A saját érdekedben

Az idők kezdete óta két nagy politikai csoportra oszlik az emberiség. Vannak, akik értékteremtő munkával, önkéntes cserével, munkamegosztással és együttműködéssel kívánnak szert tenni az életüket fenntartó és gazdagító javakra, és vannak, akik rablással, eltulajdonítással, elnyomással és élősködéssel kaparintják meg a vágyott dolgaikat.

Az élősködés számos formát ölthet és öltött is a történelem során, illetve a jelenünkben a csalástól és átveréstől kezdve a rablógyilkosságon át a kannibalizmusig. De a legsikeresebb alakja az Állam intézménye: a társadalom egyetlen szervezete, amely büntetlenül kezdeményezhet erőszakot békés emberek ellen, és az egyetlen intézmény, amely jövedelmére nem önkéntes cserén és együttműködésen keresztül tesz szert, hanem kényszerrel.

Míg mind az egyszerű bűnözők, mind az államapparátus tagjai ugyanúgy az élősködők csoportjába tartoznak, egyedül az államapparátust alkotó bűnözők voltak képesek az idők során kialakítani magukról azt a képet, hogy az elnyomásuk és élősködésül valójában nem csupán ártalmatlan, hanem elengedhetetlen bármiféle társadalmi együttműködéshez.

De minek köszönhető, hogy általánosan elfogadott hitként, hogy egyetemesen elfogadott nézetként vallja mindenki az Állam legitimitását? Az Ember természetétől fogva korrupt lenne, és készségesen a gonosz oldalára áll? Vagy az uralkodó kaszt folyamodik valamilyen eszközhöz, amivel fenntartja és táplálja az államista hitet? A libertáriusok között a legnépszerűbb válasz az, hogy az uralkodó osztály az értelmiségiek segítségével fogadtatja el az uralmát a többséggel. Ahogyan Murray Rothbard írja:

Míg az erőszak számukra a modus operandi, az alapvető és hosszú távú probléma ideológiai eredetű, hiszen ahhoz, hogy hivatalban maradhasson, bármilyen kormánynak (nem szimplán egy “demokratikus” kormánynak) alattvalói többségének támogatásával kell bírnia. Megjegyzendő, hogy e támogatásnak nem szükséges aktív lelkesedésnek lennie, elég a passzív rezignáció, mint a meghajlás a természet elkerülhetetlen törvényei előtt. De valamiféle elfogadás értelemben vett támogatás megkövetelt – különben az Állami uralkodók kisebbségét előbb vagy utóbb felül fogja múlni a nyilvánosság többségének aktív ellenállása. … Tehát az uralkodók legfőbb feladata mindig a polgárok többségének aktív vagy rezignált elfogadásának biztosítása.

. . . Az elengedhetetlen elfogadáshoz a többséget ideológián keresztül kell meggyőzni, mely szerint a kormány jó, bölcs, minimum elkerülhetetlen, és biztosan jobb, mint bármilyen elképzelhető alternatíva. Ezen ideológia terjesztése az “értelmiségiek” létfontos­ságú feladata. Mivel az embertömegek nem alkotják meg saját eszméiket, se nem gondolják végig függetlenül az eszméket, így passzívan követik azokat az ideákat, amelyeket az értelmiségiek csoportja elfogad és terjeszt. Az értelmiségiek tehát a társadalom “véleményformálói”. És mivel pontosan a vélemény formálása az, amire az Államnak a legelkeseredettebben szüksége van, az értelmiségiek és az Állam közötti ősrégi szövetség alapja nyilvánva­lóvá válik.

De ez csupán részválasz és nem ad magyarázatot arra, hogy egyáltalán miért lesz valaki – vagy ami még fontosabb, miért lesz mindenki – fogékony az értelmiségiek érveire. Önmagában a tény, hogy az értelmiségiek elkötelezetten támogatnak egy világosan gonosz és erőszakos intézményt, nem ad magyarázatot arra, hogy mindenki támogatja azt. Ha az értelmiségiek technikai és tudományos zsargonba burkolnák azt a javaslatot, hogy mészároljunk le minden barna szermű fiatal lányt a társadalmi elégedettség, az életszínvonal vagy a GDP növelése érdekében, ezzel aligha győznék meg a társadalom többségét.

