A libertárius hitvallás

Ha körbetekintünk Magyarország politikai palettáján, a vörös ötven árnyalatát látjuk. Az úgynevezett jobboldali pártok épp annyira fanatikusan törekednek az államhatalom kiterjesztésére, a gazdaság állami irányítására és személyes szabadságunk megcsonkítására, mint a vállaltan baloldal. Minden párt azt tűzte ki lobogójára, hogy az egyéni szabadságot és szabad vállalkozást az állam mindenható uralmára váltsa. Minden Magyarországon uralkodó politikai erő kollektivista, azaz vallja, hogy az egyén szabadsága csak addig terjed, amíg azzal az államot szolgálja; hogy életétől, szabadságától és munkájának gyümölcsétől megfosztható, és feláldozható mások javára. Magyarországon az államizmus eszmeisége uralkodik, és egyetlen képviselőre sem talál a szabadság.

Hadd vázoljam fel, mi az alternatíva. Ennek az alternatívának számos neve volt a történelem során, az állam pedig mindet megrontotta: hívták individualizmusnak, mivel az egyén jogait tartja a legfőbbnek és tagadja, hogy szabadsága és tulajdona feláldozható a kollektíva érekében, de az autoriter propaganda a szót átitatta az atomizmus, az elszigetelődés, az elidegenedés, a közösségellenesség felhangjával. Hívták liberalizmusnak, majd a szocialista erők eltulajdonították és saját államhívő eszméjük jelzőjévé változtatták a szót. Hívták kapitalizmusnak, természetes rendnek, szabad piacnak, piacgazdaságnak, és szabad társadalomnak, nevezték laissez-faire-nek és spontán rendnek.

Manapság a libertarianizmus kifejezés foglalja össze a legteljesebb mértékben e fentebbi szinonimákat. A libertárius hitvallás alapja a non-agresszió elve, (non-aggression principle, NAP) ami szerint senki sem kezdeményezheti a fizikai erőszak használatát vagy annak fenyegetését más ember személye vagy tulajdona ellen. A libertarianizmus egyszerre fiatal és vén; megalapítójának az amerikai közgazdászt és filozófust, Murray N. Rothbardot (1926-1995) tekintik, szellemi alapja azonban megegyezik az Amerikai Függetlenségi Háborút mozgató eszmével, Amerika libertárius forradalmának elveivel, az államellenes klasszikus liberális iskola politikafilozófiájával.

Vizsgáljuk meg tehát a libertarianizmus erkölcsi alappillérét illetve a libertarianizmus politikáját, hogy megismerhessük az államizmus és a szocializmus egyetlen alternatíváját.

A libertárius alapelv:

A nonagresszió elve

A non-agresszió elve a libertarianizmus központi tétele. Mi minősül azonban agressziónak? A kérdésből azonnal láthatjuk, hogy a non-agresszió elve a libertárius érem csupán egyik oldala, és nem adhatunk rá választ a másik oldala nélkül, egy helyes tulajdonelmélet nélkül, ami meghatározza, mi minősül jogos tulajdonnak. Összefoglalva,¹ a libertárius úgy tartja, hogy mindenki jogos tulajdonosa a saját testének (az öntulajdonlás elve), illetve mindannak a szűkös fizikai dolognak, amit azelőtt vett birtokába azzal, hogy fizikailag módosította, körülhatárolta, elfoglalta, vagy a filozófus, John Locke szavaival „elegyítette vele a munkáját,” mielőtt bárki más tette volna (az eredeti birtokbavétel elve).

A következőképpen foglalja össze a német származású filozófus, korunk egyik legnagyobb libertárius gondolkodója és Murray Rothbard tanítványa, Hans-Hermann Hoppe az öntulajdonlás elvét:

Minden személynek kizárólagos tulajdonjoga van saját testéhez, annak felülete határain belül. Minden személy használhatja a testét arra, amiről úgy véli, a legjobban szolgálja azonnali vagy hosszútávú érdekét, jólétét vagy megelégedését mindaddig, amíg nem avatkozik bele egy másik személy saját teste használatához való jogába. Az ember saját testének a „tulajdonlása” magába foglalja a jogot ahhoz, hogy felkérjen egy másik embert arra (beleegyezzen abba), hogy valamit tegyen az ő testével (testén); azaz, a jogom ahhoz, hogy azt csináljak a testemmel, amit akarok, magába foglalja a jogot ahhoz, hogy megkérjek valakit és megengedjem valakinek, hogy használja a testem, szeresse, vizsgálja, megváltoztassa annak fizikai kinézetét, vagy akár megverje, megkárosítsa vagy megölje azt, ha az az, amit szeretnék, és amibe beleegyezek. Az ilyesfajta kapcsolatokat bizonyos személyek között szerződéses cserének nevezzük és fogjuk nevezni. Ezeket az a tény jellemzi, hogy a résztvevő felek megállapodnak a szűkös erőforrások használatáról; ez a megállapodás pedig azon alapul, hogy a cserében résztvevő partnerek kölcsönösen tiszteletben tartják és elismerik egymás jogát a testük fölötti kizárólagos uralomhoz. Definícióból adódóan, az ilyen szerződéses cserék, míg visszatekintve nem szükségszerűen előnyösek minden és az összes cserepartner számára (talán nem tetszik a kinézetem utána, bár a sebész mindent úgy tett az arcommal, ahogy mondtam neki), ex ante szükségszerűen kölcsönösen előnyösek minden résztvevő számára, máskülönben a csere egyszerűen nem történne meg.

És ahogyan Hans-Hermann Hoppe professzor megjegyzi az eredeti birtokbavétel elvéről:²

Amint birtokba veszik az eddig gazdátlan erőforrásokat, agressziónak minősül hívatlanul megváltoztatni a fizikai karakterüket vagy korlátozni, hogy mire használhatja őket a tulajdonos, amíg a szóban forgó használat nem befolyásolja bárki más tulajdonának fizikai karakterét – mint a testek esetén. Csak szerződéses kapcsolatokkal – amikor egy szűkös eszköz természetes tulajdonosa explicit módon beleegyezését adja – lehetséges, hogy valaki használja és megváltoztassa az előzetesen megszerzett dolgokat. És csak akkor válhat valaki más ezeknek a dolgoknak a tulajdonosává, ha az eredeti vagy az előző tulajdonos szándékosan átruházza a tulajdonosi címét, vagy valamiért cserébe, vagy ingyenes ajándékként.

Agresszió tehát a fizikai erőszak és kényszer kezdeményezése a non-agresszív emberek teste, illetve eredeti birtokbavétellel és szerződéssel szerzett fizikai dolgai ellen:³

Ha … egy olyan cselekvést hajtanak végre, ami hívatlanul megtámadja vagy megváltoztatja egy másik személy testének fizikai épségét, és olyan használatra fogja ezt a testet, ami nem tetszik ennek a személynek, akkor ezt a tettet – a tulajdonra vonatkozó természetes álláspont szerint – agressziónak nevezik. Agressziónak minősülne, ha valaki egy másik személy testének megerőszakolásával vagy megverésével próbálná kielégíteni szexuális vagy szadista vágyait anélkül, hogy ebbe explicit módon beleegyezett volna ez a személy. És úgyszintén agressziónak minősülne, ha valakit fizikailag meggátolnának, hogy olyan tettet hajtson végre a saját testével, ami bár nem tetszik valaki másnak – mint rózsaszín zoknit vagy göndör hajat viselni, vagy minden nap lerészegedni, vagy először aludni aztán filozofálni, nem pedig fordítva – viszont ha valóban végrehajtanák, önmagában nem okozna változást bárki más testének fizikai épségében.

Kevésbé nyilvánvaló, de megjegyzendő, hogy a csalás bár nem kényszer és erőszak, de az agresszió egy formája, így épp úgy sérti a non-agresszió elvét, mint a tolvajlás. Ahogyan a szellemi tulajdon szenvedélyes libertárius ellenzője, Stephan Kinsella írta⁴:

Tételezzük fel, hogy Karen vásárol egy vödör almát Ethan-tól 20 dollárért. Ethan úgy állítja be a vödörben levő dolgokat, mint amik ténylegesen almák, amik egy bizonyos természettel bírnak, azaz amiket rendeltetésszerűen fel lehet használni arra, hogy megegyék. Karen azzal a feltétellel adja át a 20 dollárját Ethannak, hogy Ethan nem próbálja szándékosan átverni, például rohadt almákat adni cserébe. Ha az almák valóban rohadtak és ezt Ethan tudja, akkor tudja, hogy nem kapott engedélyt arra, hogy tulajdonolja vagy használja a 20 dollárt, mert a „nem csalás” feltétele nem teljesült. Szándékosan birtokolja Karen 20 dollárját annak beleegyezése nélkül, ennélfogva egy tolvaj.

