Talán nem túlzás azt állítani, hogy a bérek kérdésköre az egyik legfontosabb mindazon témák közül, ami a társadalmi diskurzus tárgyát képezheti. És mégis: talán azt állítani sem volna túlzás, hogy minél előkelőbb helyet foglal el a vitatott témák rangsorában a bérek kérdése, annál nagyobb valószínűséggel zuhan az adott társadalom a totalitarizmus, az állami erőszak és a mészárlás vermébe.
Az emberi történelem elmúlt száz éve arra tanít minket, hogy az államizmus papjai és prófétái, a szocialista demagógok a végsőkig elmennek, hogy addig mérgezzék a bérekről szóló diskurzust gazdaságtani téveszméikkel, amíg minden tanulatlan, de az erőszakra - és főképp a tömeges erőszakra - igen hajlamos embertársunk gondolkodása reflexszerűen és megváltoztathatatlanul a marxista kizsákmányolás-elméletre ugrik, amint a bérekről esik szó. Amint pedig a pogátsák, a gulyásmarcik és a hasonlók elvégezték az istentelen feladatukat, pusztán idő kérdése, hogy elkezdődjön a barbár brutalitás.
A magyar kultúra e folyamat kétségtelenül előrehaladott stádiumában találja magát. Még mindig velünk él az a generáció, akik a marxista tanokat nem csak baloldali értelmiségiektől, hanem a tankönyvekből, tanárokról, újságokból és a kultúra minden szegletéből hallották. Továbbá pedig kevesen vették vállukra annak a keserves feladatnak a terhét, hogy a hibás - és a történelmet tekintve tömeggyilkos - gazdaságtani tévedéseket az igazságra cseréljék a közgondolkodásban.
Mindez nem változtatja meg a tényt - sőt, épphogy nyomatékosítja -, hogy a bérek kérdéséről beszélni kell, méghozzá sokat, és a legnagyobb szellemi pontossággal.
A Jobbik pontosan ezt a témát tűzte lobogójára, ahogyan menetelni kezdett a közelgő választási kultúrháborúba. Hogy a fentebb említettek fényében ez mennyire az életveszélyes felelőtlenség bizonyítéka a Jobbik részéről, annak megvitatása talán elnapolható. Jelenleg az egyetlen feladatunk őszintén és a legnagyobb pontossággal gondolkodni a bérekről és a bérunióról.
Az Alfahír a következőképpen foglalja össze Vona Gábor álláspontját a bérunióval kapcsolatban:
Vona Gábor elmondta: tisztában van azzal, hogy a bérunió ügye egy komplex kérdés, és egy nagyon nehéz küzdelem elé néznek, de meg kell tenni az első lépést, amely Nyugat-Európa érdeke is.
Azt is mondta, hogy el kell kezdeni őszintén beszélni a bérek kérdéséről, és meg kell találni azokat a megoldásokat, amelyek révén Európa egy valóban szolidáris és igazságos közösséggé tehető.
Egy hete Vona Gábor azt mondta: a bérunió egy nagyon komplex gazdasági kérdés, és hogy a problémának számtalan összetevője van. Ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy az Európa két fele között meglévő gazdasági különbségeknek történelmi okai vannak, amit nem lehet egyik napról a másikra megoldani, de úgy véli, végre fel kell tenni a kellemetlen, nehéz kérdéseket, és azokra válaszokat kell találni.
Az Európai Bizottság májusban fogadta el a béruniós kezdeményezésre irányuló aláírásgyűjtést. [...] Mit támogathatnak az Unió állampolgárai, ha aláírják a béruniós kezdeményezés gyűjtőívét?
Egyszerűen fogalmazva az „Egyenlő munkáért, egyenlő bért!” elvét.
Tehát nem azt, hogy azonnal megváltozzanak, és nyugati szintre emelkedjenek a keleti bérek.
Mindeddig a dolog teljesen rendben van. A legnagyobb egyetértésben bólogathatunk, amikor Vona Gábor azt mondja, hogy el kell kezdeni őszintén beszélni a bérek kérdéséről.
Hiszen - és ezt itt a legelején hangsúlyosan le kell szögeznünk - ebben a párbeszédben mindannyian azt szeretnénk, hogy mindenki gazdagodjon és egyre nagyobb életszínvonalat élvezzen.
Nem szeretném a harmadik világ nemzetei szintjén szenvedő gazdaság tájképét látnom a saját hazámban. Nem akarom az ínséget és a szegénységet látni az általánosként, amikor kilépek az utcára. Azt szeretném, hogy aki hajlandó dolgozni, az eleget kereshessen ahhoz, hogy eltartsa a családját, hogy az öltözködésében a civilizáltságot és az eleganciát tükrözhesse, hogy a szórakozása az utazás és a programok legyenek. Boldog családokat szeretnék látni, ahol nem kényszerült mindkét szülő vissza a munkába, hogy fenntarthassák az életszínvonalukat, és ahol nem szakadt el minden családi kötelék, mert a gyermeket hároméves korától idegenek kezébe adták.
Nem olyan országban szeretnék élni, ahol az átlagember gyűlölettel beszél a pénzről, hogy erényt kovácsoljon a szegénységéből.
Egy reménytelen idealista vagyok aki annak a világnak az utcáit szeretné járni, amiről csak a tudományos-fantasztikus irodalom legkiválóbbjai álmodnak.
És tudom, hogy egyedül a tömegek példátlan meggazdagodásán keresztül vezet oda az út.
Szóval a céljaink a legnagyobb mértékű összhangban vannak.
De a nézetek közötti hatalmas szakadék nem a cél, hanem a cél eléréséhez szükséges eszköz kérdésében tárul fel, és ez az a téma, aminek a legnagyobb figyelmet kell szentelnünk.
Számtalan eszközhöz folyamodhat az Állam, amikor a bérek növelését tűzi ki célnak. A helyes gazdaságtani érvelés felfedi előttünk, hogy az intézkedések sokasága közül kizárólag egy képes elérni a kívánt célt, míg az összes többi csupán tovább mélyíti a problémákat és a károkat, amik a gazdaságot sújtják.
Ezek közül talán a legkézenfekvőbb a bérek nyílt és kendőzetlen szabályozása. Tételezzük fel, hogy a Vona-kormány fog egy hosszú listát, amin a különböző foglalkozások nyugati átlagbére szerepel, majd elrendelik, hogy senki sem fizethet Magyarországon mondjuk a nyugati átlagbérek nyolcvan százalékánál kevesebbet. Természetesen valószínűtlen, hogy ezt eljátszaná egy tényleges Vona-kormány, de tökéletesen megteszi ahhoz, hogy felfedjük a bérekhez fűződő alapvető törvényszerűségeket.
Ahhoz, hogy meglássuk ennek az intézkedésnek az öngyilkos mivoltát, először meg kell értenünk, hogy mik is azok a bérek (és itt egyedül a magánszektorban megkeresett bérekről esik szó, az állami foglalkoztatottak bérével később, külön kell foglalkoznunk, mivel az kategorikusan különböző).
