Ó, a felsőoktatás! Talán nem én voltam az egyetlen, akit középiskolás korában - főleg a legvégső évben - a szülők, a tanárok illetve a kortársak könyörtelenül azzal ostromoltak, hogy a felsőoktatás mennyire felsőbbrendű választás az összes többi alternatívával szemben. Talán mások is pontosan ebben a helyzetben találják most magukat - vagy épp azon gondolkodnak, hol is rontották el a karrierpályájukat. Nekik szeretném röviden összefoglalni a felsőoktatás ellen szóló érveket, hogy ne érzelmi alapon, hanem racionálisan, logikusan, a tényeket figyelembe véve döntsenek.
Mindenekelőtt a felsőoktatás egy eszköz. Az ember azért megy főiskolára vagy egyetemre, hogy azon keresztül eljusson egy kívánt célhoz: pénzhez, karrierhez, boldogsághoz, a mélyről fakadó hívás beteljesítéséhez vagy akármi máshoz. A kérdés: "érdemes-e főiskolára vagy egyetemre menni," így pontosabban fogalmazva úgy hangzik: "eljuttat-e a főiskola vagy az egyetem a célomhoz?" Sőt! A legfontosabb kérdés nem csupán az, hogy a választott eszköz eljuttat-e A-ból B-be, hanem hogy minden választható út közül a választott eszköz-e a leghatékonyabb a cél eléréséhez. Így a megválaszolandó kérdésünk az, hogy "a főiskola vagy az egyetem-e az az útvonal, amin keresztül a leghatékonyabban elérhetem a célomat?"
Elmesélem az én történetemet. A középiskola vége felé fejembe vettem, hogy én regényíró leszek. Az utolsó pár fejezetet leszámítva meg is írtam a legelső regényemet - magyarul kezdtem, majd átváltottam angolra tisztán üzleti megfontolások miatt (Magyarországon nem kelendő az anarcho-kapitalista science fiction) - az utolsó középiskolás évem vége felé pedig arra jutottam, hogy sokkal eladhatóbbá tenném a jövőbeli könyveimet, ha mondjuk filozófia PhD-val rendelkeznék.
Ahogyan angol nyelvű kollégáink mondják: bullshit. A regényolvasók nem azért vesznek meg egy regényt, mert a szerző neve előtt PhD vagy akármilyen egyéb felvágó titulus szerepel, hanem azért, mert a regény jó. És ez épp úgy igaz minden olyan szakmára és területre, amit nem lepett el teljesen az állami bürokrácia: a szabadpiacon nem az számít, hogy ki vagy, hanem hogy képes vagy-e a vásárlónak azt adni, amit kíván*.* Lehetsz a filozófia legkiemelkedőbb doktora, aki mesterien képes előadni a szent és a profán, esetleg a fenséges és az avantgárd kapcsolatáról, elmélyedhetsz a természet- és társadalomtudományok ezoterikus árnyékföldjeiben és zugaiban, ha nem vagy képes az összegyűjtött tudásoddal a vásárló által elvárt áron és minőségben emelni az ő életszínvonalán, akkor az évtizednyi akadémiai pályafutásod egyetlen célállomása, hogy megkérdezd a betévedőktől, milyen üdítőt adhatsz a sajtburgermenüjükhöz.
Az alternatív útvonalat is választhatod, és örökre bezárhatod magadat az egyetemi akadémia üvegtornyába. Ennek egy apró hátulütője van: ez a karrierlehetőség teljesen immorális. A fizetésedet nem a vásárlóktól kapod, akik önként értéket adnak az általad nyújtott értékért, hanem az államtól, aki a béredet az adószedésnek keresztelt törvényes és nyílt rabláson keresztül kobozza el a szabadpiacon dolgozó, értékteremtő, kereskedő emberektől. Érdemes belátni, hogy az immorális parazita élet, az értékteremtő osztály vagyonának viszonzatlan felélése hosszútávon - bár profitáló - de boldogtalan és keserű élethez vezet, amelynek a végén a sírodra annyit fognak vésni: "ezt is csak etetni kellett." Ez a vagyonszerzés politikai módja - szemben a vagyonszerzés gazdasági módjával, Franz Oppenheimer kifejezéseivel élve - a jelenlegi esszé keretein belül pedig ezzel nem foglalkozunk. (Akit hasonló karrier érdekel, annak érdemes olyan irányba orientálódnia, mint a vérszívó pióca, az erőszaktevő vagy a politikus.)
Tehát ahogyan Luwdig von Mises megfogalmazta Bérek, Munkanélküliség és Infláció című esszéjében:
A vásárló nem a dolgozó által elvégzett erőfeszítésért és küszködésért fizet, és nem is azért az időért, amit a dolgozó a munkájába ölt. A termékért fizet.
