Magyarországon - de talán a világ minden táján - az automatizáció-mítosz a politikai kaszt leghatékonyabb hatalomszerzési eszközévé válik. Állításuk szerint az egyre gyorsuló technológiai fejlődés hatalmas mértékű munkanélküliséget idéz majd elő, ebből követezően elengedhetetlenné válnak majd az olyan intézkedések, mint a jelentős gazdasági szabályozás, az állami béremelések és az alapjövedelem bevezetése. Röviden: rettegj, hogy rettegéseddel a hatalmunkat tápláld.
Ez egy ősrégi gondolat. Már a francia közgazdász, Frédéric Bastiat is kiváló cáfolatot fogalmazott meg ellene 1845-ben kiadott Sophismes économiques című könyvében. Mégis - mivel annyira nagyszerűen kelt az emberekben pánikot és félelmet, tehát annyira briliánsan szolgálja az uralkodó kaszt érdekeit - újra meg újra felbukkan. Ez az esszé egyszer és mindenkorra végezni kíván az automatizáció mítoszával.
A technológia haszna
Egy írnok példáját használva tekintsük át, hogyan működik a gazdaságunk.
Mindenekelőtt adott az írnok, az írástudó ember, aki hajlandó egy könyvet oldalról oldalra lemásolni valaki más számára, illetve adott ez a bizonyos valaki más, mondjuk a király, aki szeretne olvasni. Általános kifejezésekkel ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy bizonyos emberek fogyasztási javakat állítanak elő mások kívánságainak kielégítéséért.
Amit itt látnunk kell, az a következő: az írnok egy számtalan egyénből álló társadalom egy tagja, és a számtalan egyén mindegyikének végtelen számú beteljesítetlen kívánsága van. Mindenki szeretné valahogyan megemelni életszínvonalát, és mindenki vágyik az ehhez szükséges eszközökre (fogyasztási cikkekre). Ezeket az eszközöket pedig valakinek létre kell hoznia. Világunk törvényeiből kifolyólag viszont lehetetlen megteremteni a fogyasztási cikkek végtelen bőségét. Bizonyos termékek előállításra kerülnek, míg mások nem készülhetnek el.
Amikor az írnok lemásol egy könyvet, azt az időt és energiát, amit abba a könyvbe fektet, nem fektetheti más javak és szolgáltatások előállításába. Nem hozhat létre egy másik könyvet egy másik vásárlónak, vagy nem termelhet valami teljesen mást - cipőt, öltönyt, csirkecombot - egy teljesen más szférában.
Képzeljünk el egy gazdaságot, ahol 100 írnok dolgozik azon, hogy kielégítse az olvasói igényeket. Ez a 100 írnok havonta fejenként egy könyv lemásolására képes - gyér teljesítmény, és csupán a leggazdagabb elit luxuskívánalmainak kedvez.
Aztán megjelenik az automatizáció. Gutenberg zseniális technológiai innovációjának köszönhetően egyetlen gép képessé válik elvégezni a 100 írnok munkáját ugyanazon egy hónap leforgása alatt. Tehát, bár ugyanannyi időegység alatt ugyanannyi könyv készül el, az írnokok eddigi szolgálata javarészt feleslegessé vált. Ez azt jelenti, hogy lehetővé vált sokkal kevesebb erőforrás felhasználásával megtermelni ugyanazt a mennyiségű fogyasztási cikket. Tehát ha fel is tételezzük, hogy a könyvnyomtatás megjelenése a példánkban nem jár a könyvkínálat megnövekedésével, az írnokok szolgáltatásának automatizációja még akkor is hatalmas társadalmi haszonnal jár, mivel ekkor az írnokok átállhatnak olyan fogyasztói kívánságok kielégítésére, amelyek eddig - az erőforrások szűkösségéből adódóan - nem kerülhettek kielégítésre.
