Az árszabályozási intézkedések megbénítják a piac működését; elpusztítják a piacot. Megfosztják a piacgazdaságot az irányító erejétől, és működésképtelenné teszik.
A piac árszerkezetét az jellemzi, hogy igyekszik egyensúlyt teremteni a kereslet és a kínálat között. Ha a hatóság megpróbál a piaci ártól eltérő árat rögzíteni, ez az állapot nem maradhat fenn tartósan. Maximális ár vagy árplafon esetén lesznek olyan potenciális vásárlók, akik készek lennének megfizetni a hatóság által meghatározott árat, vagy akár annál magasabbat is, mégsem tudnak vásárolni. Minimálár esetén pedig lesznek olyan potenciális eladók, akik nem találnak vevőt, pedig hajlandók lennének eladni a hatóság által rögzített áron, sőt akár annál alacsonyabb áron is. Az ár többé már nem tölti be azt a funkcióját, hogy elválassza azokat a potenciális vevőket és eladókat, akik vásárolhatnak vagy eladhatnak, azoktól, akik nem. Ezért egy másfajta szelekciós elvnek kell érvényesülnie. Lehet, hogy csak azok vásárolhatnak vagy adhatnak el, akik elsőként érkeznek, vagy akik valamilyen különleges körülmény – például személyes kapcsolatok – révén kivételezett helyzetben vannak. Az is előfordulhat, hogy maga a hatóság veszi át az elosztás szabályozását. Mindenesetre a piac többé nem képes betölteni azt a szerepét, hogy elossza a rendelkezésre álló kínálatot a fogyasztók között. Ha el akarjuk kerülni a kaotikus állapotokat, és sem a véletlenre, sem az erőszakra nem akarunk hagyatkozni az elosztás meghatározásához, a hatóságnak valamilyen jegyrendszer bevezetésével kell átvennie ezt a feladatot.
A piac azonban nem csupán a fogyasztásra szánt kész áruk meglévő készletének elosztásával foglalkozik. Legfontosabb feladata a termelés irányítása. A piac azokhoz a felhasználási területekhez irányítja a termelési eszközöket, amelyek a legsürgetőbb szükségleteket elégítik ki. Ha kizárólag bizonyos fogyasztási javak maximális árát szorítják az ideális piaci ár alá anélkül, hogy ezzel egyidejűleg az összes komplementer termelési eszköz árát is szabályoznák, akkor a termelési eszközöket - a teljesen specializáltakat kivéve - nagyobb mértékben fogják olyan fogyasztási cikkek előállítására használni, amelyekre nem vonatkozik az árszabályozás. Így a termelés elterelődik azokról a javakról, amelyekre a fogyasztóknak nagyobb szükségük lenne, de az árszabályozás alá esnek, és inkább olyan javak előállítása felé irányul, amelyek a fogyasztók számára kevésbé fontosak, viszont mentesek a szabályozás alól. Ha a hatóság célja az volt, hogy a maximális árak alkalmazásával könnyebben hozzáférhetővé tegye az árszabályozás alá eső javakat, akkor az intézkedés kudarcot vallott. Az érintett javak termelése vagy jelentősen csökkenne, vagy teljesen megszűnne. Az összes komplementer termelési eszköz egyidejű árkorlátozása sem hozna jelentős eredményt, hacsak ezek az eszközök nem annyira specializáltak, hogy kizárólag az adott termék előállítására alkalmasak. Mivel a munkaerő nem rendelkezik ilyen mértékű specializációval, ezt a tényezőt figyelmen kívül hagyhatjuk az elemzés során. Ha a hatóság nem hajlandó elfogadni azt a tényt, hogy az intézkedései, melyek egy adott áru olcsóbbá tételét célozzák, végeredményben az adott áru kínálatának teljes eltűnéséhez vezetnek, akkor nem korlátozhatja magát kizárólag az érintett termék előállításához szükséges áruk és szolgáltatások árainak szabályozására. Tovább kell mennie: meg kell akadályoznia a tőke, a munkaerő és a vállalkozói tevékenység eláramlását ebből a termelési ágazatból. Rögzítenie kell minden áru és szolgáltatás árát, valamint a kamatlábakat is. Emellett konkrét parancsokat kell kiadnia arról, hogy milyen termékeket és szolgáltatásokat kell előállítani, hogyan kell őket gyártani, milyen áron kell őket értékesíteni, és kinek kell őket eladni.
