A kormánypárti publicista Bayer Zsolt a minap a Magyar Nemzet oldalán megjelent kétrészes, "Ezek őrültek vagy gazemberek?" cikkében ismertette azokat a tényeket, amiket az olvasók elé tártam az "A klímakutatók jövendölései 1970-től napjainkig" című bejegyzésben. A zöld mozgalom legnépszerűbb magyar élharcosa, a 444.hu hírportál úgy gondolta, Bayer Zsolt írása (lényegében az én írásom) válasz érdemel, így a "Sárosi Péter komolyan vette Bayer Zsolt cikkét, ezért visszakiabálás helyett megnézte, hogy a 70-es években tényleg az új jégkorszaktól rettegtek-e a klímakutatók" cikkben egy másik bloggert idéztek, aki állítólag "azt mutatja be, hogy mennyire hamis beállítás az, hogy a klímatudósok többsége negyven éve még a jégkorszaktól rettegett volna."
Érdekes látni, ahogyan a hozzájuk hasonló nagyágyúk minket, minimális eléréssel bíró bloggereket és mikro-influenszereket vetnek be gyalogosként. Ami engem illet, örömmel vettem, hogy Bayer Zsolt annyira fontosnak (és megdöbbentőnek) találta a szóban forgó bejegyzés üzenetét, hogy segített eljuttatni egy nagyobb közönséghez. Pontosan azért került megírásra a klímaváltozással és a klímatudománnyal kapcsolatos bejegyzéssorozat az oldalunkon, mert úgy gondolom, hogy a baloldali zöld mozgalom hatalmas veszélyt jelent a nyugati civilizáció jövőjére és szabadságára. Megtalálhatunk benne mindent, ami egy tömeggyilkos ideológia előkészítéséhez szükséges: a teljesség igénye nélkül a kapitalizmus, az ipar és a civilizáció általános gyűlöletét, a terebélyesedő állami beavatkozás és elnyomás követelését, a emberiségellenességet, a túlnépesedés malthusi mítoszát és az elképesztően hatásos félelemkeltést. A bejegyzéssorozat célja így pontosan az volt, hogy kulcsfontosságú tényeket és perspektívát nyújtson mindazok számára, akik pártállástól függetlenül hajlandóak ellenszegülni ennek a megállíthatatlannak látszó korszellemnek. Bayer Zsolt cikke azt látszik bizonyítani, hogy ez sikerült.
Hogy bezáruljon a kör, a következőkben Sárosi Péter - aligha barátságos hangvételű - bejegyzésére reagálnék.
Sárosi úr már a legelején piszkos módszerekhez nyúl:
Legutóbbi kirohanásában Bayer Zsolt eleveníti fel a klímaváltozást tagadók egyik áltudományos mítoszát. Eszerint a 70-es években a klímakutatók többsége még jégkorszakkal riogatott, és lám, az nem következett be - éppígy nem fog bekövetkezni a globális felmelegedés miatti katasztrófa. Avagy "nem fogunk megsülni a jövőben," ahogy ironikusan fogalmaz.
A klímaváltozást tagadók áltudományos mítosza. Ami az utóbbi két szót illeti, áltudományos mítosznak nevezni egy érvet egy bejegyzés második mondatában a kútmérgezés érvelési hibájának klasszikus esete. Röviden, a tisztesség megköveteli, hogy még akkor is előbbre kerüljön a cáfolat, mint az ehhez hasonló megbélyegzés, ha valóban áltudományos mítoszról esik szó.