Ha valamilyen furcsa okból kifolyólag csak egyetlen nyomdagép létezhetne, a legyártott könyvek száma így is havonta százról kétszázra ugrana. De természetesen a valóságban a könyvnyomtatás megjelenése teljesen eliminálta a kézi könyvmásolás szükségességét. A könyvtermelés automatizációja lehetővé tette, hogy az olvasás ne csak egy elit kiváltsága, hanem a tömegek számára adott lehetőség legyen.
Az automatizációnak köszönheted az életszínvonalad
Ha ezt olvasod gyanítom, az életed nem abból áll, hogy körülbelül öt éves korodtól halálod órájáig a földet művelted, hogy meglegyen a napi betevőd. Pedig érdemes emlékezned arra, hogy pár évszázaddal ezelőttig ez a sors várt volna rád. Az automatizáció démona nélkül az emberiség szinte egésze azon dolgozott, hogy ételt teremtsen magának - nem napi nyolc, hanem napi tizennyolc órában. A technológiai fejlődésnek köszönhetjük azt, hogy eltűnt a mezőgazdasági munkahelyek 99%-a, az élelem megtermeléséhez pedig ma csupán az emberiség pár százaléka szükséges.
Vagy vegyünk egy másik példát: vajon mennyivel zuhanna a személyszállítás költsége az önvezető autók bevezetésével? Más szóval: mennyivel növelné az életszínvonalát, a kényelmét a hétköznapi munkásembernek, ha a buszjegye áráért taxival mehetne a munkába? Ha a család, aki nem engedheti meg magának a személygépjárművet, fillérekért intézhetné a hétvégi bevásárláshoz szükséges utazást? Ha a jelentős többségnek talán nem is volna szüksége többé saját autóra, hiszen a telefon egy gombnyomásával rendelhet egy fuvart, a nap bármely órájában?
Az automatizáció nem minden esetben cseréli le teljes mértékben az emberi tényezőt, mint a taxisofőr vs. önvezető autó esetében. Vegyük például a ruhaipart. Ha a harisnyakötés folyamatának egy részét automatizálják, kevesebb munkaerő szükséges ugyanannyi harisnya elkészítéséhez. Ez a harisnya árának csökkenéséhez vezet, a csökkenő ár pedig megnöveli a harisnya iránti keresletet. A megnövekedett kereslet pedig megköveteli a vállalkozóktól a felhasznált munkaerő mennyiségének növelését, hogy ki tudják szolgálni a nagyobb vásárlóközönséget.
Azaz: az új gépek előtt egy varrónő - tegyük fel - napi 25 harisnyát varrt. A technológiai újítást követően (miután a gépek átvették a munkások feladatainak egy részét) egy varrónő napi 75 harisnya előállítására lett képes. Ezzel lecsökkent a harisnya ára, és többen szerettek volna harisnyát vásárolni. Ennek következtében több, a gépek bevezetése előtthöz viszonyítva termelékenyebb munkaerőre volt szükség.
Ez nem csak elméleti példa, hanem valós történelmi eset a 19. századi brit harisnyaipar történetéből. Bár a technológiai beruházások miatt 50000 ember veszítette el a munkáját, ez nem volt permanens, az évszázad végére pedig százszor annyi embert foglalkoztatott a harisnyaipar, mint a század elején. Egy másik példával élve, 27 évvel a gyapotfonógép feltalálása után ipar által foglalkoztatott munkások száma 7900-ról 320000-re nőtt.
Az írnok sorsa
Az írnok esetében nyilván láthatjuk, hogy ez utóbbi nem jöhet szóba. Az ő iparáguk épp egy olyan piac volt, ahol a fogyasztási cikk előállítása az előző termelők munkanélküliségéhez vezetett.
De valóban igaz lenne az, hogy az írnok és a taxis előtt a haláluk órájáig tartó munkanélküliség, szenvedés és szegénység áll?
Természetesen nem. Hiszen az előző szakmájuk által legyártott fogyasztói cikk árának radikális csökkenése azt jelenti, hogy több pénz marad a vásárlók zsebében. A vásárlók pedig szeretnek költekezni. Ami azt illeti, az egész világunk arra a tényre épül, hogy a vásárlók szeretnek költekezni: minden munkahely és minden produktív erőfeszítés arra törekszik, hogy kielégítsék a vásárlók igényeit, hogy növeljék embertársaik életszínvonalát, és a vásárlók igényei végtelenek!
