Az árszabályozási politika intézkedései közül a legnagyobb gyakorlati jelentőséggel a szakszervezetek által meghatározott bértáblák bírnak. Egyes országokban a minimálbért közvetlen állami rendelettel határozták meg. Más országok kormányai azonban csak közvetetten avatkoznak be a bérezésbe, mégpedig úgy, hogy eltűrik, amikor a szakszervezetek és tagjaik aktív nyomást gyakorolnak azokra a vállalkozásokra és dolgozni szándékozó munkásokra, akik nem tartják be a bérkövetelményeiket. A hatóságilag rögzített bérek a munkaerő jelentős részének tartós munkanélküliségét okozzák. Ilyen esetekben az állam rendszerint munkanélküli segély nyújtásával avatkozik be.
Amikor a bérekről beszélünk, mindig a reálbéreket értjük alatta, nem pedig a pénzbeli béreket. Nyilvánvaló, hogy a pénzegység vásárlóerejének változását előbb-utóbb a nominális bérek szintjének változása követi.
A közgazdászok mindig is tisztában voltak azzal, hogy a bérek ugyancsak piaci jelenségek, és hogy a piacon olyan erők működnek, amelyek, ha a bérek eltérnek a piaci szinttől, hajlamosak azokat visszaterelni arra a szintre, amely megfelel a piaci feltételeknek. Ha a bérek a piac által meghatározott szint alá esnek, a munkavállalókért versengő vállalkozók ismét felemelik azokat. Ha pedig a bérek a piaci szint fölé emelkednek, eltűnik a munkaerő iránti kereslet egy része, és a munkanélkülivé válók nyomása miatt ismét csökkenni fognak a bérek. Még Karl Marx és a marxisták is mindig elismerték, hogy a szakszervezetek képtelenek tartósan minden dolgozó bérét a piaci viszonyok által meghatározott szint fölé emelni. A szakszervezeti mozgalom hívei soha nem adtak kielégítő választ erre az érvre; mindössze „lehangoló tudományként” bélyegezték meg a közgazdaságtant.
Annak tagadása, hogy a béreknek a piaci viszonyok által meghatározott szint fölé való emelése szükségszerűen a foglalkoztatottak számának csökkenéséhez vezet, annak állításával egyenlő, hogy a munkaerő-kínálat nagysága nincs hatással a bérek szintjére. Néhány megjegyzés elegendő e kijelentés hibás voltának bizonyítására. Miért olyan magas az operaénekesek bére? Azért, mert rendkívül szűkös annak kínálata. Ha az operaénekesek kínálata ugyanolyan bőséges lenne, mint a sofőröké, jövedelmük – megfelelő kereslet mellett – azonnal a sofőrök bérének szintjére csökkenne. Mit tesz egy vállalkozó, ha különösen képzett munkaerőre van szüksége, amely csak korlátozott számban áll rendelkezésre? Megemeli az általa kínált béreket, hogy rávegye a munkavállalókat a vele versengő vállalkozók elhagyására és magához vonzza azokat, akiket keres.
Amíg a munkaerőnek csak egy része, elsősorban a szakképzett munkások, tartozott szakszervezethez, a szakszervezetek által kikényszerített béremelés nem okozott munkanélküliséget, hanem a szakképzetlen munkások bérének csökkenéséhez vezetett. Azok, akik elvesztették állásukat a szakszervezeti bérpolitika következtében, beléptek a szakképzetlen munkaerő piacára, növelve annak kínálatát. Így a szervezett munkaerő magasabb béreinek a szervezetlen munkaerő alacsonyabb bérezése lett a következménye. De amint a munkaerő egésze szakszervezetbe tömörül a termelés minden ágazatában, a helyzet megváltozik. Ekkor az egyik ágazatban munkanélkülivé vált dolgozók már nem tudnak más ágazatokban elhelyezkedni; munkanélküliek maradnak.
A szakszervezetek maguk bizonyítják ennek a nézőpontnak az érvényességét, amikor megpróbálják megakadályozni a munkások beáramlását a saját iparágukba vagy az országukba. Amikor a szakszervezetek megtagadják új tagok felvételét, magas tagdíjakkal nehezítik meg a belépést, vagy a bevándorlás ellen lépnek fel, azzal azt bizonyítják, hogy meg vannak győződve arról, hogy nagyobb számú munkavállalót csak alacsonyabb bérek mellett lehetne foglalkoztatni.
