A tizenhetedik, tizennyolcadik és tizenkilencedik század egyik nagy eszmei és politikai háborúját a klasszikus liberálisok vívták a merkantilisták ellen. Mindkét csoport megértette, hogy a gazdasági szabadság teremti meg a legnagyobb jólétet az átlagember, a fogyasztó számára. A nézeteltérés abban gyökerezett, hogy a merkantilisták a termelők életszínvonalát helyezték előtérbe a fogyasztók helyett. Az importcikkekre kirótt vámokat támogattak, hogy óvják a belföldi vállalatok nyereségét a külföldi versenytársaktól, akik jobb és olcsóbb árucikkekkel kívánták ellátni a közösséget. Állami támogatásokat és az állam által biztosított monopolkiváltságokat követeltek azoknak az iparosoknak, akik féltek, hogy az újonnan belépő versenytársak elcsábítják tőlük a vásárlókat azzal, hogy jobban szolgálják őket. Engedélykötelességeket, különadókat és a gazdasági szabályozások mindent átszövő hálózatát követelték, amiknek egytől egyik az volt a szerepe, hogy korlátozza vagy teljesen betiltsa a versenyt, csökkentse a termékek elérhető kínálatát – és ennek megfelelően növelje azok árát – a fogyasztó sokaság kárára, de a merkantilista szerzőkhöz közel álló termelők legnagyobb örömére.
A huszonegyedik században változatlanul zajlik ez a küzdelem. Minden innovációt, minden új versenytársat lázas támadás alá vesznek az érdekcsoportok, akiknek a kényelmét és nyereségét fenyegeti az újonnan belépő vállalkozás. De míg a nyugati civilizáció a tizennyolcadik században hallgatott a klasszikus liberálisok és közgazdászok érveire a merkantilisták ellen, míg a közvélemény és az államférfiak megértették, hogy a nemzet gazdagsága és jóléte a gazdasági szabadságban rejlik, ma egymást harsogják túl a hangok, akik az érdekcsoportok védelmére kelnek.
Vegyük az Airbnb esetét. Az Airbnb – vagy a taxis agitáció következtében Magyarországról elűzőtt Uber – talált egy innovatív módot arra, miként lehet a vásárlók számára elérhetővé tenni a használatlanul heverő erőforrásokat. Növelte a fogyasztók számára elérhető szolgáltatások kínálatát, versenyt teremtett a hotelek és a taxik számára és csökkentette az árakat. A hotelek és a taxisok azonban nem akarnak versenyezni, nem akarnak újítani, nem akarják magukhoz csábítani az önkéntes választás szabadságával bíró fogyasztókat azzal, hogy jobban szolgálják őket, mint a versenytársuk. Ötven éve is ugyanúgy működött a taxiipar vagy a hotelipar, mint most, és nem fogják hagyni, hogy innovációra kényszerítse őket a gyűlölt gazdasági szabadság.
Az Airbnb ellen felhozott érvek egyike, miszerint ha azt betiltják, a lakástulajdonosok hosszútávú bérlőknek fogják kiadni a lakásaikat, csökkentve ezzel a lakbéreket. A turisták helyett a magyaroknak kellene megteremteni a lakhatást, mondják. De nyilvánvalóan ennél is jobban segítené a bérlőket az a szerény javaslat, ha megtiltanák, hogy a hotelek és apartmanok tulajdonosai bárkinek kiadják rövidtávon a tulajdonukat, aki nem magyar állampolgár vagy az adott település lakosa. És nyilvánvaló, hogy amint sutba dobjuk a magántulajdonjogokat, amint támogatjuk, hogy az állam ilyen radikális mértékben megsértse őket és megtiltsa az Airbnb-n keresztüli rövidtávú lakáskiadást, semmilyen elvi ellenérvünk nem marad ez ellen a javaslat ellen. De tekintve, hogy néhány radikális kommunistát leszámítva, akik örömmel akasztanának fel minden főbérlőt, senki sem fontolgatja komolyan ezt a javaslatot, világosnak kell lennie, hogy az Airbnb elleni hadjárat a hotelipar érdekeit szolgálja.
Egy kicsit tovább időzve a lakbérek témáján feltehetjük a kérdést: hogyan lehetne valóban megoldani a megfizethetetlen bérlakások problémáját? A válasz egyszerű, és pontosan az bizonyítja, hogy a bérlők gondjai csak akkor kerülnek napirendre, ha felhergelhetők és egy érdekcsoport hasznos idiótáivá tehetők némi ravasz propagandával:
(1) Biztosítani a lakástulajdonosok tulajdonjogait. Azok az állami beavatkozások, amik állítólag a bérlőket hivatottak védeni, csupán növelik a lakáskiadás kockázatát és költségeit, így elbátortalanítják a lakáskiadást. Amikor a bérlők úgy dönthetnek, nem fizetnek lakbért és nem költöznek ki, és a tulajdonos tulajdonjogait olyan szélsőséges mértékben megsemmisítette az állam, hogy akár évek telhetnek el, mire sikerül kiűznie onnan az élősködőit, a lakáskiadás csupán a mazochisták kedvtelése lesz. Épeszű ember előbb fogja üresen hagyni a lakását, minthogy kiadja egy olyan jogi környezetben, ahol sehogy sincsenek biztosítva a jogai egy szerződésszegő bérlővel szemben. Ezt jelen sorok írója is elszenvedte, miután egyszer elkövette azt a hibát, hogy lakáskiadásba kezdett, majd fél éven át nem tudott megszabadulni a bérlőjétől, aki úgy döntött, többé nem fizet. Ahogyan boltok sem nyílnak ott, ahol a bolti lopás elleni védekezést a törvény bünteti, és sehogyan nem büntetik magát a tolvajt, úgy elérhető lakások sem lesznek ott, ahol a törvény a szerződésszegő bűnözőket védi az áldozataikkal szemben. (A lakáskiadással kapcsolatos rémtörténetekért lásd az Illiberális Bérlő blogot.)