Az ember folyamatosan arra törekszik, hogy a jelenlegi helyzetéből valami kedvezőbbet faragjon. Ehhez a környezetében található eszközöket használja. A gazdaságunk célja egyre jobb és olcsóbb eszközöket biztosítani az egyén számára, amellyel egyre magasabb lehet az életszínvonala. Ez a folyamat örökké tart. Az emberek nem fogják azt mondani, "ebben a pillanatban elértem a mennyei kielégülés tökéletes állapotát, a nirvánát, és nem vágyok többre; a lehető legkellemesebb állapotba értem," csak azért, mert az utasokat a taxisok helyett önvezető autók fuvarozzák. Nem, az emberek továbbra is ízekre, élményekre, kognitív és érzelmi kielégülésre vágynak, továbbra is egyre mélyebbet akarnak szippantani az élet esszenciájából, nyugodtabb otthont, békésebb kikapcsolódást, ízletesebb ételt, stimulálóbb szórakozást akarnak, és ennek biztosításához a gazdaságnak munkaerőre van szüksége.
Kevin Kelly szavaival*:*
Mielőtt feltaláltuk a gépjárműveket, a légkondicionálást, a lapos képernyőt, a videó kijelzőket és az animált rajzfilmeket, senki nem vágyott az ókori Rómban arra, hogy bárcsak mozgó képeket nézhetnének, miközben klimatizált kényelemben Athénba utaznak. [...] Amikor a robotok és az automatizáció végzik el helyettünk a legalapvetőbb feladatokat, és viszonylag könnyűvé teszik, hogy ételhez, ruhához és menedékhez jussunk, akkor tehetjük fel szabadon a kérdést: "Mire valók az emberek?" [...] Az iparosodás nem pusztán az átlagélettartam emelkedésével járt. Az iparosodásnak köszönhető, hogy az emberiség nagyobb százaléka dönthetett úgy, hogy az emberek arra valók, hogy balerinák, teljes munkaidős zenészek, matematikusok, atléták, divattervezők, jógamesterek, fanfikció szerzők, és teljesen egyedi titulussal rendelkező emberek legyenek.
Röviden, az árcsökkenés által megspórolt pénzüket a fogyasztók más termékek megvásárlására fogják használni - olyan vágyaik kielégítésére, amelyek eddig nem elégülhettek ki - a felszabadult munkaerő pedig ezen új vágyak kielégítésére fog törekedni.
Gyári munkásból pszichoterapeuta
Itt szokás hangoztatni azt az ellenvetést, miszerint senki sem várhatja el, hogy az egyszerű, hétköznapi gyári munkás - tegyük fel - szoftverfejlesztővé képezze magát.
Nos... mindenekelőtt: miért ne? Az emberi agy a neuroplaszticitás bámulatba ejtő képességével rendelkezik, azaz kellő gyakorlással képes bármilyen képességet elsajátítani. Rüdiger Gamm diákkorában az alapvető matematikai ismereteket sem volt képes alkalmazni, és megbukott matekból. Mára őt tartják a leglátványosabb szellemi atlétának, aki elképesztő összetett számításokat képes fejben elvégezni.
De tegyük fel, hogy ez nem igaz, és talán vannak olyan esetek, amikor valóban nem az - az átlag- és átlag alatti intelligenciával bíró embertársaink sosem fogják megnövelni az IQ-pontjaikat gyakorlás és akaraterő segítségével; ezt az úttörő intelligenciakutatás igazolni látszik, mint ahogy azt is, hogy bizonyos munkahelyek bizonyos intelligenciaszint alatt aligha elvégezhetők. Akkor mégis mi a megoldás? Álljon meg az emberi faj technológiai fejlődése, mert Pista nem hajlandó személyesen és szakmailag fejleszteni önmagán?