Ami pedig a "klímaváltozást tagadók" vádját illeti, mindig könnyebb karikatúrába hajló szalmabábot faragni az ellenvéleményből, mint megismerni az ellenérv összetett árnyalatait. Az igazság az, hogy nem léteznek "klímaváltozást tagadók". Sem én, sem Bayer Zsolt cikke, sem a témában publikáló számtalan szerző nem tagadja, hogy "a klíma változik". A témával kapcsolatos bejegyzéssorozatban újra és újra kihangsúlyoztam, hogy nem vitatom az állítást, miszerint a Kis Jégkorszak végét követően, avagy 1880 óta körülbelül 0.8 Celsius-fokkal növekedett a Föld átlaghőmérséklete. Mások sem teszik. De ez az empirikus tény csupán a vita kezdetének a kezdete. Mekkora mértékben felelős az emberi tevékenység a felmelegedésért? Milyen következményekkel járt az elmúlt száz évben és fog járni ezután a felmelegedés? Elfogadható-e erkölcsi szempontból a klímaváltozásra válaszként javasolt állami parancsutasítás? Ezekben és megannyi más hasonló kérdésben keresendő a vita súlypontja, nem pedig a "klímaváltozás tagadásában."
Sárosi Péter csupán a saját olvasóközönségét köpi szembe, amikor "a klímaváltozást tagadóknak" bélyegez mindenkit, aki nem fogadja el tokkal-vonóval a baloldali zöldek narratíváját. Feltételeznie kell, hogy az olvasói olyannyira ostobák, annyira nem ismerik a klímaváltozással kapcsolatos párbeszéd feleinek az álláspontját, hogy szemrebbenés nélkül átsiklanak egy ilyen megjegyzés felett.
Ahogyan Sárosi úr folytatja:
Annak az oka, hogy mégis ilyen sokan hisznek az ember által előidézett klímaváltozásban, szerinte "a nyugati világ általános intelligenciaszintjének csökkenésében keresendő." Az emberek ugyanis, írja, ma nem értik már annyira a tudományos hipotézis-alkotás folyamatát, hiszen egy olyan feltevést (globális felmelegedés) fogadnak el bizonyított ténynek, ami nem állja ki az alapos bizonyítás próbáját. Tudatlanságukat kihasználják azok az "őrültek vagy gazemberek", akik tudatosan gerjesztik ezt a tömeghisztériát.
Őszintén nem szeretném kifigurázni Sárosi úr szövegértési képességeit. Azonban Bayer Zsolt cikke elég egyértelműen engem idézett a nyugati világ általános intelligenciaszintjének csökkenésével kapcsolatosan. Mint ahogy attól a megjegyzéstől is tartózkodnék, hogy ezt a tézist talán éppen tovább bizonyítja, hogy egy a CEU-n végzett baloldali aktivistának is nehezére esik elvégezni azt az elemi szövegértési feladatot, hogy megkülönböztesse a szerző és a szerző által idézett szöveg álláspontját. Ilyen rosszmájú megjegyzések helyett inkább Dr. Edward Dutton és Michael A. Woodley At Our Wits' End: Why We're Becoming Less Intelligent and What it Means for the Future című kötetét javasolnám, akik jelentős mennyiségű empirikus bizonyítékkal támasztják alá a tézist.
Sárosi úr ezután megerősíti a félelmünket azzal kapcsolatban, hogy talán őszintén úgy gondolja, hogy a klímaváltozást tagadják mindazok, akik nem értenek egyet a táborával, amikor azt írja:
Nos, ha valaki félreérti a tudományos megismerés módszerét, akkor éppen Bayer az, és a hozzá hasonló klímaváltozás-tagadók.
Ezután pedig a tárgyra tér:
Hiába idéz ugyanis számos olyan cikket a 70-es évekből, amelyek valóban a globális lehűlés és az új jégkorszak rémképét vázolták fel, ez nem jelenti azt, hogy a globális lehűlés mint hipotézis mögött akár még csak közel is akkora tudományos egyetértés állt volna, mint napjainkban az ember által előidézett globális felmelegedés tézise mögött.