Úgy gondolom, hogy az elménk az érveikre fogékonyan kerül az államhívő gondolkodók gyámsága alá, ők pedig csupán kihasználják a kezdeti fogékonyságunkat. A legtöbb, amit az értelmiségiek nyújthatnak, az annak a meggyőződésnek a racionalizálása, ami a döntő többségben még jóval azelőtt kialakult, mielőtt hallott volna Hobbesról, a társadalmi szerződésről vagy a Hatalom éppen divatos legitimálásáról.

Ez a meggyőződés valahogy úgy szól, hogy elfogadható, kívánatos és elengedhetetlen az állami erőszak, az elnyomás és a rablás – méghozzá a saját érdekünkben!

A saját érdekünkben… “Az elnyomás a saját érdekünkben” mítosz nem felnőttként, de még nem is diákként a Hatalom intézményeiben töltött évek során ver gyökeret a milliók elméjében, hanem már a gyermekkor legelső éveiben, a szülők közreműködésével.

Az Egyesült Államokban a szülők körülbelül 94 százaléka alkalmaz “elfenekelést” – ami a gyermekverést, a fizikai bántalmazást takaró, enyhébb kifejezés. Egy országos szinten reprezentatív, 2014–es amerikai felmérés szerint a 18–65 év közötti férfiak 75 százaléka, és nők 65 százaléka úgy hiszi, hogy a gyermeknek néha szüksége van egy “jó erős elfenekelésre.” Egy 2001–es francia felmérés során a nők 89 százaléka azt válaszolta, hogy akkor verte először a gyermekét, amikor az mászni vagy járni kezdett, és olyan tárgyak után nyúlt, amelyek veszélyesek lehettek; ekkor szükségszerűnek tartották a verést, hogy megtanítsák őket a helyes viselkedésre. A maradék 11 százalék nem emlékezett, hogy pontosan mikor kezdte verni a gyermekét.

Kétségtelen, hogy a helyzet hasonlóan kegyetlen a világ összes többi országában – és még szörnyűbb a kevésbé civilizált helyeken.

A tények és az elmúlt évtizedek minden elérhető bizonyítéka világosan kimondja, hogy a verés mellett a kiabálás, a sarokba állítás, a szeretetmegvonás, a gyermek rázása és a büntetés minden fajtája pusztító hatással van a gyermeki pszichére: kapcsolatban áll a mentális betegségek kialakulásával, megnöveli a depresszió, a szorongás, a kábítószerhasználat, az agresszív viselkedés és a fiatalkori bűnözés kockázatát a gyermek életének későbbi szakaszaiban, stb. A verés emellett elpusztítja a gyermek önbizalmát – mivel egy teljesen kiszolgáltatott, védtelen és megalázott helyzetbe hozza – méltóságát és a képességét arra, hogy helyes képet alkosson a valóságról.

Ahogyan azt sok-sok évtized alatt összegyűjtött bizonyíték alátámasztja, az egyetlen dolog, amit a szülők elérnek a gyermek verésével – gyermekük pszichológiai megcsonkításáért cserébe – az azonnali engedelmesség.

A tények teljes egyöntetűsége ellenére a gyermekbántalmazás, a büntetés mind a mai napig egyetemesen elterjedt jelenség a világban. És ami ennél is fontosabb, általánosan vallott hit, hogy a szülők által alkalmazott kegyetlenség a gyermek érdekében történik.

A saját érdekedben…

Ekkor kezd gyökeret verni ez a mítosz az emberi elmében. A gyermek tűr mindent, amit a szülei művelnek vele – és nem látja a valóság fényében a bántalmazást, amit elszenved. Hogyan is látná? Honnan tudna kritikusan gondolkodni, érvelni, elemezni az elszenvedett bántalmazást, megérteni a következményeit? Mind a társadalom, mind a gyermek azt feltételezi, a szülő pedig kitartóan bizonygatja, hogy a büntetés a gyermek érdekében történik és objektíven hasznos dolog a gyermek számára – hogy a szülők mindig azért bántalmazóak és elnyomóak, mert a bántalmazás és az elnyomás az áldozat érdekében áll, az áldozat szükséglete.

Vegyük például a kifogást, amivel a francia szülők igazolták az “elfenekelést.” Amikor a gyermek olyan tárgyak után nyúl, ami potenciálisan veszélyes a számára, akkor fizikai bántalmazást alkalmaztak – igen ám, de pontosan a szülő feladata és felelőssége biztosítani, hogy semmilyen veszélyes tárgy ne legyen a gyermek közelében. És a legbetegebb logikai akrobata–mutatványok sem igazolják azt, hogy a szülő fizikailag bántalmazzon egy védtelen és ártatlan gyermeket, mert képtelen helyesen ellátni a saját szülői feladatát!

