1958 végén, amikor a férjem meghívást kapott, hogy utazzon el Argentínába és tartson egy előadássorozatot, megkért, hogy utazzak vele. Ez a könyv írott formában tartalmazza mindazt, amit a férjem azokon az előadásokon több száz argentin diáknak mondott.

Sok évvel azután érkeztünk Argentínába, hogy Perónt az ország elhagyására kényszerítették. Pusztítóan kormányzott és alapjaiban rengette meg Argentína gazdaságát. Utódai nem voltak sokkal jobbak nála. A nemzet készen állt az új eszmékre, a férjem pedig készen állt bemutatni őket.

Előadásait angolul tartotta, a Buenos Aires-i egyetem hatalmas előadótermében. Két szomszédos szobában szavait egyidejűleg spanyolra fordították azoknak a diákoknak, akik fejhallgatóval hallgatták az előadást. Ludwig von Mises nyíltan beszélt a kapitalizmusról, a szocializmusról, az intervencionizmusról, a fasizmusról, a gazdaságpolitikáról és a diktatúra veszélyeiről. Ezek a fiatalemberek, akik a férjemet hallgatták, nem tudtak sok mindent a piac szabadságáról vagy az egyéni szabadságról. Ahogyan beszámoltam erről az eseményről My Years with Ludwig von Mises könyvemben: „Ha abban az időben valaki úgy merte volna támadni a kommunizmust és a fasizmust, ahogyan a férjem tette, azonnal berontott volna a rendőrség, hogy elvigyék őt és feloszlassák a gyűlést.”

A hallgatóság úgy reagált, mint amikor végre kinyitnak egy ablakot, és a friss levegő szabadon átjárja a szobát. Jegyzetek nélkül beszélt. Mint mindig, a gondolatait csupán néhány szó vezette, amit egy papírdarabra firkantott le. Pontosan tudta, hogy mit szeretne mondani, és viszonylag egyszerű kifejezéseket használva sikerrel kommunikálta a gondolatait egy olyan közönségnek, aki nem ismerte a munkásságát – és pontosan megértették, amit mondott.

Az előadásokat felvették, a felvételeket pedig később átírta egy spanyolajkú titkár, akinek a gépelt kéziratát megtaláltam a férjem hátrahagyott iratai között. Ahogy elolvastam, élénken az emlékezetembe ötlött a figyelemre méltó lelkesedés, amit azok az argentinok tanúsítottak a férjem munkája iránt. És nekem, aki nem közgazdász úgy tűnt, hogy ezek a laikus közönségnek adott dél-amerikai előadások sokkal közérthetőbbek, mint Ludwig von Mises számos elméletibb munkája. Úgy éreztem, hogy annyi értékes anyagot tartalmaztak, annyi fontos gondolatot napjaink és a jövő számára, hogy nyilvánossá és elérhetővé kell őket tenni.

Remélem, hogy ezeket az előadásokat nem csak tudósok, hanem férjem számos csodálója is olvasni fogja, a nem-közgazdászok táborából. És őszintén remélem, hogy ez a könyv a fiatalabb közönség számára is elérhetővé válik, főleg a középiskolai és egyetemi diákoknak a világ minden táján.

A Felvilágosodás filozófiája által megteremtett társadalmi rend az átlagembert ruházta fel felsőbbrendűséggel. Fogyasztó minőségében őt kérték fel, hogy végső soron eldöntse, mit termeljenek, milyen mennyiségben és milyen minőségben, kicsodák, hogyan és hol; szavazói minőségében szuverénként diktálta a nemzete politikáját. A prekapitalista társadalomban azok álltak legfelül, akik rendelkeztek a szükséges erővel ahhoz, hogy behódolásra kényszerítsék gyengébb embertársaikat. A szabadpiac annyit becsmérelt „mechanizmusa” azonban egyedül egy utat hagy nyitva a vagyonszerzésnek: a fogyasztók szolgálatát a lehető legjobb és legolcsóbb módon. Ennek a piaci „demokráciának” a megfelelője az államügyek intézése szférájában a képviseleti kormányzat rendszere. A Napóleoni háborúk és az Első világháború közötti időszak nagysága pontosan abból a tényből ered, hogy a társadalmi eszmény, aminek megvalósítására a legkimagaslóbb emberek törekedtek, a szabad kereskedelem volt a szabad nemzetek békés világában. Ez az életszínvonal példátlan javulásának korszaka volt egy sebesen növekedő népesség számára. Ez volt a liberalizmus kora.