Az elszigetelt árszabályozási intézkedés nem éri el a piacgazdaság működésében azt a célt, amelyet kezdeményezői kitűztek; kezdeményezőinek nézőpontjából nemcsak haszontalan, hanem kifejezetten célellenes, mivel súlyosbítja azt a „rosszat,” amelynek enyhítésére szánták. Az árszabályozás bevezetése előtt a hatóság véleménye szerint túl drága volt az árucikk; most viszont eltűnik a piacról. Ez a következmény azonban nem felel meg a hatóság szándékának, hiszen eredetileg azt szerette volna, hogy az árucikk olcsóbbá váljon a fogyasztók számára. Épp ellenkezőleg, a hatóság szemszögéből az árucikk hiánya, elérhetetlensége a nagyobb rossz; a céljuk a kínálat növelése volt, nem pedig annak csökkenése. Ennek fényében kijelenthetjük, hogy az elszigetelt árszabályozási intézkedés saját célját hiúsítja meg, és egy ilyen intézkedésekre alapozott gazdaságpolitikai rendszer célellenes és hiábavaló.
Ha a hatóság nem hajlandó orvosolni az efféle elszigetelt beavatkozások által okozott problémákat az árszabályozás visszavonásával, akkor ezt az első lépést további intézkedésekkel kell megtoldania. A kezdeti parancsot, amely megtiltja, hogy az elrendeltnél magasabb árakat kérjenek, további parancsokkal kell kiegészíteni: a teljes készlet eladásának kötelezettségével, pontos utasításokkal arra vonatkozóan, hogy kinek és milyen mennyiségben kell értékesíteni, a komplementer termékeket1 érintő árszabályozási intézkedésekkel, bérszabályozásokkal és a kényszermunka elrendelésével, a kamatok rögzítésével, végül pedig a kötelező termelés elrendelésével, és parancsokkal, amelyek elrendelik, hova fektessék be tulajdonosaik a termelési eszközöket. Ezeket a szabályozásokat nem lehet csupán egy vagy néhány termelési ágazatra korlátozni, hanem ki kell terjeszteni a teljes gazdaságra. Szükségszerűen szabályozniuk kell minden áru árát, minden bért, valamint minden vállalkozó, tőkés, földbirtokos és munkavállaló tevékenységét. Ez viszont azt jelenti, hogy a termelés és elosztás teljes irányítása a hatóság kezébe kerül. Ennek eredményeként a piacgazdaság – akár szándékosan, akár akaratlanul – szocialista gazdasággá alakul át.
Mindössze két olyan helyzet van, amikor az árkontroll intézkedések szűken meghatározott körben hatékonyan alkalmazhatók:
Az árszabályozási intézkedések a termelés korlátozásához vezetnek, mivel ellehetetlenítik a marginális termelők számára, hogy veszteség nélkül termeljenek. A nem specializált termelési tényezőket más termelési ágazatokba irányítják át. A magasan specializált termelési tényezők, amelyeket a piaci árak mellett olyan mértékben használtak fel, amennyire a nem specializált komplementer tényezők alternatív felhasználási lehetőségei ezt lehetővé tették, most kisebb mértékben kerülnek kihasználásra; egy részük kihasználatlan marad. Ha azonban a magasan specializált tényezők mennyisége annyira korlátozott, hogy a termékek piaci árainak rendszerében teljes mértékben felhasználják őket, akkor bizonyos mozgástér nyílik az árakat csökkentő hatósági rendelkezések számára. Az árak rögzítése mindaddig nem okoz termeléskorlátozást, amíg nem vonja el teljes egészében a marginális termelők abszolút járadékát. Egy olyan beavatkozás, amely ezt a határt nem lépi túl, nem csökkenti a kínálatot. Azonban, mivel növeli a keresletet, egyensúlyhiányt idéz elő a kereslet és a kínálat között, ami kaotikus viszonyokat eredményez, hacsak a hatóság maga nem gondoskodik a termékek megfelelő elosztásáról a potenciális vásárlók között.