A bér az az összeg, amit a vállalkozó fizet az elvégzett munkáért. Egy vállalkozó pedig azért képes és azért hajlandó fizetni a munkavállaló által elvégzett munkáért, mert számításai szerint a történet végén a fogyasztók meg fogják vásárolni a terméket, amely elkészítéséhez hozzájárul a munkás, és vásárlásukkal megtérítik a termelési tényezők költségét (és azt az összeget, amiért számára megéri elvégezni a saját feladatát).
Viszont nem a vállalkozó dönt arról, hogy kinek, milyen munkáért és mennyi bért fizessen. A béreket végső soron a fogyasztó fizeti. Ahogyan arra Ludwig von Mises minduntalan emlékezteti az olvasóit, a kapitalizmus az a gazdasági rendszer, ahol a fogyasztó az úr. A piacgazdaság minden kereke azért forog, és minden gazdasági tevékenység azért történik, hogy kielégítse a fogyasztókat. Azért vannak munkahelyek, mert a hosszú termelési lánc legvégén van valaki - a fogyasztó - aki úgy gondolja, hogy egy bizonyos termék birtoklásával jobban járna, mint nélküle.
A fogyasztó határozza meg, hogy kinek, miféle munkáért és mennyi bért fizessenek; ő a végső döntőbíró abban, hogy mennyit ér az erőfeszítés, amivel a munkás hozzájárult a termék előállításához. A vállalkozónak nincsen hatalma a kérdésben. Ő pusztán a fogyasztó megbízottjaként tevékenykedik.
Munkaerőpiacnak nevezik gazdaság azon részét, ahol adják-veszik a munkát. A vásárlók ezen a piacon többnyire a vállalkozók, akik egy elképzeléssel a fejükben érkeznek ide, és olyan embereket keresnek, akik képesek elvégezni azt a bizonyos feladatot, ami szükséges ahhoz, hogy elképzeléséből valós termék keletkezzen. Természetesen szeretné a lehető legkisebb összeget kifizetni a munkáért, de ismét, ebben a kérdésben nem ő a döntőbíró. Helyet foglal mellette az összes többi vállalkozó, akik versenyeznek azért a munkaerőért, amit ő szeretne megvásárolni saját terméke megteremtéséhez.
E verseny során a vállalkozók egyre feljebb és feljebb licitálják az adott munkaerő árát. A bérek felső határát az határozza meg, hogy mekkora a haszon, amit a szóban forgó munkavállaló foglalkoztatása hozhat - legalábbis a vállalkozó legjobb becslése szerint; a bérek alsó határát pedig az, hogy a versengő vállalkozók mennyit ajánlanak.
Ez a folyamat - amely lezajlik minden termelési tényező vásárlása esetén - biztosítja, hogy a gazdaságban azokat a javakat és szolgáltatásokat termelik, amikre a társadalomnak a leginkább szüksége van. Azok képesek többet ajánlani a nyers munkáért vagy bármelyik más termelési tényezőért, akik a vásárlók sürgetőbb igényeit elégítik ki, és/vagy akik hatékonyabban teszik azt.
Mindezek tudatában megválaszolhatjuk a kérdést, hogy mi történik, amikor a kormány nyers erővel feljebb parancsolja a béreket annál, mint amit az érintetlen piac meghatározott. A bérek felparancsolásával nem fog többet érni (a fogyasztók szemében) a bérkeresők által elvégzett munka. Egyedül az történik, hogy az Állam kényszerrel megemeli az egyik termelési tényező árát. Megtiltja, hogy egy bizonyos összegnél olcsóbban adjanak és vegyenek egy bizonyos árucikket.
Ennek az egyszerű következménye az, hogy foglalkoztathatatlanná válnak azok, akiket eddig a kormány által meghatározott bérszint alatt foglalkoztattak.
Az efféle állami beavatkozás nem pusztán elméleti képződmény, hanem egy a valóságban törvénybe iktatott intézkedés a világ számos országában, köztük Magyarországon is, a minimálbér formájában.
Ahogyan Murray Rothbard összefoglalja a minimálbér káros hatásait:
A valóságban egyetlenegy módon értelmezhető a minimálbér-törvény: kötelező munkanélküliség. Pont. A törvény azt mondja, hogy illegális és ebből következően bűntett akárkit X dollár órabér alatt alkalmazni. Ez egész egyszerűen azt jelenti, hogy a szabad és önkéntes bérszerződések egy nagy részét mostantól betiltották, és tehát nagy mértékű munkanélküliség következik. Emlékezzünk, hogy a minimálbér-törvények nem hoznak létre munkahelyeket, hanem csupán betiltják azokat; és a betiltott munkahelyek az elkerülhetetlen következményei.
Minden keresleti görbe zuhan, és a munkaerő alkalmazására vonatkozó kereslet nem kivétel ezalól. Tehát azok a törvények, amelyek megakadályozzák a foglalkoztatást bármilyen, piacilag releváns bérszinten (egy 10 centes órabér minimálbér-törvény semmi hatással nem volna) szükségszerűen a foglalkoztatás betiltását eredményezik, tehát munkanélküliséget okoznak.
Röviden, ha a minimálbért 3,35 órabérről 4,55-re emelik, a következmény azok végleges elbocsátása, akiket e kettő bérszint között foglalkoztattak. Mivel az akármilyen munkaerőre vonatkozó keresleti görbét (ugyanúgy, mint a termelés összes többi tényezőjét) az adott munka becsült marginális termelékenysége határozza meg, ez azt jelenti, hogy azok az emberek, akiket elbocsátanak és akiket a leginkább tönkretesz ez a tiltás pont a “marginális” (legkisebb bérű) munkások lesznek, azaz itt a feketék és a tinédzserek – épp azok, akiket a minimálbér-törvények támogatói állításuk szerint támogatni és védelmezni igyekeznek.
A bérek nyers erővel történő felparancsolása nem oldja meg a problémát, hanem pontosan azokat az embereket károsítja, akiket állítólag segíteni kíván.
Milyen intézkedéshez folyamodhat akkor a kormány, ha ez zsákutca?
Lehetséges természetesen állami támogatásban részesíteni a munkaadókat, és úgymond kipótolni a foglalkoztatottak béreit.
Persze az Államnak valahonnan elő kell kerítenie az ehhez szükséges gigászi összeget.
Ennek az egyik módja, ha beizzítja a központi bank pénznyomtató masinériáit, és hónapról hónapra annyi friss és ropogós bankót gyárt, amennyi csak szükséges a bérek nyugati szintre tornázásához. Remélhetőleg az efféle pénzmágia annyira gyanúsan jónak hangzik, hogy még azok is bizalmatlanul vonják fel a szemöldöküket ennek hallatára, akik a legkevésbé sem ismeretesek a gazdaságtudomány tárgyában.
És való igaz! A bankjegyek őrült nyomtatása nem teszi a nemzetet gazdagabbá. Amikor bérekről és a bérek emeléséről beszélünk, hajlamosak vagyunk beleesni abba a tévedésbe, hogy a célunk a bérek forintban kifejezett összegének a növekedése, és mindaddig, amíg a 150 000 forintos bérből 200 000 forintos bér kerekedik, elértük, ami elérendő volt számunkra. Mondani sem kell, ez nem így működik.