A valóságban a szülők egyedüli célja, hogy kikényszerítsék a gyermek azonnali engedelmességét és elnyomják az önálló akaratát erőszak használatával vagy annak fenyegetésével. Amennyiben életének korai szakaszától kezdve engedelmességre nevelik a gyermeket, kialakulnak benne azok a pszichológiai előfeltételek, amelyeket aztán egy uralkodó kaszt kiaknázhat. Meg fogja tanulni, hogy bizonyos emberekre – kezdetben a szüleire, később tanáraira, majd politikusaira – úgy kell tekintenie, mint az urára és parancsolójára, akik a saját érdekében büntetik és nyomják el, és akiknek teljes hatalmában áll eldönteni, hogy mi a helyes és a helytelen, mi a jó és a rossz.

A bántalmazott gyermek ezután az erőszakkal elrendelt állami óvodai és iskolai rendszer karmaiba kerül, állítólag a saját érdekében. Röviden, az uralkodó kaszt a gyermekeik átadására kényszeríti a szülőket annak fenyegetésével, hogy mind ők, mind a gyermekeik börtönbe (a gyermek esetén intézetbe) kerülhetnek, ha megtagadják az utasítást, a szülők pedig boldogan együttműködnek.

Miután bekerülnek az állami intézményekbe, körülöttük min­denki azt fogja hazudni nekik, hogy bizony a saját érdekükben kell ezt elszenvedniük. Ebben a szülők lesznek a legfőbb bűnrészesek: a gyermekbántalmazás minden elérhető kellékével, manipulációval, izolációval, szeretetmegvonással, kiabálással, megalázással, megvetés­sel, veréssel fogják rávenni a gyermeket, hogy engedelmeskedjen az állami intézmény parancsainak, és “tanuljon”, vagy “csinálja meg a házi feladatát,” állítólag a saját érdekében, a valóságban azért, hogy a tanárok ne tartsák rossz vagy hanyag szülőnek őket és hogy tovább örökítsék ugyanazt a bántalmazást, amit ők is elszenvedtek, így ne kelljen szembenézni vele és a valóság fényében látni a saját szüleiket.

Ha nem tanulsz, hajléktalan leszel, mondják. Ha nem tanulsz, segédmunkás, közmunkás, üzemi munkás leszel, mondják. Az érettségi vagy a nyolc általános felkészít az életre, elengedhetetlen alapismereteket ad át, stb. stb.

A valóság ennek az ellentéte. Persze, hogy nem szolgálja a gyermekek érdekeit az oktatási rendszer! A zseniális Alfie Kohn szavaival:

A tanárok különféle viselkedéskezelő praktikákat – zsarolást és fenyegetést – vetnek be, hogy a diákok betartsák a szabályokat, amelyek kialakításában szinte bizonyosan nem kaptak szót. A hangsúly nem az erkölcsi fejlődésen, hanem az engedelmesség kikényszerítésén van. Az iskolák többségére ma is igaz John Dewey megállapítása: az iskola ” súlypontja” a gyermeken kívül található. Lényegében közöljük a diákkal, hogy ez és ez a tanterv, így és így fogjuk őt értékelni, ezek és ezek a szabályaink, illetve az elvárásaink, amelyeket már jóval azelőtt kialakítottunk, hogy őt megismertük volna. Az ő (és persze osztálytársai) igényei és érdeklődési területei egyáltalán nem fogják befolyásolni, mit csinálunk és követelünk.

Az igazság az, hogy a fiatalok pontosan akkor növelnék az esélyeiket arra, hogy elkerüljék a segédmunkát, a közmunkát, az üzemi munkát, ha nem járnának iskolába, helyette pedig a piacon értékesíthető képességekre tennének szert, munkatapasztalatot szereznének és megtakarítanának, hogy felnőttkoruk hajnalán majd’ egy évtizednyi munkatapasztalattal, fejlett munkamorállal és produktív munkahelyi szokásokkal, temérdek értékesíthető képességgel, illetve egy kisvállalkozás indításához elegendő megtakarítással és a gyakorlatban szerzett ismerettel rendelkezzenek. Ezek az iskola alternatív költségei. Ettől fosztják meg a szülők a gyermekeiket azzal, hogy iskolákba kényszerítik őket állítólag a saját érdekükben.