Továbbá amikor a szakszervezetek a hitelexpanziót javasolják a munkanélküliség csökkentésének eszközeként, elismerik azon közgazdászok bérelméletének helyességét, akiket egyébként „ortodoxnak” bélyegeznek és elutasítanak. A hitelexpanzió csökkenti a monetáris egység értékét, ami az árak emelkedéséhez vezet. Ha a pénzbérek változatlanok maradnak, vagy legalábbis nem nőnek olyan mértékben, mint a termékek árai, az a reálbérek csökkenését jelenti. Az alacsonyabb reálbérek pedig több munkavállaló alkalmazását teszik lehetővé.
Végezetül az „ortodox” bérelmélet elismerésének kell tekintenünk azt a tényt, hogy a szakszervezetek korlátozzák magukat a bérek meghatározásában. Ugyanazok a módszerek, amelyekkel a szakszervezetek rákényszerítik a vállalkozókat, hogy az akadálytalan piacon kialakuló bérszintnél 10 százalékkal magasabb fizetést adjanak, arra is alkalmasak lennének, hogy akár jelentősen nagyobb béreket is kikényszerítsenek. Miért nem követelnek tehát 50 vagy akár 100 százalékos béremelést? A szakszervezetek tartózkodnak ettől, mert tudják, hogy ez még több tagjuk munkahelyének elvesztéséhez vezetne.
A közgazdász a béreket piaci jelenségnek tekinti; azon a véleményen van, hogy a béreket bármely adott időpontban az anyagi termelési eszközök és a munkaerő kínálatának, valamint a fogyasztási javak iránti kereslet aktuális piaci adatai határozzák meg. Ha egy beavatkozás következtében a béreket a piaci viszonyok által meghatározott szintnél magasabb szinten rögzítik, foglalkoztathatatlanná válik a munkaerő egy része, és növekszik a munkanélküliség. Ez pontosan ugyanaz a helyzet, mint az árucikkek esetében: ha az áruk tulajdonosai a piaci árnál magasabb árat kérnek, nem tudják eladni a teljes készletüket.
Ha azonban – ahogyan azt a szakszervezetek vagy az állam általi bérmegállapítás támogatói állítják –, a béreket nem egyértelműen a piac határozza meg, felmerül a kérdés: miért ne lehetne a béreket még magasabbra emelni? Természetesen kívánatos, hogy a munkavállalók a lehető legnagyobb jövedelmet kapják. Mi akadályozza hát meg a szakszervezeteket, ha nem a még nagyobb munkanélküliségtől való félelem?
Erre a szakszervezetek azt válaszolják: nem magasabb, mindössze „méltányos béreket” követelünk. De mit jelent ebben az esetben a „méltányos”? Ha a bérek intervencióval történő emelése nem jár a munkások érdekeit sértő eredményekkel, akkor kétségtelenül méltánytalan lenne, ha nem emelnék még tovább a béreket. Mi tartja vissza a bérviták rendezésével megbízott szakszervezeteket és állami tisztviselőket attól, hogy még tovább növeljék a béreket?
Egyes országokban azt követelték, hogy úgy rögzítsék a béreket, hogy azok révén elkobozzák a vállalkozók és a tőkések minden jövedelmét a vezetői tevékenységért járó fizetésen kívül, és azt szétosszák a bérmunkások között. Ennek érdekében olyan rendeleteket hoztak, amelyek megtiltották a munkások elbocsátását az állam külön engedélye nélkül. Ez az intézkedés rövid távon megakadályozta a munkanélküliség növekedését, hosszú távon azonban olyan következményeket eredményezett, amelyek ellentétesek voltak a munkások érdekeivel. Ha a vállalkozók és a tőkések nem jutnak nyereséghez és kamatbevételhez, nem fognak éhezni vagy könyöradományért folyamodni; a tőkéjükből fognak megélni. A tőke felélése azonban megváltoztatja a tőke és a munka arányát, csökkenti a munka határtermelékenységét, és így végső soron a bérek csökkenéséhez vezet. Ezért a bérből élők érdeke, hogy ne történjen tőkefelélés.
Hangsúlyozni kell, hogy a fenti kijelentések kizárólag a szakszervezeti tevékenység egyetlen aspektusára vonatkoznak, nevezetesen arra a politikájukra, amely a béreknek az akadálytalan piacon érvényesülő szint fölé emelését célozza. Az, hogy a szakszervezetek milyen egyéb tevékenységeket folytatnak vagy folytathatnak, nem tartozik a tárgyalt témához.