Más szóval a libertárius számára a csalás az agresszió (nevezetesen a lopás) egyik formája, mivel a csalás egy módszer, amivel az egyik fél megszerzi vagy elveszi valaki más tulajdonát annak beleegyezése nélkül.

A civilizált világ elsöprő többsége anélkül elfogadja és vallja a non-agresszió elvét a magánemberek közötti kapcsolatban, hogy valaha hallotta volna, ahogy a fentiekhez hasonló módon megfogalmazzák azt. A gyermekeinknek azt tanítjuk, hogy ne bántsák a másik gyermeket és ne vegyék el mások dolgait. Kérdésen felülinek tartjuk, hogy elítéljük a rablókat, az erőszaktevőket, a betörőket, a gyilkosokat.

Aki a non-agresszió elve ellen kíván érvelni, az a következő problémás helyzetben találja magát: úgy gondolja, hogy súlyos etikai problémák húzódnak meg az erőszak kezdeményezésének egyetemes tilalmában. Azaz ráébredt, hogy a teljes társadalmunk hamis erkölcsi alapokra épül. Ha a non-agresszió elve hamis, ennek az embernek a legfőbb feladata – sőt, kötelessége! – megpróbálni meggyőzni erről a szülőket, a törvényhozókat, a tanárokat, a politikusokat, hogy mihamarább a helyes útra térjünk; mindenkit fel kell világosítania arról, hogy a gyilkosság valójában helyes, a rablás valójában nem büntetendő, és erkölcsileg semmi kivetnivaló nincs a betörésben, a nemi erőszakban, a békés emberek és tulajdonuk megtámadásában.

De egyetlen épelméjű ember sem javasolja komolyan ezeket a változásokat. Szinte mindenki belátja a tulajdonjogok tiszteletének fontosságát a társadalmi rend és a civilizált élet fenntartásához és elfogadja a non-agresszió elvét a közösségi életben. Ugyanakkor lényegében mindenki megtorpan, amikor ezeket az elveket magára az Államra és az Állam ügynökeire kell alkalmazni. A libertarianizmus azonban következetesen és kivétel nélkül alkalmazza azokat az elveket, amiket mindenki elfogad a magánéletben.

A libertárius politika jelentése

Ha az ember érvelése következetes, az azt jelenti, hogy az érvelés logikai ellentmondásoktól mentes. Ahogyan Ayn Rand, a kommunista uralomból Amerikába menekült regényíró- és filozófusnő helyesen megállapította: “Ellentmondás nem létezik. Valahányszor úgy véled, hogy ellentmondással állsz szemben, ellenőrizd a premisszáidat! Meglátod, hogy egyikük téves.”

Épp így az erkölcsi kérdésekben: ha az ember ellentmondást tapasztal az erkölcsi elméletében, az elmélet nem lehet logikailag helyes. Ha arra a következtetésre jut, hogy egy és ugyanaz a cselekvés egyszerre jó és rossz, egyszerre helyes és helytelen, tiltandó és támogatandó, meg kell változtatnia vagy el kell vetnie azt.

Az az állítás, hogy “a rablás helytelen,” egy erkölcsi elmélet, amelyet társadalmunk mérhetetlen többsége vita nélkül elfogad.

A libertárius az, aki ezt az elméletet következetesen alkalmazza. A libertárius az, aki rámutat a tényre, hogy az adószedés rablás, az Állam pedig társadalmunk egyetlen olyan intézménye, amely megszegi ezt a mindenki által elfogadott erkölcsi előírást, és bevételét nem önkéntes kereskedelemmel szerzi szabadon vásárló vagy a vásárlástól szabadon elállható fogyasztóktól, hanem agresszív erőszakkal és annak fenyegetésével.