Ha a kormány hozzávág ötvenezret minden bérkeresőhöz, rövidtávon tényleg a megnövekedett reálbér előnyét élvezhetik. De a készpénzmennyiség növelése elkerülhetetlenül inflációval jár, azaz csökkenti a pénzegység vásárlóerejét, amit az átlagember úgy tapasztal, hogy a termékek árai jelentősen megnövekednek, az azonos összegű pénzével pedig kevesebbet tud vásárolni, mint mielőtt a pénznyomtatás kezdetét vette volna.
Henry Hazlitt egyszerű példával ábrázolja a pénznyomtatás gazdasági hatását Közgazdaságtan egy leckében című könyvében:
Egy bizonyos módon nagyobb mennyiségű pénz jön létre. Mondjuk úgy, hogy az állam többet költekezik, mint amennyit az adóbevételekből (vagy a valódi megtakarításokkal rendelkező embereknek eladott kötvényekből) fedezni tud vagy akar. Tegyük fel például, hogy az állam, azért nyomtat pénzt, hogy kifizesse a háborús beszállítókat. Ekkor ezeknek a kiadásoknak az első hatása az lesz, hogy növeli a háborúban használt felszerelések árát, és további pénzt helyez a háborús beszállítók illetve munkavállalóik kezébe. [...]
A háborús beszállítóknak és dolgozóiknak ekkor nagyobb lesz a pénzjövedelmük. Ezt olyan javakra és szolgáltatásokra költik, amiket szeretnének. Ezeknek a javaknak és szolgáltatásoknak az eladói a megemelkedett kereslet következtében képesek lesznek megemelni az áraikat. A megnövekedett jövedelemmel rendelkezők pedig inkább hajlandóak lesznek kifizetni ezeket az árakat, semmint hogy javak nélkül maradjanak; hiszen több pénzük lesz, és emiatt lecsökkent a szemükben egy dollár szubjektív értéke.
Nevezzük A csoportnak ezeket a háborús beszállítókat és dolgozóikat, azokat pedig, akiktől közvetlenül megvásárolják többlet javaikat és szolgáltatásaikat, B csoportnak. B csoport pedig a magasabb eladások és árak következtében több terméket és szolgáltatást fog venni egy újabb csoporttól, C csoporttól. C csoport pedig képes lesz megemelni az árait, illetve több jövedelme lesz, amit elkölthet D csoportnál, és a többi, mindaddig, amíg az árak és pénzjövedelmek növekedése be nem fedi gyakorlatilag az egész nemzetet. Amikor a folyamat a végéhez ér, szinte mindenki magasabb jövedelemmel fog rendelkezni – pénzben kifejezve. De (feltételezve, hogy a javak és szolgáltatások termelése nem növekedett) a javak és szolgáltatások ára is növekedett ennek megfelelően; a nemzet tehát nem lesz gazdagabb, mint előtte.
Nehéz elképzelni azt a hatalmas és fénysebességgel történő teljes gazdasági holokausztot, amit a bérkeresők millióinak inflációs bérnövelése idézne elő. A pénznyomtatás nem fogja megnövelni a nemzet vagyonát, és az inflációt nem lehet életvitelszerűen folytatni. Ha az intézkedés legelső óráiban még igazán örvendetes dolognak érződik, ahogyan a bérkeresők kézhez kapják és elköltik a ropogós új pénzt, kevésbé lesz őszinte a mosolyuk, amikor egyhamar szembetalálják magukat a pénznyomtatás elkerülhetetlen következményeivel: a drasztikus áremelkedéssel. Nem kell sokat várniuk, míg az új bérösszegük ismét annyit fog érni termékekben kifejezve, mint amennyit előtte kerestek. Ekkor a kormánynak persze emelnie kell a munkásoknak adott bértámogatáson, ha tovább szeretnék tettetni, hogy az inflációfüggőség igenis életképes megoldás. Ekkor az árak ismét emelkednek, a nemzeti fizetőeszköz vásárlóereje pedig pillanatokon belül eléri a tökéletes nullát, és egy hatalmas társadalmi pánik és káosz kíséretében összeomlik a teljes pénzrendszer.
Értelemszerűen ugyanez a folyamat zajlik le, ha a kormány csupán a bérkeresők egy bizonyos kisebb csoportjának a bérét szeretné megtámogatni frissen nyomtatott pénzzel. Azok az emberek rövidtávon kiélvezhetik a friss pénz előnyét, akik először kapják kézhez, de mindenki más, aki nem élvezheti a legális pénzhamisítás gyümölcsét pusztán jövedelmének és megtakarításának értékvesztését fogja tapasztalni.
"Az infláció - írja Murray Rothbard - tehát semmiféle társadalmi haszonnal nem jár; ehelyett újra szétosztja a vagyont az először érkezők javára és a versenyben elkésettek kárára. Az infláció a gyakorlatban bizony annak a versenye, ki képes leghamarabb megkaparintani az új pénzt. A későn érkezőket – azokat, akiknek csak a veszteség jut – gyakran „rögzített jövedelmű csoportnak” nevezik. A miniszterek, tanárok, bérért dolgozó emberek hírhedten más csoportok mögött kullognak az új pénz megszerzésében. Azok szenvednek a legtöbbet, akiknek jövedelme szerződésben rögzített mennyiségű fizetésből ered – amely szerződést az árak inflációs növekedése előtt kötöttek. Életbiztosítások kedvezményezettjei és járadékosai, nyugdíjból élő idősek, főbérlők hosszútávú bérleti szerződéssel, hitelezők és megtakarítással rendelkezők: mindannyiukra le fog sújtani az infláció ökle. Ők lesznek azok, akiket 'megadóztatnak.'"
Oké, szóval egyszerű pénznyomtatással nyilván nem lehetséges finanszírozni a szóban forgó támogatást.
Akkor támadjuk meg inkább a vállalkozókat és a profitot, a marxisták leggyűlöltebb mumusát. Mondjuk akkor azt, hogy a béreket a vállalkozóktól elrabolt vagyonból fogják megtámogatni, vagy a vállalkozókat kényszerítik arra, hogy lemondjanak a nyereségük egy bizonyos részéről és a foglalkoztatottjaik között osszák el azt.
Ennek a következménye, hogy sokkal kevesebben lesznek hajlandóak magukra vállalni a vállalkozó feladatát, mint azelőtt, mivel immáron nem kaphatják meg azt a díjazást, amiért számukra megéri meghozni a szakma minden áldozatát. Kevesen készek ledolgozni azt a napi tizennégy órát a hét minden napjában, ami megkövetelt egy sikeres vállalkozótól, és kevesen hajlandóak felvállalni mindazt a titáni felelősséget és mindazt a kockázatot, amit egy vállalkozó vállal fel hivatása során, és igen más dolog azt mondani neki, hogy 'vedd a hátadra mindezt, és előtted áll a lehetőség hogy megkeress minden vagyont' vagy azt, hogy 'vedd a hátadra mindezt, és előtted áll a lehetőség, hogy eloszd az alkalmazottaid között mindazt, amit megkerestél.'
"A profitrendszer erénye az - írja Ludwig von Mises Bürokrácia című könyvében - hogy magasan jutalmazza a fejlesztéseket, amivel ösztönzi a kockázatvállalást. Ha eltörlik vagy komolyan csökkentik ezt a jutalmat, a fejlődés nem lehetséges."
