A nemzet decentralizációja

Albert Jay Nock és Murray Rothbard nyomdokain haladva az emberi történelem központi jelentőségű motívumának a Hatalom és a Szabadság időtlen háborúját látom; a szakadatlan küzdelmet az állami hatalom és a társadalmi hatalom között:

Mint ahogyan az emberek közötti két elemi és kölcsönösen kizárólagos kapcsolat a békés együttműködés vagy az erőszakos kizsákmányolás, a termelés vagy rablás, az emberiség történelme is – főképp gazdaságának történelme – e két princípium közötti versengésként szemlélhető. Egyrészről ott a kreatív produktivitás, a békés csere és az együttműködés; másrészről a kényszerítő parancsolás és a társadalmi viszonyokon keresztüli kizsákmányolás. Albert Jay Nock e két küzdő erőt „társadalmi hatalomnak” és „Állami hatalomnak” nevezte. A társadalmi hatalom az ember természet felett gyakorolt hatalma, a természet készleteinek kooperatív átalakítása és a természet törvényeibe való betekintése minden résztvevő egyén javára. A társadalmi hatalom a természet felett gyakorolt hatalom; az életszínvonal, amelyet a kölcsönös cserekereskedelemben résztvevő emberek értek el. Az Állami hatalom, mint ahogy azt láttuk, e termelés kényszerrel történő, élősködő elkobzása – a társadalom gyümölcseinek elszívása a nonproduktív (igazából antiproduktív) uralkodók hasznára. Míg a társadalmi hatalom a természet felett uralkodik, az Állami hatalom az emberek feletti uralom. A történelem folyamán az ember produktív és kreatív erői újabb és újabb utakat törtek, melyek a természet ember hasznára való átalakításához vezettek. Ezek az idők voltak azok, amikor a társadalmi hatalom az Állami hatalom felé tört, és amikor a társadalomba történő Állami beavatkozás tekintélyesen csökkent. De egy hosszabb vagy rövidebb ideig tartó lemaradás után az Állam mindig új területekre lépett, hogy ismét megbénítsa és elkobozza a társadalmi hatalmat. Ha a tizenhéttől a tizenkilencedik századi időszak a Nyugat számos országában a társadalmi hatalom előretörésének időszaka volt, és következményképp a szabadság, béke és anyagi jólét növekedése, a huszadik század főként az a kor volt, melyben az Állami hatalom felkapaszkodott – mely következménye a rabszolgaság, a háború és pusztítás visszatérése.

Murray N. Rothbard - Az Állam anatómiája

Albert Jay Nock páratlanul világosan fejtette ki, hogy az Állam a vagyonszerzés politikai módszerének szervezete: az egyoldalú rablás és kizsákmányolás intézménye egy uralkodó osztály hasznára. De aki a civilizációk örök körforgását tanulmányozza, keserű gyümölcsre lelt Nock örök klasszikusában, mivel briliáns elemzése végén kijelentette: semmit nem tehetünk az állami hatalom folyamatos előrenyomulása ellen. Elvetették burjánzása magjait. A tömeg az Állam természete iránti vakságában bálványozza, dicsőíti és buzdítja azt; azt gondolván, hogy valamiképp egy az Állammal, dicsőítésével önmagát magasztalja; az Államtól követel azonnali megoldást minden felbukkanó problémára; és úgy látja, minden kínjára gombnyomásra megoldást adhat e gyönyörű Leviatán kockázat nélkül, erőfeszítés nélkül, ár nélkül. Ez a hozzáállás - amely az Államot éltető erő - annyira elterjedt, annyira egyetemes és oly mélyen gyökerezik minden modern társadalomban, hogy semmilyen módszerrel nem lehetséges küzdeni ellene vagy módosítani azt.