Hogy mennyire nem, azt Thomas C. Peterson, William M. Connollely és John Fleck részletesen is bebizonyították 2008-ban az Amerikai Meteorológiai Társaság folyóiratában megjelent cikkükben. Ebben áttekintették a 70-es években a globális klímaváltozással kapcsolatos előrejelzésekkel foglalkozó tudományos cikkeket, és arra jutottak, hogy mindössze azok 10%-a jövendölt lehűlést, 28%-a nem foglalt állást, és 62%-a pedig - kapaszkodjon meg Bayer Zsolt - már akkor is globális felmelegedést prognosztizált.
Sárosi úr bejegyzésében a cikkükben szó egy linkként szerepel, ami egy olyan közvéleménykutatáshoz irányítja az olvasót, aminek az égvilágon semmi köze a téziséhez és a hivatkozott cikkhez. Ettől eltekintve a Sárosi úr által említett cikk valóban létezik és érdemes tüzetesen megvizsgálni (amit 444.hu újságírója kétségtelenül elmulasztott, tekintve, hogy a link sem oda vezetett).
De mielőtt elmélyednénk a tanulmány módszertani részleteiben, fogadjuk inkább el szóról szóra igaznak mindazt, amit Sárosi úr állít ebben a két bekezdésben. Elsőre talán úgy tűnhet, hogy - amennyiben igaz - kritikus ellenérv az általam megfogalmazottakra.
Azonban épp ellenkezőleg. Sárosi úr - és az általa hivatkozott cikk - nem azt vonja kétségbe, amit olvashattunk A klímakutatók jövendölései 1970-től napjainkig című bejegyzésben. Ezeknek a soroknak a tartalma változatlanul igaz:
- december 3.-án a Brown egyetem geológiai tudományok tanszékének vezetője, R. K. Matthews és a Csehszlovák Tudományos Akadémia munkatársa, George J. Kukla levelet írt Nixon elnöknek, a közelgő jégkorszak veszélyeire figyelmeztetve őt. „Kötelesnek érezzük magunkat tájékoztatni Önt a közelmúltban tartott tudományos konferencia eredményeiről,” írták. „A konferencia az éghajlat múltbeli és jövőbeli változásai körül forgott és 42 vezető amerikai és európai kutató vett benne részt. … A találkozó fő konklúziója, hogy az éghajlat globális rosszabbodása, sokkal hatalmasabb mértékben, mint bármi, amit a civilizált emberiség eddig megtapasztalt, egy igen valós eshetőség, és talán egyhamar be fog köszönteni.” És nem maradhatott el a levél végéből az előző bejegyzéseinkben taglalt tézisünk „füstölgő puskacsöve”: „a világ vezetőinek hatékony segítségével hatásosan megszervezhető lehet a kutatás és talán találhatunk megoldást erre a vészre. Reméljük, hogy a kormánya döntő lépéseket fog tenni ebben az irányban, ahogyan azt a múlt komoly nemzetközi problémái esetén is tette.”
A levél megtette a hatását, megnövekedett az érdeklődés a lehűlés iránt és folyni kezdett a pénz a tudományos kofferekbe. A globális lehűléstől való félelem a politikai döntéshozókra is befolyást gyakorolt az Egyesült Államokban. Így a levél hatására a legnagyobb állami atmoszférakutató csoport, az Interdepartmental Committee for Atmospheric Sciences 1974 augusztusára megalkotott egy jelentést a témáról, amiben javaslatot tett egy éghajlat-dinamikai kutatási és fejlesztési program megalkotására.
A közelgő jégkorszaktól való félelem meghozta azt az eredményt, amire a kutatók vágytak és mind a mai napig vágynak: pénz, presztízs, állami kvártély. 1974. augusztus 1.-én a Fehér Ház felkérte a Kereskedelmi Minisztériumot egy klímaváltozásügyi albizottság megalakítására, négy év múlva pedig meghozták a National Climate Program (nemzeti klímaprogram) törvényt, szaporítva az állami támogatást és tudományos szerveket.
