Milton Friedman nem volt libertárius

A Kapitalizmus blog azt írja 2017 decemberében:

Ilyen még nem volt Magyarországon: egy illiberális rezsim országlása idején libertárius nézeteket valló, Nobel-díjas közgazdász nevét veszi fel egy magyar felsőoktatási intézmény. A Zsigmond Király Egyetem a jövőben Milton Friedman Egyetemként, és tervei szerint új szerepben jelentkezik a magyar felsőoktatási piacon. A megújulás célja, hogy az egyetem “a társadalomközeli innováció és így a magyarországi K+F tevékenységet támogató üzleti képzés kiemelkedő szereplője legyen”.

Örülünk, de kezeljük a helyén Friedman urat. Milton Friedman nem volt libertárius.

Nagyon nem tartom jó ötletnek, hogy mindenkit hirtelen “libertáriusnak” meg “szabadpiaci közgazdásznak” nevezünk, amint Keynestől vagy Che Guevarától jobbra helyezkedik el, és esetenként szabadságpárti retorikai fogásokat használ. Valójában ilyen jelzőkkel illetni olyan embereket, akik aligha álltak ki következetesen a szabadság mellett, káros a szabadság ügyére.

Libertárius az, aki elfogadja a libertárius tulajdonelméletet: az öntulajdonlás jogát, az eredeti birtokbavétel elvét, a szerződéshez való jogot, és ennek megfelelően igazolatlan és tiltott agressziónak tekint minden cselekedetet, ami erőszakkal beleavatkozik az öntulajdonlás, az eredeti birtokbavétel vagy a szerződés jogcímén megszerzett tulajdon békés használatába.¹ Ennek megfelelően nem lehet libertárius – vagy csak következetlen és összezavarodott libertárius lehet – az, aki támogatja az Állam létét és az állami beavatkozást.

A liberális kifejezés sorsa világosan példázza, hogy mi történik, amikor minden jöttment “megközelítőleg szabadságpárti” gondolkodót elkezdünk libertáriusnak nevezni. Röviden, a kifejezés teljes elkorcsosulásához és elvesztéséhez vezet, én pedig túl sok tiszteletet táplálok a libertarianizmus és annak alapító atyja, Murray Rothbard iránt, hogy szó nélkül elmenjek az eszmét és az örökséget károsító hiba mellett.

Meg kell hagyni, Milton Friedman valóban megtalálta a helyes szavakat, amikor a kapitalizmus, a piacgazdaság alapvető működéséről beszélt. De amikor szemügyre vesszük, hogy pontosan miket is támogatott, látjuk, hogy a kapitalizmus retorikai védelme messze nem jelenti azt, hogy valóban a szabadságot pártolta. Murray Rothbard összefoglalta azokat az államista intézkedéseket, amiket Friedman támogatott Milton Friedman Unraveled című tanulmányában.

Milton Friedman hozzájárult annak az adózási rendszernek a bevezetéséhez a Második Világháború alatti Egyesült Államokban, amelyben a munkaadók fizetik ki az alkalmazottak bérére kivetett jövedelemadót. Előtte önállóan kellett befizetni az éves jövedelemadót egy összegben minden bérkeresőnek. Az Államnak sokkal egyszerűbbé válik több réteg bőrt lenyúzni a szerencsétlen adófizetőről, ha előtte megvakítja, ha elrejti előle az adóztatást, hiszen így az adófizetőnek nem kell a saját pénztárcáján megtapasztalnia azt a hatalmas rablást, aminek évről évre az áldozatául esik. Igen más szemléletet teremt az, amikor az ember hazavisz havonta mondjuk 130 000 forintot, mint az, ha hazavisz havonta 200 000 forintot, majd az adófizetés napján el kell utalnia 800 000 forintot az Államnak. Azzal, hogy ez a tény eltűnik a dolgozó ember szeme elől, eltűnik az állami hatalom egy létfontosságú természetes korlátja.

Milton Friedman az alapjövedelem egyik korai prófétája volt. Azzal érvelt, hogy sokkal hatékonyabb lenne a segélyezési rendszer, ha az átláthatatlan segélyek és járadékok káoszát helyettesítenék egy egyszerű minimum jövedelemmel. De ahogyan Rothbard érvelt:

Hatékonyabb? Talán, de úgyszintén pusztítóbb is lenne, hiszen az egyetlen dolog, ami elviselhetővé teszi a jelenlegi segélyrendszert, az pontosan a hatékonytalansága, pontosan annak a ténye, hogy ahhoz, hogy az ember alamizsnát kapjon, át kell verekednie magát a segélyezési bürokrácia kellemetlen és kaotikus bonyodalmán. A Friedman-terv automatikussá tenné az alamizsnát, így mindenkinek automatikus jogalapot adna a termelés gyümölcsére.