A nagyvállalatok azért költenek jelentős összegeket kutatásokra, mert profitálni szeretnének az új termelési módszerekből. Minden vállalkozó folyton új fejlesztések után kutat; vagy költségei csökkentéséből, vagy terméke tökéletesítéséből szeretne profitot. A nyilvánosság csak a sikeres innovációt látja. Nem fogja fel, mennyi vállalat bukott meg, mert nem tudták meghonosítani az új folyamatokat.
Hiábavaló arra kérni egy vállalkozót, hogy a profit ösztönzője nélkül vágjon bele minden olyan fejlesztésbe, amit akkor alkalmazott volna, ha a várt profitok meggazdagították volna. A szabad vállalkozó az érvek és ellenérvek közeli és óvatos kalkulációja után, a siker és a bukás lehetőségeinek felmérése után hozza meg a döntését. Összeveti a lehetséges hozamot a lehetséges veszteségekkel. Saját vagyonában fog megjelenni mind a nyereség, mind a veszteség. [...] Saját pénzének elvesztését kockáztatni [...] mások profitlehetősége érdekében igen más nézőpontot eredményez.
A bérek nyers erővel történő felparancsolásához hasonlóan ez is számtalan munkahely megszűnését és a gazdaság megtorpanását eredményezi.
De van itt még más is.
Ha intézményes korlátok - engedélykötelesség, adók, szabályozások, a profit korlátozása, stb. - gátolják azt, hogy új vállalkozók lépjenek a piacra, csökken a vállalkozók közötti verseny intenzitása. Fentebb már említést tettünk erről a versenyről és láttuk, hogy a a munkaerőért folytatott vállalkozók közötti verseny határozza meg a bérek alsó szintjét. Ha viszont a kormány által felállított intézményes korlátok következtében csökken a vállalkozók létszáma, csökken a munkaerőre vonatkozó kereslet is. Kevesebben lesznek azok, akik hasznot húznának a szakadékból, ami a bérek és a munkás foglalkoztatásából származó potenciális haszon között húzódik, és kevésbé fogják fellicitálni a béreket. Tehát a profit és a vállalkozás elleni támadás eredménye pontosan az, hogy szertefoszlik a folyamat, ami eddig viszonylag magasan tartotta a béreket, és ezáltal a bérek szabadon bezuhanhatnak az alá a szint alá, amit a kompetitív szabadpiac meghatározott volna.
Szóval levonhatjuk a következtetést, hogy a vállalkozók és a profit elleni támadás sem célravezető.
Miféle eszközökhöz folyamodhat még a kormány?
Ezzel elérkeztünk a "népszerű és káros intézkedések" listájának utolsó elemeihez.
Ahogyan fentebb láthattuk, a piacgazdaságban a fogyasztó az úr. A kapitalizmus az a rendszer, amelyben a sikerhez embertársaink szolgálatán keresztül vezet az út. A kapitalizmus arra készteti a legnagyobb tehetséggel és intelligenciával megáldott embereket, hogy adottságaikat az átlagember igényeinek kielégítésére szenteljék. Azt is láthattuk, hogy a bérkeresők - akik egyúttal a fogyasztók tömegét is képezik - azért tesznek szert bérre, mert helyet foglalnak abban a szerteágazó gazdasági gépezetben, amely a tömegek igényeinek kielégítésén fáradozik. A béreiket végső soron a fogyasztók fizetik, amikor leemelik a boltok polcairól és megvásárolják azokat a termékeket, amelyek legjobb ítéletük szerint javítani fognak életszínvonalukon.
Ebben a tényben rejlik a válasz arra a kérdésre, hogy miként lehetséges növelni a dolgozó tömegek béreit. Minél fejlettebb és jobb technológiát használ a bérkereső munkája során, annál több és jobb terméket tud előállítani embertársai számára, így annál magasabbra kúszhat a fogyasztók által kifizetett jutalma.
Ludwig von Mises szavaival:
Az amerikai bérek magasabbak, mint a bérek más országokban, mivel az egy fő dolgozóra eső befektetett tőke nagyobb, és ebből következően a gyárak a leghatékonyabb eszközöket és gépeket használják. Amit az amerikai életstílusnak neveznek, az annak a ténynek a következménye, hogy az Egyesült Államok kevesebb akadályt állított a megtakarítás és tőkefelhalmozás elé, mint más nemzetek. Az Indiához hasonló országok gazdasági elmaradottsága pontosan abból a tényből fakad, hogy politikájuk meggátolja mind a hazai tőke felhalmozódását, mind pedig a külföldi tőke befektetését. És mivel a szükséges tőke hiányzik, az Indiai vállalatokat akadályozzák az elégséges mennyiségű modern berendezés alkalmazásában, így a dolgozók kevesebbet termelnek óránként, és kizárólag olyan béreket tudnak megengedni, amelyek az amerikai bérekhez viszonyítva megdöbbentően alacsonyak.
Sajnos a világ kormányai még akkor is képesek megdöbbentő hibákat elkövetni, amikor tisztában vannak ezzel a ténnyel. Megértik, hogy egyedül az egy főre eső befektetett tőke növelésével emelkedhet a bérkereső tömegek életszínvonala, majd arra a következtetésre jutnak, hogy 'akkor a helyes út kétségtelenül, ha a kormány segíti a vállalkozásokat abban, hogy tőkéhez jussanak,' és azonnal munkához is látnak. Kormányprogramokat indítanak, amelyeknek a célja, hogy a fennálló piaci áraknál olcsóbban jussanak hitelhez a vállalatok, vagy hogy olyan vállalatok is hitelhez jussanak, akiket mások túl nagy kockázatra hivatkozna elutasítanak, vagy egyszerűen pénzbeli támogatásokat nyújtanak a cégeknek. Mindennek a tervezett következménye persze az, hogy megnövekedjen az egy főre eső befektetett tőke mennyisége, így több értéket állíthassanak elő a foglalkoztatottak és növekedhessenek a bérek.
Közgazdaságtan egy leckében című könyvének hatodik fejezetét Henry Hazlitt arra szentelte, hogy zseniálisan ízekre szedje az állami hitelezés hasznosságának mítoszát. Hazlitt szavaival:
[Az állami hitelek] elpazarolják a tőkét és csökkentik a termelést. Rossz, vagy legjobb esetben is kétséges projektekhez vágják hozzá a tőkét. Olyan emberek kezébe adják, akik kevésbé kompetensek vagy kevésbé megbízhatóak, mint azok, akik máskülönben megkapták volna. Hiszen a reáltőke mennyisége bármelyik pillanatban (megkülönböztetve a nyomda által előállított monetáris zsetonoktól) korlátozott. Amit B kezébe adnak, azt nem adhatják A kezébe.