Nos, mint ahogy azt láttuk, az automatizáció a pénzegység vásárlóerejének növekedésével jár; azaz az árak csökkenéséből kifolyólag ugyanannyi pénz több terméket képes megvásárolni. Ez azt jelenti, hogy minél inkább automatizálják a termelési folyamatokat, minél inkább növekedik a termelékenység, a javak kínálata és csökkennek az árak, József, ha csak részmunkaidőben vagy jelentősen alacsonyabb bérért dolgozik, mégis képes lesz fenntartani ugyanazt az életszínvonalat, mert megfizethetőbbé váltak a termékek.
Tehát ha valóra válna a technofóbok rémálma, és milliók veszítenék el az állásaikat, mivel majdhogynem minden alacsony képzettséget igénylő munkát automatizáltak, akkor ezek a milliók bátran felajánlhatják szolgálataikat az előző bérezésük tizedéért, és még mindig képesek lesznek fenntartani az előző életszínvonalukat a lecsökkent árak miatt.
Ohhó! Nem olyan szép az élet!
No de a helyzet nem ilyen egyszerű. Az eddigi elemzésünkben nem vettük figyelembe az állam szerepét ebben a folyamatban.
Mindenekelőtt a minimálbér-törvények hatalmas szerepet játszanak az egészben. Röviden összefoglalva azt, hogy mi is a minimálbér, idézzük Murray Rothbard A minimálbér-törvények nyomorító természete című esszéjét:
A valóságban egyetlenegy módon értelmezhető a minimálbér-törvény: kötelező munkanélküliség. Pont. A törvény azt mondja, hogy illegális és ebből következően bűntett akárkit X dollár órabér alatt alkalmazni. Ez egész egyszerűen azt jelenti, hogy a szabad és önkéntes bérszerződések egy nagy részét mostantól betiltották, tehát nagy mértékű munkanélküliség következik. Emlékezzünk, hogy a minimálbér-törvények nem hoznak létre munkahelyeket, hanem csupán betiltják azokat; és a betiltott munkahelyek az elkerülhetetlen következményei.
Minden keresleti görbe zuhan, és a munkaerő alkalmazására vonatkozó kereslet nem kivétel ez alól. Tehát azok a törvények, amelyek megakadályozzák a foglalkoztatást bármilyen, piacilag releváns bérszinten (egy 10 centes órabér minimálbér-törvény semmi hatással nem volna) szükségszerűen a foglalkoztatás betiltását eredményezik, tehát munkanélküliséget okoznak.
Röviden, ha a minimálbért 3,35 órabérről 4,55-re emelik, a következmény azok végleges elbocsátása, akiket e kettő bérszint között foglalkoztattak. Mivel az akármilyen munkaerőre vonatkozó keresleti görbét (ugyanúgy, mint a termelés összes többi tényezőjét) az adott munka becsült marginális termelékenysége határozza meg, ez azt jelenti, hogy azok az emberek, akiket elbocsátanak és akiket a leginkább tönkretesz ez a tiltás pont a “marginális” (legkisebb bérű) munkások lesznek, azaz itt a feketék és a tinédzserek – épp azok, akiket a minimálbér-törvények támogatói állításuk szerint támogatni és védelmezni igyekeznek.
A minimálbér-törvények tehát növelik azok munkanélküliségét, akiken segíteni hivatottak, azaz a legalacsonyabban kereső csoportokét. Nos, mit tesznek a vállalatok, amikor az állam megnöveli a minimálbért? Ha a munkaerő foglalkoztatása költségesebbé válik, mint az automatizáció, természetesen elbocsátják az alkalmazottak egy részét, és gépi termelésre váltanak. Nem azért, mert egy érintetlen szabadpiacon ez volna a profitáló, hanem azért, mert ez a profitáló az állami beavatkozás következtében.