"Amint egyszer bármely civilizációban gyökeret vetett eme attitűd túlsúlya - írja Nock - ahogy azt oly nyilvánvalóan tette Amerika civilizációjában, az egyetlen lehetséges cselekedet hagyni, hogy bevégezze kitűzött célját." Forradalmunk, a tizenhetedik századból eredő klasszikus liberális/libertárius forradalom a végéhez ér. Az Állam hatalma egyre hatalmasabb lesz. Intézményről intézményre, iparágról iparágra kebelezi be mindazt a keveset, ami még a társadalmi hatalom fennhatósága alatt áll - a vak tömeg biztatására és örömére. Egyre több és több erőforrást szív el az értékteremtő és kereskedő osztálytól egy uralkodó osztály javára. A társadalomnak az Államért kell élnie. Végül pedig, miután az Állam kiszívta a civilizáció utolsó csepp vérét és minden csontvelejét, a társadalom struktúrája annyira elgyengül, hogy egy általános válság felhasítja szövetét és többé nem képes begyógyulni - a nyugati civilizáció, vele együtt pedig az Állam, "vértelenül marad mint egy csontváz, halott a masinéria rozsdás halálával, amely rettenetesebb mint egy élő organizmus pusztulása."

Az oktatás stratégiája

A keveseket, akiben e kép árnyainál erősebben lángol az akarat, az a kérdés foglalkoztatja, miképp lehetséges mégis megállítani az Állami hatalom hódítását. Ennek legkézenfekvőbb válasza az oktatás stratégiája. A legkiválóbb érveléssel, a logika és a retorika minden eszközével az igazság elterjesztésére törekszünk, következményképpen pedig a tömegek fel fognak hagyni az Állam támogatásával.

De ez a stratégia idővel leküzdhetetlen korlátokba ütközik. Természetesen elengedhetetlen tartóoszlopa annak, hogy elérjük végső célunk. De abszolút hibás azt gondolni, hogy egyedül az oktatás stratégiájával elérhetjük azt.

Mindenekelőtt az intelligencia a társadalomban normális eloszlású. Ez azt jelenti, hogy Magyarországon ötmillióan átlag vagy átlagalatti intelligenciával bírnak. Semmiképp nem hagyhatjuk figyelmen kívül az intelligenciakutatás vastörvényét, legyen az bármennyire kellemetlen, vagy menjen bármennyire szembe egalitárius előítéleteinkkel. Ez a tény nem azt jelenti, hogy azok, akik genetikailag kevésbé áldottak, szükségképpen gonoszak lennének vagy elkerülhetetlenül a gonosz pártjára állnának minden társadalmi konfliktusban. Viszont ez jelenti azt, hogy a társadalom hatalmas része esetén a logika és az érvelés önmagában hatástalan; hogy egy jelentős politikai hatalommal bíró csoport nem a racionalitás, hanem a szofizmus, az érzelmi manipuláció, az értelmiségiek befolyása alatt fog oldalt választani a társadalmi és az állami hatalom közötti örök konfliktusban.

Ez pedig nem csak azt jelenti, hogy épp annyira kiválónak kell lennünk a szofizmusban, mint az álfilozófusok, álközgazdászok, vagy esetleg Hollywood.

Hátrányból indulunk.

Ne felejtsük el, hogy talán a leghatalmasabb fegyver az Állam kezében az államosított oktatás, amely segítségével egy uralkodó osztály dönthet arról, mit tanítsanak és mit hallgassanak el, mit tüntessenek fel ténynek és mit puszta interpretációnak, milyen nézeteket magasztaljanak és miket vessenek meg, és a többi. Ennek következtében a tanuló úgy hagyja el az állam indoktrinációs rendszerét, hogy nem ismer és nem is ismerhet más hitvallást, mint a Hatalom hitvallását: hogy az állam közös ügyeink intézésének eszköze, amelyet a kormányzottak beleegyezésével alkottak meg mindenki jogainak védelmezése érdekében, és amely nélkül ember embernek volna farkasa; vagy épp hogy a Nagy Gazdasági Világválság bebizonyította a laissez-faire kapitalizmus hibásságát, és kizárólag a történelmi léptékű állami beavatkozás mentette meg "a kapitalizmust önmagától".

Ahhoz, hogy tisztán az oktatás stratégiája sikerrel járjon, el kellene tudnunk törölni minimum 10 000 - 14 000 órányi állami oktatás hatását.

