A jelenlegi jégkorszak és a múltbeli globális felmelegedések

Ha felkeressük a NASA weblapját és meglátogatjuk a globális hőmérséklet-változással kapcsolatos oldalt, az a grafikon és információ fogad minket, amivel az érdeklődő megannyi helyen találkozhat. A szöveg úgy szól:

Ez a grafikon illusztrálja a globális felszíni hőmérséklet változását az 1951-1980 közötti átlaghőmérséklethez viszonyítva. A 19 legmelegebb évből 18 mind 2001 óta történt, 1998 kivételével. A 2016-os év volt az eddigi legmelegebb.

Mellette pedig láthatjuk az 1880 és 2018 közötti globális hőmérsékletindexet ábrázoló grafikont, ahogyan az átlaghőmérséklet körülbelül 1972-től kitartóan felfelé kúszik. Megállapíthatjuk róla, hogy 1972 és 2019 között körülbelül 0.9 °C-kal nőtt az átlaghőmérséklet.

Azonban fel kell vonnunk a szemöldökünket annak láttán, hogy a grafikon csupán az elmúlt száznegyven évet ábrázolja. Száznegyven év valóban sok idő, emberi viszonylatban, a Föld világévei tükrében azonban egy pillanatnál is kevesebb. A Föld négy és fél milliárd éves. 140 év a Föld életében annyi, mint körülbelül egyetlen perc egy 80 évet átölelő emberi életben.

A tudomány és a filozófia egyik kulcskérdése mindig: mihez viszonyítva? Miért éppen ezt a 140 évet veszik viszonyítási alapnak, mikor a vénséges Föld – a vándorló kontinenseket, a hegyek születését, az élet kialakulását átölelő idővel – sokkal tágasabb viszonyítási alapnak ad teret?

A szerény véleményem, mint valaki, aki csupán érdeklődik a téma iránt, hiszen olyan sokan kívánják erre hivatkozva igazolni az államhatalom terebélyesítését életünk és szabadságunk felett, hogy azért a szűkös viszonyítási időintervallum, mert minél messzebbre tekintünk a múlt horizontján, annál jelentéktelenebbnek tűnik a jelenlegi változás.

A földtörténet kronológusai holocénnek nevezik a kort, amiben élünk. A holocén mintegy 11 700 évvel ezelőtt kezdődött, amikor véget ért a 2 588 000 éve indult, pleisztocénnek keresztelt úgynevezett jégkorszak (valójában a „jégkorszak” csupán a pleisztocén végén zajlott le). Holocén és pleisztocén együtt alkotják a kvarterner időszakot (vagy negyedidőszakot), ami a kainozoikum földtörténeti idő harmadik, jelenlegi időszaka. A kainozoikum, amit gyakran Az emlősök korának is neveznek, összesen három időszakot ölel fel, a három időszak pedig összesen hét korból áll; ezekből az utolsó kettő a pleisztocén és a jelenlegi holocén korunk.

Érdemes tehát kezdetnek a holocénben történt változásokhoz viszonyítani az elmúlt évtizedek anomáliáit.

Ahogyan az imént említettük, a holocén előtti pleisztocén kor vége egy úgynevezett jégkorszak volt. Pontosabb nevén egy glaciális periódus volt, amit a jelenlegi enyhe, interglaciális periódus követett. Az interglaciális periódusok egyik jellemzője az úgynevezett klimatikus optimum: egy időszak, amikor a legkedvezőbb éghajlati környezet uralkodik a két glaciális „jégkorszak” közötti enyhe időben.

A holocén klimatikus optimuma különböző időpontokban jelent meg a Föld különböző pontjain; a déli félgömb távoli részein 10 500–8000 éve ment végbe egy enyhe hőmérsékletnövekedés, 6000 évvel ezelőtt pedig már a jelenlegi átlaghőmérséklethez hasonló uralkodott ezeken a területeken. Észak-Európa az úgynevezett atlantikus időszakban érte el a klimatikus optimumát, ami körülbelül 8000 éve kezdődött és 5000 éve ért véget. Az atlantikus időszakban növekedett mind az átlaghőmérséklet (Európában), mind a tengerszint. A holocén klimatikus optimumában Észak-Szibéria  átlaghőmérséklete télen 3-9 fokkal, nyáron 2-6 fokkal megemelkedett. Azonban az átlagos globális hőmérséklet-változás csupán néhány tized Celsius-fok volt, és amikor a bolygó egyik területe felmelegedett, a másik félgömb viszonylagos lehűlést tapasztalt.