Forrás: http://www.cpc.ncep.noaa.gov/products/outreach/proceedings/cdw29*proceedings/reeves.ppt
Igaz, hogy megannyi tudós tartott a glaciális korszaktól való visszatéréstől, hogy a sajtó felkapta és népszerűsítette a félelmüket, és felhívásuk még a Fehér Ház figyelmét is felkeltette. Ugyanakkor érdekes következtetésre jutunk, ha elfogadjuk, hogy az is igaz, amit Sárosi úr ír, amikor úgy érvel:
A valóságban a 70-es években nem volt tudományos konszenzus a globális klímaváltozásról. Igen, voltak olyan kutatók, akik a 70-es években bekövetkezett ideiglenes lehűlésből hibásan arra következtettek, hogy elérkeztünk a jégkorszakok közötti meleg időszak (interglaciális) végéhez, és globális lehűlés várható. Eközben azonban ugyanebben az időszakban egyre több olyan tudományos előrejelzés jelent meg, ami a széndioxid-kibocsájtás növekedése miatti globális felmelegedést jövendölte meg.
A következtetés pedig egyértelműen a következő: nem csupán elképzelhető, hanem tudománytörténelmi tény, hogy a tudósok egy kis csoportjának hatalmában áll a sajtó, a félelemkeltés és a tudományos presztízs segítségével elterjeszteni egy orbitális tévedést, és képesek elérni, hogy a nevetségesen megalapozatlan félelemkeltésük hatására törvényeket hozzanak, tudományos állami intézeteket alakítsanak és pénzeljék a további kutatást a fájdalmasan rossz irányba.
Sárosi úr nem megcáfolja, hanem önkéntelenül alátámasztja az érvünket: remek okot ad arra, hogy rendkívüli szkeptikussággal figyeljük azokat a tudósokat, akik az előrejelzéseik alapján a vészharangot kongatják! Hiszen az 1970-es években képes volt a tudósok egy kis csoportja olyan mértékben uralni a közbeszédet, hogy elnyomták az igazság hangját!
A szerző a következő sorokkal zárja a bejegyzését:
A 70-es évekkel szemben azonban napjainkban már valódi tudományos konszenzus alakult ki. Egy 1991 és 2011 között publikált 12 ezer tudományos cikket áttekintő vizsgálat 97%-ra tette azon klímakutatók arányát, akik szerint ember által előidézett globális felmelegedés történik, és hogy az emberiségnek lépnie kell, hogy elkerülje annak káros hatásait. A világ 80 országának tudományos akadémiája és gyakorlatilag az összes mértékadó tudományos intézménye kinyilvánította már ezt. Ez a hipotézis tehát éppen olyan szilárdnak számít ma már, mint az, hogy a Föld nem lapos vagy hogy az oltás nem okoz autizmust. Művelt, intelligens ember éppen úgy nem kérdőjelezi meg ezeket, mint ahogy nem köpköd az utcán.
Nos, a klímaváltozással kapcsolatos bejegyzéssorozatunk legelső cikke pontosan arról szólt, hogy a 97%-os konszenzus - bármilyen sokat hangoztatják - egyszerűen nem igaz. Az A 97%-os konszenzus szkeptikus szemmel bejegyzésünkből idézve:
A 97%-os szám John Cook 2013-as tanulmányából származik („Quantifying the consensus on anthropogenic global warming in the scientific literature”), amelyben megvizsgálta mintegy 12 000 klímatudománnyal kapcsolatos tanulmány összefoglalóját. A 11 944 tanulmányból mintegy 4000-ben talált utalást a globális felmelegedés okára. John Cook arra jutott, hogy a 4000 tanulmány közül 97% nyíltan vagy hallgatólagosan egyetért azzal, hogy globális felmelegedés zajlik, illetve hogy hozzájárul ahhoz az emberi tevékenység. Tehát amit nem állít a tanulmány, hogy a témában született tanulmányok vagy a klímakutatók 97%-a az emberi tevékenységet okolná. Tovább azt sem állítja, hogy a 12 000 tanulmány közül a 4000, ami hallgatólagosan vagy nyíltan egyetért azzal, hogy az emberek hozzájárulnak a globális felmelegedéshez, egyetértene abban, hogy globális felmelegedés önmagában káros dolog volna.