És amellett, hogy a fiatalokba hazugságokat nevelnek, az oktatásnak van egy kevésbé látható, de a propagandánál sokkal erősebb oldala.

Ez a 10 000 óra nem pusztán arra szolgál, hogy bizonyos tudományágak ismereteit adják át a gyermekeknek. Az állami oktatás fő eszköze az, hogy a gyermekeket hozzászoktatja az abszolút jogfosztottság környezetéhez, ahol teljes mértékben kötelesek engedelmeskedni az uralkodó akaratának és parancsainak (aki nem mellesleg az állam része). Nem ihatsz, amikor szeretnél; nem ehetsz, amikor szeretnél; nem pisilhetsz, amikor szeretnél; nem olvashatsz, amit szeretnél; nem használhatod a tulajdonodat, ahogy szeretnéd; nem mozoghatsz szabadon, amikor szeretnél; nincs választásod, nincs akaratod, nincsenek preferenciáid - egyedül a feltétlen engedelmességed van. Az állami oktatás rendszerében nem te tulajdonlod saját magad; az állam birtokol téged és az állam rendelkezik tested - és elméd - felett.

Sokan pedig innen olyan családi környezetbe érkeznek haza, ahol a helyzet aligha különb.

Az állami oktatás fő funkciója, hogy addig vesse alá a fejlődésben lévő fiatalt az abszolút hatalom környezetének, amíg teljesen nem normalizálja és természetesnek nem gondolja azt - és amíg teljesen szerte nem foszlik az a felettébb zavaró szellemi szokása, hogy arra gondoljon, mihez van joga.

Ezzel áll szembe az, aki az oktatás stratégiájára teszi fel minden lapját. Erre pedig aztán három fő tényező tornyosul, ami bebetonozza az állam hatalmát az egyén pszichéje felett. Egy, az a kibírhatatlan érzelmi feszültség, amit akkor érez az ember, ha gyermekkorára visszagondolva nem a hatalommal, hanem az elnyomottal, gyermekkori önmagával azonosul. Ezt a szó szoros értelmében súlyosan személyiségroncsoló élményt elkerülendő, foggal-körömmel harcolni fog azért, hogy ne kelljen felülbírálnia a hatalomról alkotott gondolatait.¹ Kettő: az állami média, melynek célja fenntartani az illúziót, miszerint az állam hatalma legitim, igazságos és előnyös, az állam végtelen mennyiségű pénzügyi erőforrása segítségével. Három: a pogátsák, a puzsérok, a kettősmércék, röviden: az értelmiségi osztály szofizmusa és manipulációja, akik kivétel nélkül az állami hatalom növelésének előnyösségét és erényességét hazudják követőiknek.

Forradalmunk nem a tömegek forradalma. Forradalmunk, ahogy arra Ludwig von Mises rámutatott Az antikapitalista mentalitás c. könyvében, egy apró szellemi elit szabadságharca a civilizáció érdekében:

A közgazdaságtan kiemelkedése, mint új ismeretág, az emberiség történelmének egyik legcsodálatosabb eseménye volt. Azzal, hogy kikövezte az utat a kapitalista magánvállalkozás számára, pár generáció alatt radikálisabban átváltoztatott minden emberi ügyet, mint az azt megelőző tízezer év. Születésüktől haláluk napjáig, a kapitalista ország lakói minden percben részesülnek a kapitalista gondolkodási és cselekvési mód csodálatos vívmányaiból.

A legbámulatosabb dolog a földi állapotok kapitalizmus által elhozott változásával kapcsolatban az, hogy mindössze néhány szerző vívta ki, illetve aligha több államférfi, akik befogadták tanításukat. Nem csak a lomha tömegek nem értették meg műveletei lényeges vonásait, hanem a legtöbb üzletember sem, aki kereskedelmével gyakorlatba ültette a laissez-faire elveket. Még a liberalizmus tetőpontján is mindössze néhányan értették meg teljesen a piacgazdaság működését. A nyugati civilizáció egy apró elit tanácsára adoptálta a kapitalizmust.

Matt két lépésben

Mi tehát a megoldás? Igaza lett volna Nocknak, és tétlenül kell végignéznünk, ahogy az élősködők belülről falják fel világunkat?