4200 évvel ezelőtt azonban hirtelen egy globális klímaváltozás történt és kezdetét vette a holocén azon korszaka, ami mind a mai napig tart. A Meghálaja korszaknak nevezett szakasz hirtelen lehűléssel és aszállyal sújtotta a Földet, az aszály pedig hozzájárulhatott az Egyiptomi Óbirodalomban fellépő éhínségekhez, amik a királyság összeomlásához vezettek, az Akkád birodalom összeomlásához,¹ az Indus-Völgyi és a Kelet-Kínai² civilizációk felbomlásához. A hőmérséklet-zuhanás Kínában súlyos negatív hatást gyakorolt a rizstermesztésre, az Indus-Völgyben enyhült a monszun hatása, ami – a Ghaggar-Hakra folyó visszahúzódásával együtt – kiszámíthatatlanná tette a földművelést. Az Indus-Völgyben olyan kritikusan lecsökkent az elérhető vízkészlet, hogy a civilizáció teljesen összeomlott. Mezopotámiát úgyszintén évszázadokon át tartó szárazság sújtotta az Atlanti-óceán lehűlése következtében, így tömegesen felhagytak a földműveléssel. 

A melegedés ezt követően csak foltokban és ideiglenesen lépett fel; amikor megjelent, elősegítette a mezőgazdaságot, az élővilág fejlődését. Az egyik ilyen területi felmelegedés volt a Római klimatikus optimum, körülbelül időszámításunk előtt 250 és időszámításunk után 400 között. Ebben a szokatlanul melegebb korszakban zajlott le az, amit sokan Róma fénykorának neveznek, az i.e.27-től i.sz. 180-ig tartó pax romana (mellesleg ez némi magyarázatot ad arra, miért voltak képesek a római császárok fenntartani a hatalmas mértékű gabonaosztást)³.  

A római klimatikus optimumnál jelentősebb melegedés zajlott a középkorban, körülbelül 950 és 1250 között. A középkori meleg periódus elérte Európát és Kínát, illetve bizonyos kutatások szerint talán az egész világot.⁴ A középkori klimatikus optimum idején zajlott le Európában az 1000 és 1250 közötti Érett Középkor. Ahogyan máshol írtam:

Elérkezett az úgynevezett tizenkettedik századi reneszánsz. A népesség az életszínvonallal együtt növekedett. A skolasztikus filozófia jelentős tudományos lépéseket tett Arisztotelész – vagy ahogy akkor nevezték: A Filozófus – felfedezett műveire alapozva. Olyan egyetemek nyíltak a kontinens minden táján, mint az Oxfordi Egyetem, a Cambridge-i Egyetem, a Bolognai Egyetem, a Párizsi Egyetem, a Salamancai Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem. Olyan technológiai innovációk jelentek meg, mint a szélmalom, a papírnyomtatás vagy az iránytű, a művészetben megjelent a romantika és a gótika, és virágzott a kereskedelem.

Ez volt a középkori értelem kora, a logika, a tudomány, a filozófia, a matematika kora, ahol a skolasztikus gondolkodók szenvedéllyel kezdték tanulmányozni a természet jelenségeit és törvényeit Arisztotelész és az arab tudós, Alhazen műveit követve. Ekkor élt Robert Grosseteste, aki lefektette a tudományos gondolkodás alapjait a modern világ számára és olyan fogalmakat vezetett be, mint a kontrollált kísérlet. Ekkor fogalmazta meg először Roger Bacon azt, ami később a tudományos módszerré fejlődött: miszerint a természetről szóló igazságokat a megfigyelés, a hipotézisalkotás, a kísérletezés és a verifikáció körfolyamatán át lehet megismerni.

Megjegyzendő, hogy az éghajlati változások szükséges, de nem elégséges feltételei a civilizációk felemelkedésének, az életszínvonal és a népesség növekedésének, a kultúra virágzásának. A magántulajdon védelme politikai agresszió ellen éppolyannyira elengedhetetlen, ami jelen volt mind a középkori Európában, mind (valamennyire kevésbé, de a maihoz vagy Róma későbbi korszakához képest irigylésre méltó mértékben) a frissen birodalommá alakult Rómában. A politikailag szabad és a klimatikusan meleg éghajlat alatt megemelkedhetett a mezőgazdasági termelékenység, ami lehetővé tette, hogy a népesség egyre növekvő százaléka felhagyhasson a földműveléssel és szakosodhasson, hogy hasznos javakat és szolgáltatásokat termelhessen, hogy bővíthesse az emberiség filozófiai, művészeti és tudományos kincstárát.

