Ennek az esszének az a célja, hogy közgazdaságtani szempontból elemezze az üzleti életbe való állami beavatkozást érintő kérdéseket. Az intervencionizmus politikai és társadalmi következményeit csak annak gazdasági összefüggéseinek és hatásainak alapos megértése alapján lehet teljes mértékben megérteni és helyesen kiértékelni.
Amióta az európai kormányok a tizenkilencedik század utolsó évtizedeiben bevezették azt a politikát, amelyet ma gyakran „progresszívnek” neveznek, de valójában a tizenhetedik és a tizennyolcadik század elejének merkantilista politikájához való visszatérést jelent, a közgazdászok következetesen rámutattak ezen intézkedések ellentmondásosságára és hiábavalóságára, valamint előre jelezték politikai és társadalmi következményeiket. A kormányok, a politikai pártok és a közvélemény azonban ugyanilyen makacsul figyelmen kívül hagyták ezeket a figyelmeztetéseket. Gúnyt űztek az „ortodox” közgazdaságtan állítólagos doktrinerségéből, és dicsekedtek „győzelmeikkel” a gazdasági elmélet felett. Ezek azonban csupán pirruszi győzelmek voltak.
Az intervencionista intézkedések végrehajtását követő elkerülhetetlen eseménysor teljes mértékben igazolta a közgazdászok előrejelzéseinek helyességét. Az előre jelzett politikai következmények – társadalmi nyugtalanság, diktatúra és háború – szintén nem maradtak el.
Ennek az esszének nem célja, hogy kifejezetten az amerikai New Dealről szóljon. Általánosságban az intervencionizmusról szól, és következtetései minden intervencionista gyakorlatra érvényesek, függetlenül az érintett országtól. Az intervencionizmus már jóval 1933 előtt is komoly mértékben jelen volt Amerikában. A New Deal csupán ennek a politikának egy jelenkori, kifejezetten amerikai változata, amely mindenhol – így Amerikában is – évtizedekkel korábban kezdődött. Közgazdász szemmel nézve a New Dealben semmi újdonság nincs. Mindössze annyiban tér el II. Vilmos császár és a Weimari Köztársaság politikájától, amennyit a mai Amerika sajátos körülményei megkövetelnek. Az amerikai népet pedig ma ugyanabba a dilemmába sodorja, amelybe a német nép került tíz évvel ezelőtt.
Ez az esszé gazdasági jellegű, ezért nem foglalkozik a kérdéskör jogi és alkotmányos vonatkozásaival. A törvények és az alkotmányok önmagukban csupán másodlagos jelentőséggel bírnak. Az embereket kell szolgálniuk, nem pedig fölöttük uralkodniuk. Oly módon kell őket megfogalmazni és értelmezni, hogy elősegítsék a nemzet minden társadalmi csoportjának jólétét biztosító gazdasági fejlődést. Ha ez a cél nem teljesül, meg kell változtatni a törvényeket és azok értelmezését.
A témával kapcsolatos szakirodalom kétségtelenül bőséges; szinte naponta jelennek meg újabb publikációk. Ezek a tanulmányok azonban szinte kivétel nélkül kizárólag bizonyos intézkedéscsoportokra és azok rövid távú hatásaira összpontosítanak. Ez az elemzési megközelítés sajnálatos módon súlyosan hiányos. Csupán az egyes beavatkozások közvetlen következményeit vizsgálja, miközben figyelmen kívül hagyja azok közvetett és hosszú távú hatásait. Csak az állítólagos előnyöket veszi figyelembe, miközben mellőzi a költségeket és a hátrányokat.
Ily módon természetesen soha nem juthatunk el az intervencionizmus társadalmi és gazdasági következményeinek teljes körű kiértékeléséhez. Nem tagadható, hogy bizonyos egyének vagy kisebb csoportok időnként átmenetileg kiváltságokban részesülhetnek vagy egyes intervenciós intézkedések révén előnyökhöz juthatnak. A kérdés azonban az, hogy milyen további hatásokat váltanak ki ezek a beavatkozások, különösen akkor, ha hasonló módon próbálnak kiváltságokat biztosítani a lakosság szélesebb rétegeinek vagy akár az egész nemzetnek. Ezért elengedhetetlen az intervencionista politika egészének vizsgálata, nemcsak rövid, hanem hosszú távú hatásainak figyelembevételével is.
Súlyos félreértés volna kijelentéseimet akként értelmezni, mintha a hatalmon lévő államférfiakat és politikusokat kritizálnám. Kritikám nem személyekre, hanem egy eszmére irányul. Függetlenül attól, hogy milyen az ország alkotmánya, a kormányoknak mindig azt a politikát kell követniük, amelyet a közvélemény helyesnek és hasznosnak tart. Ha megpróbálnának szembeszállni az uralkodó doktrínákkal, nagyon gyorsan elveszítenék pozíciójukat azokkal szemben, akik hajlandóak megfelelni az „utca embere” elvárásainak. A diktátorok is csak akkor szerezhetik meg és tarthatják fenn a hatalmat, ha mögöttük áll a tömegek támogatása. Korunk totalitarizmusa a totalitárius ideológia széles körű elfogadásának eredménye; ezt csak egy másik filozófia révén lehet legyőzni.
