Mielőtt azonban továbbhaladnánk, érdemes megfontolni egy olyan doktrínát, amely figyelmet érdemel, ha másért nem, hát legalább azért, mert néhány kiemelkedő kortársunk támogatja.
Arra a meggyőződésre hivatkozunk, miszerint nincs szükség az állam beavatkozására ahhoz, hogy a piacgazdaságot más irányba tereljük, mint amelyet akadálytalan fejlődése során követne. A keresztény társadalmi reformerek és az etikai indíttatású társadalmi reformok egyes képviselői úgy vélik, hogy a gazdasági életben is a vallási és erkölcsi lelkiismeretnek kellene irányítania a „jó” embert. Ha minden vállalkozó nem csupán a saját nyereségét és önző, egyéni érdekeit tartaná szem előtt, hanem mindig figyelembe venné vallási és társadalmi kötelességeit is, akkor nem lenne szükség az állam parancsaira ahhoz, hogy a folyamatok a megfelelő mederbe terelődjenek. Nem az állami reform a szükséges, hanem az emberiség erkölcsi megújulása, Istenhez és az erkölcsi törvényekhez való visszatérése, az önzés és egoizmus bűneinek elhagyása. Ha ez megtörténne, nem volna nehéz összhangba hozni a termelési eszközök magántulajdonlását a társadalmi jóléttel. Meg lehetne szabadítani a gazdaságot a kapitalizmus káros következményeitől anélkül, hogy az állami beavatkozás korlátozná az egyén szabadságát és kezdeményezőkészségét. Felszámolnánk a Moloch-kapitalizmust anélkül, hogy azt a Moloch-állam váltaná fel.
Itt szükségtelen a doktrína mögött rejlő értékítéletekkel foglalkoznunk. Lényegtelen, hogy ezek a kritikusok mit tartanak kifogásolhatónak a kapitalizmusban, és az általuk kifejtett tévedések és félreértések sem tartoznak vizsgálódásunk körébe. Csak az a javaslatuk érdekel minket, amely szerint a társadalmi rendet a termelési eszközök magántulajdonlásának, valamint a tulajdonjog gyakorlását korlátozó erkölcsi törvény kettős alapjára kellene felépíteni. Ez az eszményi társadalmi rend állítólag nem szocializmus, mert ebben az egyéneket – különösen a vállalkozókat, tőkéseket és tulajdonosokat – már nem a nyereségvágy, hanem a lelkiismeretük irányítja. Emellett azt is állítják, hogy ez nem is intervencionizmus, mert nem igényel állami beavatkozást a gazdasági gépezet működésének biztosításához.
A piacgazdaságban az egyén a magántulajdon és a piac határain belül szabadon cselekedhet. Itt kizárólag az ő értékítélete számít, és bármilyen döntést is hoz, az érvényesül. Cselekedete a piac többi szereplője számára egy olyan tény, amellyel számolniuk kell. Piaci cselekedeteinek következményei nyereségben vagy veszteségben nyilvánulnak meg; ezek alkotják azt az egyetlen fogaskereket, amely tevékenységét a társadalmi együttműködés gépezetébe illeszti. A társadalom nem írja elő az egyénnek, hogy mit vagy mit ne tegyen; senki sem parancsol, nem követel engedelmességet, és nem alkalmaznak erőszakot, kivéve a magántulajdon és a piac erőszakkal szembeni védelme érdekében. Az együttműködés a piac működésének az eredménye. Azok, akik nem igazodnak a lehető legjobb képességeik szerint a társadalmi együttműködéshez, megérzik lázadásuk, hanyagságuk, hibáik és tévedéseik következményeit. Ez a koordináció nem vár el mást az egyéntől, mint hogy a saját érdekében cselekedjen. Ezért nincs szükség hatósági utasításokra, amelyek előírnák az egyén számára, hogy mit vagy mit ne tegyen, és hatalmi eszközökre sem, amelyek ezeket az utasításokat kikényszerítenék.
A magántulajdon és a piaci csere birodalmán túl a jogellenes cselekedetek területe kezdődik; itt a társadalom akadályokat emelt a magántulajdon és a piac védelmére az erőszakkal, csalással és ártó szándékkal szemben. Itt már nem a szabadság, hanem a kényszer uralkodik. Itt nem minden megengedett: világos határ választja el a törvényeset a törvénytelentől. Itt a rendőri hatalom készen áll a beavatkozásra. Ha ez másként lenne, minden egyén szabadon áttörhetné a jogrend által felállított korlátokat.