A középkori klimatikus optimum során a Sargasso-tenger körülbelül 1 Celsius-fokkal melegebb volt, mint jelenleg. Észak-Amerika és Grönland egyes részei hevesebb melegedésen estek át 950 és 1250 között, mint az 1961 és 1990 közötti emelkedés, és néhol az 1990-2010 közötti hőmérsékletet is meghaladták. A Nakatsuna-tó üledéke vizsgálata felfedte, hogy 900 és 1200 között Japán területén is melegedés jelentkezett; Japán ekkor átesett egy meleg és nedves időszakon, amit egy 1200-tól napjainkig tartó hideg, száraz éghajlat követett.

Ellenérvként gyakran felmerül, hogy ezek a melegedések csak területi melegedések voltak, míg a jelenlegi hőmérsékleti anomáliák globálisak, és látszólag ezeknél is súlyosabbak. Valóban, és a célunk itt nem amellett érvelni, hogy történt a jelenlegihez hasonló mértékű globális felmelegedés a holocén idején; egyelőre csupán felfedezzük a közelmúlt hasonló anomáliáit, hogy legyen némi tágabb viszonyítási alapunk. Egy 2009-es tanulmány szerint a középkori klimatikus optimum olyan melegedést élt át, „ami megegyezik vagy meghaladja az elmúlt évtizedét, a legújabb, globális szinteket azonban alulmúlja.⁵”

Mindenesetre fontos ismerünk a legközelebbi múlt jelentős hőmérsékletváltozásait. Így a középkori klimatikus optimumot egy kritikus lehűlés, a Kis  jégkorszak követte, ami körülbelül a 13-14. századtól az Ipari Forradalom végéig, egészen 1850-ig tartott. Ahogyan a felmelegedés jelentős pozitív hatást gyakorolt a civilizáció felemelkedésére, úgy a hirtelen lehűlés, ahogyan az 4200 évvel ezelőtt is történt, katasztrofális károkat okozott. Ismét megjegyzendő, hogy az éghajlatváltozás önmagában nem lett volna elég a civilizációs pusztulás előidézéshez; a középkorra egy olyan időben csapott le, amit az államhatalom óriási terebélyesedése jellemzett. Az infláció, az adóztatás, a háborúk, IV. Fülöp és más királyok zsarnoksága a Kis jégkorszakkal párosulva elhozta az éhínségek évszázadát, ami nem csupán sokakkal végzett, hanem kellően legyengítette az európaiak immunrendszerét a pestis számára.

A középkori optimumhoz vagy a huszadik század végéhez mérten a Kis jégkorszak legalacsonyabb átlaghőmérséklete az északi félgömbön megközelítette az 1 °C-os lehűlést. (Az IPCC nemzetközi klímakutató szervezet egy 2001-es beszámolóban erre „mérsékelt lehűlésként” hivatkozott, ami furcsamód eltér azoktól a jelzőktől, amiket a kevesebb mint 1 °C-os felmelegedésre szoktak használni.)

Így a gleccserek növekedni kezdtek a Kis jégkorszak alatt – ami egy interglaciális periódusban szokatlan jelenség – és elpusztították az Alpokhoz közeli településeket; Európa folyói gyakran befagytak, a nyarak többé nem hozták el a megszokott meleget. A grönlandi viking telepesek kihaltak és eltűntek, miután képtelenek voltak földműveléssel és állattenyésztéssel átvészelni a zord teleket; a 17. században éhínségek tizedelték meg a francia, norvég és svéd lakosságot, és a 14-16. századi Európában gyakran boszorkányégetéssel⁶ próbálták orvosolni az éghajlati anomáliákat és a földművelési kudarcot. A boszorkányüldözés valójában éppen a Kis jégkorszak miatt került előtérbe; előtte jelentéktelennek tartották őket, majd az éghajlatváltozás beköszöntével őket kezdték okolni annak negatív hatásaiért, és a boszorkányüldözések elszaporodása vagy ritkulása korrelál a hőmérséklet zuhanásával vagy emelkedésével.