Rövid egyetemi pályafutásom alatt ezt a tényt igen hamar megtanultam. Kíváncsiságból, kihívásból és unalomból kipróbáltam magam angol nyelven író szabadúszó íróként. Az ilyen emberek írják az interneten található szövegek igen nagy hányadát (főleg angolul, tudtommal Magyarországon erre igen apró a kereslet) a marketingszövegektől kezdve hírleveleken át e-könyvekig. Belekóstoltam a szakma minden részébe: értékesítési szöveget írtam egy vállalat megbízásából, akik az impact investing összekapcsolására törekedtek a blockchain, az open-source és a közösségi finanszírozás technológiáival; e-könyvet Hillary Clinton eddigi botrányairól; libertárius hírlevelet és megannyi érdekes-érdektelen dolgot. Pár hónapnyi rövid szárnypróbálgatásaim alatt elértem a 10$-os (2500-3000 forintos) órabért, ami egyáltalán nem rossz bármiféle papír nélküli elsőéves egyetemistaként.
Bár tovább nem folytattam a szabadúszói karrierem (a pénz mellett sokkal jobban érdekelt, hogy pozitív hatással legyek az emberiség fejlődésére [ezért jött létre ez az oldal]) és összességében csak aprópénzt kerestem vele, hiszen épp csak annyira vettem komolyan, mint egy hobbit, mégis megtanultam belőle egy létfontosságú dolgot: a felsőoktatás és a tiszta pénzügyi siker két külön világ, amelyek néhol átfedik egymást.
Mivel a vásárlók nem azt nézik, hogy van-e diplomád, vagy mennyi kreditet szedtél össze az elmúlt öt évben, esetleg hogy milyen kiválóan teljesítetted a különböző kurzusaidat, hanem azt, hogy mennyire - és milyen fizetségért cserébe - vagy képes emelni az életszínvonalukon. Ha csupán a pénzügyi sikerre vágysz, egyáltalán nem szükséges egyetemre vagy főiskolára járnod.
Sőt, íme az alternatíva: a középiskolából kilépve lecsaphatsz a legelső szembejövő munkára. Keveset fogsz keresni, hiszen piacilag értékesíthető képességek híján munkád (másokhoz viszonyítva) kevés értéket ad hozzá a termékhez. Ahogyan a fentebb is idézett esszében von Mises írta:
[E]gy munkaadó nem fizethet többet egy munkavállalónak, mint ami egyenlő az értékkel, amit az utóbbi munkája a vásárlóközönség ítélete szerint hozzáad az árucikkhez. (Ez az oka annak, hogy a filmsztár sokkal többet kap, mint a takarítónő.)
Viszont semmi felelősség nem terhel. Ideális esetben nincsen gyermeked és az alapvető lakhatási és megélhetési dolgokon kívül (lakbér, rezsi, kaja) nincsenek más kötelező kiadásaid. A lakbért és rezsit megoszthatod a pároddal vagy más emberekkel - sőt, akár otthon is maradhatsz, ha a szüleiddel olyan a kapcsolatod (de én a személyes fejlődésed tekintetében ezt nem találom jó ötletnek, érdemes mielőbb hozzászokni a függetlenség és a felelősség ízéhez) - a jövedelmed hátralevő részét pedig megtakaríthatod.
Mind a munkahelyeden, mind pedig szabadidődben új képességeket sajátíthatsz el, amelyek segítségével érteket teremthetsz mások számára. Megtanulhatsz weblapokat fejleszteni, különféle programozási nyelveket sajátíthatsz el, de akár ki is mehetsz a szabadba és a bútorfaragástól a házi CNC gép gyártásáig millió egyéb dolog mesterévé válhatsz.
Folyamatosan új munkahely után kutathatsz, esetleg a jelenlegi vállalatodban feljebb léphetsz - attól függően, mennyi plusz értéket teremtesz a cég számára - és egyre magasabbra és magasabbra emelkedhetsz a vállalati világban.
Három-négy év múlva - amikor végeznél a főiskolával vagy az egyetemmel - a megtakarított pénzed a saját kisvállalkozásod elindításába fektetheted.