Az emberek be szeretnék fektetni a saját tőkéjüket. De óvatosak. Vissza is szeretnék kapni. A legtöbb hitelező tehát gondosan meg fog vizsgálni minden kérést, mielőtt kockáztatja a saját pénzét. Hozzávetik a nyereség kilátásait a veszteség lehetőségéhez. Sokszor talán hibáznak. De számos okból kifolyólag valószínű, hogy kevesebb hibát vétenek, mint az állami hitelezők. Mindenekelőtt a pénz vagy az övék, vagy önként rájuk bízták. Az állami hitelezés esetében a pénz más embereké, és személyes kívánságaiktól függetlenül vették el tőlük adók formájában. A magánpénzt csak akkor fogják befektetni, ha egyértelműen számíthatnak a kamatos visszafizetésre vagy profitra. Ez annak a jele, hogy olyan dolgok termelését várják a piac számára az embertől, akinek kölcsönadták a pénzt, amiket az emberek valóban szeretnének. Az állam pénzét viszont valószínűleg valami homályos, általános célra adják kölcsön, mint a „munkahelyteremtés;” és valószínűleg minél kevésbé hatékony a munka – azaz minél nagyobb mennyiségű foglalkoztatást követel a termék értékéhez viszonyítva – annál nagyobbra becsülik a befektetést.
A magán hitelezőket ezen felül kegyetlen piaci teszt szelektálja. Ha hibákat vétenek, elveszítik a pénzüket és nem lesz több pénzük, amit kölcsönadhatnak. Csak akkor van több pénzük, amit a jövőben kölcsönadhatnak, ha a múltban sikerrel jártak. Tehát a magán hitelezőket (kivéve egy viszonylag apró részüket, akik örökléssel tettek szert a tőkéjükre) szigorúan szelektálja a ’legalkalmasabbak fennmaradása’ folyamat. Az állami hitelezők viszont vagy azok, akik átestek a közszolgálati vizsgákon, és tudják, hogyan kell hipotetikus kérdéseket hipotetikusan megválaszolni, vagy azok, akik a leghihetőbb érveket tudják felsorakoztatni a hitelezés mellett, és a leghihetőbb magyarázatokat amellett, miért nem az ő hibájuk volt a hitel bukása. De a nettó eredmény ugyanaz marad: a magán hitelek sokkal jobban fogják hasznosítani a létező erőforrásokat és tőkét, mint az állami hitelek. Az állami hitelek sokkal több tőkét és erőforrást fognak elpazarolni, mint a magán hitelek. Röviden, az állami hitelek a magán hitelekhez viszonyítva csökkentik a termelést, nem pedig növelik azt.
Az állami hitelezés indítványozása magánszemélyek vagy projektek számára tehát szem előtt tartja B-t és elfelejti A-t. Látja az embereket, akiknek a tőke a kezébe kerül; elfelejti azokat, akik máskülönben megszerezték volna. Látja a projektet, ami tőkét kapott; elfelejti a projekteket, amiktől ennek következtében visszatartották a tőkét. Látja az egy csoport számára nyújtott azonnali hasznot; figyelmen kívül hagyja a többi csoport veszteségét, és a teljes közösség nettó veszteségét.
Érdemes elolvasni a teljes fejezetet és Hazlitt teljes könyvét a kérdés részletes elemzéséhez, de számunkra talán ennyi is elég, hogy láthassuk az állami hitelezésben és támogatásban rejlő problémákat.
Van egy másik közkedvelt módszer, amivel újra és újra megpróbálkoznak az egy főre eső befektetett tőke növeléséhez a világ kormányai, ami pedig a kamatlábak csökkentése és a hitelkínálat növelése a központi bank segítségével. Ez a folyamat inflációval jár, mivel a cél eléréséhez a központi bank megnöveli a kereskedelmi bankok készpénz-tartalékát, hogy a bankok több kölcsönt bocsáthassanak ki. Az előzőekben szó esett az inflációról, így itt nem kell megismételnünk mindazt. Viszont a hitelexpanzió következménye nem pusztán az árak fokozatos növekedése.
Amikor az állami beavatkozás következtében a kamatok - a kölcsönök ára - alacsonyabb szintre zuhannak, mint amit az érintetlen szabadpiac meghatározott volna, kezdetben tényleg pontosan az történik, amit a kormány kitervelt. A vállalatok kapva kapnak a kedvező áron elérhető tőke alkalmán, ami a megemelkedett nyereségek ígéretével kecsegtet és lehetővé teszi az eddig kevésbé nyereséges - vagy veszteséges - projektek megvalósítását, és a hitelek segítségével beruházásokba kezdenek, felszereléseket és nyersanyagokat vásárolnak, bővítik a termelést. Ezzel növekszik a munkaerőre vonatkozó kereslet is, ami - ahogyan fentebb láttuk - meghatározza a bérek alsó szintjét.
Tehát látszólag és rövidtávon minden szép és jó, növekednek a bérek és olyan beruházások történnek, amik lehetővé teszik, hogy a munkások több értéket állítsanak elő.
De a hitelek forrása a társadalom tagjai által eszközölt megtakarítás. A szabadpiacon akkor csökkennek a kamatok, ha az emberek több megtakarítást eszközölnek, és ennek következtében megnövekedik a bankok által kiadható pénz kínálata. Amikor az állami beavatkozás következtében csökkennek a kamatok, értelemszerűen a megtakarítások nem növekedtek, és amikor a bérkeresők kézhez kapják a megnövekedett fizetésüket - írja Murray Rothbard:
elkezdik felélni új jövedelmük nagy részét, így állítva vissza a gazdaságban a fogyasztás és a megtakarítás régi arányát. Ez azt jelenti, hogy a kiadásokat visszairányítják a fogyasztási javak iparágaiba, és nem takarítanak meg és fektetnek be annyit, hogy megvásárolják az újonnan legyártott gépeket, tőkefelszerelést, ipari nyersanyagokat, stb. Erre váratlanul derül fény és válságot okoz a termelési eszközöket előállító iparágak területét. Miután a fogyasztók visszaállították az általuk kívánatos fogyasztási és befektetési arányokat, fény derül arra, hogy a vállalatok túl sokat fektettek tőkejavakba, és túl keveset a fogyasztási javakba. A vállalatokat elcsábította az állami babrálás és a mesterséges kamatráta-csökkentés, amely következtében úgy cselekedtek, mintha több megtakarítás állna rendelkezésre befektetés végett, mint amennyi valójában. Miután az új bankpénz átszivárgott a rendszeren és a fogyasztók visszaállították régi arányaikat, nyilvánvalóvá vált, hogy nincs elég megtakarítás az összes termelési eszköz megvásárlásához, és a vállalatok tévesen fektették be a rendelkezésükre álló limitált megtakarításokat. A vállalatok túlzott mértékben fektettek be tőkejavakba és elégtelen mértékben fogyasztási cikkekbe.
Az inflációs fellendülés tehát az árrendszer és a termelési szerkezet torzulásához vezet. A termelési eszközöket gyártó iparágakban a munkaerő és a nyersanyagok árát a fellendülés során túl magasra licitálták ahhoz, hogy nyereséges legyen, miután a fogyasztók ismét kifejezik régi fogyasztás/befektetés preferenciájukat.
Amikor fény derül arra, hogy valójában tévesen történt mindaz a befektetés és bővítés, amit az olcsó hitelek láttán eszközöltek, kezdetét veszi egy gazdasági válság. A válság során visszazuhannak az előtte természetellenesen magasra licitált bérek és árak, és hirtelen véget érnek azok a projektek és munkálatok, amiktől az állami beavatkozás által tévesen nyereséget vártak. Ez a hirtelen válság nem következik be azonnal. Sokszor akár évekig eltarthat, mire a hitelexpanzió kezdetétől a gazdaság eljut a fájdalmas józanodás pontjáig; és a piac mindaddig az olcsó hitel delíriumában fog tévelyegni, amíg a kormány be nem szünteti a kamatok mesterséges manipulációját.
