Az árszabályozási intézkedések célja az árak, bérek és kamatlábak olyan összegeken történő rögzítése, amelyek eltérnek az akadálytalan piacon kialakuló áraktól. A hatóság, vagy az árak szabályozásával a hatóság által nyíltan vagy hallgatólagosan megbízott csoport ezeket az árakat maximumként vagy minimumként határozza meg. Az ilyen rendeletek betartatásához az állam rendőri hatalmát alkalmazzák.
A piac árszerkezetébe való efféle beavatkozás célja az, hogy vagy az eladót (minimálárak esetén), vagy a vevőt (maximálárak esetén) részesítse előnyben. A minimálárral lehetővé szeretnék tenni az eladó számára, hogy magasabb áron értékesítse az általa kínált árukat, míg a maximálárral azt segítenék elő, hogy a vevő alacsonyabb áron jusson hozzá a kívánt termékekhez. Az, hogy a hatóság melyik csoportot részesíti előnyben, mindig a politikai körülményektől függ. Időnként maximálárakat, máskor minimálárakat vezettek be; olykor maximál-, máskor minimálbéreket állapítottak meg. Egyedül a kamatlábak esetében határoztak meg mindig csak maximumokat, minimumokat soha. A politikai érdekek mindig ezt diktálták.
Az árak, bérek és kamatlábak állami szabályozása körüli viták alapozták meg a politikai gazdaságtan tudományának kialakulását. A hatóságok évszázadokon, sőt évezredeken át próbálták befolyásolni az árakat a hatalmi apparátusuk révén. A legszigorúbb büntetésekkel sújtották azokat, akik megtagadták parancsaikat. Számtalan életet követelt ez a küzdelem. Nem volt másik terület, ahol a rendőrség nagyobb buzgalommal alkalmazta volna hatalmát, és ahol a hatóságok bosszúszomját lelkesebben támogatták volna a tömegek. Ennek ellenére ezek a próbálkozások mind kudarcot vallottak. A kudarcaikra adott magyarázatok, amelyeket a filozófiai, teológiai, politikai és történelmi irodalom megfogalmazott, hűen tükrözték a hatóságok és a tömegek véleményét. Azt állították, hogy az emberek természetüknél fogva önzők és bűnösek, és hogy a hatalom túl gyenge volt, valamint túlságosan vonakodott az erőszak alkalmazásától; kemény és könyörtelen uralkodókra lett volna szükség.
Az ilyen intézkedések szűk körű alkalmazásakor tapasztalt hatások megfigyelése vezetett az igazság felismeréséhez. Az árszabályozási intézkedések közül különös jelentőséggel bírt a hatóság azon törekvése, hogy a devalvált érméknek ugyanazt az értéket tulajdonítsa, mint a teljes nemesfémtartalmú érméknek, valamint hogy rögzített cserearányt tartson fenn az arany és az ezüst, majd később a fémpénz és a devalvált papírpénz között. Már korán felismerték e próbálkozások kudarcának okait, és a Sir Thomas Gresham nevéhez kötődő törvényben meg is fogalmazták őket.1 Ezekből a kezdeti felismerésekből azonban még hosszú út vezetett a tizennyolcadik század skót és angol filozófusainak nagy felfedezéséig: miszerint a piac bizonyos törvények mentén működik, amelyek minden piaci jelenséget szükségszerű összefüggésbe láncolnak.
A piac és a csere felülírhatatlan törvényeinek felfedezése az emberi értelem egyik legnagyobb vívmánya. Ez rakta le a liberális szociológia kifejlődésének alapkövét, és hívta életre a liberalizmust, amely modern kultúránk és gazdaságunk kialakulását eredményezte. Ez nyitotta meg az utat korunk nagy technológiai vívmányai előtt. Ez a felismerés volt egyben az emberi cselekvés szisztematikus tudományának, vagyis a közgazdaságtannak is a kiindulópontja.
A pretudományos gondolkodás különbséget tett jó és rossz, igazságos és igazságtalan között az emberi cselekvésben. Úgy vélte, hogy az emberi viselkedés heteronóm erkölcsi törvény által meghatározott normák szerint kiértékelhető és megítélhető. Úgy gondolta, hogy az emberi cselekvés szabad, abban az értelemben, hogy nem vonatkoznak rá az emberi viselkedés törvényszerűségei. Úgy érvelt: az embernek erkölcsösen kell cselekednie; ha ettől eltérően cselekszik, megbünteti Isten a túlvilágon, vagy akár földi élete során; más következményei nincsenek az ember tetteinek. Ezért nem szükséges korlátokat szabni a hatalom számára abban, hogy mit tehet, feltéve, hogy nem kerül konfliktusba egy nála erősebb hatalommal. A szuverén hatóság szabadon gyakorolhatja hatalmát, amíg nem lépi túl azon terület határait, amely felett szuverenitással rendelkezik; mindent elérhet, amit csak akar. Léteznek fizikai törvények, amelyeket nem változtathat meg; a társadalmi szférában azonban nincsenek korlátok arra vonatkozóan, hogy mit tehet.