Nem feltétlen. Vezet egy út vezet az állami hatalom terjeszkedésének megfékezéséhez, és következményképp a társadalmi hatalom visszaköveteléséhez, ez pedig a radikális decentralizáció útja.

Tekintsük meg ezt a gyakorlatban. Megszűnik az egyedülálló, az egész ország területe felett hatalmat gyakorló magyar állam, és 19 megyei állam alakul. Biztonsággal feltételezhetjük, hogy megalakulásuk pillanatában ezek a megye-államok hasonló formát fognak ölteni, mint az előző ország-állam, azaz a demokrácia valamilyen formája fog megvalósulni.

De ekkor egy érdekes társadalmi evolúció veszi kezdetét. Bizonyos államok elkezdenek többet, mások kevesebbet adóztatni. Egyes megyék államosítani, mások privatizálni kezdenek, az egyik felszabadítja a kereskedelmet, a másik korlátozza azt. Egyesek a politikai és magán parazitákat pénzelik a dolgozó emberek kárára, mások az egyik vállalatot segítik versenytársa kárára, egy harmadik pedig fenntartja a szabad vállalkozás elvét. Tehát az emberi tényező következtében bizonyos megyék élhetőbbek, míg mások élhetetlenebbek lesznek. Az emberek pedig természetes módon oda vándorolnak, ahol kedvezőbbek a körülmények számukra.

Ez a folyamat valamilyen szinte ma is végbe megy a nemzetek között, de éppen azért, mert nemzetek között történik, sokkal kevésbé érezhetően és lassabban. Az ember kevésbé hagyná el Magyarországot egy teljesen idegen kultúrájú és idegen nyelvet beszélő nemzet érdekében, hacsak tényleg nagyon elviselhetetlenné nem válik ez az ország. Viszont sokkal kevesebb problémát okoz, ha mondjuk Veszprémből Pécsre, Debrecenből Győrbe, vagy Miskolcról Kecskemétre kell költöznie. Mivel nem szakadna el attól a kultúrától, múlttól, emberektől, ahol és akik között otthon érzi magát, a megyék közötti migrációs folyamat hatékony és gyors választ adna a politikai bűnökre. És mivel minden állam célja, hogy a lehető legtöbb bevételre tegyen szert, ez sokkal hatalmasabb szabadságot biztosítana természetes korlátok által kikényszerítve, mint a jelenlegi központosított rendszer.

Na most, elméletileg természetesen kialakulhat bármilyen államforma és gazdasági szerveződés egy adott megyén belül. Ha feltesszük - a matematikai egyszerűség kedvéért - hogy Magyarország 10 000 000 lakosa egyenlő arányban oszlik el a 19 megyében, akkor kicsivel több mint 500 000 ember demokratikus többségének beleegyezése volna szükséges ahhoz, hogy egy adott megyében bevezessék a kommunizmust, a demokratikus szocializmust, a haveri kapitalizmust, a Zeitgeist-rendszert, a skandináv modellt, a kínai modellt, a szovjet, az észak-koreai, a dél-koreai, a japán, a német, vagy bármelyik modellt vagy elképzelhető társadalmi szerveződést. De a gyakorlatban, ahogy azt a gazdaságelmélet a priori tudatja velünk, ezek a politikák egyhamar csődöt fognak mondani, és minden megye a laissez-faire kapitalizmus irányába fog haladni, mivel a szabad piacgazdaság az egyetlen, ami ténylegesen megvalósítja mindenki életszínvonalának folyamatos emelkedését.

De ettől függetlenül az érv igaz marad, és ez egy jelentős fontosságú érv, hogy minden megye a saját képére formálhatja a politikai berendezkedését, amihez immáron nem 10 000 000 ember, hanem pusztán 500 000 ember többségének beleegyezése szükséges. Ez azt jelenti, hogy minden elméleti érveléstől függetlenül ténylegesen sokkal hatalmasabb szabadság nyílik minden közösség és heterodox politikai nézet számára, hogy a gyakorlatban is kipróbálja elképzelését.