De ahogyan arra David Friedman is rámutatott, a konszenzus akörül forog, „’hogy az emberek okozzák a globális felmelegedést,’ ami nem tisztázza, hogy az ’okozza’ vajon azt jelenti, hogy ’az egyik oka,’ ’a fő oka’ vagy ’az egyetlen oka.’ Hogy az olvasó felfedezze, hogy egyedül az előbbit jelenti, elegendően nagy figyelmet kell szentelnie a tanulmány részleteire, hogy meglássa, hogy a második táblázatban a kettes kategóriára adott példában az szerepel: ’hozzájárul.’”
A vizsgált tanulmányok besorolásához a szerzők megalkottak 7 kategóriát: az első háromba tartoznak azok, amelyek nyíltan vagy hallgatólagosan vélik, hogy az emberek szerepet játszanak a globális felmelegedésben, a 4. kategóriába tartoznak azok, amelyek nem foglalnak állást a kérdésben, és az 5-7. kategóriák tartalmazzák azokat, amelyek nyíltan vagy hallgatólagosan ellenzik a tézist.
A 11 997 tanulmányból 7970 nem foglal állást.
A maradék mintegy 4000 tanulmány 97%-a hallgatólagosan vagy nyíltan támogatja a tézist. Azonban – és itt a hangsúly – a 4000 közül csupán 64 állítja, hogy az emberek volnának a fő okai, azaz hogy az emberi tevékenység járul hozzá a felmelegedés legalább 50%-hoz. Azaz a mintegy 12 000 vizsgált tanulmány csupán 0,5%-a állítja, hogy az emberi tevékenység a globális felmelegedés fő okozója; és a mintegy 4000 tanulmány közül, amelyek említik a felmelegedés okát, csupán 1,6% állítja, hogy az emberi tevékenység a fő oka, míg az elsöprő többség, szám szerint 2910 vagy 72% csupán hallgatólagosan állítja, hogy az emberi tevékenység bármi szerepet játszik benne.
Friedman arra is rámutat, hogy maga John Cook hamisítja meg a saját állítását egy másik tanulmányban, amikor úgy hivatkozik a konklúziójára, hogy „A 4014 összefoglaló közül, ami álláspontot foglalt az ember által okozott klímaváltozás kérdésében, … több mint 97% támogatta a nézetet, miszerint a Föld felmelegedik és a fő oka az üvegházhatású gázok ember általi kibocsátása.” Ahogyan láthattuk, csupán 1,6% állítja, hogy az emberi tevékenység volna a fő oka. Így, mondja az ifjabb Friedman, „mivel Cook-ot, mint az álláspont prominens támogatóját, miszerint a melegedést elsősorban az emberek okozzák és nagyon komoly fenyegetést jelent, komolyan veszik és idézik a nézet más támogatói, az embernek a beléjük vetett bizalmat is csökkentenie kellene. Vagy ők is tisztességtelenek, vagy hajlandóak elhinni hamis állításokat, hogy alátámasszák a nézetüket.”
Ami azt illeti, a 97%-os konszenzussal kapcsolatos tanulmány annyi kritikát kapott az évek során, hogy fel kell tennünk Bayer Zsolt kérdését, ha a zöld mozgalmárok mind a mai napig hibás lemezként ismételgetik, akkor ezek őrültek vagy gazemberek? Pontosabban, vajon nincsenek tisztában a tényekkel, vagy szándékosan elhallgatják őket? A PopularTechnology.net blog szerzője felkeresett néhány olyan szerzőt, akik John Cook tanulmánya azok közé sorolt, akik nyíltan vagy hallgatólagosan vélik, hogy az emberek szerepet játszanak a globális felmelegedésben, és többen jelezték, hogy a besorolás teljességgel hibás. A módszertankutató José Duarte egy roppant részletes blogbejegyzésben mutatott rá arra, hogy a John Cook tanulmánya olyan tudományos dolgozatokat is az ember által előidézett globális felmelegedést támogató tanulmányok közé sorolt, amiknek semmi köze nem volt a klímakutatáshoz.