Fentebb láthattuk a NASA hőmérsékleti grafikonját. Azonban nehéz nem legalább enyhén megtévesztőnek nevezni, ha hozzávesszük a tényt, hogy a grafikon a Kis jégkorszak után 30 évvel kezdődik. Egy szinte töretlenül felfelé ívelő melegedést mutat be, de mihez képest? Egy olyan mérsékelt lehűléshez képest, ami egy évszázadokat átölelő természeti anomáliának minősül, ahol a telek kivételesen súlyosak voltak a holocén átlagához viszonyítva, amiben a földművelés és a túlélés súlyos nehézségekbe ütközött az előző időszakokhoz mérten. A Párizsi Egyezmény azt a hosszú távú célt tűzte ki maga elé, hogy 2 Celsius-fok alatt tartsa a globális melegedést az iparosodás előtti szinthez mérten, de lehetőleg maradjon 1,5 fok alatt. Azonban gyakran elfelejtik megemlíteni, hogy a körülbelül 1760 és 1850 között lezajlott Ipari Forradalom és az azt megelőző évszázadok mind a Kis jégkorszakon belül zajlottak!

Ez nem jelenti azt, hogy a jelenlegi melegedés teljesen figyelmen kívül hagyható. Azonban talán kevésbé volna riasztó a laikus számára az állítás, miszerint "a 19 legmelegebb évből 18 mind 2001 óta történt”, ha tudná, hogy egy megfigyelő 1880-ben valószínűleg ugyanúgy mondhatta volna, „a 19 legmelegebb évből 18 mind” az elmúlt két-három évtizedben történt, ez mégsem adott volna okot a tömeges kihalástól és a Föld pusztulásától való félelemre.

Talán az egyetlen megalapozott félelem a vízközeli településeket érinti. A felmelegedés valóban kritikus problémát jelenthet a számukra. De ez a legkevésbé sem globális társadalmi probléma, amit a politikai hatalom terebélyesítésével és a polgárok további fosztogatásával kellene megoldani. A tengerparti városok vonzzák az embereket. A lakói értékesnek tartják, ha a vízhez közel élhetnek és nap mint nap csodálhatják a látképet. De mindig emlékezniük kell, hogy az anyatermészet egy könyörtelen gyilkos, és a természeti csodák közelében élni egyet jelent azzal, hogy kiteszik magukat az eshetőségnek, hogy azok a csodák rémálomba fordulnak. Továbbá a technológia mindig nyújthat megoldást a felbukkanó problémákra. Így a BBC Science Focus magazinja úgy becsüli, hogy amennyiben az elkövetkező 80 évben 2 métert növekedne a tengerszint (ami egy szélsőségesen elrugaszkodott becslés, figyelembe véve, hogy a cikk szerint az elmúlt időkben évente 3,2 millimétert növekedik), az Egyesült Államoknak 15 milliárd dollárt kellene költenie a tengerpartjai védelmezésére. Viszonyításképpen az U.S. Government Accountability Office 2018-as jelentése szerint az amerikai szövetségi kormány több mint 154 milliárd dollárt költött a klímaváltozással közvetlenül vagy közvetetten kapcsolatos tevékenységekre 1993 óta, és csak 2017-ben 13.2 milliárd dollárt költött a klímaváltozást érintő programokra.

Ezt leszámítva azonban a felmelegedés, ahogyan azt a holocén történelme mutatja, jótékony hatással van az élővilágra és a természetre. Közel sem értük el azt a pontot, amit évezredekkel ezelőtt élt át az éghajlat a holocén klimatikus optimuma alatt, amikor a nyári hőmérséklet Alaszka területén 2-3 Celsius-fokkal magasabb volt, mint jelenleg. Épp ellenkezőleg, a Földünk jelentős része áll jégtakaró alatt vagy lakhatatlanul, és egy felmelegedés megnyitná ezeket a területeket az emberiség számára, ahogyan azt tette a múlt során.

Ami a jégtakarót illeti, valójában az eddiginél is messzebbre tekinthetünk az idő horizontján. Eddig a holocén elmúlt 12 000 évében lezajlott változásait vizsgáltuk. 12 000 év azonban még mindig elenyésző a Föld világkorszakai viszonylatában. Megjegyeztük, hogy a holocént megelőző kor a pleisztocén volt, amelynek a vége egybeesik az úgynevezett előző jégkorszak végével. A holocén és pleisztocén utolsó szakasza interglaciális és glaciális periódusok: az interglaciális korban az éghajlat felmelegszik és a gleccserek visszahúzódnak az azt megelőző és az azt követő glaciális periódusokhoz képest. A jelenlegi interglaciális felmelegedés azonban jelentősen enyhébb, mint a holocént megelőzők.

De ami ennél is fontosabb: glaciális és interglaciális periódusok csupán egy jégkorszakon belül váltogatják egymást!