Például ilyen a közvetlen demokrácia elképzelése. Úgy gondolom, azonnal adódna 500 000 ember annak az elképzelésnek a támogatására, hogy a négy évente ismétlődő, személyekre vonatkozó választások helyét vegye át egy digitális népszavazási felület, ahol az emberek a személyek helyett adott ügyekre szavazhatnak. Ez az elképzelés egyhamar megvalósítható volna és rövidesen bebizonyosodna, beváltja-e a hozzá fűzött reményeket. Más helyen (véleményem szerint bölcsebb emberek) kizárólag azoknak biztosítanának szavazati jogot, akik ténylegesen adóznak, szavazatuk pedig az általuk befizetett adókkal egyenesen arányosan számítana - miközben abszolút megvonnák minden közalkalmazott szavazati jogát.²

Épp ezért a decentralizációt azoknak is érdekük támogatni, akik éppenséggel radikálisan ellentétes gondolatokat vallanak, mint amiket itt megfogalmazunk ezen az oldalon mindaddig, amíg őszinték, azaz amíg ténylegesen és a lelkük mélyén hisznek az általuk támogatott program vagy rendszer működőképességében és kiválóságában. Hiszen a tényleges események mindenképpen bizonyítékát adnák valamelyikünk igazának, és meggyőződésünk folytán mindketten alig várjuk, hogy ténylegesen meg is történjen eszménk tűzpróbája.

Miután pedig egy megye a gyakorlatba ültetett egy adott politikát, és bebizonyosodik annak működőképessége, azt átvennék az összes többi területen is.

Láthatjuk, hogy az államok közötti verseny éppolyan hatással van, mint a vállalatok közötti verseny. A jelenünkben, amikor is centralizált nemzetek egyedülálló államai versengenek egymással, ez a hasonlat csak részben érvényes. Hiszen a jelen körülmények inkább olyanok, mintha az embernek fogkefe vagy hamburger, üdítő vagy zokni között kellene választania, minthogy több gyártó fogkeféje, hamburgere, üdítője vagy zoknija közül kelljen. A különböző nemzetek egy nagyon fontos - de nem az egyetlen - szempontból kategorikusan különböző "terméket árusítanak". A decentralizált nemzet esetében viszont a "termék", mint ahogy azt az imént említettük, lényegében ugyanaz marad. Az egyik megyében épp úgy magyar lesz a szomszédom, mint a másikban, és a többi. És épp ezért működhet teljes hatékonyságában a verseny: ha jelentős, a fogyasztóknak kedvező innovációt vezet be egy vállalat egy adott termék gyártásakor, a többi termelő vagy az újító követőjeként szegül, és alkalmazza az ő módszereit, vagy elpártolnak tőle vásárlóik és csődbe mennek. Mivel a decentralizált nemzet esetén egy jelentős fokú - de korántsem teljes - önkéntesség lép a rendszerbe, azaz immáron a polgárok megválaszthatják, melyik fosztogató uralma alatt élnek, ugyanez a folyamat fog végbemenni a társadalmi, intézményes és gazdaságpolitikai innovációk és változtatások terén.

Emellett pedig jelentősen csökkenne a szegénységbe vagy a sírba taszított emberéletek száma is, akiket megnyomorított egy hibás vagy tudatosan káros politika. Immáron a mészároslőrincek, a habonyárpádok és a többi politikai parazita, koldus és haszontalan söpredék pusztán a nemzet egy-tizenkilencedének jövedelme porciójából tudna magának vagyont építeni - és ismét, az efféle korrupciót szigorúan megbünteti az értékteremtő polgárok más megyébe történő migrációja. Az infláció³ és a válságokat előidéző mesterséges hitelexpanzió⁴ jelentős nehézségekbe ütközik - ami azt illeti, ahelyett, hogy mind a 19 megyének saját pénznyomdája és valutája volna, az egyszerűség kedvéért a nemzet valószínűleg áttérne az arany és ezüst pénzrendszerre (ami a társadalmi hatalom legnagyobb előretörésének bizonyulna az elmúlt 100 év történelme során). Az oktatási rendszerrel és a gyermeknevelést ellehetetlenítő állami rendeletekkel kapcsolatban pedig a családalapításra vágyó szülők egyazon megyébe vagy megyékbe költözhetnek és biztosíthatják az oktatás és gyermeknevelés teljes szabadságát a rendelkezésükre álló demokratikus eszközökkel.