Például: A hatóságnak meg kell határoznia a lakások és üzlethelyiségek maximális bérleti díját a belvárosi területeken. Ha a hatóság nem megy addig, hogy a tulajdonosok számára vonzóbbá tegye a terület mezőgazdasági hasznosítását, ez az intézkedés nem fogja csökkenteni a lakások és az üzlethelyiségek kínálatát.2 Azonban a hatóság által megszabott árak mellett a kereslet meghaladja majd a rendelkezésre álló kapacitásokat. Az, hogy a hatóság miként osztja el ezeket a korlátozott kapacitásokat azok között, akik hajlandók megfizetni a rögzített bérleti díjat, nem lényeges. Az elosztás módjától függetlenül az eredmény az lesz, hogy a tulajdonosoktól elvont jövedelmet a bérlőkhöz juttatják. A hatóság elvont vagyont bizonyos egyénektől és másoknak adta.
A második eset, amikor az árszabályozási intézkedések bizonyos mértékig hatékonyan alkalmazhatók, a monopolárak esete. Az árszabályozás akkor lehet sikeres a monopolárak esetében, ha nem akarja az árakat az alá a kompetitív ár alá csökkenteni, ami egy nem monopolizált, akadálytalan piacon érvényesülne. Például a higanygyártók nemzetközi kartellje által rögzített monopolárak esetében egy globális (vagy nemzetközi) hatóság sikeresen érvényesíthet olyan árszabályozást, amely a higany árát arra a szintre csökkenti, amit több gyártó közötti verseny eredményezne. Természetesen ugyanez igaz az intézményi monopóliumokra is. Ha hatósági beavatkozás teremtette meg a monopolárak kialakulásához szükséges feltételeket, akkor egy újabb rendelet megszüntetheti ezeket. Ha például olyan helyzetbe került egy feltaláló egy szabadalom révén, hogy monopolárakat követelhessen, a hatóság elveheti ezt a privilégiumot azáltal, hogy megállapít egy olyan árat a szabadalmazott termékre, amely máskülönben csakis versenyhelyzetben érvényesülne. Ezért az árszabályozás hatékony volt a céhek idejében, amikor azok monopolárakra törekedtek, és hasonlóképpen hatékony lehet a védővámok által létrehozott kartellek esetében is.
A hatóságok hajlamosak túl optimistán kiértékelni intézkedéseik hatásait. Ha az árszabályozás azt eredményezi, hogy gyengébb minőségű áruk veszik át a jobb minőségű termékek helyét, a hatóságok gyakran figyelmen kívül hagyják a minőségi különbségeket, és továbbra is abba az illúzióba ringatják magukat, hogy beavatkozásaik elérték a kívánt eredményt. Időnként és átmenetileg elérhető egy kisebb, de rendkívül költséges siker. Az árszabályozás által érintett termékek gyártói egy ideig hajlandóak lehetnek inkább elviselni a veszteségeket, minthogy újabb kockázatokba bocsátkozzanak; például attól tartva, hogy üzemeiket kifosztják a feldühödött tömegek, miközben az állam nem biztosít megfelelő védelmet. Ilyen esetekben az árszabályozási intézkedések tőkefeléléshez vezetnek, ami közvetetten és hosszú távon a termékek kínálatának csökkenését eredményezi.
A két említett kivételtől eltekintve az árszabályozási intézkedések nem alkalmas eszközök arra, hogy a hatóság a kívánt irányba terelje a piacgazdaságot. A piaci erők erősebbnek bizonyulnak, mint a hatóság hatalma. A hatóságnak választania kell: vagy elfogadja a piac törvényeit úgy, ahogy vannak, vagy megpróbálja a piacot és a piacgazdaságot egy piac nélküli rendszerrel, vagyis a szocializmussal felváltani.
Lábjegyzetek
-
A közvetlen fogyasztásra nem alkalmas termelési eszközök árainak közvetlen rögzítése elhagyható; ha minden fogyasztási jószág ára, valamint a kamatlábak és a bérek rögzítve vannak, továbbá ha minden munkást kényszerítenek a munkára és minden termelési eszköz tulajdonosát kényszerítik a termelésre, azzal közvetetten a termelési eszközök árai is rögzítésre kerülnek. ↩
-
Az egyszerűség kedvéért figyelmen kívül hagyjuk az építési költségeket. ↩