A Föld történetének évmilliói során két éghajlati fázis követi egymást: a melegház és a hidegház avagy eljegesedés fázisa. Egyedül az eljegesedés stádiumában találhatók jégtakarók és gleccserek a Föld felszínén. Glaciális és interglaciális periódusok, a gleccserek növekedése és visszahúzódása egyedül az eljegesedés stádiumban váltogatják egymást. A jelenlegi Kainozoikumi eljegesedés mintegy 33,9 millió éve kezdődött. Ezért neveztük a bejegyzés során „úgynevezett” jégkorszaknak a pleisztocén végén lezajlott glaciális fázist; megtévesztő módon egyszerre két jelenségre is alkalmazzák a jégkorszak kifejezést: a Föld eljegesedési fázisának glaciális periódusára, és magára az eljegesedésre.

A valódi jégkorszak valójában a jelenkor. A felmelegedés és az elmúlt 12 000 év enyhe éghajlata csupán a jégkorszakon belüli, nem pedig az utáni enyhülés. És a bolygónk az elmúlt 500 millió év csupán 20%-át töltötte az eljegesedés jégkorszaki fázisában; valójában az ennél jelentősen melegebb melegház fázis (nem összetévesztendő az úgyszintén melegháznak nevezett apokaliptikus forgatókönyvvel) a bolygónk jellemző éghajlata, a jelen kor, annak permanens jégtakarójával pedig csupán ritka anomália.⁷

A holocén éghajlatát az elmúlt körülbelül 8000 év során a glaciális állapotok lassú visszatérése jellemezte. A „neoglaciációnak” vagy megújult glaciációnak nevezett folyamat során a klimatikus optimumot követően elindult egy globális lehűlés – a fentebb felvázolt kisebb, területi és ideiglenes felmelegedésekkel tarkítva – ami, egyelőre úgy tűnik, véget ért a Kis jégkorszak befejeztével. Vannak, akik úgy gondolják, pontosan az emberi beavatkozás állította meg a glacializáció folyamatát. Így egyáltalán nem világos vagy magától értetődő, hogy a felmelegedés, mint olyan, a széndioxid-kibocsátás, mint olyan, vagy az emberi beavatkozás által okozott klímaváltozás, mint olyan, kategorikusan problematikus volna akár az emberiség, akár a „bolygónk” (általánosságban az élővilág) számára.

Épp ellenkezőleg. A széndioxid tápanyag a növények számára. Pontosabban a növények nappal, fotoszintézis során szén-dioxidot és vizet használnak fel, a folyamat során pedig oxigént termelnek, ugyanakkor szén-dioxidot bocsátanak ki légzés során. Így a jégkorszakunkat megelőző Eocén kor legelején a levegő széndioxidtartalma a legmagasabb mérések szerint a 2000 ppm-et is meghaladhatta,⁸ ami a jelenlegi körülbelül 404 ppm sokszorosa. Ezzel párhuzamosan az északi sarktól a déli sarkig erdők borították szinte az egész bolygót. Ha a számokat későbbi tanulmányok finomítani fogják, annyi mindenesetre kétségtelen, hogy a levegő jelenlegi széndioxidtartalma közel sem a legmagasabb szint a Föld története során, és a magasabb koncentráció közel sem jelentette mindazt az apokaliptikus kimenetelt, amitől sokan tartanak. Az Eocén kor kezdetét úgyszintén egy hirtelen megjelenő globális felmelegedés jellemezte, ami 5-9 °C-kal emelte az átlaghőmérsékletet, és mintegy kétszázezer éven át tartott.

Az Eocén kor kezdetén a jelenleginél mintegy 15 °C-kal magasabb, 30 °C-os globális átlaghőmérséklet uralkodott. És pontosan az Eocén kor legelején jelent meg a legtöbb méhlepényes emlős elődje. A fosszilis leletek ekkora datálják a nagyobb testtel és aggyal rendelkező emlősök megjelenését, ami feltételezhetően annak tudható be, hogy az Eocén kor kezdetén megkétszereződött a levegő oxigéntartalma és az agy, mint egy roppant oxigénszükséglettel rendelkező szerv, az oxigéndús környezetben képes volt növekedni. Az éghajlati jelenségek mindig soktényezős jelenségek, azonban világosnak kell lennie, hogy a növények fotoszintézise az oxigén elsődleges forrása a Földön, a fotoszintézishez pedig elengedhetetlen a széndioxid. (Ennek megfelelően 1982 és 2016 között 2,24 millió négyzetkilométerrel növekedett a Föld erdőterülete, ami Alaszka és Texas teljes területével egyenlő.⁹)