A reformerek, akiknek javaslatait itt tárgyaljuk, a jogrend és az erkölcsi kódex mellett további etikai normák bevezetését szorgalmazzák, a magántulajdon fenntartásán és védelmén túlmutató célok elérésére. Olyan eredményeket kívánnak elérni a termelésben és a fogyasztásban, amelyek eltérnek attól, amit az akadálytalan piac hozna létre, ahol az egyetlen korlátozás az, hogy az egyének ne sértsék meg mások magántulajdonát. Meg akarják szüntetni azokat az erőket, amelyek a piacgazdaságban az egyének cselekedeteit irányítják. Ezeket önzésnek, egoizmusnak, nyereségvágynak vagy hasonlónak nevezik, és más erőkkel kívánják helyettesíteni őket. Lelkiismeretről, önzetlenségről, Isten iránti tiszteletről és testvéri szeretetről beszélnek. A „profitért való termelést” a „használati célú termeléssel” szeretnék felváltani. Úgy vélik, hogy ez elegendő lenne ahhoz, hogy biztosítsák az emberek harmonikus együttműködését egy munkamegosztáson alapuló gazdaságban, így nem lenne szükség a hatóság beavatkozására – parancsokra és tilalmakra.
E doktrína hibája abban áll, hogy nem ismeri fel, milyen fontos szerepet játszanak a piac működésében azok az erők, amelyeket erkölcstelennek ítél. Éppen azért, mert a piacgazdaság nem támaszt elvárásokat az egyénnel szemben a termelési eszközök használatát illetően; éppen azért, mert semmit sem kell tennie, ami ne a saját érdekét szolgálná; éppen azért, mert a piacgazdaság olyannak fogadja el, amilyen; és éppen azért, mert az „önzése” elegendő ahhoz, hogy összhangba kerüljön a társadalmi együttműködés egészével, nincs szükség sem normákra, amelyek irányítanák a tevékenységét, sem hatóságokra, amelyek ezek betartását kikényszerítenék. Ha az egyén a saját érdekeit követi a magántulajdonra és a piaci cserére épülő keretek között, akkor mindent megtesz, amit a társadalom elvár tőle. A profitmotívumot követve cselekvései szükségszerűen társadalmivá válnak.
Azzal, hogy a profitmotívumot – amely a termelési eszközök magántulajdonlásának irányadó elve – úgynevezett erkölcsi motívumokkal próbáljuk helyettesíteni, aláássuk a piacgazdaság célzatosságát és hatékonyságát. Pusztán azzal, hogy azt tanácsoljuk az egyénnek, kövesse lelkiismerete hangját, és altruizmussal helyettesítse az egoizmusát, nem hozhatunk létre olyan ésszerű társadalmi rendet, amely a piacgazdaság helyébe léphetne. Nem elegendő azt javasolni, hogy az egyén ne a legalacsonyabb áron vásároljon, és ne a legmagasabb áron adjon el. Ennél tovább kellene menni, és olyan magatartási szabályokat kellene lefektetni, amelyek irányt mutatnak az egyén tevékenységéhez.
A reformer szerint például a vállalkozó rideg és önző, amikor fölényét kihasználva alacsonyabb árat kínál kevésbé hatékony versenytársainál, és ezzel arra kényszeríti őket, hogy feladják vállalkozói pozíciójukat. De mit kellene tennie az „önzetlen” vállalkozónak? Soha nem kérhet alacsonyabb árat, mint bármelyik versenytársa? Vagy bizonyos körülmények között joga van alákínálni a versenytársainak?
A reformer továbbá így gondolkodik: A vállalkozó rideg és önző, amikor kihasználja a piaci körülményeket, és nem hajlandó olyan olcsón eladni az árut, hogy az elérhetővé váljon azok számára, akik a jelenlegi magas áron nem engedhetik meg maguknak. De mit kellene tennie a „jó” vállalkozónak? Ingyen odaadni az árut? Bármilyen árat is szabjon – legyen az bármennyire alacsony –, mindig marad kielégítetlen kereslet. Mely potenciális vásárlókat jogosult a vállalkozó kizárni az áruk megszerzéséből azáltal, hogy egy bizonyos árhoz ragaszkodik?
