Elfogadhatónak tekinthetünk bizonyos korlátozó intézkedéseket, ha azokat az állami költségvetési politika részének tekintjük, nem pedig a termelésre és ellátásra irányuló intézkedéseknek. Ha a természet iránti szeretetből vagy tudományos célokból meg akarunk őrizni egy földterületet eredeti, természetes állapotában mint nemzeti parkot, és ezért mentesítjük minden termelési céltól, általános elfogadásra számíthatunk, feltéve, hogy ezt a tervet az állami költségvetés keretein belül tartjuk. Ilyen esetben célszerűbb lehet, ha nem a földtulajdonosokra hárítják e kiadások terhét, hanem a kisajátítás helyett megvásárolják a földet, és a költségeket valamennyi állampolgár között osztják szét. Elemzésünk szempontjából azonban ez nem lényeges. A döntő az, hogy ezt a kérdést a kiadások, nem pedig a termelés szempontjából vizsgáljuk.
Ez az egyetlen helyes szemléletmód, amelyet a korlátozó intézkedésekkel kapcsolatban alkalmazni lehet. Az olyan korlátozó intézkedéseket, amelyek egyedüli lehetséges hatása a kínálat csökkenése, nem lehet termeléspolitikai intézkedéseknek tekinteni. Ezek a fogyasztást érintik, nem pedig a termelést. A korlátozó intézkedések soha nem eredményezhetnek gazdasági hatékonyságot, soha nem hozhatnak létre árutermelési rendszert, és nem javíthatják a kínálat állapotát. Vita tárgyát képezheti, hogy célszerű-e a porosz junkereket védeni a termékenyebb talajon gazdálkodó kanadai farmerek versenyével szemben a gabonaimportra kivetett vám révén. Ha azonban a porosz gabonatermelők védelmét szorgalmazzuk a vám eszközével, akkor nem olyan intézkedést javaslunk, amely elősegíti a gabonakínálat növekedését, hanem olyat, amelynek célja a német földbirtokosok támogatása a német gabonafogyasztók rovására. Gazdasági rendszert soha nem lehet ilyen támogatási privilégiumokra alapozni; az ilyen intézkedések csupán máshonnan megszerzett forrásokból finanszírozott kiadásokként valósíthatók meg. Amikor XIV. Lajos az állami bevételekből sine curát biztosított egy kegyencének, ez egyszerűen kiadás volt, nem pedig gazdaságpolitika. A végrehajtásuk technikája elpalástolhatja a tényt, hogy a korlátozó intézkedések lényegében semmiben sem különböznek az efféle királyi privilégiumoktól. Ez azonban nem változtat lényegi természetükön. Az, hogy egy ilyen kiadás indokolt-e vagy sem, nem gazdasági kérdés; hiszen még az ancien régime királyai sem kizárólag érdemtelen embereket részesítettek kegyekben.
Kétségtelen, hogy vannak olyan esetek, amikor a korlátozó intézkedéseket a legtöbb, vagy akár minden polgár indokoltnak tartja. Mindazonáltal minden korlátozó intézkedés alapvetően kiadásnak minősül. Csökkentik az egyéb javak előállításához felhasználható termelési eszközök kínálatát. Következésképpen logikátlan lenne az ilyen korlátozó intézkedésekkel akadályozott piacgazdaságot a társadalmi együttműködés egy különálló rendszerének tekinteni, szembeállítva az akadálytalan piacgazdasággal. A korlátozó intézkedéseket kiadási politikaként kell értelmeznünk, nem pedig a termelési javak kínálatának növelésére irányuló eszközként.
Amint megértjük a korlátozó intézkedések valódi természetét, és nem hagyjuk magunkat megtéveszteni azzal a naiv próbálkozással, hogy ezeket „a jólét előmozdításával” vagy akár „a termelés fellendítésével” igazolják, felismerjük, hogy az ilyen célokat gyakran sokkal költséghatékonyabban is el lehet érni közvetlen állami támogatásokkal. Ha nem akadályozzuk meg a termelőket abban, hogy a rendelkezésre álló termelési erőforrásokat a lehető legnagyobb hozamot eredményező módon hasznosítsák, akkor nem csökkentjük a gazdaság termelékenységét, és kedvezőbb helyzetbe kerülünk ahhoz, hogy a megnövekedett vagyonból biztosítsuk a forrásokat azok támogatására, akiket kiváltságokban akarunk részesíteni.