Mindaddig, amíg tart a folyamat, súlyosbodik az infláció. És minél tovább tart az állami kamatmanipuláció, annál több és több rosszindulatú befektetést fognak eszközölni, amely következtében annál fájdalmasabb lesz az elkerülhetetlen összeomlás. A „válság” - folytatja Rothbard:
tehát egy szükségszerű és egészséges fázis, amely során a szabadpiac kigyomlálja a fellendülésből származó többleteket illetve hibákat, és visszaállítja a piacgazdaság azon funkcióját, hogy hatékonyan szolgálja a fogyasztók tömegét. Mivel a termelési tényezők árát túl magasra licitálták a fellendülés alatt, hagyni kell, hogy a tőkejavakat előállító iparágakban a munkaerő és a javak ára addig zuhanjon, amíg vissza nem állnak a helyes piaci kapcsolatok.
Tehát bármennyire is jó ötletnek hangzik, és bármennyire is életképes intézkedésnek látszik rövidtávon, a kamatok csökkentése hosszútávon gazdasági káoszt, a bérek zuhanását és számtalan munkahely megszűnését idézi elő.
Végighaladtunk azokon az intézkedéseken, amelyek a történelem során a kormányok legkedveltebb módszerei voltak, amikor a bérek emelését tűzték ki célul. Láthattuk, hogy hibás azt hinni, hogy a kormánynak hatalmában áll növelni a bérkeresők életszínvonalát a vállalkozók kárára, a profit korlátozásával, a bérszintek szabályozásával, adókkal, állami támogatásokkal, állami hitelezéssel és a kamatok mesterséges manipulációjával. A gazdaságelmélet feltárta előttünk, hogy bármennyire is jól hangozzanak elsőre, ha megkapargatjuk a felszínüket, az igazság róluk az, hogy az eredeti céllal pontosan ellentétes eredményeket idéznek elő.
Mi hát a megoldás? Lehetséges-e növelni a bérkereső tömegek életszínvonalát hosszútávon és permanensen anélkül, hogy akaratlanul károkat idézzünk a gazdaság másik területein?
Természetesen.
Mindenekelőtt ennek a legnyilvánvalóbb módja a jövedelemadó azonnali és teljes eltörlése. Mint minden adó, a jövedelemadó sem több mint közönséges rablás, az ember munkája gyümölcsének elkobzása a Hatalom eszközével. De ez pusztán az első lépés, és míg kétségtelenül jelentősen megnövelné a magyar bérkeresők életszínvonalát, meg sem közelíti azt a gazdagságot, amit a nemzet a helyes utat járva elérhet.
Többször szóba került az, hogy a bérek alsó szintjét a vállalkozók közötti verseny és licitálás szabja meg. Amikor a profit elleni támadást vizsgáltuk, azt is láthattuk, hogy a bérek alsó szintje zuhan akkor, amikor a kormány intézményes korlátokat állít a vállalkozás elé. Ebből következően ha az ember elő szeretné segíteni a bérek folyamatos emelkedését mindenki számára, az állami beavatkozástól mentes szabad vállalkozás gazdasági légkörét kell támogatnia.
Ez a színtiszta laissez-faire politikáját jelenti. Ez azt jelent, hogy a magyar államnak fel kell hagynia a vállalkozásba és a gazdasági tevékenységbe történő beavatkozással, és a magyar nemzet jelenlegi gazdasági rendszerét, azaz az intervencionizmust a kapitalizmus rendszerével kell helyettesíteni. El kell törölni minden engedélykötelességet, minden intézményes akadályt, minden törvényt és rendeletet, ami arra irányul, hogy megszabja, ki, hogyan, milyen feltételek között szerződhet, hogyan és milyen terméket termelhet, és hogyan adhatja el a termékét és szolgáltatását. Az állam hatáskörét radikálisan vissza kell vágni mindaddig, amíg egyetlen funkciója a magántulajdon védelmezése: a szerződések betartatása, az erőszakos bűnözéstől, a rablástól, a csalástól és átveréstől való védelem.1
A vállalkozás teljes szabadsága szabadon engedi a találékonyságát és a kreativitását minden géniusznak, aki képes forradalmi új ötleteket megálmodni és megalkotni, és lehetővé teszi, hogy a bérkeresők olyan sosem látott javak és szolgáltatások előállításán fáradozhassanak, amelyek mellett eltörpül a bürokraták által tűrt és engedélyezett szürke szabványtermékek értéke. Új termelési módszerek jelenhetnek meg, ami hatékonyabbá és termelékenyebbé teszi a vállalkozások sokaságát. Megnövekedik a munkaerőért folytatott verseny intenzitása, ami megemeli a béreket mindenki számára. Az emberi zsenialitás hozta el számunkra az Ipari Forradalmat, ami az ókor életszínvonalából az embert a modern idők felfoghatatlan gazdagságába emelte; az egyedüli oka annak, hogy nem történhet meg ismét ez a példátlan gazdagodás, az a vállalkozás szabadságának bürokratikus elfojtása.
Bár ezek a változások önmagukban is a legvagyonosabb és legfejlettebb országok soraiba emelnék Magyarországot, mindez nem elég.
Láthattuk, mi a tőke szerepe a bérszintek meghatározásában. Tudjuk, hogy a nemzet jóléte és vagyona, a bérkeresők életszínvonala egyedül egy fenntartható és permanens módon növekedhet: az egy főre eső befektetett tőke növelésével. Bizton állíthatjuk, hogy a tőkefelhalmozás mértéke jelenti a civilizáció fejlettségi fokát is. Robert Murphy ezt a következőképp illusztrálta:
Ha a világ összes vezető fizikusa, mérnöke, vegyésze, programozója és vállalkozója visszakerülne a Kőkorszakba, legtöbbjük egy héten belül elpusztulna. Bár rendelkeznének napjaink élvonalbeli ismereteivel, hiányozna az a felhalmozott tőke, amellyel megvalósíthatnák fejlett ötleteiket.
Ilyen értelemben nyomatékosították az olyan osztrák [az osztrák közgazdaságtani iskola követői] írók, mint Böhm-Bawerk, Mises és Rothbard azt, hogy a gazdasági növekedés végső féke nem a “technológia” vagy a “találmányok,” hanem a megtakarítások és a befektetések. Bármely történelmi korban van egy halom ötlet, ami az asztalfiókban marad, nem jut el a gyártásig és a boltok polcaira.
A jelenlegi technológiával már lehetséges lenne kolóniát építeni a Marson, vagy lebegő óceánvárost a Földön, amely eltarthatna 100 ezer embert. De egész egyszerűen túl drága lenne ilyen projektek megvalósítása a közeljövőben. Nem az a helyzet, hogy “nem tudjuk, hogyan kellene csinálni,” hanem az, hogy túl sok egyéb javakat és szolgáltatásokat kellene feláldozni ahhoz, hogy felépítsünk egy hatalmas úszó várost a Csendes-óceánon 2020-ig.