(2) Beszüntetni az állami építkezéseket. Minden állami építkezés a magánépítkezéstől vonja el az erőforrásokat, és minél több állami megrendelést kap az építőipar, annál inkább fellicitálja az állami kereslet az építőipari anyagok és szolgáltatások árait. Ahogyan Henry Hazlitt azt kihangsúlyozta Közgazdaságtan egy leckében című remekművében: „A közgazdaságtan művészete bármilyen rendelet nem pusztán azonnali, hanem hosszútávú következményeinek vizsgálatából áll; e rendelet hatásainak nyomon követéséből nem pusztán egy csoportot, hanem minden csoportot vizsgálva.” Mindannyian látjuk az állam által finanszírozott, új és felújított köztereket és épületeket. Azonban elfelejtjük, hogy az állam csupán elorozta a magánszemélyektől a vagyont, hogy a saját céljaira használja fel azt. Látjuk az állami épületet, de nem látjuk a magánépületet, ami nem épülhetett fel, mert az állam használta fel azokat az erőforrásokat. Az állam szívesen építkezik, mert az építőipari vállalkozók mindig örömmel fizetik vissza a politikusoknak és a bürokratáknak a kapott összeg egy részét, de minden állami építkezés annyival kevesebb magán építkezést eredményez az országban.
(3) Deregulálni az építkezést. Ironikus módon még a kommunizmus idején is nagyobb szabadság uralkodott az építkezés területén, mint napjainkban. Valamikor a kétezres évek legelején a szüleim a saját kezükkel, családtagok és ismerősök segítségével építették fel a családi házunkat, és így tettek sokan mások is évtizedeken, évszázadokon át. A merkantilista befolyás azonban az építőipart is elérte, és ma – a magát konzervatívnak állító kormánynak köszönhetően – engedély és végzettség nélkül egy családfő, szülők és nagyszülők segítségével nem építheti fel magának a saját otthonát, ahogyan azt előtte nemzedékeken át tették a családok. Való igaz, az így felhúzott házak korántsem voltak hibátlanok, repedések, lyukak és kisebb-nagyobb szépséghibák tarkították az így felépített otthonokat, azonban megfizethetőbbek voltak a fiatalok számára, mint a hivatásos szakemberek brigádja. Az építkezést korlátozó szabályozások tömkelege felemeli a költségeket, és pontosan a magas költségek azok, amik megteremtették az egyre súlyosbodó lakhatási válságot.
(4) Eltörölni a lakhatással kapcsolatos adókat. Akár bérbeadásról, akár építkezésről, akár lakásvásárlásról legyen szó, ne a lakhatásunk legyen az, amin élősködik az államhatalom. El kell törölni a bérbeadást sújtó adókat, hogy nyereségesebb vállalkozás legyen a lakáskiadás, hiszen pontosan a nyereség reménye az, ami a területre vonzza a befektetőket, ezzel elősegítve a kínálat növekedését. Ugyanígy, el kell törölni az építkezési szolgáltatásokra és az építőanyagokra kivetett adókat az árak csökkentése érdekében és – ismét – hogy a nyereség reménye az építőiparba vonzza az erőforrásokat.
Ezek a lépések egyhamar csökkentenék az építkezések költségeit, növelnék az elérhető lakások kínálatát, és a kínálat növekedésével csökkentenék az árakat. De sehol nem halljuk, hogy bármilyen politikus vagy véleményformáló ezeket javasolná. Helyette az Airbnb betiltását követelik, hogy elérjék ezeket a célokat. Miért? Mert a lakásválság áldozatait csupán a merkantil érdekcsoportok hasznos idiótáiként használják fel. Senki nem akarja valóban megoldani a lakásválság problémáját, hiszen ahhoz szembe kellene szegülni annak haszonélvezőivel: az építőiparral, ami megállás nélkül élvezi a bőkezű állami megrendelések végtelen sorát és az építőipari szabályozásokból fakadó megnövekedett keresletet a szolgáltatásaikra.
A legenda szerint az állam létezésének az oka, hogy védelmezze a személyünket és a tulajdonunkat az erőszakos támadástól. Ahogy az Airbnb magyar története mutatja, a valóság egészen más: a központi állam valójában megengedte, hogy a városi önkormányzatok döntsenek az Airbnb szabályozásáról. Ez a decentralizált megoldás valamivel nagyobb lehetőséget biztosít a szabadságnak, mintha központilag betiltották volna az egészet, azonban látnunk kell, hogy a központi kormány csupán hagyja, hogy a helyi önkormányzatok támadást indítsanak a lakástulajdonosok magántulajdonjogai ellen ahelyett, hogy védelmezné őket, ellentmondva létezése állítólagos okának. Mindenesetre akárhogy is döntsenek az önkormányzatok, a lakhatási krízist egyedül a magántulajdonjogok, egyedül a szabadság fogja orvosolni.