Az előbb láttuk, hogy az automatizáció következtében csökkenő árak miatt a bérkeresők kevesebb bérrel is megelégedhetnek, hogy ugyanott tartsák az életszínvonalukat. Na igen, de mi a helyzet akkor, ha államilag tiltott kevesebb bérért dolgozniuk? Pontosan ekkor történik az, amit a technofóbok olyan sokszor vizionálnak: tömeges munkanélküliség, nem azért, mert ne lenne munkahely - hanem azért, mert kényszerrel megemelték a munkaerő árát.
Ha a tej árát holnaptól a kormány ezer forint / literben határozza meg, mindannyian tudjuk, hogy kevesebben vásárolnának tejet. A megnövekedett ár csökkenti a keresletet. A munkaerőre pontosan ugyanez a törvény érvényes. Ha a kormány holnaptól tízezer forintos órabérben határozza meg a minimálbért, a következmény a tömeges munkanélküliség lenne. Épp ugyanez a helyzet az alacsonyabb bérszinteken is.
A munkanélküliség mumusa
De a tömeges munkanélküliségtől való félelem a minimálbér nélkül teljességgel alaptalan. Akik ezt hangoztatják, azt bizonygatják, hogy az alacsony képzettségű munkásoknak egyáltalán nem marad munka; ha ugyanezt más szavakba öntjük: minden egyes elképzelhető munkahelyüket teljesen automatizálnák.
De míg az erőforrások szűkösek, az emberi vágyak végtelenek. Mindig lesz mit termelni. Miért feltételezik a tecnofóbok, hogy a végtelen emberi vágyat kielégítő fogyasztói cikkek előállítása során egyiknél sem lesz szükség az alacsony képzettségű munkásokra? Vagy miért feltételezik, hogy a végtelen emberi vágyat kielégítő fogyasztói cikkek előállítását mindig és mindig és mindig olcsóbb lesz automatizálni, mint az alacsony képzettségű munkásokat alkalmazni? Azt sem tudhatjuk, hogy milyen árucikkeket tartogat számunkra a jövő. Épp úgy nem tudjuk elképzelni őket, mint ahogyan egy középkori földműves sem tudta volna elképzelni a sokszereplős online szerepjátékokat vagy a lézershow-kat. De a technofóbok máris tudják, hogy hogyan és hogyan nem fogják előállítani őket?! És máris tisztában vannak a végtelen elképzelhetetlen jószág alternatív termelési módszereinek a költségeivel?
Azt mondják nekünk, a munkások sosem-sosem-sosem lesznek képesek alullicitálni a gépeket a minimálbértől mentes szabadpiacon. Akármilyen és akármennyi új ötlettel álljon elő a jövő összes vállalkozója, a termék előállításához szükséges gépek iránt támasztott keresletük soha de soha de soha nem fogja feljebb emelni a gépek árait, mint a munkások költségei. És amikor egy találékony vállalkozó a munkanélküliek millióra tekint - mint az ember, aki elsőként fedezte fel a vasat, és azon tanakodott, vajon hogyan lehetne hasznos erőforrássá alakítani ezt a természeti kincset - és hosszas töprengés után megjelenik a lelki szemei előtt egy halovány kép, amivel értékteremtő munkára foghatná a tétlen heverő erőforrást, azonnal felbukkan mellette egy robotkufár, hogy felajánlja a legújabb szerzeményét, a J0B-EETER X02-t, ami garantáltan olcsóbban fogja elvégezni az elképzelt munkát. Soha egyetlen technofóbnak sem tűnik fel, hogy a félelmeik arra az abszurd feltételezésre alapulnak, hogy a robotok gyakorlatilag végtelen bőségben lesznek elérhetőek.
Hogyan veszik be az emberek ezt az abszolút marhaságot? Miért terjeszti bárki ezt? A válasz, azért, mert a céljuk a félelemkeltésen át történő hatalomgyakorlás; mert mindig is voltak, vannak és lesznek olyanok, akik félelmet akarnak kelteni az embertársaikban, hogy aztán közölhessék velük, hogy politikai hatalommal a kezükben megvédhetik őket a félelmük tárgyától. És mindig is voltak, vannak és lesznek ostobák.
