt követel. Melyik módszert fogja választani az állam? Nem képes közös nevezőre hozni a különféle munka- és anyagráfordításokat, ezért nem tudja ezeket összehasonlítani. Sem az építési periódust, sem a használati periódust nem képes úgy figyelembe venni, hogy az lehetővé tegye a számítások elvégzését a mérlegelése során. Ebből kifolyólag nem tudja összehasonlítani a kiadásokat és a hasznokat, a költségeket és a megtérülést. Nem tudja, hogy a termelési tényezők felhasználásával kapcsolatos döntései racionálisak-e a fogyasztási javakra vonatkozó saját értékelése szerint.
A tizenkilencedik század közepe táján például egy ilyen állam elé terjeszthették azt a javaslatot, hogy jelentősen korlátozzák Európában a juhtenyésztést, és új helyszínt találjanak számára Ausztráliában. Vagy az is felmerülhetett, hogy gőzerővel váltsák fel a lóerőt. Milyen eszközök álltak az állam rendelkezésére annak megállapítására, hogy gazdasági szempontból előnyösek-e a felsorolt és más újítások?
Igen, mondják a szocialisták, de a kapitalista kalkuláció sem tévedhetetlen; a tőkés is hibázhat. Ez kétségtelenül megtörtént már, és meg is fog történni, hiszen minden gazdasági tevékenység a jövőbe tekint, a jövő pedig mindig ismeretlen. Minden terv kudarcot vall, ha nem teljesülnek a jövőbeli fejleményekkel kapcsolatos várakozások. Ez az ellenérv azonban elvéti a lényeget. Ma a jelenlegi tudásunk és a jövővel kapcsolatos várakozásaink alapján végezzük a kalkulációt. A probléma nem abban rejlik, hogy az állam tévedhet, mert esetleg helytelenül ítéli meg a jövőt, hanem abban, hogy még a jelenlegi értékelései és várakozásai alapján sem képes a gazdasági kalkulációra. Ha például az állam tuberkulózis-kórházakat építtet, később — amikor felfedezik a betegség leküzdésének egy egyszerűbb és hatékonyabb módját — kiderülhet, hogy helytelenül fektette be a tőkét és használta fel a munkaerőt. A probléma lényege azonban ez: Hogyan tudhatná az állam már ma, hogy miként építse meg a lehető leggazdaságosabb módon ezeket a kórházakat?
Néhány vasútvonal valószínűleg nem épült volna meg az 1900-as évek környékén, ha akkor előre lehetett volna látni a gépjárműforgalom és a légiközlekedés fejlődését. A vasutat építő vállalkozó azonban tudta, hogy melyik építési alternatívát válassza az akkori értékelései és előrejelzései, valamint a várható keresletet tükröző piaci árak alapján. Ezzel szemben a szocialista közösség állama pontosan erre nem lesz képes. Olyan lesz, mint egy hajóskapitány, aki a tudomány és a navigáció művészetének eszközei nélkül próbálja átszelni a nyílt tengert.
Feltételeztük, hogy az állam úgy döntött, hogy megvalósít egy adott projektet. De már magának a döntésnek a meghozatala is megköveteli a gazdasági kalkulációt. Csak akkor lehet egy erőmű építése mellett dönteni, ha egyértelműen megállapítható, hogy ez a projekt nem vonja el a termelési eszközöket sürgősebb felhasználási céloktól. De hogyan lehetne ezt kalkuláció nélkül meghatározni?
