Ez az ország – és a nyugati világ zöme – jelenleg az infláció és hitelexpanzió időszakát éli. Ahogy növekedik a forgalomban levő pénzmennyiség és bővülnek a bankbetétek, emelkedni kezdenek az árucikkek és szolgáltatások árai. Fellendül a gazdaság.

Viszont a pénzkínálat bővítése és a hitelexpanzió által mesterségesen teremtett fellendülés nem tarthat örökre. Előbb vagy utóbb véget kell érnie, mivel a papírpénz és a bankbetétek nem helyettesítik a nemlétező tőkejavakat.

A gazdaságelmélet cáfolhatatlanul demonstrálta, hogy az expanziós pénz- és hitelpolitika által megteremtett bőség illuzórikus, és szükségszerűen gazdasági krízishez és válsághoz fog vezetni. Ez újra meg újra megtörtént a múltban, és ismét meg fog történni a jövőben.

A Mass Effect történetének a középpontjában a Kaszások állnak: egy mérhetetlen erejű, mesterséges faj, ami 50 000 évente visszatér a galaxisba és elpusztít minden fejlett szerves létformát. A főszereplő Shepard parancsnok, az emberi katonaság veteránja, aki elsőként fedezi fel a Kaszásokat és a trilógia harmadik részében a végső háborút vezeti a gyilkos gépek ellen.

Érdekes és megalapozott feltételezés, hogy a Mass Effect fő történetszála – a Kaszások elleni harc – a pusztító Állam allegóriája. Ahogyan a Mass Effect univerzum történelme a Kaszások és a szerves fajok közötti örök háború története, úgy az emberi történelem is a Hatalom és a Szabadság közötti folyamatos háború. A szerves létformák a Mass Effectben virágzóan fejlődnek, gazdag civilizációkat teremtenek, szövetségeket kötnek és kereskednek – ám a fénykoruk tetőpontján minduntalan megérkeznek a Kaszások, hogy kiirtsák őket és romba döntsék mindazt, amit felépítettek. Ugyanez a történet köszön vissza az emberiség történelmében. A Szabadság korszakról korszakra békét és anyagi jólétet teremt mindenütt, ahol hagyják kibontakozni. Ezután azonban szabályszerűen növekedésnek indul az Állam hatalma – hiszen minél nagyobb a bőség, annál könnyebb fosztogatni – és a Hatalom feléli mindazt a vagyont, civilizációt és emberéletet, amit a Szabadság környezete megteremtett. A Hatalom háborút és elnyomást szül – amíg a civilizáció, amit fosztogat, végül végképp elpusztul a rabláncok súlya alatt.

Az idők kezdete óta két nagy politikai csoportra oszlik az emberiség. Vannak, akik értékteremtő munkával, önkéntes cserével, munkamegosztással és együttműködéssel kívánnak szert tenni az életüket fenntartó és gazdagító javakra, és vannak, akik rablással, eltulajdonítással, elnyomással és erőszakos élősködéssel kaparintják meg a vágyott dolgaikat.

Az élősködés számos formát ölthet és öltött a történelem során, illetve a jelenünkben a csalástól és átveréstől kezdve a rablógyilkosságon át a kannibalizmusig. De a legsikeresebb alakja az Állam intézménye: a társadalom egyetlen szervezete, amely büntetlenül kezdeményezhet erőszakot békés emberek ellen, és az egyetlen intézmény, amely jövedelmére nem önkéntes cserén és szerződéses együttműködésen keresztül tesz szert, hanem az ’adóztatásnak’ nevezett rablás eszközével.

Az, hogy annyit dobálóznak a neoliberalizmus kifejezéssel a közbeszédben, az eszmék erejének tanúbizonysága. Ez az 1938-ban elültetett apró mag hatalmas globális jelenlétté nőtte ki magát, amit elsősorban nemzetközi testületek, állami bürokráciák, politikai establishmentek, médiahangok és mindenféle külföldi, belföldi és globális cselekvésre adott ürügy testesít meg.

És mi lett az eredménye? Jó dolgok és hatalmas mennyiségű, igen feltűnő rossz dolog egyaránt. Hatalmas közszektorok tartják vissza a gazdasági növekedést. Óriási bürokráciák kompromittálják az emberi szabadságot. Életet adott annak, amit manapság haveri kapitalizmusnak nevezünk. A globális kontroll nacionalista ellenreakciót szült, míg a vállalati monopóliumok szocialista vágyakozásoknak adtak teret.

Ismét azzal a problémával találjuk szembe magunkat, amivel Lippmann is 1938-ban. Mindenhol olyan ideológiákat látunk, amik láncra akarják verni az embereket. Bizony szükségünk van a szocializmus, a fasizmus és a Toryizmus alternatívájára. Ez alkalommal jól kell csinálnunk. Vegyük ki a neo-t a liberalizmusból, és az igazi szabadelvűségnél semmi kevesebbel ne elégedjünk meg.

A szabadság nem egy állampolitikai terv helyes megvalósítása. A szabadság nem a rendszer, ahol fennkölt és intelligens társadalmi és gazdasági menedzsereket jelölnek ki. A szabadság nem az uralkodó osztály értelmiségéből és nagy részvényesekből álló flotta jószándékának a következménye.

Ott él a szabadság, ahol egy népet, egy gazdaságot és egy kultúrát irányítás és háborgatás nélkül hagynak a hatalommal bíró adminisztratív elitek és engedik, hogy békében éljen és fejlődjön az emberi választás elvei szerint az élet minden területén.“

A klímaváltozás valójában elkíséri a fajunk történelmét. A „klímahisztéria”, a néha abszurd méreteket öltő félelem a klímaváltozástól, a természetünk része. Mindannyian Noé gyermekei vagyunk – azoknak a leszármazottjai, akik a múltban átélték és túlélték a kataklizmákat. A klímaváltozástól való félelem épp úgy belénk van kódolva, mint a félelem a kígyóktól vagy a sötétben felvillanó szempártól a tábortűz mögött. A katasztrofális éghajlatváltozással kapcsolatos hírek mélyen gyökerező evolúciós félelmeinknél fogva, bábként rángatnak minket, ami magyarázatot ad arra, hogy miként futott be a zöld mozgalom ilyen elképesztő sikert.

Amikor azt látjuk, hogy az environmentalisták követelik a tulajdonjogaink és a szabad piacgazdaság teljes felszámolását az állam irányítása alatt, a környezeti katasztrófa meggátolása érdekében, a mexikói emberáldozatok köszönnek vissza bennük. Ugyanaz mozgatja őket, és lényegében, erkölcsi szempontból ugyanazt teszik, mint az aztékok, akik a Tauridák novemberi csúcspontjakor embertársukat áldozták, hogy megmeneküljenek. Bár évszázadok teltek, de ugyanazok az ősi ösztönök mozgatják őket: az ösztönök, amiket a katasztrofális klímaváltozás általi szelekció ültetett szinte mindannyiunkba. A primordiális félelem a kataklizmától, ami egykor özönvízbe és sötétségbe borította az egész bolygónkat.