Tehát.
A robotok nem esznek embert
Foglaljuk össze, mire világítottunk rá az elemzésünk során.
1
A szabadpiac és a robotok
Hadd idézzem Sandy Ikedát, aki pár bekezdésben kitűnően összefoglalja Henry Hazlitt érvelését a témában:
Tegyük fel, hogy egy kabátgyártó vállalat tulajdonosa új gépekbe fektet, amelyek feleannyi munkással gyártják le az azonos számú kabátokat. Amit könnyű meglátni az az, hogy mondjuk 50 embert elbocsátottak; amit nehezebb meglátni az az, hogy viszont felbérelnek más embereket, hogy felépítsék a szóban forgó új gépet. Ha az új gépezet valóban lecsökkenti a vállalat költségeit, akkor valószínűleg kevesebb, mint 50 ember kell annak legyártásához. Ha mondjuk 30 ember kell hozzá, akkor még mindig úgy tűnik, hogy összesen 20 munkahely elveszett.
Viszont a történetnek itt nincs vége. Feltételezve, hogy a tulajdonos nem csökkenti a kabátjainak az árát, Hazlitt megjegyzi, hogy három dolgot tehet az ebből származó profittal. Használhatja arra, hogy befektessen saját vállalatába, hogy befektessen valamilyen más vállalatba, vagy hogy fogyasztási cikkekre költse önmaga és mások számára. Akármelyiket választja, az több termelést jelent, ebből fakadóan nagyobb foglalkoztatást máshol.
Továbbá a kabátipar versengése valószínűleg arra fogja késztetni a riválisait, hogy ők is alkalmazzák a munkamegtakarító gépezetet, és több kabátot gyártsanak. Több gépezet vásárlása nagyobb foglalkoztatást jelent a gépgyártó iparon belül, a több kabát legyártása pedig - ceteris paribus - csökkenteni fogja a kabátok árát.
Több gépezet vásárlása azt jelenti, hogy a tulajdonosnak több munkást kell alkalmaznia a gépek fenntartása és üzemeltetése érdekében, az alacsonyabb kabátárak pedig azt jelentik, hogy nagyobb lesz a fogyasztók rendelkezésére álló jövedelem, amelyet általánosságban több termékre költhetnek, beleértve a kabátokat.
Az összhatás a munkaerő iránti kereslet és a munkahelyek számának megnövekedése, amely megegyezik a számtalan iparágban megfigyelhető történelmi tapasztalattal. Tehát ha csak annyit látsz, hogy kirúgtak 50 embert, nos, akkor lemaradtál a sztori nagy részéről.
Az automatizáció tehát összességében jelentős - sőt, civilizációépítő - társadalmi haszonnal jár.
2
Az állam és a robotok
Ahogyan Ludwig von Mises kifejtette A középút politikája szocializmushoz vezet című esszéjében, az állami beavatkozás mindig katasztrófákat szül, amelyet még több állami beavatkozással próbálnak orvosolni, mígnem az egész gazdaságot államosították és a szocialista tervgazdálkodásban ébredünk.
Pontosan ezt látjuk az automatizáció esetében. A minimálbér-törvényekkel az állam automatizációra ösztönzi a vállalkozókat, ami aztán munkanélküliséghez vezet, a munkanélküli embereket pedig az állami beavatkozás következtében nem képes alkalmazni a piac, ami adóemeléseket, segélyeket, közmunkaprogramokat és a többit eredményez, és szép lassan menetelünk előre a mindent átszövő állami irányítás poklába.
Mises elemzésében egyetlen dolog hibádzik. Ez nem pusztán egymásra halmozódó téves lépések sorozata, hanem hataloméhes pszichopaták még több hatalomhoz vezető útja. Ha nem így volna, nem látnánk a mindent átható propagandát az automatizáció rettenetes gonoszságáról, nem élne túl ez a mítosz kétszáz éven át, és nem használnák arra, hogy az alapjövedelemhez hasonló őrületeket igazoljanak.