8. A 'megfelelő' pénzkínálat

Felmerülhet a kérdés: mi a pénzkínálat a gazdaságban és hogyan használjak azt a kínálatot? Különös tekintettel az örök kérdésre: mennyi pénzre „van szükségünk?” Kell–e szabályozni a pénzkínálatot valamilyen „kritérium” alapján, vagy ráhagyható a szabadpiacra?

Először is, a teljes pénzkészlet, vagy pénzkínálat a társadalomban az egy bizonyos időben létező pénz–dolog össztömege. Tételezzük fel egy időre, hogy mindössze egyetlen anyagot neveztek ki pénznek a szabad piacon. Tegyük fel azt is, hogy ez az anyag az arany (noha választhattuk volna az ezüstöt vagy akár a vasat is; a piac dolga, nem a miénk, hogy kiválassza a legjobb anyagot pénz gyanánt). Mivel az arany a pénz, a teljes pénzkínálat a társadalomban jelenlévő arany össztömege. Az arany formája lényegtelen – kivéve abban az esetben, ha az alakváltoztatás bizonyos módjai költségesebbek másoknál (pl: érméket verni többe kerül, mint megolvasztani őket). Ilyenkor a piac elszámolási pénznemnek választja az egyik formát, az összes többi pedig a viszonylagos piaci költségükkel arányosan drágább vagy olcsóbb lesz.

Ugyanazok az okok kormányozzák a teljes aranykészlet változásait, mint bármelyik más termékét. A növekedések a bányák megnövekedett kitermeléséből, a csökkenések pedig ipari vagy mindennapi elhasználódásból fakadnak. Mivel a piac tartós anyagot fog pénznek választani, és mert a pénz nem használódik el úgy, mint más javak – hanem azt a csere közvetítőjeként használják – az évi adalék termelés rendszerint meglehetősen kevés lesz a teljes készlethez viszonyítva. A teljes aranykészletben általában tehát nagyon lassan következnek be változások.

Mekkorának „kellene” lennie a pénzkínálatnak? Mindenféle kritériumokat felvetettek: a pénznek összhangban kellene mozognia a populációval, a „kereskedelmi volumennel,” a „megtermelt javak mennyiségével,” változnia kell az „árszint” állandósítása érdekében, satöbbi. Kevesen érveltek amellett, hogy bízzuk a piacra a döntést. A pénzt azonban megkülönbözteti egy fundamentális tény minden más anyagtól. Ennek a különbségnek a megértése a kulcs a pénzügyi kérdésekhez. Amikor valami más jószág kínálata növekedik, a növekedés társadalmi haszonnal jár; mindenki számára örömteli dolog. Több fogyasztási cikk magasabb életszínvonalat jelent a közösségnek; több tőkejószág fenntartható és növekedő életszínvonalat jelent a jövőre nézve. Új termőföld vagy természeti erőforrás felfedezése szintén az életszínvonal emelkedését ígéri, a jelenben és a jövőben egyaránt. De mi a helyzet a pénzzel? Kedvez–e a közösségnek ugyanígy a pénzkínálat felduzzadása?

A fogyasztási cikkeket felélik a fogyasztók, a tőkejavakat és természeti erőforrásokat pedig felhasználják a fogyasztási cikkek termelési folyamatában. A pénzt azonban nem használják el, hanem csereeszközként funkcionál, hogy lehetővé tegye a javak és szolgáltatások gyorsabb eljutását egyik embertől a másikig. Tehát ha egy televíziószettet három uncia aranyért cserélnek el, azt mondjuk, hogy a televíziószett „ára” három uncia. Egy adott időben a gazdaság minden jószágát bizonyos arany–rátán vagy áron cserélik el. Mint mondtuk, minden ár közös nevezője a pénz, avagy az arany. De mi magáé a pénzé? Van a pénznek „ára?” Mivel az ár szimplán átváltási ráta, természetesen van. De ebben az esetben a „pénz ára” a piacon található különféle javak átváltási rátájának végtelen sora.

Tételezzük fel tehát, hogy egy televíziószett három arany unciába kerül, egy autó hatvan unciába, egy szelet kenyér 0,01 unciába, egy óra Mr. Jones ügyvédi szolgáltatásaiból pedig egy uncia. A „pénz ára” így alternatív cserék sora lesz. Egy uncia arany 1/3 televíziószettet, 1/60 autót, 100 szelet kenyeret, vagy egy órát „ér” Mr. Jones ügyvédi szolgáltatásaiból, és így tovább. A pénz ára tehát a pénzegység – esetünkben az aranyuncia – „vásárlóereje.” Ez megadja, mit lehet azért az unciáért cserébe kapni – pont úgy, ahogyan a televíziószett pénz–ára megadja, mennyi pénzt lehet egy televíziószettért cserébe kapni.

Mi határozza meg a pénz árát? Ugyanaz az erő, ami minden más árat is meghatároz a piacon; az ősi, tisztes és mindörökké igaz törvény: „kereslet és kínálat.” Mind tudjuk, hogy ha növekedik a tojás kínálata, csökkenni fog az ára; ha növekedik a tojások iránti vásárlói kereslet, emelkedik az ára. Ugyanez igaz a pénzre. A pénzkínálat növekedése általában csökkenti az „árát;” a pénz iránti kereslet növekedése pedig meg fogja emelni azt. De mi a pénz iránti kereslet? A tojás esetében tudjuk, mit jelent a „kereslet”: a pénzmennyiséget, amit a vásárlók hajlandóak tojásra költeni, plusz a szállítók által visszatartott, szándékosan el nem adott tojásokat. Hasonló a helyzet a pénz esetében: a „kereslet” a különféle javakat jelenti, amiket cserébe ajánlanak, plusz a pénzt, amit készpénzben megtartanak, és nem költenek el egy bizonyos időszak alatt. A „kínálat” mindkét esetben a tejes piacon lévő készletet jelenti az adott termékből.