Az Eocén kor végén azonban egy katasztrofális tömegkihalás ritkította meg a Föld élővilágát. A Grande Coupure – nagy törés – névre keresztelt kihalási eseményt többek között a levegő széndioxidtartalmának katasztrofális és hirtelen 3500 ppm-ről csupán 650-750 ppm-re¹⁰ történő csökkenése idézte elő. A hirtelen csökkenés okai bizonytalanok, azonban feltételezések szerint központi szerepet játszott a moszatpáfrány (azolla), ami a tengerfelszínen lebegve magába szívta a légkörben található széndioxidot, majd a tengerfenékre merült, és a széndioxid beépült az üledékbe. Ez a széndioxid-csökkenés indította el a jelenlegi eljegesedési jégkorszakot (mivel a széndioxid egy üvegházhatású gáz, így jelenléte melegedést, eltűnése lehűlést eredményez) .

Talán elég messzire tekintettünk a földtörténet horizontján ahhoz, hogy a helyén kezeljük a jelenlegi felmelegedésünket. Ha el is fogadjuk az állításokat, miszerint körülbelül 0,8-0,9 fokos globális felmelegedés történt az elmúlt évtizedek során, amit az ember okozott a fokozott széndioxid-kibocsátással, aligha biztos vagy magától értetődő, hogy mindez okot ad a pánikra. Ha történnek is változások, a Föld és az élővilág kétségtelenül képes megbirkózni vele, hiszen a jelenleginél jelentősen melegebb és széndioxid-dúsabb klímában töltötte a történelme jelentős részét.

Azok a végítélet-forgatókönyvek pedig, amiket annyiszor hallhatunk a szélsőségesen rémült érdeklődőktől, mindennek tudatában remélhetőleg teljesen nevetségesnek tűnnek.

Lábjegyzetek

1. H. Weiss, M. -A. Courty, W. Wetterstrom, F. Guichard, L. Senior, R. Meadow, A. Curnow: "The Genesis and Collapse of Third Millennium North Mesopotamian Civilization,” Science, 1993. augusztus 20. ↩

2. Li, Chun-Hai; Li, Yong-Xiang; Zheng, Yun-Fei; Yu, Shi-Yong; Tang, Ling-Yu; Li, Bei-Bei; Cui, Qiao-Yu (August 2018). "A high-resolution pollen record from East China reveals large climate variability near the Northgrippian-Meghalayan boundary (around 4200 years ago) exerted societal influence". Palaeogeography, Palaeoclimatology, Palaeoecology. 512: 156–165.; Gao, Huazhong & Zhu, Cheng & Xu, Weifeng. (2007). „Environmental change and cultural response around 4200 cal. yr BP in the Yishu River Basin,” Shandong. Journal of Geographical Sciences. 17. 285-292. ↩

3. Rómáról és bukásáról részletesebben lásd Táborszki Bálint A Mass Effect filozófiája „A civilizációk ciklusa” szakaszát. ↩

4. Grove, Jean M.; Switsur, Roy (1994). "Glacial geological evidence for the medieval warm period”. ↩

5. Mann, M. E.; Zhang, Z.; Rutherford, S.; et al. (2009). "Global Signatures and Dynamical Origins of the Little Ice Age and Medieval Climate Anomaly". Science. 326 (5957): 1256–60. ↩

6. Behringer, Wolfgang (1999). "Climatic change and witch-hunting: the impact of the Little Ice Age on mentalities". Climatic Change. 43: 335–351.; Oster, Emily (2004). "Witchcraft, weather and economic growth in Renaissance Europe". The Journal of Economic Perspectives. 18 (1): 215–228. ↩

7. Spicer, R., & Corfield, R. (1992). ”A review of terrestrial and marine climates in the Cretaceous with implications for modelling the ‘Greenhouse Earth’. Geological Magazine,” 129(2), 169-180. ↩

8. Pearson. P. N., and M. R. Palmer, 2000: „Atmospheric carbon dioxide concentrations over the past 60 million years”. Nature, 406, 695-699. ↩

9. Xiao-Peng Song et al. „Global land change from 1982 to 2016,” Nature (2018). ↩

10. Pearson. P. N., and M. R. Palmer, 2000: „Atmospheric carbon dioxide concentrations over the past 60 million years”. Nature, 406, 695-699. ↩