Ez a tanács nem csak a "büfészakokra" vonatkozik, ahol a hallgatók hobbinak számító ismereteket tanulhatnak. Egész egyszerűen a piac sokkal jobban fel fog készíteni a piacra, mint a felsőoktatás. Vegyük például a mostanában kiemelt figyelemnek örvendő szoftverfejlesztés szakmát; dönthetsz úgy, hogy 3-4 évig aláveted magad a vásárlók kiszolgálásától fényévekre álló professzorok iránymutatásának, akik számos esetben piacilag értékesíthetetlen nyelveket és képességet követelnek majd tőled, vagy kezedbe veheted az életed, elsajátíthatod a felsőoktatási keretrendszer nélkül a vásárlók által megkövetelt képességeket, és sokkal magasabbra érhetsz, mint ahova egy a szabadpiactól távol álló képzés emelhet. (Persze lesznek olyan állások, ahol foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, hogy legyen papírod - ahol nem veszik figyelembe a tapasztalatod, a képességeit, és hogy mennyi értéket nyújtasz a vállalatnak - ami egy kiváló jelzőfénye annak, hogy milyen emberekkel nem akarsz dolgozni.)
A szülők és a tanárok ezt a lehetőséget természetesen a lehető legnagyobb mértékben elhallgatják - sőt, számos esetben támadják. Ennek az oka egész egyszerűen az, hogy nem szeretnék, hogy megtudd, hogy az elmúlt 12 éved során a szülők, a tanárok és a politikusok embertelen kartellje téged egy olyan oktatási rendszerbe zárt, ami a sikerrel ellentétes irányba terelt. Természetesen igen sokáig el fognak menni, hogy ne derüljön fény arra, hogy elrabolták a fiatalkorodat, és 18-19-20 évesen értékesíthető képességek nélkül hagytak. Az egyetemi személyzet úgyszintén mélyen hallgat erről, hiszen az ő megélhetésük az egyetemek megtömésétől függ - nem pedig a diákok szakmai sikerétől.
A fiatalok döntő többsége pedig a felsőoktatás útját választja. Miért? Mert az a kényelmesebb. Mert azzal elkerülheti a szülők és tanárok konfrontációját. Mert azzal még pár évig elhalaszthatja a felnőtté válást és a felelősségvállalást. Mert nem ismer alternatív lehetőségeket.
Nézd. Nem a te hibád, ha érettségivel a kezedben arra ébredsz, hogy egyáltalán nem készítettek fel az életre és hogy csak a legprimitívebb munka elvégzésére vagy képes. De az isten szerelmére, ne kövesd azoknak a tanácsát, akik ilyen helyzetbe juttattak. Hacsak nem az a gyermekkori álmod, hogy mérnök, ápoló, orvos, vagy bármi olyan szakember legyél, akinek megkövetelt és elengedhetetlen a papír léte, ideje a saját kezedbe venni az életed.
És aztán nem is beszéltünk a diákhitelről...
Én úgy látom, hogy a fiatalok a felsőoktatással kerülik el az élet alapvető tényeivel való szembenézést. Úgy gondolom, épp ezért tombol hatalmas mértékben az alkohol- és egyéb kábítószer-fogyasztás illetve a pillanatnyi örömök hajszolása az egyetemisták körében. Leginkább azt a tényt kerülik, hogy akik azt állítják magukról, hogy szeretik őket és törődnek velük - elsősorban a szülők, aztán a tanárok - a valóságban hazudtak nekik és kimondhatatlan mértékben visszavetették őket a siker és a boldogság elérésében. Általában így jönnek létre a marxisták és a kommunisták, a szabadság ellenségei, a szocialista idősek, akiknek "jár" a béremelés, és akiket "kizsákmányol" a kapitalizmus - ők azok, akik mind a mai napig nem hajlandóak beismerni, hogy rossz úton járnak, akik szegényen, gyűlölettől fűtve robotolják le az életüket. A kulturális hazugságok mindent átölelő hálójáról lásd Stefan Molyneux Az igazság útján: Az illúzió zsarnoksága című könyvét:
A világunk nagyon egyszerűen működik: minél több értéket állítasz elő embertársaid számára, annál gazdagabb leszel. Az értékteremtés kulcsa nem mágikus állami papírok, hanem az elméd: a képességek, amiket elsajátítasz, a kreativitásod, a motivációd, a szorgalmad, a kitartásod, a megfigyelőképességed, a kezdeményezőképességed. Mindezek hiányában három diplomával sem fogsz többet keresni, mint a kapitalizmus igazságtalanságáról mormogó megkeseredett, vén szocialista, akinek a jelszava "szorgos munkás korán hal" és "én többet érdemlek." Ezekkel a képességekkel viszont számodra a felsőoktatás nem több, mint a legértékesebb éveid pazarlása, mielőtt szabadjára engedhetnéd értékteremtő képességeidet és mielőtt saját boldogságod kovácsává válnál.
További ajánlott olvasmány: Jeffrey Tucker - Tanácsok a fiatal, munkanélküli dolgozóknak