Az akadályozott piacgazdaság, vagyis az intervencionizmus rendszerében az állam és a vállalkozók egyértelműen elkülönült tényezőkként működnek a gazdasági szférában. A piac és a hatalom dualizmusa az akadályozott piaci csere rendszerében is érvényesül. A tiszta piacgazdaság rendszerével ellentétben azonban a hatóság nem csupán a piaci csere zavarainak megelőzésére szorítkozik. Itt az állam beleavatkozik a piac működésébe elszigetelt intézkedésekkel; utasításokat ad és tiltásokat szab ki.
A beavatkozás a társadalom hatalmi apparátusát irányító hatóság izolált utasítása, amely arra kényszeríti a vállalkozót és a termelési eszközök magántulajdonosát, hogy ezeket az eszközöket a piaci nyomástól eltérő módon használják. Az utasítás parancs vagy tiltás formájában nyilvánulhat meg. A parancsoknak és tiltásoknak nem feltétlenül kell nyíltan az államtól származniuk. Előfordulhat, hogy ezek egy másik forrásból erednek, és ez a másik szerv biztosítja a végrehajtásukhoz szükséges hatalmi apparátust is. Ha a hatóság eltűri vagy támogatja ezt az eljárást, akkor a helyzet megegyezik azzal, amit a közvetlen állami utasítások teremtenének. Ha az állam nem hajlandó hozzájárulni ehhez a bebavatkozáshoz, azonban képtelen megakadályozni saját hatalmi apparátusával, az annak bizonyítéka, hogy sikeresen megalakult egy másik hatóság, ami vitatja az állam felsőbbségét.
Kétségtelen, hogy az államnak hatalmában áll, hogy ilyen parancsokat és tilalmakat hozzon, és képes is azokat rendőrsége révén érvényesíteni. Ebben az esszében azonban a következő kérdéseket vizsgáljuk: Vajon ezek az intézkedések valóban lehetővé teszik-e az állam számára, hogy elérje a kitűzött céljait? Nem lehetséges-e, hogy ezek a beavatkozások olyan következményekkel járnak, amelyek az állam szemszögéből nézve kedvezőtlenebbek, mint a megváltoztatni kívánt szabadpiaci gazdaság eredeti állapota?
Következésképpen nem foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy az állam ügyes vagy alkalmatlan, nemes vagy hitvány emberek kezében van-e.1 Még a legtehetségesebb és legnemesebb ember is csak akkor érheti el a célját, ha a megfelelő eszközöket használja.
Ahogyan azokkal a hatósági beavatkozásokkal sem kell foglalkoznunk, amelyek közvetlenül a fogyasztást célozzák. A hatóság például ideiglenesen vagy tartósan megtilthatja a fogyasztónak bizonyos élelmiszerek fogyasztását – mondjuk egészségügyi vagy vallási okokból. Ezzel a hatóság az egyén gyámjának szerepét veszi magára. Úgy véli, hogy az egyén képtelen gondoskodni saját érdekeinek védelméről; atyai felügyelőként kell megóvnia őt attól, hogy kárt szenvedjen.
Az, hogy a hatóságnak így kell-e cselekednie, politikai, nem pedig gazdasági kérdés. Ha valaki úgy véli, hogy a hatóság isteni felhatalmazással rendelkezik, és az a feladata, hogy a Gondviselés szerepét töltse be az egyén érdekében, vagy ha úgy gondolja, hogy a hatóságnak a társadalom érdekeit kell képviselnie az egoista egyének ellentétes érdekeivel szemben, akkor igazoltnak tekinti ezt az álláspontot. Ha a hatóság bölcsebb a korlátozott intelligenciájú alattvalóinál, ha jobban tudja, mi mozdítja elő az egyén boldogságát, mint amit az egyén maga képzel, vagy ha úgy érzi, hogy az egyén jólétét fel kell áldozni a közjó érdekében, akkor neki kell habozás nélkül kitűznie a célokat az egyének cselekedetei számára.
Tévedés volna azt hinni, hogy korlátozható a hatóság gyámsága az egyén felett kizárólag az egészség területére - hogy a hatóság megelégedne azzal, ha megtiltja vagy korlátozza a veszélyes mérgek, mint például az ópium, a morfium, esetleg az alkohol és a nikotin használatát, de az egyén szabadsága más tekintetben érintetlen maradna. Ha egyszer elfogadjuk azt az elvet, hogy a hatóság felügyelheti és korlátozhatja az egyén fogyasztási döntéseit, onnantól kezdve az ellenőrzés mértéke már kizárólag a hatóságtól és az azt irányító közvéleménytől függ. Ekkor logikailag lehetetlenné válik azoknak a tendenciáknak az elutasítása, amelyek az állam gondoskodásának kívánják alávetni az egyén minden tevékenységét. Miért csak a testet védenénk a mérgek vagy a kábítószerek káros hatásaitól? Miért ne óvnánk ugyanúgy az elmét és a lelket a veszélyes tanoktól és nézetektől, amelyek örök üdvösségünket fenyegetik? Ha megfosztjuk az egyént a fogyasztása szabad megválasztásának jogától, az logikailag minden szabadság felszámolásához vezet.
Most térjünk rá a probléma gazdasági oldalára. Amikor a közgazdaságtan az intervencionizmus kérdéskörével foglalkozik, kizárólag azokat az a intézkedéseket vizsgálja, amelyek elsősorban a cselekvés eszközeit érintik, nem pedig céljait. És az ilyen intézkedések megítélésére nincs más mércéje, mint annak vizsgálata, hogy képesek-e elérni azokat a célokat, amelyeket a hatóság meg kíván valósítani. Az a tény, hogy a hatóság képes korlátozni az egyén fogyasztási döntését, és ezáltal módosítani a piaci adatokat, túlmutat a közgazdasági elemzés keretein.
Ezért itt nem foglalkozunk olyan autoriter intézkedésekkel, amelyek közvetlenül a fogyasztás irányítását célozzák, és amelyek ténylegesen elérik céljukat anélkül, hogy más területekre is hatást gyakorolnának. Elfogadjuk a fogyasztók piaci magatartását, és nem vizsgáljuk, hogy azt milyen mértékben befolyásolja a hatóság. A fogyasztók értékítéletét és keresletét tényként kezeljük, és nem firtatjuk, hogy saját kezdeményezésükre vagy állami parancsra vásárolnak-e gázálarcot, valamint hogy azért fogyasztanak-e kevesebb alkoholt, mert más termékeket részesítenek előnyben, vagy mert az állam bünteti a részegséget. Feladatunk azonban azoknak az állami beavatkozásoknak az elemzése, amelyek nem a fogyasztókat, hanem a termelési eszközök magántulajdonosait és a vállalkozókat célozzák. És nem vizsgáljuk, hogy ezek a beavatkozások indokoltak-e, vagy megfelelnek-e a kívánságainknak vagy a fogyasztók kívánságainak. Csupán arra keressük a választ, hogy az intézkedések képesek-e elérni azokat a célokat, amelyeket az állam meg kíván valósítani.
Lábjegyzetek
-
Hegel „az Abszolútumnak” nevezte az államot. Ferdinand Lassalle azt mondta: „az állam Isten.” Werner Sombart professzor pedig Német szocializmus című könyvében – amely a Harmadik Birodalom egyik bestsellerévé vált, és angolra, valamint franciára is lefordították – kijelenti, hogy a „Führer” Istentől kapja parancsait. Nem kívánunk ellentmondani ilyen nagy emberek kijelentéseinek; csupán rámutatunk arra, hogy ezeknek semmi közük elemzésünk tárgyához. ↩