Ma szinte teljesen feledésbe merült a liberalizmus tizenkilencedik századi filozófiája. Európában csupán néhányan emlékeznek rá. Angliában a „liberális” kifejezést többnyire olyan program leírására használják, ami csak részleteiben különbözik a szocialisták totalitarizmusától. Az Egyesült Államokban a „liberális” ma egy olyan eszmecsokrot és politikai álláspontot jelent, ami minden tekintetben az ellentéte mindannak, amit a liberalizmus jelentett az előző nemzedékeknek. Az amerikai önjelölt liberális az állami mindenhatóságra törekedik, a szabad kereskedelem megátalkodott ellensége és a hatóságok általi, mindent átfogó tervezést, azaz a szocializmust támogatja. Ezek a „liberálisok” buzgón bizonygatják, hogy nem a szocialista vagy kommunista jellege, hanem kizárólag az imperialista hajlama miatt ellenzik az orosz diktátor politikáját. Liberálisnak és progresszívnak tartanak minden intézkedést, ami az átlagnál gazdagabbak vagyonának elkobzására vagy a magántulajdonosok jogainak korlátozására törekszik. Szélsőségesnek, reakciósnak, gazdasági royalistának és fasisztának bélyegzik azt a néhány derék polgárt, aki kritizálni meri az adminisztratív despotizmus felé tartó hajlamot. Azt javasolják, hogy egy szabad országnak nem szabadna tolerálnia az efféle „közellenségek” politikai tevékenységét.

. . . Amikor 1927-ben megpróbáltam összefoglalni annak a társadalomfilozófiának az eszméit és elveit, amit egyszer liberalizmus néven ismertek, nem dédelgettem azt a hiú reményt, hogy a művem megakadályozná a közelgő katasztrófákat, amik felé az európai nemzetek által gyakorlatba ültetett politika nyilvánvalóan vezetett. Csupán azt akartam elérni, hogy a gondolkodó emberek apró kisebbségének biztosítsak egy lehetőséget arra, hogy megismerjék a klasszikus liberalizmus céljait és eredményeit, ezzel előkészítve az utat a szabadság szellemének újjáéledéséhez az eljövendő összeomlás után.

Korunknak, a diktátorok, a háborúk és a forradalmak korának jellemző sajátossága az antikapitalista elfogultsága. A legtöbb kormány és politikai párt buzgón kívánja korlátozni a magán kezdeményezés és a szabad vállalkozás szféráját. Szinte megkérdőjelezetlen dogmaként vallják, hogy a kapitalizmusnak befellegzett, és a minden gazdasági tevékenységet átszövő szabályozás közelgő kora mind elkerülhetetlen, mind igen kívánatos.

Szinte egyáltalán nem talál kihívóra a tan, miszerint az Állam vagy a Kormány minden jó és hasznos megtestesítője, az egyének pedig szerencsétlen alattvalók, akik kizárólag arra törekednek, hogy károsítsák egymást, és rettentő szükségük van egy védelmezőre. Tabunak számít a legkisebb mértékben is megkérdőjelezni. Azt, aki kijelenti az Állam istenszerűségét és papjainak – a bürokratáknak – a tévedhetetlenségét, a társadalomtudományok pártatlan tanulmányozójának tartják. Azokat pedig, akik ellenvetéseket fogalmaznak meg, szűklátókörűnek és elfogultnak bélyegzik. Az államimádat új vallásának támogatói nem kevésbé fanatikusak és intoleránsak, mint amennyire Afrika és Spanyolország mohamedán hódítói voltak.

A történelem a diktátorok és a zsarnokok korának fogja nevezni korunkat. Az elmúlt években szemtanúi lehettünk két ilyen felmagasztalt emberfeletti ember bukásának. De továbbra is él az a szellemiség, ami autokrata hatalomra emelte ezeket a gazembereket. Átitatja a tankönyveket és a publikációkat, a tanárok és a politikusok száján keresztül szól hozzánk, testet ölt a pártprogramokban, a darabokban és a regényekben. Amíg ez a szellemiség uralkodik, nem reménykedhetünk a tartós békében, a demokráciában, a szabadság megőrzésében vagy a nemzet gazdasági jólétének egyenletes javulásában.

