A kapitalista gazdaságban a termelési eszközök egyének vagy egyének társulásainak – például vállalatoknak – a tulajdonában vannak. Vagy közvetlenül a tulajdonosok használják termelésre a termelési eszközöket, vagy ellenszolgáltatás fejében kölcsönadják másoknak, akik alkalmazni kívánják azokat a termelés során. Az egyéneket vagy egyének társulásait, akik termelést folytatnak saját vagy kölcsönzött pénzzel, vállalkozóknak nevezzük.
Felületes szemlélő számára úgy tűnhet, hogy a vállalkozók döntik el, mit és hogyan kell előállítani. Azonban mivel nem a saját szükségleteik kielégítésére termelnek, hanem a közösség valamennyi tagja számára, a termékeiket a piacon kell értékesíteniük a fogyasztóknak, vagyis azoknak az egyéneknek, akik azokat használni és elfogyasztani kívánják. Csak az a vállalkozó lehet sikeres és érhet el nyereséget, aki képes a fogyasztók által leginkább keresett termékeket a lehető legjobb és legolcsóbb módon – azaz minimális anyag- és munkaerő-ráfordítással – előállítani. Ezért valójában nem a vállalkozók, hanem a fogyasztók határozzák meg a termelés irányát és mértékét. A piacgazdaságban a fogyasztók az igazi szuverének. Ők az urak, a vállalkozóknak pedig saját érdekükben arra kell törekedniük, hogy a lehető legteljesebb mértékben kielégítsék a fogyasztók kívánságait.
A piacgazdaságot gyakran a fogyasztók demokráciájának nevezik, mert napi szinten teret biztosít a fogyasztói preferenciákon keresztüli népszavazásnak. A választásokon leadott szavazatok és a piacon elköltött pénz egyaránt a közvélemény kifejezésének eszközei. A fogyasztók döntik el a vállalkozók sikerét vagy kudarcát azzal, hogy vásárolnak vagy tartózkodnak a vásárlástól. Ők teszik gazdaggá a szegény vállalkozókat, és szegénnyé a gazdagokat. Elveszik a termelési eszközöket olyan vállalkozóktól, akik nem tudják azokat a fogyasztók érdekében a leghatékonyabban felhasználni, és átadják másoknak, akik jobban képesek hasznosítani azokat a fogyasztók szolgálatában.
Igaz, hogy közvetlen kapcsolatban kizárólag a fogyasztási javakat előállító vállalkozók állnak a fogyasztókkal; csak ők függnek közvetlenül a fogyasztóktól; kizárólag ők kapják meg közvetlenül a fogyasztók megrendeléseit. Ezek a vállalkozók azonban továbbítják e megrendeléseket és a fogyasztóktól való függést azoknak, akik a termelési javakat biztosítják a piacon. A fogyasztási javakat előállító vállalkozók a legkedvezőbb áron kénytelenek megvásárolni a fogyasztóik igényeinek kielégítéséhez szükséges termelési javakat. Ha nem a legolcsóbb forrásokat választják, ha nem a leghatékonyabban használják fel a termelési javakat a gyártásban, képtelenek lesznek a legalacsonyabb árakon kielégíteni a fogyasztók igényeit és kiszorítják őket a piacról azok a vállalkozók, akik jobban értenek a beszerzéshez és a termeléshez.
A fogyasztó vásárlóként szabadon követheti saját ízlését és elképzeléseit. Ezzel szemben a vállalkozónak úgy kell vásárolnia a vállalkozása számára, ahogy megköveteli a fogyasztók igényeinek leghatékonyabb kielégítése. A fogyasztók által meghatározott iránytól való eltérések hátrányosan befolyásolják a vállalkozó jövedelmezőségét, így veszteségekhez vezetnek és veszélybe sodorják vállalkozói pozícióját.