Gyakran az az érv is elhangzik, hogy a gyermek az iskolában megtanul olyan dolgokat is elvégezni, amikhez nincsen kedve, épp úgy, ahogyan “a nagybetűs életben” is tennie kell majd. Ez azonban színtiszta ostobaság. A “nagybetűs életben” az emberek önállóan, nem pedig felső utasításra választják a céljaikat és az életútjukat. Ha szeretnék vállalkozó lenni, olyan dolgokat kell tennem, amik a cselekvés pillanatában kellemetlenséggel és nehézséggel járnak, viszont hosszútávon boldogabbá és gazdagabbá teszik az életemet. Ha alkalmazott vagyok, olyan feladatokat kell elvégeznem, amiért megfizetnek, egy olyan pozícióban, amit önként választottam. Az oktatási rendszerben azért kell olyan dolgokat tennie a diákoknak, amik kellemetlenséggel és nehézséggel járnak, mert azt parancsolták nekik, egy olyan pozícióban, amit rákényszerítettek.

Amikor ezzel hozakodnak elő, tulajdonképpen azt mondják, hogy “ha az ember nem tanulja meg, hogyan végezzen el olyan dolgokat, amiket nem ő választott, amik semmivel sem viszik őt közelebb a saját céljaihoz és semmivel nem járulnak hozzá a boldogságához, nem lesz képes elvégezni olyan dolgokat, amiket ő választott, amik közelebb viszik a saját céljaihoz és hozzájárulnak a boldogságához.” Az, hogy milliók vallják ezt a tévképzetet, csupán arról tanúskodik, hogy az oktatási rendszer a legkevésbé sem tanít meg a gondolkodásra.

Az iskolázás védelmezőinek egy másik megdöbbentő érve, hogy az iskolázás azért fontos, hogy a fiatalok megtanuljanak szocializálódni. A szocializáció azonban magába foglalja az önkéntes társulás fogalmát, azaz a jogot és a lehetőséget ahhoz, hogy az ember eldöntse, kivel és kivel nem szeretne szocializálódni. A boldog élet egyik legelemibb kulcsa a társulás szabadsága: megválogatni az embereket magunk körül és elutasítani azok társaságát, akik nem felelnek meg az elvárásainknak. Egy mentálisan egészséges felnőtt ember él ezzel a lehetőségével, amikor bántalmazókkal találkozik. Ha a munkahelyén bántalmazás éri – verbális vagy fizikai – nem racionalizálja és nem adja meg magát a Stockholm–szindrómának, hanem az önbecsülése által vezérelve feláll és kisétál az ajtón. Ha párja bántalmazza, nem próbálja jobbá tenni és nem hitegeti magát azzal, hogy megérdemli, vagy hogy valójában a bántalmazójának van szüksége az ő segítségére és később biztosan jobb emberré válik, hanem feláll és kisétál az ajtón. Ha toxikus emberekkel lép kapcsolatba, amint meglátja a valódi természetüket, továbbáll és kiszűri őket az életéből.

Önkéntesség nélkül egyszerűen értelmezhetetlen a szocializáció; csak és kizárólag az önkéntes társulás környezetében tanulható bármiféle szocializáció, hiszen pontosan azt kell megtanulnia az embernek, hogy hogyan legyen annyira jó társaság, hogy mások akkor is akarjanak időt tölteni vele, ha nincsenek rákényszerítve! Pontosan úgy sajátítja el az ember a helyes társadalmi viselkedés követelményeit, ha az embertársait nem kényszerítik a vele való érintkezésre, hiszen akkor nem támaszkodhat az intézményes erőszakra és a kikényszerített közelségre ahhoz, hogy mások társuljanak vele. Egy iskolában, egy osztályban senki sem fogja megtanulni, hogyan legyen olyan ember, hogy mások önként keressék a társaságát, hiszen az iskolatársai csupán cellatársai a börtönben, és a kikényszerített közelség arra fogja ösztönözni őket, hogy akkor is társuljanak egymással, ha a szabadság légkörében nem tennék.