Itt nem szükséges részletesen elemeznünk a piaci ártól való eltérés következményeit. Ha az eladónak nem engedik meg, hogy kevésbé hatékony versenytársainál alacsonyabb áron kínálja a termékeit, a kínálat egy része biztosan nem talál vevőre. Ha pedig a szegények érdekében a piaci ár alatt kellene értékesítenie, a készlete nem lesz elegendő ahhoz, hogy kielégítse mindazokat, akik hajlandók lennének megfizetni az alacsonyabb árat. Ezzel a kérdéssel bővebben foglalkozunk majd az árszerkezetbe való beavatkozások elemzése során.1 Itt mindössze azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy nem elegendő egyszerűen azt mondani a vállalkozónak, hogy ne hagyatkozzon a piac irányítására. Pontosan meg kellene határozni, mit tegyen. Meghatározott iránymutatást kellene adni számára arról, hogy meddig terjedjenek az árengedményei és árkövetelései. Ha többé nem a profitmotívum határozza meg, hogy mit és milyen mennyiségben termeljen, akkor egyértelmű, részletes utasításokat kellene kapnia, amelyeket köteles lesz követni. Ez viszont azt jelenti, hogy a tevékenységét pontosan azok az autoriter utasítások fogják vezérelni, amelyeket a reformátorok a lelkiismeret, az erkölcs és a testvéri szeretet nevében próbáltak feleslegessé tenni.
Amikor „igazságos” árakról és „méltányos” bérekről beszélünk, szem előtt kell tartanunk, hogy az árak és bérek igazságosságának és méltányosságának egyetlen mércéje az, hogy azok összhangban állnak-e egy ideális társadalmi renddel. Ha ezt az ideális társadalmi rendet a piacgazdaságon kívül akarjuk megvalósítani, akkor nem elegendő pusztán arra ösztönözni az egyént, hogy cselekedeteiben legyen „igazságos”. Pontosan meg kell határozni, hogy mi számít igazságosnak vagy igazságtalannak az egyes esetekben. Emellett olyan szabályokat kell alkotni, amelyek részletesen szabályozzák az összes lehetséges esetet, és létre kell hozni egy olyan hatóságot, amely hitelesen értelmezi ezeket a normákat, érvényesíti őket, valamint szükség esetén kiegészíti vagy módosítja azokat. Az már lényegtelen, hogy ez a hatóság a világi állam vagy egy teokratikus papság.
A reformátorok gyakran a vállalkozókhoz és a tulajdonosokhoz, olykor pedig a munkásokhoz intézik felhívásaikat, hogy mondjanak le az egoizmusról az altruizmus javára. A piacgazdaságban azonban a fogyasztók a meghatározó tényezők. Ők határozzák meg a vállalkozók és a tulajdonosok magatartását. Ezért ezeket a felhívásokat valójában a fogyasztókhoz kellene intézni. A reformátoroknak azt kellene elérniük, hogy a fogyasztók lemondjanak a jobb és olcsóbb termékekről, hogy ezzel támogassák a kevésbé hatékony termelőket. A fogyasztóknak bojkottálniuk kellene azokat a termékeket, amelyek értékesítése veszélyezteti a társadalmilag kívánatosnak tartott állapotokat. Emellett a fogyasztóknak korlátozniuk kellene vásárlásukat, hogy ezzel kevésbé tehetős polgártársaik számára is lehetőséget teremtsenek a vásárlásra. Ha a reformátorok ezt várnák el a fogyasztóktól, akkor világosan meg kellene mondaniuk, hogy pontosan hogyan, hol, mit és milyen áron vásároljanak. Sőt, intézkedéseket kellene hozniuk, hogy engedelmességre kényszerítsék azokat a fogyasztókat, akik nem követik ezeket az utasításokat. Ezzel azonban a reformátorok pontosan azt tennék, amit el akartak kerülni: határozott utasításokkal szabályoznák a gazdaságot, és büntetnék azok megszegését.
Lábjegyzetek
-
Lásd lejjebb, II. fejezet 2. szakasza. ↩