*…*A Friedman-terv … automatikus joggá teszi a segélykifizetéseket, bevezet egy automatikus, kényszer alapú követelést a termelők felé. Ennek következtében teljesen eltörli a stigma-hatást, katasztrofálisan elbátortalanítja a produktív munkát a hatalmas adókkal, és azzal, hogy garantált jövedelmet ad azért, hogy valaki nem dolgozik, ösztönzi a lézengést. Továbbá azzal, hogy kényszer alapú “joggá” teszi a jövedelempadlót, arra ösztönzi a segélyezetteket, hogy egyre magasabb padlóért lobbizzanak, ami tovább súlyosbítja a teljes problémát.

A monetáris szférában Milton Friedman az árszint stabilizásának bajnoka volt – a monetáris lovag, aki védelmezi a pórnépet a csökkenő fogyasztói árak szörnyetegétől – amit nagy örömmel üdvözölt a világ minden központi bankja. De az “árszint” stabilizálása épp annyira államista és észszerűtlen program, mint a tej vagy a túrórudi árának stabilizálása. A legrosszabb esetben is elmarja a megtakarítók és a bérkeresők vásárlóerejét valami nagyobb jó érdekében az állami agresszióval fenntartott rendeleti pénz rendszerén keresztül.

Abban a gazdaságban, ahol nem váltották fel inflációs papírpénzzel a stabil kínálatú aranyat vagy ezüstöt, a gazdaság növekedése növeli minden pénzegység vásárlóerejét. Azaz a névlegesen ugyanakkora pénzmennyiség több jószágot és szolgáltatást képes megvásárolni a gazdaság növekedésével, mint előtte, így növelve a teljes közösség életszínvonalát. Az árszint stabilizálása erőszakkal meggátolja, hogy életbe lépjen ez a folyamat, elszegényíti a közösséget, és kiváló ürügyet biztosít arra, hogy az uralkodó kaszt a “társadalmi hasznosság” leple alatt pénzt nyomtasson magának. Ékes példa erre a magyar központi bank.

Az 1929-es Nagy gazdasági világválság Friedman szerint azért történt, mert az Állam nem inflálta eléggé a pénzkínálatot. A gazdasági válságok okairól lásd Murray Rothbard – Gazdasági Válságok: Okaik és gyógymódjuk, a Nagy gazdasági világválságról pedig Lawrence W. Reed Nagy mítoszok a Nagy Gazdasági Világválságról c. könyvét. A kettő együtt átfogó elméleti magyarázatot és tapasztalati példát biztosít arra, hogy maga az infláció hívja életre a gazdasági válságokat, és a Nagy gazdasági világválságot megelőzően az amerikai kormány több mint hatvan százalékkal megnövelte a pénzkínálatot.

Milton Friedman hozzájárult az amerikai aranystandard teljes pusztulásához. A huszadik század második felében, abban az időben, amikor a dollár haloványan és gyengén, de még mindig összeköttetésben állt az arannyal, Friedman az aranyrendszer teljes megszüntetése és a papírpénz bevezetése mellett agitált az összes többi államista közgazdász mellett, és a gúnyos “aranybogarak” jelzővel illette azokat, akik ellenezték a rendeleti papírpénzt. És ahogyan Rothbard írja:

Amióta az Egyesült Államok teljesen elhagyta az aranyalapot 1971. augusztusában és felállította a monetarista Friedman-hívők lebegő papírvaluta rendszerét, az Egyesült Államok és a világ a világtörténelem legintenzívebb és leghosszabban tartó békeidőbeli inflációját szenvedte el. Mostanra nyilvánvalóvá kellett válnia annak, hogy ez nem véletlen egybeesés. Mielőtt elvágták a dollárt az aranytól, a Keynesiánusok és a Friedman-hívők, kik más-más okokból a rendeleti pénz hívei voltak, magabiztosan azt jósolták, hogy amikor bevezetésre kerül a rendeleti pénz rendszere, az arany piaci ára azonnal nem-pénzügyi szintre zuhan, amit akkor nyolc dollár/uncia árra becsültek. Mindkét csoport ellenszenvet érzett az arannyal szemben, és úgy vélték, hogy az erős dollár tartja fenn az arany árát, nem pedig fordítva. 1971. óta az arany piaci ára sosem került a régen megállapított 35 dollár alá, hanem azóta is szédítő magasságokban szárnyal. Amikor az 1950-es és ’60-as években olyan közgazdászok, mint Jacques Rueff 70 dollár/uncia árfolyamon aranystandardot javasoltak, az árat nevetségesen magasnak gondolták. Most nevetségesen alacsonynak tűnik. [2016 végén, a szöveg fordításának pillanatában az arany árfolyama valamivel több, mint 1200 dollár/uncia].