De honnan ered maga a tőke? Mi határozza meg az adott civilizáció tőkefelhalmozásának a mértékét? És mik azok a tényezők, amik pozitív vagy negatív irányba befolyásolják a tőkefelhalmozást?
Röviden megválaszolva a kérdést: a tőkét a megtakarítások képezik, így az elérhető tőke mennyiségét az határozza meg, hogy az adott egyén vagy közösség tagjai mennyire tartózkodnak a megtermelt javak azonnali elfogyasztásától. Ezt pedig - és így közvetve a megtakarítás és a befektetés mértékét - az időpreferencia szabályozza.
Mindezt egy példával érthetjük meg a legjobban. Vegyük Robinson Crusoe-t, aki lakatlan szigetén ragadt. Azzal szembesül, hogy ételt kell magának előállítania, így a halászat mellett dönt. Választhatja azt, hogy puszta kézzel fog neki a vadászatnak, vagy dönthet úgy, hogy körülményesebb termelési módszert választ, és először egy hálót épít magának. Ahhoz, hogy az utóbbi mellett döntsön, mindenekelőtt feltételeznie kell, hogy a hálóval több halat képes fogni, mint puszta kezével, hiszen ha mindkét módszerrel óránként mondjuk 3 halat foghatna, nyilvánvalóan idejének és energiájának teljes elpazarlása volna megépíteni a hálót; célja az, hogy csillapítsa az éhségét, és ha a háló semmilyen módon nem segítené ennek elérésében, nem vesződne vele.
Miként fogja eldönteni, hogy melyik termelési módszert válassza? Nincsen semmiféle objektív mérce, ami azt mondaná, hogy "bizony jobb, ha a háló mellett döntesz." A kérdés eldöntésében Crusoe időpreferenciája fog segédkezni: ha időpreferenciája alacsony, nagyobb hajlandósággal fogja "rááldozni" az elkövetkező három óráját a háló elkészítésére, ha pedig időpreferenciája magas, kevésbé lesz hajlandó három órán keresztül elhalasztani a fogyasztást. Ha Crusoe-t nem korlátozná az időpreferencia, akkor - Hans-Hermann Hoppe példájával élve - a háló helyett azonnal halászbárka építésébe kezdene.
Egy másik példával illusztrálva: az ember dönthet, hogy 100 000 forintját félrerakja, hogy egy év múlva 110 000 forintot költhessen fogyasztásra, vagy dönthet úgy, hogy a jelenben használja 100 000 forintját attól függően, hogy nagyobbra értékeli a 100 000 forintot a jelenben, vagy a 110 000 forintot egy év múlva, amit pedig egyéni időpreferenciája határoz meg.
A piaci kamatláb az egyéni időpreferenciák összessége, amely tükrözi a társadalom időpreferenciáját és egyensúlyba hozza a társadalom megtakarításait [...] és a befektetéseket.2
Minél alacsonyabb a társadalom időpreferenciája, annál nagyobb sebességgel történik a tőkefelhalmozás, ami emeli a munka határtermelékenységét, és következményképpen a reálbéreket. Viszont különböző külső hatások befolyásolhatják és megváltoztathatják az időpreferencia rátáját, emelhetik egy társadalom időpreferenciáját, mely következtében lelassítják vagy megállítják a tőkeképződés folyamatát és ösztönözhetik a tőkefogyasztást. Egyértelműen ez a civilizáció fejlődésének és az életszínvonal növekedésének lassulásával és megtorpanásával, vagy akár a civilizáció teljes hanyatlásával jár.
Ide sorolhatjuk azokat a hatásokat, amelyek károsítják vagy elpusztítják az egyén tulajdonát. Emlékezzünk, az ember azért eszközöl megtakarításokat, hogy egy későbbi időpontban megnövekedett mennyiségű jószág álljon a rendelkezésére fogyasztás céljából. Ennek megfelelően az erőszakos bűnözés, a lopás, vagy a természeti katasztrófák - és mindezek kockázatai - növelik az egyén időpreferenciáját és valamilyen mértékben eltántorítják a további megtakarítástól. Ha nem élvezhetem a fogyasztástól való tartózkodás gyümölcsét egy későbbi időpontban, minek tartózkodnék a fogyasztástól, ugyebár.
De mind a bűnözés és mind a természetes katasztrófák szórványos és ritka jelenségnek bizonyulnak; nem gyakorolnak olyan mértékű hatást egy társadalom időpreferenciájára, hogy az a teljes civilizációs hanyatlással legyen egyenértékű.
Viszont más a helyzet, ha a rablás és a tulajdonjogok megsértése intézményesített és kikerülhetetlen formát ölt az Állam és az adóztatás formájában. Ekkor a szórványos bűnözés folyamatos élősködéssé válik. Továbbá míg az áldozatok védekezhetnek a rablás vagy a természeti katasztrófák ellen, ennek következtében pedig hosszútávon jelentős mértékben megelőzhető az időpreferenciára és a civilizáció fejlődésére gyakorolt negatív hatásuk, addig az áldozat semmilyen módon nem védekezhet az adóztatás ellen. A hatalom el fogja venni a megtakarításait hogy saját céljaira használja őket, és ennyi.
Az adóztatás így megnöveli a teljes társadalom időpreferenciáját és hátráltatja a teljes civilizáció fejlődését. Ennek a foka természetesen az adóztatás mértékétől és természetétől függ. Egy olyan állam, ami a jövedelem 5 százalékát marja el adó formájában kétségtelenül sokkal kisebb hatást fog gyakorolni a társadalmat alkotó egyének időpreferenciájára, mint ami a jövedelmek ötven százalékát veszi el, vagy ami kiszámíthatatlan időközönként elmarja a teljes lakosság nyugdíj-megtakarítását.
A folyamatosan növekvő állami kiadások és adók úgyszintén növelik az időpreferenciát. Ahogyan az emberek azzal szembesülnek, hogy az adók évről évre, kormányról kormányra egyre magasabbra kúsznak, úgy egyre előnyösebbé válik az azonnali fogyasztás a megtakarításhoz és a befektetéshez képest. Ezen pedig nem változtat semmiféle politika szómágia - amivel a pártok újra és újra bepróbálkoznak - ami egyrészről mindenféle adócsökkentést, másrészről mindenféle támogatást és segélyt és ingyen eztmegazt ígér. A megnövekedő állami kiadásokat így vagy úgy, de adók formájában kell beszedni: legyen az jövedelemadó, legyen az infláció, legyen az későbbi adóztatással kifizetendő államadósság.
Továbbá maga a törvényhozás intézménye is növeli az időpreferenciát és hozzájárul a tőkeképződés, a civilizációs fejlődés megtorpanásához. Amint elfogadják és széleskörűen gyakorolják az elképzelést, miszerint a törvény az nem valami, ami adott, hanem valami, amit a hatalom kényére-kedvére alakít és formál, bizonytalanság és kiszámíthatatlanság lép a gazdasági életbe. Többé nem a tulajdonjogok, a szerződéshez és kereskedelemhez való jog adja a gazdaság keretrendszerét, hanem a különböző érdekcsoportok által folyamatosan felvásárolt politikusok megállás nélküli beavatkozása, ahol senki sem tudja, hogy holnaptól milyen új szabályok és adók fogják károsítani az egyik gazdasági szereplőt a másik hasznára.