A napjaink társadalmi és politikai konfliktusainak legfőbb kérdése, hogy az embernek fel kell-e adnia szabadságát, vállalkozó szellemét és személyes felelősségét, és köteles-e alávetnie magát a korlátozás és a kényszer gigantikus apparátusa, a szocialista állam védelmének. Elfoglalja-e az individualizmus és a demokrácia helyét az autoritárius tekintélyuralom? Alattvalóvá, alárendelté tegyék-e a polgárt a besorozott munka mindent átható ölelésében, ahol köteles feltétlen nélkül engedelmeskedni felettesei szavának? Ragadják-e el legbecsesebb privilégiumát: az eszközök és célok választásának, saját élete formálásának jogát?

A szocializmus és a kapitalizmus közötti ellentétek kérdéskörei számos oldalról támadhatók. Jelenleg úgy tűnik, mintha a bürokratikus hivatalok terjeszkedésének vizsgálata volna a legfortélyosabb útvonal. A bürokratizmus elemzése kiváló lehetőséget biztosít a kérdéskör legalapvetőbb alkotóelemeinek feltárására.

A Mont Pelerin Társaságra nehéz idők köszöntöttek 1956-ban, amikor értelmük fényét elfordították a klasszikus liberalizmustól. Ludwig von Mises abban az évben arra használta beszédét, hogy elmagyarázza, miért rettenetes ez a trend. Nem utasított rendre senkit. Ehelyett maga mögött hagyta a napi eseményeket, hogy a gazdaság történelmének magával ragadó rekonstrukcióját tárja fel az ősi világoktól a jelenkorig. Megmutatta, hogyan lépjen túl az ember saját generációján, értse meg a valódi nagy problémákat és a teljes szabadság meghonosításának sürgető erkölcsi és gyakorlati szükségességét.

Karakteres stílusával és a nyelv mesterfogásaival Mises felvázolja a kapitalizmus természetét, feladatát és hatásait. Több, az Ipari Forradalmat övező mítoszt zúz szét, miközben megmutatja, miért lehetetlen a politikai szabadság a gazdaság felszabadítása nélkül, kiemeli a kormány és a piac közötti lényeges különbségeket, és szemlélteti, miként dönti romba a szocializmus a szabadságot.

Vannak szocialisták, akik sohasem próbálták meg megérteni a közgazdaságtan problémáit, és nem tettek semmit, hogy bármilyen világos koncepciót teremtsenek a maguk számára azokkal a tényezőkkel kapcsolatban, amelyek meghatározzák az emberi társadalom jellegét. Mások a múlt és a jelen gazdaságtörténetének mélyére ástak abbéli törekvésükben, hogy ennek alapján megalkossák a „burzsoá” társadalom gazdaságelméletét. Kritizálták is a „szabad” társadalom gazdasági struktúráját – meglehetős szabadossággal –, de rendszerint elkerülték, hogy a szóban forgó szocialista állam gazdálkodásáról is ugyanazzal a vitriollal írjanak, amit másutt már – nem mindig sikerrel – megcsillogtattak. A gazdálkodás mint olyan igen ritkán tűnik fel az utópisták által festett, derűs képeken. Azt mindnyájan elmondják, hogy a képzeletük szülte álomvilágban sült galambok fognak majd valahogy az elvtársak szájába repülni, de azt már nem közlik, hogy ez a csoda hogyan is fog bekövetkezni. Ahol mégis áteveznek a közgazdaságtan vizeire, ott tisztánlátásukat hamar elvesztik – az embernek eszébe jutnak például Proudhon „cserebankról” szóló fantáziái –, így logikai hibáikra könnyen rámutathatunk. Amikor a marxizmus szigorúan megtiltja a követőinek, hogy a kizsákmányolók kizsákmányolásán túl a gazdálkodás problémáival foglalkozzanak, semmi újat nem mond, hiszen az „utópisták” a leírásaikból ugyancsak kihagytak minden gazdasági megfontolást, és kizárólag azzal foglalkoztak, hogy a jelenről rikító, az új elosztás természetes következményeként létrejövő aranykorról pedig ragyogó képeket fessenek.