Összefoglalva tehát a nemzet decentralizációja végső soron sokkal nagyobb lehetőséget biztosít minden egyénnek ahhoz, hogy saját képére formálja társadalmát. Ez nem politikai vagy gazdasági eszme, hanem úgymond egy meta-rendszer, amely sokkal nagyobb teret enged a közösségek kibontakozásához és saját elképzeléseik megvalósításához.

Bukkanók és kihívások

A felmerülő végtelen nehézség közül talán a leghatalmasabb veszély az Állam örökké működő tevékenysége, amellyel saját szolgálatába állítja az eredendően ellene tervezett célokat. Az "alkotmányosság" eredetileg korlátok között próbálta tartani, a gyakorlatban feljogosította a magántulajdonjogok leghatalmasabb eltiprására. Rothbard szavaival:

Nyugat-Európában az isteni szuverenitás eredetileg azt tartotta, hogy a királyok kizárólag az isteni törvények alapján uralkodhatnak; a királyok ezzel a koncepcióval az isteni helyeslés pecsétjét nyomták tettük bármelyikére.

És:

Hasonlóképp, jellegzetesebb tanokkal: az egyén “természetes jogai,” melyeket John Locke és a Bill of Rights kegyesen őrzött, az államisták “munkához való jogává” vált; a haszonelvűség a szabadság melletti érvelésből egy olyan érvvé vált, melyet a szabadság Állami megsértésének korlátozása ellen használtak, stb.

Félő, és hatalmas veszély, hogy egy átmeneti szakasz alatt az állam megpróbálná e decentralizációs törekvést saját hatalma kiterjesztésére használni. Például ahelyett, hogy tényleges decentralizáció történne, a valóságban pusztán felhúznak egy monumentális méretű bürokráciát a már fennálló központi állam mellé minden megyében. Vagy felállíthat egy szövetségi államot az újonnan alakuló megye-államok felé, az Egyesült Államok berendezkedéséhez hasonlóan, "a túlkapások és az emberi jogok védelme érdekében" vagy bármi egyéb hasonló igazolás használatával, ami a legnyilvánvalóbb módon ellentmond az állam tényleges természetének és funkciójának, azaz annak, hogy a törvényesített rablás és elnyomás intézménye. Egy ilyen szövetségi kormány szükségszerűen magában hordozná a centralizáció magját. Minden erejével arra törekedne, hogy megkaparintsa a megye-államok hatalmát. Szövetségi gazdasági rendeleteket és korlátozásokat hozna, szövetségi központi bankot állítana fel egységes valutával, mint ahogy azt az Egyesült Államok múltja és jelene bizonyítja. A teljes decentralizáción kívül semmi nem fogadható el.

A másik nagy kihívást pedig a tömeg megnyerése jelenti. A társadalomról, az államról és a gazdaságról alkotott elképzelés a sokaság fejében a valóság tényeitől függetlenül lebeg, amelyben az állam alkotja a társadalmi stabilitás és rend gravitációs központját, és nélküle épp olyan rettenet és szédülés fogja el, mint az istentelen világ képe számos hívőt. Nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy az egyetlen változás, amit ők észrevennének, hogy hirtelen több befolyásuk van a politikára - és ténylegesen ez is történne.

