A jelentős munkanélküliség mint tartós jelenség minden demokratikus ország legfontosabb politikai problémájává vált. Az, hogy milliók tartósan ki vannak zárva a termelési folyamatból, olyan állapot, amelyet hosszú távon nem lehet elviselni. A munkanélküli dolgozni akar. Pénzt szeretne keresni, mert a bérek által nyújtott lehetőségeket értékesebbnek tartja, mint a szegénységben töltött állandó tétlenség kétséges előnyeit. Kétségbeesik, mert nem talál munkát. A munkanélküliek soraiból választják ki a kalandorok és a hatalomra törő diktátorok a rohamosztagosokat.
A közvélemény a piacgazdaság kudarcának bizonyítékaként értelmezi a munkanélküliség nyomását. Úgy véli, hogy a kapitalizmus képtelennek bizonyult a társadalmi együttműködés problémáinak megoldására. A munkanélküliséget a kapitalista gazdaság antinómiáinak és ellentmondásainak elkerülhetetlen következményének tartja. A közvélemény nem ismeri fel, hogy az állandó és jelentős munkanélküliség valódi oka a szakszervezetek bérpolitikájában és az ezt támogató állami intézkedésekben rejlik. A közgazdász hangja nem jut el a nyilvánossághoz.
A laikusok mindig is azt hitték, hogy a technológiai fejlődés megfosztja az embereket a megélhetésüktől. Ezért üldöztek a céhek minden feltalálót, ezért pusztították el a kézművesek a gépeket. Ma a technológiai fejlődés ellenzői olyanok támogatását élvezik, akiket általánosan tudósoknak tartanak. Könyvekben és cikkekben állítják, hogy a technológiai munkanélküliség elkerülhetetlen – legalábbis a kapitalista rendszerben. A munkanélküliség elleni küzdelem egyik eszközeként a rövidebb munkaidőt javasolják; mivel a heti béreket változatlanul hagynák, aránylag kisebb mértékben csökkentenék, vagy akár növelnék is, ez a legtöbb esetben a bérszint további emelkedéséhez, és így a munkanélküliség fokozódásához vezet. A közmunkaprojekteket is a foglalkoztatás növelésének eszközeként ajánlják. Ha azonban a szükséges forrásokat államkötvények kibocsátásával vagy adók kivetésével teremtik elő, a helyzet lényegében változatlan marad. A segélyprojektekre fordított forrásokat más termelési területekről vonják el, így a foglalkoztatási lehetőségek bővülését ellensúlyozza a gazdasági rendszer más ágazataiban bekövetkező munkahelycsökkenés.
Végül hitelexpanzióhoz és inflációhoz folyamodnak. Az emelkedő árak és a csökkenő reálbérek hatására azonban a szakszervezetek egyre erőteljesebben követelik a magasabb béreket. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a devalvációk és más hasonló inflációs intézkedések bizonyos esetekben átmenetileg sikeresek voltak a szakszervezeti bérpolitika hatásainak enyhítésében, és ideiglenesen megfékezték a munkanélküliség növekedését.
Azzal az eredménytelenséggel szemben, ahogyan a hagyományosan demokratikusnak nevezett országok kezelték a munkanélküliséget, a diktatúrák politikája rendkívül sikeresnek tűnik. A munkanélküliség megszűnik, ha bevezetik a kényszermunkát, és a munkanélkülieket besorozzák a hadseregbe, más katonai alakulatokba, munkatáborokba vagy egyéb kötelező szolgálatokba. Az ezekben a szolgálatokban dolgozók kénytelenek beérni olyan bérekkel, amelyek jelentősen alacsonyabbak más munkásokénál. Idővel a bérszintek közelítésére törekednek: emelik a kényszermunkások bérét, miközben csökkentik más munkavállalók fizetését. A totalitárius államok politikai sikerei elsősorban azoknak az eredményeknek tudhatók be, amelyeket a munkanélküliség felszámolásában értek el.