Úgy tartjuk, helytelen, ha a valaki egy békés emberre támad. A libertárius az, aki rámutat az Államra, és azt mondja: az Állam törvényei márpedig semmivel kevésbé nem minősülnek békés emberek elleni agresszív támadásnak! Így a libertárius épp úgy ellenzi az állami erőszakot, mint a magánerőszakot: ellenzi, hogy az állam megszabja, ki, mit és mennyiért árusíthat, hogy a vállalkozó mekkora béreket fizessen, ellenzi az engedélykötelességet, a minimálbéreket, az árszabályozást, mert látja, hogy ezek mögött nyers agresszív erőszak húzódik; mert látja, hogy nem azok a bűnözők, akik az állami törvényeket és szabályozásokat megszegve hatósági ár alatt, engedély nélkül értékesítenek javakat és szolgáltatásokat az önként vásárló fogyasztóknak, hanem azok, akik ezért megtámadják őket. Nem az a bűnöző, aki engedély nélkül épít magának egy házat, hanem aki a fegyveres erőszak fenyegetésével tiltja ezt meg neki, aki ezért kirabolja és elpusztítja a tulajdonát. A libertárius nem fogadja el az államista virágnyelvet: a „bírságokra”, amiket non-agresszív tevékenységekért szabnak ki, közönséges rablásként tekint és az áldozat oldalán áll.

A libertárius szerint a gazdasági szabályozások arzenáljával megbénítani a vállalatokat, erőszakkal korlátozni az emberek közötti önkéntes cserét – amit piacnak nevezünk – erkölcstelen bűn és a tulajdonjogok elleni megvetendő támadás.

Az agresszív állami erőszak továbbá hatalmas társadalmi károkkal is jár: az Uber jobban szolgálta a fogyasztókat, a vásárlók szemében értékesebb szolgáltatást nyújtott, mint a taxivállalatok. A vásárlók önként választották az Uber-t, tehát úgy vélték, az Uber által nyújtott szolgáltatás fogja a legnagyobb mértékben kielégíteni a kívánalmaikat, az volt számukra a helyváltoztatás legkívánatosabb módja, és az Uber által nyújtott szolgáltatás messzemenően kényelmesebbé teszi életüket, mint a taxizás, vagy az utazás bármilyen más formája. Az Állam azonban – ami mindig is a kartellek és monopóliumok megteremtője és védelmezője volt – azoknak a védelmére sietett, akik képtelenek voltak olyan minőségben szolgálni a fogyasztókat, mint a versenytársaik. Vajon hány olyan termék és szolgáltatás bukott el a versenyt korlátozó szabályozások aknamezején, amelyet ma boldogan használnánk? Mennyi láthatatlan áldozata van az állam hatalmának? Mennyire élhetnénk nagyobb kényelemben, milyen technológia volna a markunkban egy szabad gazdaságban?

A libertárius eszme alapköve, hogy az embernek jogában áll úgy kereskedni és szerződésbe lépni, ahogyan helyesnek találja, azzal, akit helyesnek talál, azt előállítani, amit csak kíván, és úgy, ahogy csak kívánja, mindaddig, amíg ezzel nem szegi meg a non-agresszió elvét, amíg nem kezdeményez erőszakot ezzel mások személye és tulajdona ellen. Tehát minden gazdasági beavatkozás és szabályozás szembeszegül a non-agresszió elvével és mindazzal, amit erkölcsileg helyesnek találunk.

Ahogyan ellenezzük az agressziót a gazdasági életben, úgy ellenezzük a személyes szabadságunk elleni agresszív támadást is. Bármiféle kábítószer fogyasztásának tilalma megszegi az öntulajdonlás elvét és az állam tulajdonaként kezeli a polgárokat. Ha személyesen nem is támogatjuk vagy gyakoroljuk a kábítószerfogyasztást, ha úgy is gondoljuk, hogy káros a fogyasztó számára, fenntartjuk, hogy az ember tulajdonosa a saját testének és jogában áll olyan szert vinni a saját testébe, amilyet csak szeretne, és azt termeszteni vagy értékesíteni, amit csak szeretne, amennyiben nem követ el csalást.