Tehát a szocializáció előfeltétele az önkéntes társulás. Olyan ez, mintha amellett érvelnének, hogy azért kell elrendezett házasságra kényszeríteni az embereket, hogy megtanulják, hogyan kell jó házastársnak lenni. A valóságban pontosan az önkéntesség ösztönzi az embereket arra, hogy megtanulják, hogyan legyenek szerető és gondoskodó házastársak, mert tudják, hogy máskülönben magukra hagyhatják őket. És mint ahogyan a kényszerházasság nem gondozza, nem ösztönzi, hanem elsorvasztja ezeket a képességeket, úgy az iskolai kényszerközösség sem gondozza és ösztönzi, hanem elsorvasztja a szociális képességeket, mert a gyerekeknek sosem kell megtanulniuk, hogyan kössenek barátságokat anélkül, hogy ne lennének bele­kényszerítve egyazon intézménybe és cellába, tehát úgy, hogy csak és kizárólag a saját személyiségükre támaszkodjanak és legyenek annyira elbűvölő emberek, hogy a másik fél akkor is akarjon találkozni velük, ha nem kényszerítik erre őket.

Az állítólag a saját érdekükben létező oktatási rendszeren belül a diákoknak semmilyen lehetőségük nincs saját egyéniségük kibonta­koztatására és saját akaratuk érvényesítésére. Ahogyan megtanulták, hogy otthon a saját érdekükben engedelmeskedniük kell a legfőbb tekintélynek, úgy az iskolában is megtanulják, hogy a saját érdekük­ben az egyetlen feladatuk engedelmeskedni a legfőbb parancsolónak.

És ki az, aki valóban profitál az oktatási rendszerből? Kinek az érdekében történik valójában mindez?

Az oktatási rendszer nem a gyermekeket, hanem mindenekelőtt a pedagógusokat szolgálja és mindenhol a pedagógusok szakszervezete az oktatási szabadság leghangosabb és legszenvedélyesebb ellensége. Igen kedvező dolog egy tanár számára, ha nem önként vásárló vagy nem–vásárló ügyfeleket kell kielégítenie az oktatási szolgáltatásaival, hanem az Állam kényszeríti be a gyermekeket az óráira, és az Állam kobozza el a szülőktől a fizetségét adók formájában, majd nyújtja át neki. Ez biztosítja, hogy bármilyen hataloméhes, szellemileg inkom­petens, romlott lelkületű ember hozzáférést kaphat a sérült és bántalmazott gyermekekhez, akiket engedelmességre és a bántalma­zás internalizálására neveltek.

Az oktatási rendszer másodsorban az alacsony keresetű, képzetlen munkások tömegeit szolgálja, akik az egész életüket belépő szintű állásokban akarják leélni és azt szeretnék, ha semmiféle verseny nem késztetné őket arra, hogy idővel felülmúlják ez a szintet. Azzal, hogy a fiatalok százezreit távol tartják a munkaerőpiactól, mesterségesen magasan tartják ennek a csoportnak a béreit. Ha a diákok szabadon tehetnének szert piaci tapasztalatra, lejjebb licitálnák a belépő szintű, szaktudást nem igénylő állások béreit, ami nehéz helyzetbe hozná azokat a tunya és elkényelmesedett embereket, akik évtizedeket szeretnének fejlődés és kihívások nélkül, ugyanazzal a robottal eltölteni.

Az oktatási rendszer szolgálja azoknak a szülőknek az érdekeit, akik társadalmasítani szeretnék a gyermekvállalásuk költségét. Az ösztöneik arra vezérelték őket, hogy szaporodjanak, de az elméjük és az erkölcsi jellemük nem készteti őket arra, hogy fel is neveljék és tanítsák a gyermeket, akit világra hoztak. Így átadják őket az Állam adókból finanszírozott ügynökeinek, hogy lássák el ők a szülői felelősségüket, gyermekük felnevelésének kötelességét pedig valamivel magasabb anyagi életszínvonalra cserélik. Így a tanárok több időt töltenek a gyermekekkel, mint tulajdon szüleik (az amerikai szülők naponta átlagosan csupán 37 perc minőségi időt töltenek a gyermekeikkel), a szülők pedig az oktatási rendszer otthoni végrehajtóivá korcsosulnak, akik konfliktusról konfliktusra kénysze­rítik ki a gyermekből, hogy engedelmeskedjen az Állam oktatási ügynökeinek.