Akár úgy tekint valaki a szocializmusra, hogy az az emberi fejlődés elkerülhetetlen következménye, vagy úgy véli, hogy a termelőeszközök közösségiesítése a legnagyobb áldás vagy legsúlyosabb katasztrófa, ami az emberiséget érheti, azt mindenképp el kell fogadnia, hogy a szocialista alapokon szervezett társadalom viszonyainak vizsgálata több mint „jó mentális gyakorlat, és a politikai világosság és gondolati konzisztencia népszerűsítésének eszköze”. Egy olyan korban, amikor egyre közelebb kerülünk a szocializmushoz, sőt bizonyos értelemben már annak a dominanciáját élvezzük, a szocialista állam problémáinak vizsgálata új jelentőséget kap, hogy meg tudjuk magyarázni, mi is folyik körülöttünk. A cseregazdaságról szóló korábbi elemzések többé nem elégségesek a Németországban vagy keleti szomszédainál zajló társadalmi jelenségek megértéséhez. Feladatunk ezzel kapcsolatban, hogy a szocialisztikus társadalom elemeinek kellően nagy skáláját lefedjük.

A gazdasági vezetés prekapitalista módszereinek leváltása a laissez-faire kapitalizmusra megsokszorozta a népességszámot és példátlan módon megnövelte az átlagos életszínvonalat. Ma egy nemzet annál gazdagabb, minél kevesebb akadályt próbál a szabad vállalkozás és magán kezdeményezés szelleme elé gördíteni. Az Egyesült Államok népe azért sokkal gazdagabb, mint az összes többi ország lakossága, mert állama később vágott bele a vállalkozás obstrukciójának politikájába, mint az államok a világ többi részein. Ettől függetlenül sokan – kiváltképp az értelmiségiek – szenvedélyesen gyűlölik a kapitalizmust. A társadalom gazdasági szervezésének e rettenetes módja szerintük nem hozott mást, mint bajt és szenvedést. Az emberek egyszer, az „Ipari Forradalmat” megelőző régi szép időkben boldogok és gazdagok voltak. Most, a kapitalizmusban a túlnyomó többség szegény éhező, akit kegyetlenül kizsákmányolnak az individualisták. Hiszen ezeknek a gazembereknek semmi nem számít, csak a pénzérdekük. Nem termelnek jó és igazán hasznos dolgokat, csak azt, ami a legnagyobb profitot hozza. A testet alkoholos italokkal és dohánnyal, az elmét és a lelket pedig bulvárral, ledér könyvekkel és bugyuta mozgóképekkel mérgezik. A kapitalizmus „ideológiai építménye” a hanyatlás és degradáció irodalma, a burleszk show és a sztriptíz művészete, a hollywoodi filmek és a detektívtörténetek.

A közvélemény előítélete és bigottsága abban a tényben ölt a legtisztábban testet, hogy a „kapitalista” jelzőt kizárólag utálatos dolgokhoz csatolja, nem pedig azokhoz, amiket mindenki helyesel. Hogyan származhatna bármi jó a kapitalizmusból! Ami értékes, azt a kapitalizmus ellenére cselekedték, de a rossz dolgok a kapitalizmusból nőttek ki.

E tanulmány feladata elemezni ezt az antikapitalista előítéletet, felfedni gyökereit és következményeit.

Ez az ország – és a nyugati világ zöme – jelenleg az infláció és hitelexpanzió időszakát éli. Ahogy növekedik a forgalomban levő pénzmennyiség és bővülnek a bankbetétek, emelkedni kezdenek az árucikkek és szolgáltatások árai. Fellendül a gazdaság.

Viszont a pénzkínálat bővítése és a hitelexpanzió által mesterségesen teremtett fellendülés nem tarthat örökre. Előbb vagy utóbb véget kell érnie, mivel a papírpénz és a bankbetétek nem helyettesítik a nemlétező tőkejavakat.

A gazdaságelmélet cáfolhatatlanul demonstrálta, hogy az expanziós pénz- és hitelpolitika által megteremtett bőség illuzórikus, és szükségszerűen gazdasági krízishez és válsághoz fog vezetni. Ez újra meg újra megtörtént a múltban, és ismét meg fog történni a jövőben.

Az elmúlt száz évben szárnyat bontott a helyes közgazdaságtan ellenzéke. Ez egy nagyon komoly dolog. Arra használták a megfogalmazott ellenvetéseket, hogy a teljes burzsoá civilizáció ellen érveljenek. Nem lehet egyszerűen „nevetségesnek” nevezni ezeket az ellenvetéseket és figyelmen kívül hagyni őket. Tanulmányozni és kritikusan elemezni kell őket. Támogatói közül néhányan azért pártolták a helyes közgazdaságtant, hogy igazolják vagy védelmezzék a burzsoá civilizációt. De ezek a védelmezők nem ismerték a teljes történetet. Egy nagyon apró területre korlátozták a küzdelmüket, ahhoz hasonlóan, ami napjainkban történik Koreában, ahol az egyik hadseregnek megtiltották, hogy megtámadja a másik sereg erődjeit. Az intellektuális küzdelemben is ugyanez történik; a védelmezők anélkül küzdenek, hogy megtámadnák ellenségeik valódi alapzatát. Nem szabad megelégednünk azzal, hogy elbánunk egy doktrína külsőségeivel; a filozófiai alapjait kell megtámadnunk.