Végül pedig - ahogyan Hans-Hermann Hoppe írja Demokrácia, a bukott bálvány című kötetében:
"A társadalom időpreferenciáját leginkább befolyásoló intézkedés a "társadalombiztosítás" bevezetése volt az 1880-as években Bismarck Németországában, ami az I. Világháború után általánossá vált a nyugati világban. Mivel az egyénnek nem kell magának gondoskodnia a saját idős koráról, az öngondoskodás köre és időbeli távlata lecsökken. Különösen a házasság, a család és a gyerekek értéke esik, hiszen kevésbé van rájuk szükség, ha valaki állami segítségre számíthat. A demokratikus köztársaságok megjelenése óta a "családi problémák" száma határozottan emelkedik: a gyerekek száma csökken, az őslakos népesség száma stagnál vagy esik, a válások, a törvénytelen gyerekek, az egyszülős családok, az egyedül élők és az abortuszok száma pedig nő. Továbbá a személyes megtakarítások aránya is stagnál vagy csökken ahelyett, hogy a növekvő jövedelmekkel arányosan, vagy akár azt meghaladóan is emelkedne."
Mindennek ismeretében világos, mi a teendő, ha az ember vissza szeretné fordítani a - Hoppe kifejezésével élve - decivilizálódás folyamatát, és ösztönözni szeretné a megtakarítást, a tőkeképződést, az életszínvonal és a civilizáció általános és folyamatos fejlődését: a lehető legnagyobb mértékben lebontani az államapparátust, beszüntetni minden lehetséges adóztatást, sóval behinteni a központi bank romjait, megszüntetni a közmunkától a közoktatásig a kormányprogramokat, aranyhoz kötni az inflációs papírvalutát, eltörölni minden segélyezést és felszabadítani a nemzet gazdaságát.
Korábban, az A nemzet decentralizációja című esszében kifejtettem, hogy mi az ide vezető út napjaink politikai atmoszférájában, így erről itt nem szükséges beszélnem. Helyette inkább egy utolsó megjegyzéssel zárnám a Jobbikkal és a béruniójával kapcsolatban - pontosabban egy figyelmeztetéssel a Jobbik számára Ludwig von Mises tollából.
A bérek elemzése kezdetén meg kellett említenem, hogy az állami alkalmazottak bére egy kategorikusan külön csoportba tartozik, így külön kell értekeznünk róla. Ez azért van, mert az állami alkalmazottak béréhez szükséges forrásokat a kormánynak szükségszerűen adóztatással kell beszednie, így minden nekik adott béremelés elkerülhetetlenül az adóztatás megemelkedésével jár.
A Jobbik az elmúlt hónapokban hatalmas energiát ölt abba, hogy megszerezze a közalkalmazottak kegyeit a béremelési ígéreteivel. A fenti elemzés tükrében nagyon jól tudjuk, hogy ez mit jelent, és nem szorul részletes kifejtésre: azt jelenti, hogy az állami alkalmazottak a piacon dolgozók kárára juthatnak a béremeléshez; azt jelenti, hogy az államnak adókkal kell büntetnie a sikeres és értékteremtő embereket, hogy megjutalmazza azokat akik számos esetben nem termelnek semmit; hogy csökkenti a megtakarítások mértékét és a jelenleginél is mélyebb hanyatlásba taszítja a nemzet gazdaságát.
A megoldás természetesen az, amit a Jobbik - vagy bármely egyéb párt - aligha fog bevállalni: bezárni a hivatalokat, megszüntetni a bürokraták gazdaságpusztító munkáját, kiszállni az egészségügyből, kiszállni az oktatásból, hogy azok az emberek, akiket eddig az adófizetőkkel tartattak el, a gazdaságunk értékteremtő tagjaivá válhassanak, és ténylegesen olyan munkát végezhessenek, amit a fogyasztók önként megvásárolnak. Ha például a tanárok ténylegesen megérdemlik azt a béremelést, akkor semmi szükségük nincsen arra, hogy az Állam kényszerítse a szülőket arra, hogy megfizessék azt.
Ez az egyetlen ésszerű és felelősségteljes út bármilyen nemzet számára, és ez az egyetlen lehetséges módja annak, hogy a Jobbik elérje a célját és emelkedjen az életszínvonal folyamatosan és mindenki számára. Viszont mindaddig, amíg a fő kampányígéretük a közalkalmazottak béreinek emelése, addig - ahogyan Ludwig von Mises kifejti - közveszélyesek és pusztítást jelentenek a magyar szabadság utolsó gyenge lángjaira:
A bürokrata nem csak egy állami alkalmazott. A demokratikus alkotmány alatt egyszerre szavazó is, és mint olyan, a felsőbbrendűnek, munkaadójának része. Különös helyzetben van: egyszerre munkaadó és munkavállaló. És pénzügyi érdeke, mint munkavállaló, a munkaadói érdekei felé tornyosul, mivel sokkal többet kap a közpénzből, mint amennyivel hozzájárul.
Ez a kettős kapcsolat fontosabbá válik, ahogy emelkedik az állami alkalmazottak száma. Szavazóként a bürokrata jobban vágyik a fizetésemelésre, mint a kiegyensúlyozott költségvetés fenntartására. Fő érdeke a bérek duzzasztása.
Németország és Franciaország politikai struktúráját a demokratikus alkotmányaik bukását megelőző években nagyon nagy mértékben befolyásolta a tény, hogy a választók jelentős részének az államtól származott a jövedelme. Ezek nem csak a közalkalmazottak voltak, és azok, akiket az államosított üzletágakban alkalmaztak (vasút, posta, távirat és telefon), hanem azok is, akik munkanélküli alamizsnát kaptak, illetve a gazdák és néhány más csoport, akiket az állam közvetlenül vagy közvetve támogatott. Legfőbb céljuk az volt, hogy többet kapjanak a közpénzekből. Nem érdekelték őket az olyan „eszmei” problémák, mint szabadság, igazságosság, a törvény felsőbbrendűsége és a jó kormányzat. Több pénzt kértek, ennyi volt az egész. Egyetlen parlamenti, tartományi vagy városi jelölt sem kockáztathatta meg, hogy ellenálljon a közalkalmazottak béremelési vágyának. A különböző politikai pártok örömmel licitálták túl egymást bőkezűségben.
A tizenkilencedik században a parlament elszánt volt az állami kiadások lehető legnagyobb mértékű korlátozása mellett. Most viszont megvetendővé vált a takarékosság. A korlátlan költekezést tartják a bölcs politikának. A bőkezűség általi népszerűségre törekedett mind a hatalmon levő párt, mind az ellenzék. Új hivatalok létrehozását új munkavállalókkal „pozitív” politikának tartották, és minden próbálkozást, ami a közpénzek elherdálásának megakadályozására törekedett, „negativizmusnak” becsméreltek.
A képviseleti demokrácia nem maradhat fenn, ha a szavazók nagyrésze állami fizetésből él. Ha a parlament tagjai nem az adófizetők megbízottjainak tartják magukat, hanem azok képviselőinek, akik béreket, fizetéseket, támogatásokat, segélyt és egyéb juttatásokat kapnak, a demokráciának vége.