Mindenesetre egyet kell értenünk David Friedmannel, amikor azt mondja, "vagy [a 97%-os konszenzusra hivatkozók] is tisztességtelenek, vagy hajlandóak elhinni hamis állításokat, hogy alátámasszák a nézetüket."
Mélymerülés
A nekünk tetsző bizonyítékok kimazsolázása, a nekünk nem tetszők agyonhallgatása régi módszer - de egyáltalán nem tudományos. - Sárosi Péter
Mindezek után egyetlen rövid feladatunk maradt: megvizsgálni a Sárosi úr által hivatkozott tanulmány valóságalapját. Peterson, Connolley és Fleck tanulmánya átvizsgálta az American Meteorological Society, a Nature és a JSTOR elektronikus archívumait a "globális hőmérséklet, globális felmelegedés és globális lehűlés, illetve más, közvetlenül kevésbé releváns keresésési kifejezések" használatával. Továbbá - elismerve, hogy ezzel egy bizonyos fokig ellehetetlenítik a kutatásuk elektronikus úton való reprodukálhatóságát - átvizsgálták a keresési kifejezések használatával talált dolgozatok által, illetve különböző tudománytörténelmi dokumentum által említett tanulmányokat. Az eredmények közül kiválasztották azokat, amelyeket 1965 és 1979 között publikáltak, így összesen találtak 7 tanulmányt, ami lehűlést jósolt, 44-et, ami felmelegedést jósolt, illetve 20-at, ami nem foglalt állást a kérdésben.
Erős kétségeink lehetnek azzal kapcsolatban, hogy elegendő-e csupán 71 tanulmányt átvizsgálni, hogy kiderítsük 14 évnyi tudományos kutatás domináns álláspontját. Továbbá a nyers számok megtévesztőek, ha nem vesszük hozzá figyelembe az időbeli eloszlásukat, nevezetesen a tényt, hogy a felmelegedést jósló tanulmányok elsöprő többségét az 1970-es évek második felében publikálták:
Egy 1985-ös tanulmány1, ami módszertani kritika alá vetette az amerikai National Defense University (Nemzetvédelmi Egyetem) egy tudományos dolgozatát, megerősítette azt, amit Peterson, Connolley és Fleck tanulmányából is láthatunk. Ahogyan a szerzők írták (kiemelés tőlem):
A [Nemzetvédelmi Egyetem] tanulmányának konklúziója megjósolható volt, ha ismerjük az akkor uralkodó "korszellemet" (azaz a tudományos közösség berkeiben uralkodó kedélyeket) ... Ez egy érdekes idő volt a klímatanulmányok közelmúltjában. Úgy lehetne érvelni, hogy az 1970-es évek elején az uralkodó nézet az volt, hogy a Föld egy új jégkorszak felé halad. Sok cikk jelent meg mind a tudományos irodalomban, mind a sajtóban, ami egy 1-2 Celsius-fokos lehűlés a mezőgazdaságra gyakorolt hatását firtatta. Az 1970-es évek végére ez az uralkodó nézet 180 fokban átfordult a hitre, miszerint a földi atmoszféra felmelegedésen esik át a légkör megnövekedett széndioxid-tartalma miatt.