[…] Az alapvető filozófia tanulmányozásában rejlik a probléma gyökere. Az egyik remek kérdés, hogy miért voltak tisztában a marxisták egy bizonyos fokig a nagy filozófiai harccal, míg a szabadság védelmezői nem ismerték azt. Az magyarázza a szabadság védelmezőinek a kudarcát, hogy nem ismerték fel az alapvető filozófiai kérdést. Meg kell értenünk a nézeteltérés alapjait; ha sikerül, megkapjuk a választ. Most azokat az ellenvetéseket fogjuk megvizsgálni, amiket a szabadság tizennyolcadik századi filozófiája ellen fogalmaztak meg.”

Korunk problémája pontosan az a széles körű tudatlanság, ami nem látja a szerepet, amit a gazdasági szabadság politikája játszott az elmúlt kétszáz év technológiai evolúciójában. Az emberek áldozatul estek annak a tévedésnek, miszerint a termelési módszerek fejlődése csupán véletlenül volt egyidejű a laissez-faire politikával. A marxista mítoszoktól megvakítva a rejtélyes „termelőerők” munkálatai eredményének tekintik a modern ipart, amelyek semmiféleképp nem függenek ideológiai tényezőktől. Úgy hiszik, hogy a klasszikus közgazdaságtan nem a kapitalizmus felemelkedésének tényezője, hanem inkább annak eredménye volt, az „ideológiai építménye”, azaz egy tan, amit a kapitalista kizsákmányolók igazságtalan követeléseinek védelmezésére terveztek. Tehát a kapitalizmus eltörlése, és a piacgazdaság illetve a szabad vállalkozás szocialista totalitarizmussal való helyettesítése nem korlátozná a technológia további fejlődését. Épp ellenkezőleg, elősegítené a technológiai fejlődést, mivel eltörölné a korlátokat, amiket a tőkések önös érdeke helyezett a fejlődés elé.

E kornak – a pusztító háborúk és a társadalmi felbomlás korának – jellemző sajátossága a közgazdaságtan elleni lázadás. Thomas Carlyle „lehangoló tudománynak” nevezte a közgazdaságtant, Karl Marx pedig „a burzsoázia talpnyalóinak” nevezte a közgazdászokat. A kuruzslók, akik saját orvosságaikat és a földi paradicsomba vezető rövidebb útjukat magasztalják, örömmel szidalmazzák a közgazdaságtant azzal, hogy „ortodox” és „reakciós”. A demagógok büszkélkednek azzal, amit a közgazdaságtan feletti diadaluknak neveznek. A „gyakorlati” ember dicsekszik a közgazdaságtan iránti megvetésével és a „fotel” közgazdászok tanításai iránti tudatlanságával. Az utolsó évtizedek gazdaságpolitikái egy olyan mentalitás eredményei voltak, amely megveti a helyes gazdaságelmélet minden változatát, és dicsőíti ellenzőinek hamis doktrínáit. Amit „ortodox” közgazdaságtannak neveznek, azt a legtöbb országban kitiltották az egyetemekről, és gyakorlatilag teljesen ismeretlen a vezető államférfiak, politikusok és írók számára. Az elégtelen gazdasági helyzetért kétségtelenül nem lehet azt a tudományt hibáztatni, amit figyelmen kívül hagynak és megvetnek mind az uralkodók, mind a tömegek.

Ki kell hangsúlyozni, hogy a modern civilizáció sorsa, ahogyan azt az utolsó kétszáz évben felépítette a fehér ember, elválaszthatatlan összeköttetésben áll a gazdaságtudomány sorsával. Ez a civilizáció azért volt képes életre kelni, mert az emberek olyan eszméket vallottak, amelyek a közgazdaságtan tanításai voltak a gazdaságpolitikai kérdésekre alkalmazva. A civilizációnk el fog pusztulni, és el kell pusztulnia, ha a nemzetek tovább haladnak azon az úton, amin elindultak a közgazdaságtani gondolkodást elutasító tanok hatására.”