Mi történik tehát, ha megnő az arany kínálata, a kereslet pedig változatlan marad? Esik a „pénz ára,” azaz zuhanni fog a pénzegység vásárlóereje. Egy uncia arany immár kevesebbet fog érni, mint 100 szelet kenyér, egyharmad televíziószett, satöbbi. Ellenkező esetben, ha csökken az arany kínálata, nő az aranyuncia vásárlóereje.

Milyen hatást vált ki a pénzkínálat változása? Az első közgazdászok egyike, David Hume példáját követve feltehetjük magunknak a kérdést: mi történne, ha egy éjszaka folyamán valami jótündér a zsebekbe, tárcákba, banki széfekbe osonna és megduplázná a pénzkészleteinket? A mi példánkban mágikusan megkétszerezné az aranykínálatot. Kétszer olyan gazdagok lennénk? Nyilvánvalóan nem. A javak bősége az, ami gazdagít minket, ami pedig korlátozza ezt a bőséget, az az erőforrások – nevezetesen a föld, a munka és a tőke – véges száma. Az érmék sokszorozása nem fogja életre hívni ezeket az erőforrásokat. Talán egy r9vid pillanatra kétszer olyan gazdagnak érezzük magunkat, de valójában csak a pénzkínálat hígítása történik. Amint a tömeg kitódul elkölteni az újonnan lelt pénzét, az árak hozzávetőleg megduplázódnak – vagy legalábbis addig növekednek, amíg kielégül a kereslet, és a pénz nem licitál tovább önmaga ellen a létező javakért.

Tehát azt látjuk, hogy míg a pénzkínálat növekedése – mint a bármilyen más jószág kínálatában bekövetkező növekedés – csökkenti az árát, addig a változás – más javakkal ellentétben – nem eredményez társadalmi hasznot. A közösség egészében nem lett gazdagabb. Mialatt az új fogyasztási cikkek vagy tőkejavak emelik az életszínvonalat, az új pénz csupán az árakat emeli – azaz hígítja saját vásárlóerejét. Ennek a rejtvénynek az oka az, hogy a pénz egyedül a csereértéke miatt hasznos. Más javaknak különféle „valódi” haszna van, ezért kínálatuk bővülése több fogyasztói igényt elégít ki. A pénz egyedül távlati csereüzletre használható; a haszna csereértékében, avagy „vásárlóerejében” rejlik. Törvényünk – miszerint a pénzmennyiség növekedése nem okoz társadalmi előnyt – a pénz egyedi, csereeszköz mivoltából fakad.

A pénz kínálatának növekedése tehát csupán felhígítja, a csökkenése pedig növeli az egyes aranyunciák hatékonyságát feladatuk elvégzésében. Elérkeztünk a meglepő igazsághoz, miszerint nem számít, mi a pénz kínálata. Minden kínálat éppen olyan jól teljesít, mint bármelyik másik. A szabad piac szimplán alkalmazkodik, a vásárlóerő (avagy az aranyegység) hatékonyságának megváltoztatásával. Nincs értelme babrálni a piaccal azért, hogy változtassunk az általa meghatározott pénzkínálaton.

Ezen a ponton a pénzügyi tervgazdálkodó ellenvetheti: „Rendben, de ha nincs értelme a pénzkínálat bővítésének, nem elpocsékolt erőforrás az aranybányászat? Nem kellene az államnak állandósítania a pénzkínálatot és megtiltania új arany kibányászását?” Ez az érv megkapó lehet azok számára, akiknek nincsenek elvi aggályaik az állami beavatkozás ellen, bár nem győzné meg a szabadság elkötelezett bajnokát. Ugyanakkor az ellenvetés figyelmen kívül hagy egy fontos tényt: hogy az arany nem kizárólag pénz, hanem egyben alapanyag is. Az arany növekvő kínálata talán semmilyen pénzügyi haszonnal nem jár, ám rendelkezhet nem–pénzügyi előnyökkel – azaz növeli a fogyasztás (ékkövek, fogászati munkák, hasonlók) és a termelés (ipari munka) céljából rendelkezésre álló arany kínálatát. Aranyat bányászni tehát egyáltalán nem társadalmi erőpazarlás.

Levonjuk tehát a következtetést, miszerint a pénz kínálatának meghatározását – akárcsak a többi jószágét – legjobb a szabad piacra hagyni. Ha félre is tesszük a szabadság általános erkölcsi és gazdasági előnyeit a kényszerrel szemben, semmilyen elrendelt pénzmennyiség nem fogja jobban elvégezni a munkát, a szabad piac pedig ahhoz fogja igazítani az aranytermelés mértékét, amennyire az képes kielégíteni a vásárlói igényeket, az összes többi produktív jószághoz viszonyítva.¹

Lábjegyzetek

1. Az aranybányászat természetesen nem nyereségesebb, mint bármelyik másik vállalkozás; a megtérülési rátája hosszútávon egyenlő lesz a megtérülési rátával bármelyik másik iparágban. ↩