A klímaváltozásról szóló bejegyzéssorozatunkban újra és újra felhívtuk a figyelmet a tudományos kutatás reprodukálásának fontosságára. Röviden, a közelmúltban egyre több tudományágról kiderült, hogy súlyosan áthatja a reprodukálhatóság-krízisnek keresztelt jelenség: a szakmai bírálaton átesett és világhírű tudományos folyóiratok jelentős hányadáról kiderült, hogy az eredményei reprodukálhatatlanok. Egy előző bejegyzésünket idézve:
Az US Centre for Open Science and Science Exchange a rákkutatással kapcsolatos kiválasztott tanulmányok csupán negyven százalékát tudta reprodukálni. Az Experimental Economics Replication Project két vezető közgazdaságtani folyóirat 18 tanulmányából csupán 11-et talált reprodukálhatónak. A California Institute of Technology egy kutatócsoportja kiválasztott négy társadalomtudományi tanulmányt a Nature folyóirat publikációi közül, amiből hármat sikeresen replikált, és tizenhetet a Science folyóirat tanulmányai közül, amiből mindössze 10-et sikerült reprodukálni.
Megjegyzendő, hogy Peterson, Connolley és Fleck tanulmánya nem került reprodukálásra. Azonban mások is felfigyeltek arra, hogy a Peterson, Connolley és Fleck által vizsgált 71 tanulmány egy gyanúsan alacsony szám, így független kutatók által összeállításra került egy nagyobb lista egyazon paraméterek használatával, világszínvonalú tudományos folyóiratokban publikált tanulmányokat összegyűjtve ugyanazon időintervallumból merítve. A 190 tanulmányra bővített lista adatainak elemzője, Angus McFarlane következtetése szerint:
1968-1976 között a lehűlést támogató tanulmányok száma jelentősen magasabb volt, mint a melegedést támogató tanulmányoké (85% - 15%), ha figyelmen kívül hagyjuk a semleges tanulmányokat (ahogyan azt Cook et al (2013) tette). A 85% többség a 15% kisebbséggel szemben egy elsöprő lehűléspárti konszenzus. Továbbá valószínűleg ez az a periódus, ahonnan az 1970-es évek "globális lehűlés konszenzusa" származik ...
És:
Az 1977-1979 közötti periódusban a melegedést támogató tanulmányok száma kis mértékben meghaladja a lehűlést támogató tanulmányok számát (52% - 48%)
A tanulmányok teljes listája elérhető és bárki számára ellenőrizhető ide kattintva.
Konklúzió helyett megjegyezném, hogy pozitív csalódás volt olvasni, hogy a 444 cikke igazsághűen definiálta a libertarianizmust és a libertárius állásontot a témában.
Az külön pikáns, hogy Bayer a kis hozzáadott értékű, gyakorlatilag egy kötőszavakkal felpimpelt hosszú idézetből álló cikkét 98 százalékban pont egy szenvedélyes libertárius írására alapozza. A liberalizmus legszélsőségesebben egyéniszabadság-párti áramlata ugyanis elveit tekintve a lehető legtávolabb áll az erős állami beavatkozásra építő orbáni politikától. De a libertáriusok egyik kedvenc kultúrharcos témája mindig is a klímatagadás, pontosabban a globális felmelegedés elméletének balos-komcsi egyetemi-kutatóintézeti összeesküvésként való bemutatása volt. Ennek nem sok köze volt ahhoz, hogy a libertáriusok szerint ténylegesen melegszik-e a föld, sokkal inkább ahhoz, hogy a szélsőséges piac- és egyéniszabadság-pártiak a kezdetektől fogva a rettegett állami beavatakozás lehetőségét látták a globális felmelegedésben.
Az egyedüli kifogásunk talán az összeesküvés kifejezéssel lehet: összeesküvés helyett sokkal egyszerűbben megmagyarázza a jelenséget a tény, hogy az emberek, beleértve a tudósokat, ösztönzőkre reagálnak.
Lábjegyzetek
-
"Expert judgment and climate forecasting: A methodological critique of 'climate change to the year 2000'" Stewart, T.R. & Glantz, M.H. Climatic Change (1985) 7: 159. ↩