Ha meg akarjuk érteni a gazdasági problémákat, meg kell szabadulnunk minden előítélettől és előre kialakított véleménytől. Ha eleve meg vagyunk győződve arról, hogy azok az intézkedések, amelyeket bizonyos csoportok vagy osztályok – például a munkások vagy a gazdák – érdekében javasolnak, valóban hasznosak, nem pedig ártanak ezeknek a csoportoknak, és makacsul ragaszkodunk az előítéleteinkhez, soha nem fogunk tanulni. A gazdasági elemzés feladata éppen az, hogy megállapítsa, vajon a különböző pártok és érdekcsoportok által javasolt intézkedések valóban elérik-e azokat az eredményeket, amelyeket támogatóik elérni kívánnak.
Nem az a kérdés, hogy a kapitalista rendszer (vagyis a piacgazdaság) jó vagy rossz. Az igazi kérdés inkább az, hogy az emberek tömegeinek érdekében állna-e felváltani a piacgazdaságot egy másik rendszerrel. Ha valaki rámutat bizonyos kedvezőtlen körülményekre, amelyeket a piacgazdaság nem tudott kiküszöbölni, ez önmagában még nem bizonyítja sem az intervencionizmus, sem a szocializmus megvalósíthatóságát vagy kívánatosságát.
Ez kétségtelenül továbbra is a legkevésbé kifogásolható érv. Általában a kapitalizmust okolják a felszámolására irányuló politika nemkívánatos következményeiért. Az, aki reggel belekortyol a kávéjába, nem mondja: „A kapitalizmus hozta el ezt az italt a reggelizőasztalomra.” Amikor azonban azt olvassa az újságban, hogy a brazil állam elrendelte a kávétermés egy részének megsemmisítését, nem azt mondja: „Ez az állam hibája,” hanem felkiált: „Ez a kapitalizmus hibája.”
Az ebben a könyvben tárgyalt problémák elemzését szigorúan a logika szabályai szerint kell elvégezni, és el kell kerülni mindent, ami az érzelmek felkorbácsolásával megzavarhatná az objektív ítéletalkotást. Ezért tudatosan mellőztem, hogy ezt az esszét szórakoztatóbbá tegyem a kortárs gazdaságpolitika nevetségesen paradox intézkedéseiről szóló mulatságos anekdotákkal. Meggyőződésem, hogy a komoly olvasók ezt értékelni fogják.
Egyesek ellenvethetik, hogy nem elegendő ezeket a problémákat kizárólag gazdasági szempontból vizsgálni. Azt állítják, hogy ezek a kérdések nemcsak gazdasági dimenziókkal bírnak, hanem politikai, életfilozófiai és erkölcsi értékeket is felölelnek. Ezzel határozottan nem értek egyet. Korunk politikai vitáinak középpontjában a kapitalizmus, a szocializmus és az intervencionizmus áll. Természetesen ennél sokkal többről szól az élet. Azonban a kortársaink – nemcsak a közgazdászok – a gazdasági szerveződés kérdését helyezték politikai gondolkodásuk középpontjába. Valamennyi politikai párt a gazdasági szempontokra összpontosít; programjaikat azzal az ígérettel ajánlják, hogy azok megvalósítása javítani fogja támogatóik anyagi helyzetét. Minden érdekcsoport gazdasági előnyökért harcol; napjainkban minden párt gazdasági pártnak tekinthető. Hitler és Mussolini azt hirdetik: „Mi, 'nincstelenek', azért küzdünk, hogy részesedjünk a plutokraták vagyonából.” A „tulajdonlás” a korunk jelszava. Helyeselhetjük vagy elutasíthatjuk, de nem tagadhatjuk ezt a tényt.
Ezért nem arrogancia vagy szűklátókörűség vezérli a közgazdászt, amikor ezeket a kérdéseket a közgazdaságtan szemszögéből vizsgálja. Senki, aki nem képes önálló véleményt alkotni a szocialista gazdaságban jelentkező, valóban bonyolult és rendkívül technikai jellegű kalkulációs problémáról, nem jogosult állást foglalni a szocializmus és a kapitalizmus közötti kérdésben. Senkinek sem kellene az intervencionizmusról beszélnie anélkül, hogy ne vizsgálta volna meg az intervencionizmus gazdasági következményeit. Véget kell vetni annak a széles körben elterjedt gyakorlatnak, hogy ezeket a problémákat a fennálló tévhitek, félreértések és előítéletek alapján vitassák meg. Lehet, hogy szórakoztatóbb elkerülni a valódi kérdéseket, és csak népszerű jelszavakat vagy érzelmi szlogeneket puffogtatni. A politika azonban komoly dolog. Akik nem hajlandók a kérdéseket a végsőkig átgondolni, jobban tennék, ha távol maradnának tőle.
Elérkezett az idő, hogy kortársaink alaposan újragondolják a politikai eszméiket. Minden gondolkodó embernek őszintén el kell ismernie, hogy az a két doktrína, amely az elmúlt húsz évben kizárólagosan uralta a politikai színteret, nyilvánvalóan kudarcot vallott. Az antifasizmus és az antikommunizmus egyaránt teljesen elvesztette a jelentőségét, mióta Hitler és Sztálin már nem titkolják szövetségüket a világ előtt.
Remélem, hogy e könyvvel szolgálatára lehetek azoknak, akik gondolataik tisztázására és a mai világ problémáinak mélyebb megértésére törekszenek.
Nem szeretném ezt az előszót lezárni anélkül, hogy ki ne fejezzem őszinte hálámat két kollégámnak, Dr. Heinrich Bundnak és Dr. Thomas McManusnak, akik segítséget nyújtottak a kézirat elkészítésében és fordításában.