Ebből ered a vállalkozóknak az a gyakran bírált szigorúsága, ami mindent dollárokban és centekben mér. A fogyasztók parancsára kényszerül így viselkedni, mivel azok nem hajlandók megtéríteni a vállalkozóknak a fölösleges kiadásokat. Amit a köznapi nyelv spórolásnak nevez, az valójában az a törvény, amit a fogyasztók szabnak a vállalkozók és segítőik tevékenységeire. A fogyasztók azok, akik a piaci magatartásukkal közvetve meghatározzák az árakat és a béreket, és ezzel együtt a vagyon elosztását a társadalom tagjai között. Az ő piaci döntéseik határozzák meg, hogy ki lehet vállalkozó és a termelési eszközök magántulajdonosa. A fogyasztók befolyásolják minden egyes elköltött dollárral a termelés és a marketing irányát, mértékét és típusát.
A vállalkozók nem alkotnak zárt osztályt vagy rendet. Bárki vállalkozóvá válhat, ha képes jobban előre jelezni a piac jövőbeli alakulását polgártársainál, ha el tudja nyerni a tőkések bizalmát, és ha a saját kockázatára és felelősségére végzett próbálkozásai sikerrel járnak. Valaki szó szerint úgy válik vállalkozóvá, hogy előrelép, és vállalkozik arra a pártatlan próbatételre, amelynek a piac mindenkit alávet, aki vállalkozóvá kíván válni vagy az akar maradni. Mindenkinek joga és lehetősége van eldönteni, hogy aláveti-e magát ennek a szigorú vizsgának. Nem kell arra várnia, hogy erre felkérjék – saját kezdeményezésére kell cselekednie, és magának kell megoldania, hogyan és honnan teremti elő a vállalkozói tevékenységéhez szükséges forrásokat.
Évtizedeken keresztül újra és újra azt állították, hogy a „késői kapitalizmus” korszakában a szegényebb rétegek számára már nem lehetséges a vállalkozói pozíciókba való felemelkedés. Ezt az állítást azonban soha nem támasztották alá bizonyítékokkal. Amióta ez a tézis először megfogalmazódott, alapvetően megváltozott a vállalkozói réteg összetétele; a korábbi vállalkozók és örököseik jelentős része eltűnt, és napjaink legkiemelkedőbb vállalkozói ismét azok, akiket általában „self-made men”-nek, önerejéből érvényesült embereknek nevezünk. A vállalkozói elit folyamatos átrendeződése éppolyan régi jelenség, mint maga a kapitalista gazdaság, és annak szerves részét képezi.
Ami igaz a vállalkozókra, az a tőkésekre is érvényes. Csak az a tőkés képes megtartani és gyarapítani a vagyonát, aki - a fogyasztó szemszögéből nézve - helyesen használja fel a tőkéjét, vagyis úgy fekteti be, hogy a termelési eszközök a fogyasztók lehető leghatékonyabb szolgálatába álljanak. Ha nem akar veszteségeket szenvedni, sikeres vállalkozások rendelkezésére kell bocsátania az eszközeit. A piacgazdaságban a tőkés – csakúgy, mint a vállalkozók és a munkások – a fogyasztókat szolgálja. Fölösleges ezzel kapcsolatban külön hangsúlyozni, hogy a fogyasztók nem pusztán fogyasztók, hanem a fogyasztók összessége megegyezik a munkások, a vállalkozók és a tőkések összességével.
A változatlan gazdasági körülmények világában a vállalkozók által a termelési eszközökre — bérekre, kamatokra és bérleti díjakra — fordított pontos összegek később visszatérnének hozzájuk termékeik árában. A termelési költségek tehát megegyeznének a termékek áraival, és a vállalkozók sem nyereséget nem érnének el, sem veszteséget nem szenvednének. A valóságban azonban folyamatosan változnak a körülmények, ezért minden ipari tevékenység alapvetően bizonytalan és spekulatív jellegű. Az árukat a jövőbeli kereslet kielégítése céljából állítják elő, amelyről a jelenben alig van biztos tudásunk. Ebből a bizonytalanságból származik a nyereség és a veszteség; a vállalkozók nyeresége és vesztesége azon múlik, mennyire sikeresen képesek előre jelezni a kereslet jövőbeli alakulását. Csak az a vállalkozó realizál profitot, aki versenytársainál pontosabban képes megjósolni a fogyasztók jövőbeli igényeit.