Aztán pedig ott vannak azok az emberek, akik az államról alkotott téveszme folytán úgy látják, a központi állam megszűnésével maga a nemzet is megszűnne. Erre ismét Rothbardhoz kell folyamodnunk, aki tökéletesen megválaszolta az efféle aggályokat:

Az Államot majdnem egyöntetűen a szociális szolgáltatások intézményének tartják. Néhány gondolkodó a társadalom kvintesszenciáját tiszteli benne, mások egy szeretetre méltó, bár sokszor eredménytelen szervezetként látják; viszont szinte mindenki az emberiség céljainak eléréséhez szükséges eszköznek tartja – egy, a “magánszektor” ellen utasítható eszköznek, amely gyakran megnyeri ezt az erőforrások feletti versenyt. A demokrácia felemelkedésével az Állam azonosítása a társadalommal egészen odáig fajult, amíg mindennapossá vált olyan véleményeket hallani, amelyek megsértik az értelem és a józanész gyakorlatilag összes elvét, mint “mi vagyunk az Állam.” A “mi” hasznos kollektív kifejezés elősegítette, hogy a politikai élet valóságára egy ideológiai álca vetődjön. Ha “mi vagyunk az Állam,” akkor bármi, amit az Állam cselekszik egy egyénnel nem csupán jogos és zsarnoktalan, hanem “önkéntes” az érintett egyén részéről. Ha az Állam önmagát óriási államadósságba verte, amelyet az egyik csoport a másik javára való megadóztatásával kell kifizetni, a teher e valósága elhomályosul az “önmagunknak tartozunk ezzel” állításával; ha az Állam besoroz egy embert, vagy disszidens véleménye miatt börtönbe veti, akkor azt “önmagával teszi,” így tehát semmi kellemetlenség nem történt. Ezen érvelésből kiindulva a náci állam által meggyilkolt zsidókat nem gyilkolták meg, hanem helyette bizonyára “öngyilkosságot követtek el,” mivel ők voltak az Állam (amelyet demokratikusan választottak), így tehát bármi, amit az Állam tett velük önkéntes volt az ő részükről. Az ember nem tartaná fontosnak, hogy túl sokat beszéljünk erről az érvről, mégis elsöprő embertömeg vallja többé-kevésbé magáénak ezt a téves következtetést.

Tehát ki kell hangsúlyoznunk, hogy “mi” nem az Állam vagyunk, az Állam pedig nem “mi” vagyunk.  Az Állam semmilyen pontos értelemben nem “képviseli” az emberek többségét. Viszont még ha így is volna, még ha az emberek 70 százaléka úgy is döntene, hogy meggyilkolja a maradék 30 százalékot, ez még mindig gyilkosság volna, nem pedig önkéntes öngyilkosság a lemészárolt kisebbség részéről. Semmilyen szervezeti metaforának, semmilyen irreleváns közhelynek, miszerint “egymás részei vagyunk,” sem engedhető meg, hogy elfedje ezt az alapvető tényt.

Murray N. Rothbard - Az Állam anatómiája

A következő lépés

Természetesen ezzel a decentralizációs folyamattal munkánk nem ér véget. Viszont amint ez megvalósul, csupán egyetlen lépés fog minket elválasztani végső célunktól, az állam teljes megszüntetésétől és szolgáltatásai magánvállalkozások általi biztosításától. Ennek a pontos megvalósítása természetesen a jövő kérdése: hogy elszakadással vagy az adott megye-állam megszűnésével következik-e be. De a következő lépés mindenképpen az állam védelmi monopóliumának gyengülése volna, és az, hogy egyre több teret kapjanak a magánvállalkozások a tulajdonvédelemben és a konfliktusmegoldásban; illetve általánosságban minden állami monopólium lebontása; továbbá pedig az állami tulajdonok, utak, épületek, stb. privatizációja, és azok elosztása az addigi adófizetők- azaz jogos tulajdonosaik - között az általuk befizetett adóval arányos mértékben.

Konklúzió

Ez tehát a módja annak, miként lehetséges civilizációnk - a jelen körülmények között  visszafordíthatatlannak tűnő - hanyatlása ellen fellépni, megállítani az Állami hatalom szakadatlan térhódítását és történelmi jelentőségű lépést tenni a klasszikus liberális / libertárius forradalom lobogója alatt. Semmilyen "választási mozgalom" és semmilyen párt hatalomra emelése nem képes választ adni jelenünk legnyomasztóbb problémáira, ha nem a Szabadság és a Hatalom közötti időtlen küzdelmet teszi elmélete középpontjává; és e küzdelmet tisztán látó erőfeszítések közül is kizárólag azok járhatnak sikerrel, amelyek a decentralizációt és szecessziót teszik stratégiai céljukká.