Végül pedig az oktatási rendszer a politikai kaszt érdekeit szolgálja. Mivel nem a szabadpiac, hanem az állam irányítása alatt áll, az oktatási rendszer szükségszerűen folytonos válságban van. Ezzel mindig biztosítja a politikusok számára az apropót, hogy a kampányaik során az oktatási rendszer reformját, orvoslását, helyreállítását ígérgessék, majd látszatcselekvésekkel elhitessék a szavazóbázisukkal, hogy javítanak a helyzeten.

Továbbá azzal, hogy a potenciális munkaerő hatalmas részét a törvény erejével távol tartják a munkaerőpiactól, a láthatatlanságba burkolják a gazdaság olyan, súlyos problémáit, mint a bérek mesterséges megemelése okozta munkanélküliség. Ha megvonjuk a társadalom egy hatalmas részétől a jogot ahhoz, hogy szabadon szerződhessen és dolgozhasson, látszólag orvosoljuk a bérek állami babrálásának elkerülhetetlen következményeit.

Persze mindez azt eredményezi, hogy a nemzet sokkal szegényebb lesz, sokkal kevesebb termék és szolgáltatás kerül előállításra, az árak pedig magasabbak lesznek, mint az állami beavatkozás nélkül.

A saját érdekedben.

Láthatjuk, hogy az ember gyermekkorától kezdve hozzászokik ahhoz, hogy a társadalmi valóságot a “saját érdekemben történő elnyomás” keretrendszerével értelmezze. Így viszonyul a szüleihez, így viszonyul a tanáraihoz. Teljesen természetes, hogy ugyanezt a modellt fogja alkalmazni az Állam és a társadalom kapcsolatának vizsgálata során.

Az Állam a társadalom, a közjó érdekében uralja és teszi tönkre a pénzrendszert, az oktatást, az egészségügyet, a társadalom érdekében avatkozik bele a gazdaságba minden elképzelhető ponton, a társada­lom érdekében csorbítja meg az egyéni szabadságunkat és a szabad döntéshez való jogunkat az élet minden területén.

Az, aki nem vizsgálta felül mindazt, amit az élete során elkövettek ellene, és gondolkodás nélkül elfogadta a “saját érdekemben” állításokat, felnőttként államista lesz. Engedelmeskedni fog a Hatalomnak és nem fog lázadni. Gyermekkorában megtanulta, hogy a verés, a büntetés, a bántalmazás a helyes módja a “rosszak” megregulázásának. Alice Miller szavaival:

Felnőttként megpróbálja az engedelmességgel védelmezni magát a büntetéstől, és habozás nélkül együtt fog működni a büntetőjogi rendszerrel. Egy totalitárius állam alatt – amely a neveltetésének tükörképe – ez a polgár úgyszintén lelkiismeretfurdalás nélkül véghez fog vinni bármiféle kínzást vagy üldözést. Az “akarata” teljesen azonos az állam akaratával.

Az államizmus tehát elsősorban nem az értelmiség és az uralkodó kaszt műve, hanem a millió és millió mérgező szülőé. “Az apa – írja Alice Miller – Istentől (és saját apjától) kapja hatalmát. A tanár engedelmességre készen kapja kézhez a gyermeki elme termőtalaját, a politikai vezetőnek pedig csupán le kell aratnia azt, amit előzőleg elvetettek.”

Amint az államizmus mögött elsősorban a mérgező nevelés, a fekete pedagógia, a büntetés és jutalmazás, a feltétlen engedelmesség kierőszakolása majd a kényszerített iskolázás áll, úgy a szabad társadalomhoz vezető út is nyilvánvaló: a békés nevelés, ami érvekkel, nem pedig erőszakkal viszonyul a gyermekhez, ami tisztelettel bánik vele, ami bevonja a gyermeket a szabályok megvitatásába, a döntéshozatalba, meghallgatja őt és odafigyel az igényeire.

A mi életünkben talán nem fogjuk látni az államizmus végét. Látni fogjuk a válságok korát, látni fogjuk az intervencionizmus elkerülhetetlen következményeit, de távol állunk attól, hogy a tömegek feladják a kényszerítéshez való ragaszkodásukat. De mindannyian hozzájárulhatunk egy szabadabb és békésebb társada­lom megvalósításához, illetve mindannyian közvetlenül és azonnal csökkent­hetjük a világban uralkodó szenvedést, gyötrelmet és gonoszságot, ha békésen neveljük a gyermekeinket, és ha ugyanezt tanácsoljuk a környe­zetünknek.