A személyes szabadságunk elleni agresszív támadás egy másik, elterjedt formája a fegyverbirtoklás tulajdonlásának tiltása. A tulajdonjogok támogatása magában foglalja az önvédelemhez való jogot és a jogot ahhoz, hogy az ember megválassza, milyen eszközzel kívánja megvédeni személyét, tulajdonát, családját és otthonát az erőszakos támadástól és bűnözéstől.

Ellenezzük a gyermekeink felnevelésébe és oktatásába való agresszív állami beavatkozást és a kötelező oktatás rendszerét a gyermekek elleni állami erőszak leggyűlöletesebb formájának tartjuk. A kötelező oktatás a gyermekek államosítása, a szülők jogainak felszámolása és a család intézménye ellen intézett államszocialista támadás. Ellenezzük az oktatás központi tervezését és az oktatási hivatalok létét, amik arra kényszerítik a szülőket és a magániskolákat, hogy azt tanítsák a gyermekeknek, amit a Hatalom előír.

A libertarianizmus képviselői közül néhányan itt megállnak, és úgy érvelnek: “mint ahogy évszázadok mészárlásai után az emberiség elválasztotta az államot és az egyházat, úgy kell nekünk is elválasztanunk a gazdaságot és az államot, illetve a magánéletünket és az államot. Ez nem pusztán sokkal igazságosabb világot is teremt, hanem sokkal gazdagabbat is. Nemzetek akkor szárnyaltak a leginkább, amikor a szabadság alapelvét a legnagyobb mértékben érvényesülni hagyták, és akkor zuhantak a legnagyobb kínszenvedésbe, amikor a szocializmus útját választották, a szabadságot pedig teljesen eltiporták. Feladatunk tehát az államot lecsökkenteni az éjjeliőr-szerepére, hogy egyetlen feladata a tulajdonjogok védelme legyen, az emberiség pedig békében, a szabad piacgazdaság mérhetetlen erejű életszínvonal-emelését élvezhesse.”

Míg ezek az emberek bajtársaink a szabadságért való küzdelemben, mégsem következetesek. Hiszen az állam, ha éjjeliőr-szerepében is tetszeleg, nem több, mint aki a védelem és a végérvényes döntéshozatal monopóliumát birtokolja, illetve aki bevételére még mindig adóztatással – tehát rablással – tesz szert. Még mindig egy olyan intézmény, ami vét a tulajdonjogok, a non-agresszió elve ellen.

A minarchista állam egyetlen feladata a támogatói szerint a tulajdonjogok biztosítása. Azonban ezt a feladatát a tulajdonjogok megsértésével látja el. Ha egy közösség úgy dönt, az állami rendőrség hasztalan, hatékonytalan megbízhatatlan, igazságtalan, erőszakos vagy gyenge, az Állam változatlanul arra kényszeríti a közösséget, hogy finanszírozzák az állami rendőrséget, nem mondhatnak nemet a szolgálataira és választhatnak más védelmi szolgáltatót, ahogyan azt az összes többi hasznos árucikk esetén tehetik.

A libertárius álláspontot ezzel kapcsolatban a briliáns belga közgazdász, Gustave de Molinari fogalmazta meg 1849-ben:

Ha van jól megalapozott igazság a politikai gazdaságtanban, akkor az ez: minden esetben, az összes árucikk kapcsán, amely a fogyasztó megfogható vagy megfoghatatlan szükségét elégíti ki, a fogyasztó elsődleges érdeke, hogy szabad maradjon a munka és a kereskedelem, mivel a munka és a kereskedelem szabadsága szükségszerűen és végérvényesen az ár maximális csökkenését eredményezi. Valamint ez: bármely árucikkről legyen szó, mindig a vásárló érdekének kell érvényesülnie a termelő érdekei felett. Nos, ezeknek az elveknek a követése során az ember a következő megkerülhetetlen következtetésre jut: a biztonság termelését – e megfoghatatlan árucikk fogyasztói érdekében – alá kell vetni a szabad verseny törvényének. Amelyből az következik, hogy egyetlen kormánynak sem állhatna jogában megakadályozni, hogy egy másik kormány versenybe szálljon vele, vagy megkövetelni a biztonság fogyasztóitól, hogy kizárólag hozzá forduljanak ezért az árucikkért.⁵