A politikai gazdaságtan tudománya annak felismerésével kezdődött, hogy a hatalmon lévők szuverenitásának létezik egy másik korlátja is. A közgazdász túltekint az államon és annak hatalmi apparátusán, és felismeri, hogy az emberi társadalom az emberi együttműködés eredménye. Felfedezi, hogy a társadalmi együttműködés területén olyan törvények uralkodnak, amelyeket az állam nem képes megváltoztatni. Arra is rájön, hogy a piac folyamata – amely ezen törvényekből fakad – határozza meg az árakat, és hogy a piaci árak rendszere biztosítja az emberi együttműködés alapját. Az árakat többé nem az egyének igazságérzete alapján meghozott önkényes döntések eredményének tekintik, hanem a piaci erők működésének szükségszerű és egyértelmű következményeiként ismerik fel. Az adatok bármely konkrét konstellációja szükségszerűen egy meghatározott árszerkezet kialakulásához vezet. Ezeket az árakat – a „természetes” árakat – nem lehet megváltoztatni anélkül, hogy előzőleg módosítanák az őket eredményező adatokat. A „természetes” áraktól való bármiféle eltérés olyan erőket szabadít fel, amik a „természetes” árak visszaállítására törekszenek.
Ez a vélemény szöges ellentétben áll azzal a meggyőződéssel, hogy a hatóság rendeletekkel, tiltásokkal és büntetésekkel tetszése szerint alakíthatja az árakat. Ha az árakat az adatok szerkezete határozza meg, ha az árak a társadalmi együttműködés olyan kulcselemei, amelyek minden egyén tevékenységét a közösség összes tagjának a szükségleteihez igazítják, akkor az árak önkényes - vagyis az adatok változásától független - módosítása szükségszerűen zavart okoz a társadalmi együttműködésben. Igaz, hogy egy erős és rendíthetetlen állam hozhat árkorlátozó rendeleteket, és könyörtelenül büntetheti a megszegésüket. Ezek az árrendeletek azonban nem érik el a kitűzött célokat. Az ilyen beavatkozás csupán egy tényező lesz a piac adatai között, ami a piac felülírhatatlan törvényei szerint bizonyos hatásokat eredményez. Erősen kétséges, hogy a kormány elégedett lesz ezekkel a hatásokkal, sőt valószínű, hogy ezeket a hatásokat – amikor bekövetkeznek – még kevésbé tartja kívánatosnak, mint az eredetileg megváltoztatni kívánt körülményeket. Mindenesetre ezek az intézkedések nem érik el a szándékolt eredményeket. Az árakba való beavatkozás tehát a hatóság szempontjából nemcsak hatástalan és haszontalan, hanem célszerűtlen, káros és ebből következően logikátlan is.
Aki megpróbálja megcáfolni ezeknek a következtetéseknek a logikusságát, az tagadja az elemzés lehetségességét a közgazdaságtan területén. Máskülönben nem létezne közgazdaságtan, és értelmetlen volna minden, amit a gazdasági kérdésekről írtak. Ha a hatóság képes lenne úgy rögzíteni az árakat, hogy ezzel ne idézzen elő a szándékaival ellentétes piaci reakciókat, akkor értelmetlen volna a piaci erőkre alapozva magyarázni az árakat. Az ilyen magyarázat lényege ugyanis éppen az a feltételezés, hogy a piac minden konstellációjához tartozik egy annak megfelelő árszerkezet, és a piacon a megzavart „természetes” árszerkezet visszaállítására irányuló erők működnek.
Az árszabályozás védelmében a politikai gazdaságtan történeti iskolájának2 képviselői – manapság pedig az institucionalisták – a saját nézőpontjukból teljesen logikus érvelést nyújtanak, mivel nem ismerik el a gazdaságelméletet. Számukra a közgazdaságtan nem más, mint autoriter utasítások és intézkedések halmaza. Azoknak az érvelése viszont logikátlan, akik ugyan az elméleti elemzés módszerével tanulmányozzák a piac működését, mégsem hajlandók belátni, hogy az árszabályozási intézkedések szükségszerűen a szándékukkal ellentétes eredményekhez vezetnek.
Két lehetőség van: vagy az állami törvények, vagy a gazdasági törvények követése. Az árakat vagy a piaci szereplők önkényesen határozzák meg - tehát a hatóságok a rendeleteikkel bármilyen kívánt irányba terelhetik őket - vagy az árakat a keresletként és kínálatként ismert piaci erők alakítják, és a hatóság beavatkozása csak egy a piac működését befolyásoló számtalan tényező közül. E két álláspont között nincs kompromisszum.
Lábjegyzetek
-
[Sir Thomas Gresham (1519–1579) rámutatott, hogy a pénz devalválása az angol pénzérmék értékvesztéséhez és az arany kiáramlásához vezetett az országból, ezért nevéhez fűződik a „Gresham-törvény” megfogalmazása. - A szerk.] ↩
-
[A történeti iskola a 19. századi Németországból eredő irányzat, amely azt vallotta, hogy az emberi cselekvésről és a gazdasági jelenségekről kizárólag a történelem tanulmányozása révén lehet tudást szerezni. Az iskola hívei úgy vélték, hogy a statisztikai és történelmi adatok gyűjtéséből és elemzéséből az közgazdászok új és fejlettebb társadalmi törvényeket alkothatnak. Egy korábbi, 1870 előtti csoport a klasszikus iskola tanításaival szemben foglalt állást, míg egy későbbi, 1870 utáni, fiatalabb csoport az osztrák iskola ellen érvelt, és az állami beavatkozás révén megvalósuló „társadalmi reformot” szorgalmazta. A német egyetemeken a történeti iskola dominanciája a „liberális” közgazdaságtan kigúnyolásához és az államszocializmus vagy nemzeti tervgazdaság eszméinek népszerűsítéséhez vezetett. Így a történeti iskola ideológiai alapot biztosított a náci korszak német politikái számára. - A szerk.] ↩