Egyedül a nemzet decentralizációja kényszeríti az Állam hatalmát olyan korlátok közé, amelyeket az értelmiségi osztály nem képes a "legitimitás intellektuális pecsétjévé változtatni," hogy azzal az uralkodók minden tettét igazolja . Ez az egyetlen előre vezető út. És egyedül a te segítségeddel valósulhat meg.

Ez a kettős kapcsolat fontosabbá válik, ahogy emelkedik az állami alkalmazottak száma. Szavazóként a bürokrata jobban vágyik a fizetésemelésre, mint a kiegyensúlyozott költségvetés fenntartására. Fő érdeke a bérek duzzasztása.

Németország és Franciaország politikai struktúráját a demokratikus alkotmányaik bukását megelőző években nagyon nagy mértékben befolyásolta a tény, hogy a választók jelentős részének az államtól származott a jövedelme. Ezek nem csak a közalkalmazottak voltak, és azok, akiket az államosított üzletágakban alkalmaztak (vasút, posta, távirat és telefon), hanem azok is, akik munkanélküli alamizsnát kaptak, illetve a gazdák és néhány más csoport, akiket az állam közvetlenül vagy közvetve támogatott. Legfőbb céljuk az volt, hogy többet kapjanak a közpénzekből. Nem érdekelték őket az olyan „eszmei” problémák, mint szabadság, igazságosság, a törvény felsőbbrendűsége és a jó kormányzat. Több pénzt kértek, ennyi volt az egész. Egyetlen parlamenti, tartományi vagy városi jelölt sem kockáztathatta meg, hogy ellenálljon a közalkalmazottak béremelési vágyának. A különböző politikai pártok örömmel licitálták túl egymást bőkezűségben.

A tizenkilencedik században a parlament elszánt volt az állami kiadások lehető legnagyobb mértékű korlátozása mellett. Most viszont megvetendővé vált a takarékosság. A korlátlan költekezést tartják a bölcs politikának. A bőkezűség általi népszerűségre törekedett mind a hatalmon levő párt, mind az ellenzék. Új hivatalok létrehozását új munkavállalókkal „pozitív” politikának tartották, és minden próbálkozást, ami a közpénzek elherdálásának megakadályozására törekedett, „negativizmusnak” becsméreltek.

A képviseleti demokrácia nem maradhat fenn, ha a szavazók nagyrésze állami fizetésből él. Ha a parlament tagjai nem az adófizetők megbízottjainak tartják magukat, hanem azok képviselőinek, akik béreket, fizetéseket, támogatásokat, segélyt és egyéb juttatásokat kapnak, a demokráciának vége.

Ez napjaink alkotmányos kérdéseinek egyik antinómiája. Sok embert kétségbeesésbe taszított a demokrácia jövőjét illetően. Ahogy meggyőződtek arról, hogy a vállalkozásba történő több állami beavatkozás, a több hivatal több dolgozóval, a több segély és támogatás elkerülhetetlen, nem tudták nem elveszíteni a nép általi kormányzatba vetett bizalmukat.

Lábjegyzetek

1. Erről részletesebben lásd Stefan Molyneux: Az igazság útján - Az illúzió zsarnoksága illetve Alice Miller: Szabadulás az önvád börtönéből ↩

2. Ennek elengedhetetlenségéről bármilyen társadalmi rend fenntartása érdekében lásd Ludwig von Mises: Bürokrácia - A bürokrata mint szavazó > A bürokrata nem csak egy állami alkalmazott. A demokratikus alkotmány alatt egyszerre szavazó is, és mint olyan, a felsőbbrendűnek, munkaadójának része. Különös helyzetben van: egyszerre munkaadó és munkavállaló. És pénzügyi érdeke, mint munkavállaló, a munkaadói érdekei felé tornyosul, mivel sokkal többet kap a közpénzből, mint amennyivel hozzájárul. ↩

3. Lásd Murray N. Rothbard: Mit művelt a kormány a pénzünkkel? ↩

4. Lásd Murray N. Rothbard: Gazdasági Válságok - Okaik és Gyógymódjuk ↩