A libertarianizmus tehát, következetesen alkalmazva, az emberek önkéntes együttműködésére épülő állam nélküli társadalmat, anarcho-kapitalizmust jelent. Ez nem jelenti azt, hogy példának okáért a Fidesz-szavazók nem bízhatnák meg Orbán Viktorra és csapatára tulajdonuk védelmét, és nem fizethetnének Orbán Viktornak ezért a szolgáltatásért, viszont senki mást nem kényszeríthetnek arra, hogy finanszírozza őket. Aki úgy gondolja, a hatalom bölcs, igazságos és erényes, akinek vezetőkre van szüksége, megkérheti őket, hogy vezessék és szabályozzák élete minden aspektusát, de nem kényszerítheti másokra, hogy akaratuk ellenére kövessék ezeket a rendeleteket.

A természetes rend

A világunk talán leggyönyörűbb ténye, hogy a legigazságosabb társadalmi rendszer emeli a legnagyobb mértékben az általános életszínvonalat.

Ennek ellentétét tisztán láthatjuk a kommunizmus esetében. Minél inkább elnyomja a hatalom az egyéni szellemet, a szabad vállalkozást, annál nagyobb szenvedés száll az egész nemzetre. Venezuela csupán a legutóbbi példa a nemzetek hosszú sorában, akik vérrel, szenvedéssel, és generációkon át tartó kulturális és gazdasági nyomorral fizettek az államizmus (szocializmus, kommunizmus, tervgazdálkodás, “haveri kapitalizmus,” stb.) következtében.

De nem csak a kommunizmus szolgáltat színtiszta bizonyítékot arra, mekkora pusztítást okoz, ha a gazdaságot nem a szabadság, hanem a kényszer alapelve mentén szervezik. Az úgynevezett üzleti ciklusok kiváló példái ennek. Sokan úgy gondolják, hogy a periodikusan megjelenő gazdasági válságok a szabad piacgazdaság működéséből fakadnak, és csupán az állami beavatkozás képes csillapítani vagy megelőzni őket. Ami azt illeti, épp az ellentéte igaz. Való igaz, hogy megfigyelhető az időszakos fellendülések, majd az azt követő válságok jelensége, viszont ezeket a válságokat az Állam egy intézménye, a jegybank beavatkozása okozza.

Röviden, az érintetlen piacgazdaságban a hitel árát – a kamatot – a társadalom megtakarításai határozzák meg. A több megtakarítás csökkenti, a kevesebb növeli a hitelek árát. Az állam egyik szerve, a jegybank azonban új pénz előállításával, azaz inflációval mesterségesen megnöveli - vagy engedi a bankoknak megnövelni - a hitelek kínálatát (hitelexpanzió), csökkentve azok árait – a kamatot, ami azt az illúziót kelti, hogy a társadalomban több megtakarítás van jelen, mint valójában. Murray Rothbard szavaival élve, ennek következményeképp

az üzletemberek úgy reagálnak, ahogy akkor tennék, ha a megtakarítások valóban megnövekedtek volna: többet ruháznak be tartós felszerelésbe, tőkejavakba, ipari nyersanyagokba, építkezésbe ahelyett, hogy a fogyasztási javak közvetlen termelésébe fektetnének. […] A vállalatokat elcsábította az állami babrálás és a mesterséges kamatráta-csökkentés, amely következtében úgy cselekedtek, mintha több megtakarítás állna rendelkezésre befektetés végett, mint amennyi valójában. Miután az új bankpénz átszivárgott a rendszeren […] nyilvánvalóvá vált, hogy nincs elég megtakarítás az összes termelési eszköz megvásárlásához, és a vállalatok tévesen fektették be a rendelkezésükre álló limitált megtakarításokat. A vállalatok túlzott mértékben fektettek be tőkejavakba és elégtelen mértékben fogyasztási cikkekbe.

A válság pedig az a folyamat, amelyen keresztül a piaci erők arra törekednek, hogy helyrehozzák az állam által előidézett problémákat. Rothbard szavaival:

A „válság” tehát egy szükségszerű és egészséges fázis, amely során a szabadpiac kigyomlálja a fellendülésből származó többleteket illetve hibákat, és visszaállítja a piacgazdaság azon funkcióját, hogy hatékonyan szolgálja a fogyasztók tömegét.