A vállalkozó - mint a fogyasztók szolgája - számára közömbös, hogy a fogyasztók kívánságai és igényei bölcsek vagy oktalanok, erkölcsösek vagy erkölcstelenek. Azt állítja elő, amit a fogyasztók akarnak. Ebben az értelemben amorális. Ugyanolyan készséggel gyárt whiskyt és fegyvereket, mint élelmiszert vagy ruházatot. Nem az ő feladata, hogy észhez térítse a szuverén fogyasztókat. Ha egy vállalkozó saját erkölcsi megfontolásai miatt nem volna hajlandó whiskyt előállítani, más vállalkozók ugyanúgy megtennék helyette, amíg azt igénylik és megveszik. Nem azért isznak az emberek whiskyt, mert léteznek szeszfőzdék, hanem azért vannak szeszfőzdék, mert az emberek szeretnek whiskyt inni. Ezen lehet sajnálkozni. De nem a vállalkozók feladata, hogy erkölcsösebbé tegyék az emberiséget, és nem is ők a hibásak, ha azok, akiknek ez lenne a kötelességük, ezt elmulasztották.
A kapitalista gazdaságban tehát a piac az a folyamat, ami szabályozza a termelést és a fogyasztást. Ez a kapitalista rendszer idegközpontja. Ezen keresztül jutnak el a fogyasztók igényei a termelőkhöz, és ezáltal biztosítja a gazdasági rendszer zökkenőmentes működését. A piaci árak azon a szinten alakulnak ki, amely kiegyensúlyozza a keresletet és a kínálatot. Ha minden más tényező változatlan marad, és több áru kerül a piacra, az árak csökkennek; ha pedig minden más tényező változatlan marad, de nő a kereslet, az árak emelkednek.
Egy dolgot még meg kell jegyezni. Ha egy olyan társadalomban, amely a termelési eszközök magántulajdonlásán alapul, ezen eszközök egy része állami tulajdonban van és állami irányítás alatt működik, az még nem hoz létre egy vegyes rendszert, amely ötvözné a szocializmust és a magántulajdont. Amíg csak bizonyos vállalatok vannak állami tulajdonban, a többi pedig továbbra is magántulajdonban marad, lényegében érintetlenek maradnak a piacgazdaságot meghatározó alapvető jellemzők. Az állami vállalatoknak is – mint a nyersanyagok, félkész termékek és munkaerő vásárlóinak, valamint az áruk és szolgáltatások eladóinak – illeszkedniük kell a piacgazdaság mechanizmusába; rájuk is ugyanazok a piaci törvények érvényesek. Pozíciójuk megőrzése érdekében nekik is törekedniük kell a nyereségre, vagy legalább el kell kerülniük a veszteségeket. Ha pedig ezt a függőséget úgy próbálják enyhíteni vagy megszüntetni, hogy az ilyen vállalatok veszteségeit állami támogatásokkal fedezik, a függőség csupán máshová helyeződik át. Hiszen a támogatások forrásait valahonnan elő kell teremteni. Ezeket például adók beszedésével lehet biztosítani, de az adók a piacot terhelik, nem pedig az adót beszedő államot. Valójában a piac – és nem az adóhatóság – dönti el, hogy kire hárul az adó terhe, és hogyan hat mindez a termelésre és fogyasztásra. Mindez a piac uralmát és törvényeinek elkerülhetetlen erejét szemlélteti.1
Lábjegyzetek
-
Ennek az érvnek a részletesebb tárgyalásához hivatkoznom kell a Nationalökonomie: Theorie des Handelns und Wirtschaftens (Genf, 1940) című könyvem 224–228. oldalán kifejtettekre. [Lásd Mises Human Action című művét, amely a Nationalökonomie angol nyelvű utódja; az első, 1949-es kiadásban a 233–235. oldalon, későbbi kiadásokban pedig a 232–234. oldalon.] ↩