Mark Skousen egyik visszaemlékezése alapján amikor megkérdezték Milton Friedmentől, hogy Ludwig von Mises vagy John Maynard Keynes volt-e a jobb közgazdász, Friedman azt válaszolta: Keynes.

Végül pedig Friedman úgy tartotta, hogy jogos az Állam erőszakos beavatkozása minden olyan esetben, ha az egyik ember olyasvalamit csinál, ami előnyös egy másik személy számára, viszont ennek a másiknak nem kell fizetnie érte. Ez a “szomszédsági hatás”, ami Friedman szerint a díjtalanul hasznot húzó ember megadóztatásával orvosolandó.² Ez természetesen egy olyan intézkedés, amivel az Állam minden elképzelhető beavatkozást igazolhat. Rothbard szavaival:

Én például elolvastam Misestől a Human Action–t. Így tehát több bölcsességre tettem szert és jobb ember lettem; az embertársaim profitálnak abból, hogy jobb ember lettem; de várjunk csak, nem kényszerítik őket arra, hogy fizessenek ezért a haszonért! Nem kellene tehát az államnak megadóztatni ezeket az embereket és támogatni engem, mert olyan derék ember vagyok, hogy elolvastam a Human Action-t?

… Az egyetlen válasz, amit a Chicago iskola közgazdászai képesek voltak adni erre a reductio ad absurdum-ra, hogy ők maguk nem vinnék el olyan messzire az állami beavatkozást, de elismerik az érv logikáját. De miért nem? Milyen mérce, milyen kritérium alapján állnak meg a parkoknál és az iskoláknál? A lényeg az, hogy semmi ilyen kritérium nincsen, és ez csupán kihangsúlyozza azt az intellektuális csődöt, a logikai szigor hiányát, ami jellemzi napjaink közgazdaságtanát és társadalomtudományát – a Friedmanizmust beleértve.

Szóval hagyjunk fel egyszer és mindenkorra ezzel a téveszmével, miszerint Milton Friedman valamiféle szabadpiaci közgazdász, ne adj’ isten libertárius volt. Nem volt az. A szabadpiaci retorikája mögött intervencionizmus, államizmus, a pénzrendszer totális állam irányítása, az adóztatás (és az infláció) korlátainak eltörlése rejlik.

És akkor nem is szóltunk az iskolautalványok friedmani ötletéről, ami sajnálatos népszerűségnek örvend. Legyen elég annyi, hogy az elképzelés épp annyira államista és abszurd, mint ha azt szeretnénk, hogy az állam étel- és ruhautalványokat osszon minden polgárnak, amit kizárólag „államilag engedélyezett” helyeken költhetnek el. Látni kell, hogy az iskolautalványok csupán megerősítik az állam hatalmát az oktatási rendszer felett, mivel a magániskolák is arra fognak törekedni, hogy megfeleljenek az „állami előírásoknak” és a „központi tantervnek” az állami támogatások (utalványok) reményében.

Nem is lehetne jobb befejezést adni ennek a bejegyzésnek, mint Rothbard végszavát:

A libertárius mozgalom túl régóta azt az intellektuálisan lusta ösvényt járja, amely képtelen különbségeket tenni, vagy képtelen diszkriminálni, képtelen szigorú kutakodást végezni, hogy megkülönböztesse az igazságot a hibától azok nézeteiben, akik azt állítják, hogy tagjai vagy szövetségesei. Mintha automatikusan az egy nagy libertárius család tagjainak tekintenénk és a keblünkre ölelnénk minden mókamestert, aki motyog néhány szót a “szabadságról.” Ahogyan a mozgalmunk befolyása egyre növekszik, nem engedhetjük meg többé magunknak az intellektuális tunyaság luxusát. Ideje úgy látni Milton Friedman-t, ami valójában. Ideje nevükön nevezni az államistákat.