Jelenlegi gazdasági rendszerünket az állami beavatkozás jellemzi. A 2008-as pénzügyi válság kiváló példája volt az állami beavatkozás által előidézett összeomlásnak, és nem az volt az utolsó gazdasági tragédia, amit láttunk. A libertárius alapelvekre épülő szabad gazdaság véget vetne a vissza-visszatérő, világszintű összeomlásoknak.

A gazdasági beavatkozások csupán még nagyobb káoszt szítanak. Minden szabályozás csupán egy sor másik problémát teremt, amelyet aztán újabb szabályozásokkal próbál megoldani a kormány, mindaddig, amíg a gazdasági szabadság teljesen eltűnik a láthatárról, és eluralkodik a kommunista tervgazdálkodás, az azt övező erőszakkal, szegénységgel és szenvedéssel karöltve.

A libertárius álláspont tehát a gazdaság teljes szabadsága, nem csupán azért, mert minden más barbárság lenne, hanem mert ez képes a legnagyobb mértékben kielégíteni a fogyasztói igényeket, és ez idézi elő a legnagyobb civilizációs fejlődést, életszínvonalunk legnagyobb emelkedését.

Összefoglalva tehát a libertárius álláspontot úgy lehet a leginkább megérteni, ha az államra úgy tekintünk, mint egy egyszerű bűnszervezetre. A valóság épp ez: az állam a rablók és az erőszakos banditák hatalmaskodó szervezete, akik a társadalom értékteremtő tagjain élősködnek. A megoldás pedig a következetesség. A megoldás hagyni, hagy érvényesüljön a gazdasági szabadság civilizációépítő ereje, ahogyan az pár év alatt duplájára növelte a 19. századi amerikai gazdaságot, ahogyan az felemelte Németországot a világháborúk után, ahogyan az történelmének minden pontján példátlan gazdasági és technológiai fejlődést hozott a tömegeknek, és lehetővé tette a múlthoz viszonyított bőséget, ami körülvesz minket.

A megoldás továbbvinni a szabadság lángoló fáklyáját, amely a mai Magyarország szocialista kultúrájában alig pislákol, és táplálni, amíg fénye megvilágít egy szebb és boldogabb jövőt, a tömegek pedig elhagyják az államizmus útját.

Lábjegyzetek

1. Itt csupán röviden bemutatni kívánjuk a libertárius eszmét és nem áll szándékunkban mélyrehatóan elemezni azt. A libertárius tulajdonelmélet részletes bemutatásáért lásd Murray N. Rothbard, Ethics of Liberty, For a New Liberty ill. Hans-Hermann Hoppe, A Theory of Socialism and Capitalism köteteit. ↩

2. Hans-Hermann Hoppe, A Theory of Socialism and Capitalism, 1. fejezet. ↩

3. Hans-Hermann Hoppe hozzáteszi:

   [V]alaki értékrendszerének sértetlensége elleni támadás … nem sorolható az agresszió kategóriájába. … Egyfajta technikai szükségszerűség bármilyen tulajdonelmélet esetén, … hogy valaki tulajdonjogának egy másik ember jogaival szembeni határát fizikai, objektív, interszubjektíven megállapítható feltételekkel fogalmazzák meg. Máskülönben lehetetlen volna egy cselekvőnek meghatároznia ex ante, hogy bármelyik cselekedete agresszió-e vagy sem, és a tulajdonnormák … társadalmi funkcióját, azaz hogy lehetővé tegyék a konfliktusmentes interakciót, egyszerűen nem lehetne beteljesíteni technikai okok miatt.

   ↩

4. Stephan Kinsella, „The Problem with "Fraud": Fraud, Threat, and Contract Breach as Types of Aggression” ↩

5. Gustave de Molinari, „De la production de la sécurité” In Journal des Economistes (1849. február): 277–90. A versengő védelmi szolgáltatók rendszeréről részletesebben lásd többek között Hans-Hermann Hoppe, „A közjavak elméletének tévedései és a biztonság előállítása,” illetve Demokrácia, a bukott bálvány kötetének 12. fejezetét. ↩